JAHWE

Úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy ha Él és Baal istenségeket tárgyaltuk — s eközben figyelembe vettük e két istennév egyébként viszonylag gyakori előfordulási helyeit az Ószövetségben —, úgy ez nem öncél volt, hanem ezáltal magának az óizraeli vallásnak a jobb megértését kívántuk szorgalmazni: mennyiben befolyásolta az Él- és Baal-kultusz a Jahwe-hitet? Eközben arra döbbenhettünk rá, hogy az óizraeli gondolkodás e két istenség jellegzetességeit több­ször Jahwéra is alkalmazta — így hát ha nem is szinkretizmus, de egyfajta átfedés létrejöhetett az istenek tulajdonságai között. Ha mármost tekintetünket Jahwéra irányítjuk, akkor először is arra kell figyelnünk, hogy mind a Jahwe-hit isten-fogalma, mind pedig az a nép, amely Jahwét Istenének vallja, viszonylag késői jelenség az Ókori Keleten. Természetesen vannak olyan kísérletek, amelyek kimutatni kívánják, hogy Jahwe mint Isten régebbi Izraelnél, mint népnél: J.C. de Moor Egyiptomban véli fölfedezni a rövidebb Jáh formát (Beja nevében, Kr.e. XIII. század), mások pedig már Eblában (Szíria, Kr.e. III. évezred) bizonyítottnak látják Jáw isten tiszteletét; erre még majd vissza kell térnünk. A konkrét bizonyítás persze még hiányzik, viszont tényleg valószínű, hogy a név régebbi, mint az izraeli vallás. Hangsúlyozzuk viszont, hogy itt csupán névről van szó, nem pedig egy konkrét kultusz leírásának lehető­ségéről — a fenomenológiai eredmény tehát meglehetős csekély. Az izraeli vallás tehát maga megmarad késői jövevénynek — s ebből az következik, hogy szükségszerűen sokat átvett az elődöktől, nevezetesen a régebbi sémi vallásokból. Így tehát az eredet után kérdezősködni nem mindig olyan eredményes, mint gondolnánk, hiszen sok jelenség eredete nem izraeli vallásban keresendő, s híján is van az izraeli sajátosságnak. Ha még ehhez hozzávesszük azt is, hogy Izrael mint nép is több elemből állt (mi most egy chámita, tehát Egyiptomból származó, egy indo-európai és egy kánaáni elem létezését tételezzük fel), akkor azt sejthetjük, hogy Isten népének is meglehetősen sokfajta sajátossága lehetett.

Ennyit bevezetőül, hogy módszertani óvatosságra intsünk mindenkit, aki az eredetekből messzemenő teológiai következtetést kíván levonni. Az eredet kutatásának tudományos feladata azonban megmarad; ezek közül is elsőként kell forduljunk a Jhwh név etimológiája felé — igaz, annak meghagyásával, hogy az etimológia nem mindig segít egy szó vagy egy név tényleges jelentésének megértésében. A Tetragrammatont azonban a századok során mes­terségesen-mesterkélten tették misztikus névvé, így hát sejthetünk mögötte valami igazságmozzanatot. Így például pontosan tudjuk, hogy a lákisi levelekben, sőt még később is: az elefantinei papiruszokon (Kr.e. V. század) szabad volt leírni Isten nevét, tehát bizonnyal ekkor még kiejtették a Tetragrammatont. Hogy mikor jelentkezett először az istennév kimondásának a tilalma, azt pontosan nem tudjuk megmondani; annyi viszont bizonyos, hogy Egyiptomban a Kr.e. II. század végefelé e tilalom már létezett: a LXX magától értetődően ír kyrios-t helyette. Ebből arra lehet következtetni, hogy a héberek ebben a korban már nem ejtették ki a Jhwh betűket. Az általunk előnyben részesített Jahwe-forma azonban viszonylag későn köszönt ránk forrásainkból: Alexandriai Kelemen használja így Isten nevét (Kr.u. II. század), s közli is, hogy a helyes kiejtés módját egy zsidó tudóstól vette át. Természe­tesen még ebben a formájában is csupán következtetésekre hagyatkozhatunk, hiszen a Iaue vagy Iabe alak bizonnyal kísérlet olyan hangok visszaadására, amelyek nem léteztek a görög nyelvben (így pl. a h hangzót nem adja vissza a görög átírás, de a bilabiális jod és wáw átírása sem egyértelmű). Korábbi forrásaink alapján azonban mégis azt kell mondjuk, hogy Alexandriai Kelemen információja legnagyobb valószínűség szerint helyes volt. Amit pedig egyértelműen állít kijelentése, az az, hogy a Tetragrammatonnak ősi időkben semmilyen numinózus jelleget nem tulajdonítottak, s e misztikus jelleg csupán a későbbi fejlődés eredménye. Következésképpen a név jelentésének megfejtése nem föltétlenül szükséges föladat, hiszen a név használata változáson ment át. Tudósaink azonban gyakran vállalkoznak e nehéz föladatra.

