ÉL ÉS BAAL

Az ószövetségi vallás istenképét messzemenően befolyásolta az a környezet, amelyben az ókori Izrael élt — igaz ez még akkor is, ha az Ószövetség teológiája meglehetős távol áll a környező vallá­soktól. A kettő közötti kapcsolat azonban megnyilvánulhat abban, hogy az Izrael egy sor elemet átvett a kánaáni vallásokból, de abban is, hogy e vallásokkal polemizált. Mindkét esetben azonban szoros párbeszédben maradt a kánaáni vallásokkal. Mióta N.P. Lemche kimutatta, hogy etnikailag igen nehéz különbséget tennünk az ókori izraeliták és kánaániták között, félő, hogy ez a különbség vallástörténeti szempontból is csökkenni fog a jövő kutatásában. Az a tény mindenesetre, hogy a kor vallásai közül az egyetlen nagyobb vallásos szöveggyűjtemény az Ószövetség volt, hosszú ideig izo­lálttá és éppezért elégtelenné tette az Ószövetség magyarázatát; sok régi magyarázat bizonyult egyszerűen hibásnak az újabb felfedezések kapcsán. Ilyen szempontból az ugariti szövegek fölfedezése Rasz Samrában nyilvánvalóan fontos volt, s jelen kérdésünk számára is elengedhetetlen, hiszen az istenkép vonatkozásában az ugariti mitikus szövegek jó hátteret nyújtanak az Ószövetség magyarázatához.

E komplexumból ezúttal emeljük ki Él és Baal jelentőségét. Ezt nem csupán azért tesszük, mivel az ugariti mitikus szövegek e két istennek nagy jelentőséget tulajdonítanak, hanem azért is, mert az Ószövetség gyakran tesz utalást Él és Baal tiszteletére. Az ószövetségi bizonyság annál inkább is érdekes, mivel úgy tűnik, nincs rivalizálás Él és Jahwe között (talán joggal beszéltek némelyek — főként a patriarchák vallása alapján — Él és Jahwe azonosításáról az Ószövetségben); ezzel szemben viszont az Ószövetség hevesen polemizál Baal tisztelete ellenére — igaz, a legrégebbi dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy ősi időben Baalt is tisztelték az izraeliek. A mitikus szövegek magyará- zatában további gondot okoz az, hogy mind Él, mind Baal gyakran szerepel más istennel kapcsolatban; mindez Jahwéról nem mond­ható el, csak az Ószövetségen kívüli irodalomban (ld. pl. az elefan­tinei papiruszokat). S hogy még nehezebb legyen helyzetünk: mindhárom istenség kapcsán megjelenik az ókori keleti király-ese­mény is, mindhárom istent királyságot tulajdonítva. Kérdés, hogy a három isten disztinktív jellegét el tudjuk-e határolni azáltal, hogy különböző típusú királyságot feltételezünk mindhárom esetben.

Márpedig e három isten fontosságát aligha lehet alábecsülni akárcsak az Ószövetségen belül is: az Ószövetség egyértelműen bizonyítja (éspedig a Mózesről szóló hagyomány összefüggésében), hogy Izrael — vagy annak legalábbis egy része — Baal-Peórnál időzött (5Móz 4,3). Nyilvánvalóan olyan helységről van szó, ahol lokális Baal-kultuszt kell föltételeznünk. Az idézett passzus nyilván elítélőleg nyilatkozik azokról, akik e helyen engedtek a kísértésnek, és részt vettek Baal isten tiszteletében. Ez a kísértés márpedig igen erősen élhetett az Ószövetségben, hiszen a korai próféta, Hóseás még jól emlékezik rá, s hasonló módon elítélőleg nyilatkozik róla (9,10). A próféta olyan messzire megy el, hogy magát Jahwét is Baalnak nevezi — persze nem a szó appellativum értelmében, hanem köznévként: az úr, a birtokos. — Ezen túlmenőleg ismerünk az Ószövetségben egy sor olyan helységnevet, ahol jelen van a Baal teofór eleme, tehát nyilvánvalóan Baal isten tiszteletéről elnevezett helynek tarthatjuk őket: Baal-Gád (Józs 11,17); Baal-Hámón (Én 8,11); Baal-Hácór (2Sám 13,23), Baal-Meón (Ez 25,9); Baal-Perácím (2Sám 5,20). A személynevek esetében igen gondosan megváltoztatták a Baal teofór elemet, hogy az eredeti Baal-kultuszt elkendőzzék: ld. pl. Esbaal—Isbóset; Meribbaal—Mefibóset, Beel- jada—Éljada, stb. Mindez azonban csak bizonyítja, hogy az I. évezred fordulója után még virágzó Baal-kultusz volt Palesztinában — s ha pedig e kultuszban az izraeliek nem vettek részt, úgy érthetetlen az a heves polémia, amelyről maga az Ószövetség beszámol.