Mindenek előtt azt kell tisztáznunk, hogy egy egyszerű névvel van-e dolgunk, vagy valamilyen összetett alakot kell sejtsünk a Tetragrammatonban. A különböző bibliakiadásokban szereplő qeré perpetuumok nemigen jönnek számításba a tudományos vizsgálat során, hiszen a Tetragrammatont egyéb istennevek magánhang­zóival látták el ('elóhím, 'adónáj, semá; ez utóbbi nem is eredményez kiejthető szót). Számunkra e formáknál sokkal fontosabbak a teofór nevek, egyrészt azért, mert a nevek terén sajátos archaizálás nyilvánulhatott meg, másrészt azért, mert a nevekben még akkor is kiejtették a teofór elemet, amikor azt már tilos volt kiejteni önálló névként. S valóban: sok olyan héber névvel találkozunk a Bib­liában, amelyekben teofór elemként előfordul a Jhwh név, éspedig többfajta formában is. Ha a teofór elem a név elején van, akkor jehó-, ill. kontrahált formában jó- a teofór előtag, ha pedig a személynév végén áll, akkor -jáhú, vagy rövidebben jáh. Az előzőre jó példa Jehónátán vagy Jónátán neve = Jhwh adta (ti. a gyermeket), az utóbbira pedig példa lehet Élijjáhú vagy Élijjáh neve = Jhwh Isten (megkülönböztetendő az 'elíjjáhú alaktól, melynek jelentése: az én Istenem Jahwe). Ha az utóbbi névre tekintek, praefigált teofór elemmel ellátva ez kb. így hangzik: Jó'él — ez a név is előfordul a Bibliában.

Mindebből arra lehet következtetni, hogy a Jahwe-név két elemre osztható: Jáh + hú, ill. hó. E következtetést az is támogatni látszik, hogy a jáh forma istennévként önállóan is szerepel az Ószövetségben. Szokás szerint pedig azt feltételezhetnénk, hogy a rövidebb forma az ősibb, s a hosszabb (összetett?) forma későbbi fejlődés eredménye. Ilyen okok miatt gondolta S. Mowinckel, hogy a jáh eredetileg egy régi kultikus-extatikus kiáltás, s később ezt magát értelmezték istennévként. A Jhwh pedig ennek alapján összetett név: az ősi jáh kiáltás ill. az egyes szám 3. személyű személyes névmás összetételével van dolgunk. Az értelmezés ennek alapján: Jáh + hú = Ő (ti. az istenség) Jáh. Hogy itt hú vagy hó a helyes kiejtési forma, az aligha dönthető el, hiszen a w mindkettőre vonatkozhat. — Elfogadjuk vagy sem Mowinckel magyarázatát a Tetragrammatonról, megmarad az a nehézség, hogy aligha magyarázható így meg az a tradíció, amely Iaue ill. Iabe kiejtést szorgalmazott a Kr.u. II. században. Mowinckelnek ugyan erre is van magyarázata: a qumráni szövegekre hivatkozik, ahol az egyes szám 3. személyű személyes névmások még egy -á végződéssel vannak ellátva, tehát: húwá és híjá (hasonló az arab nyelv fejlődése is). A név teljes kiejtése tehát jáhúwá; ezt formálták át (a l"h igék uniformizálásának paralleljére) Jahwéra.

Mindez logikus és érthető: egyáltalán nem tűnik kizártnak, hogy a numinózus név eredetében kultikus kiáltásra menjen vissza, még akkor sem, ha Mowinckel kultikus teóriáitól joggal tart az ószövetség-tudomány. A nagy kérdés azonban így hangzik: mely időre datálható, hogy a kultikus kiáltást összhangba hozták a személyes névmással, tehát a személytelen numinosumból személyes isten neve lett? S ekkor döbbenhetünk rá arra a meglepő tényre, hogy a Jáh rövid forma tulajdonképpen késői, bizonnyal nem jelentkezett előbb, mint a Kr.e. VI. század. Ezzel pedig Mowinckel elmélete alól ki van húzva a talaj: nem a rövid Jáh-forma, hanem a hosszabb Jhwh-forma (bármi lett légyen is kiejtése) a régebbi!

Milyen régi azonban a Jahwe-forma? Erre a kérdésre kissé nehéz választ adnunk. Már utaltunk arra, hogy vannak, akik Eblá- ban is fölfedezni vélték a Jhwh nevet — a Kr.e. III. évezredben —, éspedig teofór nevekben. S valóban, a Sumijáw forma tényleg tekinthető teofór névnek! G. Pettinato erre a következtetésre jut: „Hogy aztán az eblai szövegek Yaw istenét lehet-e azonosítani Izrael Istenével, az egy igen érdekes kérdés, amit azonban minden előítélet nélkül kell megvizsgálnunk és eldöntenünk. Ami személyemet illeti, A. Finet-vel azon a véleményen vagyok, hogy le kell küzdenünk a pszichológiai gátlásokat és egyszerűen a tényekre kell figyelnünk, kb. e kérdéshez hasonlatosan: 'Vajon tényleg ilyen sok véletlen egybeesés lenne, ennyi a hiábavaló homoním nevek száma?'” (Monotheismus im Alten Israel und seiner Umwelt, Ein­siedeln 1980, 45. l.) E tételével Pettinato természetesen nagy vitát váltott ki, amelyet nem tudunk itt most megoldani. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy maga a Jahwe-név régebbi mint Izrael népe. Az ugariti szövegek szintén beszélnek egy jw nevű istenről, Él fiáról, akit nem azonosíthatunk ugyan Jahwéval, mégis az istennév megképzésének a módja már ugyanolyan, mint a Jahwéé. Hasonló módon feltűnő, hogy azok a nevek, amelyeket az Máriban találtak (Kr.e. XVIII. század) nyugat-sémi jellegzetességekről tanús­kod­nak; s ott is fölbukkan egy Ja-ah-wi-AN név. Itt sem beszélhetünk még persze Jahwe jelenlétéről, csupán azt kell megemlítsük, hogy a név megképzése ugyanolyan módon történik, mint Jahwe esetében: a w elem lényeges része a névnek.

Mindez amellett szól, hogy a Jahwe-forma vagy nem összetett név, vagy ha mégis igen, az összetétel maga is ősi. Bármilyen furcsa is: a hosszabb formájú istennév a régebbi ez esetben! A név értelmezésének alapjául ez kell szolgáljon. Az említett Ja-ah-wi + AN nevet mármost egy ige és egy istennév összetételeként ma­gyarázzák (W. von Soden, E. Jenni), s akkor a jelentés kb. így hangozhat: Isten van — tehát a Ja-ah-wi elem a létige valamely ragozott formája (a létigét az óarámban a hwj gyökérhangzók jelölik; nyilvánvaló, hogy a ragozás során, gyenge igéről lévén szó, e három mássalhangzó bármelyike torzulhat). Eldöntendő azonban, hogy G-törzsben (=qal), vagy S-törzsben (=hifil) szerepel e névben, hiszen az ige az uniformizálás miatt mindkét igetörzsben hasonlóan végződik, a gutturális miatt pedig azonos praefixum vokálissal rendelkezik. A Máriban talált nevek mármost az S-törzs jelenlétét teszik valószínűvé:

ja-wi DINGIR, ill. ja-wi-Il „Isten teremtette (őt, ti. a személynév hordozóját)”
la-ah-wi-ba-lu „Baal teremtette (őt)”-nek
la-ah-wi-ma-li-ku „a király teremtette (őt)”-nek

E nevek alapján azt feltételezhetjük, hogy Máriban a Jahwi + istennév összetételű személynevek jelentése mögött az állt, hogy egy gyermek születését egy speciális istenségnek tulajdonították; e szokás igen elterjedt volt. Feltételezhető tehát, hogy e név igei eleme az idők során önállósult és a teremtés igei megfogalmazása már önmagában is a teremtőre utalt. (Egy arádi pecséten mindenesetre már önállósodottan, név-értelemben szerepel a feliratban: lmqnjw cbd jhwh = Miqnejá /ti. pecsétje/, Jahwe szolgájáé. A név már a szabályos Tetragrammaton, a szóvégi teofór elem azonban még őrzi jw formát.)

Még egy sajátos fordulattal kell külön foglalkozzunk: Jahwe Cebá'ót. E név hagyományos fordítása („a Seregek Ura”) már azon alapul, hogy a Tetragrammatont kyrios = 'adónáj értelemben vették, ill. így írták és ejtették ki. A fordítás következésképp az epiteton késői magyarázatához fűződik, így aligha lehet eredeti. Egyben mindenesetre igaza van e régi értelmezésnek: nevezetesen abban, hogy e két egymás mellé rendelt szó egyetlen szemantikai egységet alkot és névként magyarázandó. Ezzel vitatkozni ma már nem lehet; azt viszont lehet sejteni, hogy a kifejezés név-értéke az egymás mellé rendelt két szó nyelvtörténeti fejlődésének kissé későbbi stádiumát tükrözi. Ha pedig így van, akkor formailag nem csupán a „Seregek Jahwéja” genitivusz-kapcsolatot szabad föltéte- leznünk, hanem még valószínűbbnek tarthatjuk, hogy esetleg a Tetragrammaton itt még nem is főnévi, hanem inkább igei érte­lemben szerepel. Ez annál is inkább valószínű, mivel személynévvel nem lehet héberül genitivusz-kapcsolatot képezni. A két szó egymáshoz való viszonya ebben az esetben: állítmány (benne foglalva az alanyt a ragozásban: egyes szám 3. személyű alak, értve Istenre magára) + tárgy. Egy kis mondattal van dolgunk (verbális praedikátummal): Ő (ti. Isten), aki a seregeket teremti/teremtette. Magától értetődik, hogy ez a kijelentés nem harcosokra vagy seregekre vonatkozik, hanem az istenek seregére — a kifejezés tehát Él isten tulajdonságait közelíti egy más istenhez, a mi esetünkben Jahwéhoz. Természetesen az Ószövetség tagadja más istenek létezését, s így aztán az ószövetségi teremtéstörténet tompítja a kijelentés élét: a seregek immár nem istenek, hanem csak kozmikus testek. Az 1Móz 2,1 ezért mondhatja ezt: „Így készült az ég és a föld és minden seregük.” Ehhez képest a jhwh 'elóhé cebá'ót kifejezés mindenképpen szekundér (genitivusz-kapcsolatot erőltet, s a jhwh szót már névként értelmezi, ezért iktat be egy köznevet a tulajdonnév után); az eredeti fordulat nyilvánvalóan a teremtő isten kreativitására utal — épp úgy, mint a Máriban talált nevek esetében. Azt kell mondjuk, hogy a kifejezés tehát ugyan hosszú jelentéstani utat írt le, a lét-ige jelentése mégis egészen hosszú ideig tartotta magát, el egészen a Papi Iratig. A Tetragrammaton magyarázata tehát jól föllelhető a kánaáni mitológia kozmológiájában és világnézetében.

Tegyük föl mármost a kérdést, hogy mit eredményez a Tetragrammaton ilyen magyarázata az izraeli vallásfenomenológia terén? Milyen sajátosságokhoz jutottunk, amik elválasztják Jahwe Istent a többi kánaáni istentől. A válasz igencsak negatív: a név magyarázata ugyan igen érdekes, de fenomenológiailag bámulatra méltóan keveset eredményez az izraeli vallás lényegének megragadásában. A legtöbb, amit mondhatunk, az mindössze az, hogy sikerült az Ószövetség Isten-képében olyan elemeket fölfedeznünk, amelyek a kánaáni mitológiában gyökereznek; direkt, vagy indirekt módon, de megvolt a kapcsolat Kánaánnal, Éllel és Baallal.

Ez azonban lehet fontos fölismerés is. Igaz, az Ószövetség tele van Baal-ellenes polémiával. Lehet azonban, hogy Jahwe, aki a mindenséget életre hívta, mintegy ellenpárja Baalnak, aki a vegetáció ura? Érdekes ellentét-párt fedezhetünk föl az ősi izraeli költészeten belül. Baal persze az Északi hegy, a Baal-Cáfón ura. Egy ősi, kultikus módon hagyományozott himnusz azonban úgy beszél Jahwéról, mint aki Délről jön — az Észak hegyének ura szemben áll a Dél hegyének urával.

Dél (=Témán) felől jön az Isten,
Párán hegyéről a Szent...
Előtte halad Dabr (=pestis, dögvész),
mögötte követi őt Rasp (=láz)...
Az ősi hegyek szétporladnak,
lesüllyednek a régi halmok...
Ha meglátnak téged a hegyek,
remegni kezdenek,
feltör a vízáradat,
morajlik a mély tenger.
A nap és a hold lakóhelyén marad,
amikor nyilaid villogva cikáznak,
és dárdád ragyogva villámlik. (Hab 3,3-11)
Mindegy, hogy Témánt olvasunk, vagy lefordítjuk a szót: Dél. Hiszen parallel áll vele Párán, ami természetesen Délen található. Nyilvánvaló tehát, hogy ez a kánaáni ízű szakasz az ugariti mítoszokhoz hasonlóan írja le Jahwét (a 3. vers még nem említi a Tetragrammatont, de a 8. már igen). A név előfordulásánál is fontosabb dolog itt azonban, hogy a kánaáni mitológia elemei köszöntenek itt vissza: Dabr és Rasp két ugariti démon, akik kísérik az istenséget. Ha lefordítjuk nevüket (amit egyébként szabad, hiszen nevük jelentése is fontos volt), az a magyar fordításban talán kissé elkendőzi ezt a tényt. A „mély tenger”, mely hallatja hangját (ntn qwlw) nem más mint a teremtéstörténetben is jól ismert tehóm-tiâmat. A Teremtő megjelenése pusztító hatású a teremtményre: e gondolat bizonnyal nem genuin izraeli... A megrendülés képei: nap- és holdfogyatkozás. A nyilak és a dárda említése pedig a harcos istenség jellemzője — ismét egy inkább ugariti, mint óizraeli jellegzetesség. Röviden: Teofániáról van itt szó, de olyanról, amilyen még nem tapasztalhatta meg az óizraeli teológia símító, összhangokat és összefüggéseket létrehozó munkásságát. Érdemes fölfigyelni arra, hogy a Hab 3 milyen rokonságot mutat a Debóra-ének képeivel:

Amikor Széírből kijöttél, Uram,
amikor Edóm mezején lépdeltél,
rengett a föld, csepegett az ég is,
vizet csepegtettek a fellegek is.
Remegtek a hegyek az Úr színe előtt,
Sínai urának, Izrael Istenének, az Úrnak színe előtt.
(Bír 5,4-5)
A kozmikus istenség, a harcos isten képe itt éppen úgy együtt találhatók, mint a Hab 3-ban. Itt is ősi keletkezésű szöveggel van dolgunk, s ez a szöveg is hangsúlyozza, hogy Jahwe Délről jön (a nevek egyértelművé teszik ezt: Sínai, Széír, Edóm). Mindez relatíve könnyűvé teszi magyarázatunkat: Jahwe Baal déli ellenpárja, Ő az úr, (a ze színáj fordulatban nyilván egy régies dhú = úr szót kell látnunk) szemben az Északi hegy istenével. Persze, ez ne zavarjon bennünket abban, hogy egyebütt az Északi hegynek is numinózus jelentése van, így pl. Ézs 14,13:

... odaülök az istenek hegyére
a messze északon.
Nyilvánvaló, hogy itt az ugariti panteonról van szó, mint képről, ahol az istenek találkoztak. Ez a tradíció azonban más vonalon maradt fenn; a teológiailag is igen reflektált próféta csak úgy idézi ezt a képet, hogy egy idegen király szájába teszi ezt a kijelentést. Vannak viszont még egyéb tradíciók is a Zsoltárok könyvében, ahol éppenséggel az északi hegynek van jelentősége — mindezek azonban ismét újabb és újabb tradíció-szálat képviselnek, s inkább csak kiegészítik a Hab 3 és Bír 5 képét. Ld. itt pl. Hermón dicséretét a 133. zsoltárban (amelyet csak egy későbbi redakció akar Jeruzsálemre vonatkoztatni), vagy Básán dicséretét (Zsolt 68,16-17), amely azt a területet énekli meg, ahol — J.C. de Moor tétele szerint — az egyistenhit megszületett.

Kutatandó tehát, hogy az izraeli vallás milyen tradíció-utakat járt végig akkor, amikor ezeket a kánaáni elemeket appropriálta. Az exegetika itt részletesen kifejtheti ezeket — amennyiben van elég anyaga hozzá. Itt mi most elégedjünk meg azzal az általános eredménnyel, hogy mind maga a Jahwe-név, mind pedig a Jahwe-vallás abban az állapotában, ahogy a Biblia és a csekély óizraeli források elibénk tárják, viszonylag késői jelenség az Ókori Kelet vallástörténetében. Mint ilyen sok elemből építkezett — ezen elemek között viszont több olyan is van, ami ősidőkre megy vissza. Ezen elemek szerepének meghatározása a héber hit és gondolkozás struktúrájában — elsőrendű teológiai föladat.