Ezzel szemben, úgy tűnik, fölösleges lett volna minden polémia Él ellen az izraeliek számára. Ehhez hozzájárul talán még az is, hogy egy ilyen polémia igen nagy nehézségekbe is ütközött volna, hiszen Izrael ősei, a patriarchák, mindenütt egy lokális Él-istenséget tiszteltek. Él-Bétél, Él-Saddaj, Él-Eljón — mindezek nyilvánvalóan a kánaáni Él isten lokális megnyilvánulásai voltak. Fölösleges erőfeszítés lenne itt most fölsorolni valamennyi helység- és személy­ nevet, ahol az Él teofór elem jelen van, s Él tiszteletét bizonyítja. Még csak nyoma sincs annak, hogy Él és Jahwe között valamilyen konkurrencia állt volna fenn: az Él-kultuszból törésmentes az át­ menet a Jahwe-kultuszba. Nem vitás, hogy linguisztikailag sok problémánk van az istenek elkülönítése körül, hiszen nem mindig világos, hogy az „'él” szó mikor értendő appellatívumként, s mikor egyszerű köznév, „isten” jelentéssel. Ennek részleteivel itt most nem kell foglalkozzunk, csupán hívjuk föl a figyelmet arra a különös jelenségre, hogy míg a kánaáni panteon egyik fontos istensége ellen heves polémia nyilvánul meg az Ószövetségben, addig a panteon feje, Él, minden vitán felül áll, s tiszteletét többé-kevésbé azono­sítják Jahwe tiszteletével. E meghökkentő jelenség mindenképpen magyarázatra szorul!

Az ugariti panteonban Él az Atya, a Teremtő és a Király; gyakran a bika képével adják vissza személyét (megjegyzendő, hogy bikaként Jahwét is ábrázolták!).

thóru 'ilu 'abúhú
ilu malku dú jakáninuhú

— így beszél maga Baal, a többi istennel együtt.

A Bika, Él, az ő Atyja,
A Király, Él, aki teremtette őt (ti. Baalt).
Természetesen az istenek halhatatlanok (?), legalábbis az emberek szemében; az ugariti mitikus szövegek azonban másként szólnak, s örök életet kizárólag Élnek tulajdonítanak. Ismét Baal beszél:

kí qánijunú cólamu
ki dárdáru dú jakáninunú

Mert Teremtőnk örökkévaló,
Időtlen, aki bennünket teremtett.
Mindez azonban nem ilyen természetes más istenek összefüggésében. Egy Anátnak tett ígéret sorai között olvashatjuk:

wa-'asaszpiruka cim bacla sanáti
cim buni 'ili taszappiru jarihíma

Mert kieszközlöm, hogy Baallal együtt számláld az éveket,
Él fiával fogod számlálni a hónapokat.
Az ugariti panteonon belül az istenek kapcsolatát gyakran adják vissza egy család képével; ez azonban nem mindenütt eredményez áttekinthető képet. Él bizonnyal az Atya ('abú baní 'ili), s az iste­nek gyermekei (banú 'ili). Baalt azonban gyakran nevezik Dágó/án fiának is (binu dagni). Astarte istennő pedig Él felesége vagy legalábbis partnere az ugariti szövegekben. Él egy ízben el is csábítja őt, amikor Astarte meglátogatja. Miután fogadja Astarte tiszteletét Él, így szól:

lahmí himma schatjí-mi
lahmi bathulhanati lahma
sati bakarpani-mi jéna
bakószi huráci dama 'icima
himma jadu 'ili malki jahasziszaka
'ahabatu thóri tacáriraka
Íme, egyél és igyál
Egyél kenyeret az asztalról,
Igyál bort a pohárból,
Bor levét az arany kehelyből.
Íme, a Király Él szerelme (=keze) ragad meg téged,
A Bika szerelme ér el téged.
Másutt is olvassuk, hogy az istenek „Astarte gyermekei” (banú 'athirati) — ez teljes összhangban áll a fenti szerelmi jelenettel. A tenger istenének, Jammnak a kapcsolata Éllel a következő fordulattal írható le: módídu 'ili (Él szerette); a halál istene, Mót pedig az alábbi epitetont kapja: jadídu 'ili gazíru (a hős, akit Él kedvel). Az istenek gyűlését Él hívja egybe:
likú bétija rapi'úma
rapi'úma bétija 'acíhakum
'iqra'akum 'ilánijúma bahékalija
Siessetek házamhoz, szentek,
Házamhoz hívlak benneteket, szentek,
Hívlak benneteket, istenek, a templomomhoz.
E gyűlésen Él trónon ül; az istenek számára lakomát ad:
jathíbu 'ilu ba'athirihú
'ilu jathibu bamarzihihú
Él szentélyében ül,
Él lakomáján ül.
Az ivás eközben az öröm kifejezője: jastí 'ilu jéna cad subáci (addig iszik, míg meg nem elégíttetik).

Egész bizonyos, hogy sokminden éles ellentétben áll itt az Ószövetség gondolkodásával. Az Astartéval megkötött hieros gamos egyszerűen elképzelhetetlen Jahwe esetében. Az istenek sokaságával aligha vetekedhet még a bevezetőnkben említett démonhit is. Mégis azt kell mondjuk, hogy pl. a 82. zsoltár tud az istenek gyűléséről, ahol Jahwe ítéli az idegen isteneket. Jób könyvében szintén olvasunk Jahwe udvartartásáról, ami szintén valami hasonló képet tár elénk, mint az ugariti panteon. A szent lakoma képe sem idegen az Ószövetségtől (ld. pl. Ézsaiás apokalipszisét), persze azzal a különbséggel, hogy ezen a Jahwe-hívők és nem az istenek vesznek részt. Mindenesetre feltűnő a fenti ugariti idézetekben, hogy Él isten működése mindig az istenek összefüggésében áll — soha nem az emberek összefüggésében. Él Atya, Teremtő és Király, de az istenek Atyja, az istenek Teremtője és az istenek Királya. Él jurisdictiója elsősorban az istenek vitás ügyeire terjed ki, s az emberekkel nem törődik. Úgy tűnik mármost, hogy mindezeket az attribútumokat az Ószövetség bizton átvehette, hiszen ezek igen jól beleillettek a többi isten elleni polémia összefüggésébe. Amikor pedig a polidémonizmus (politeizmus) már eltűnőben volt, akkor mindez jól illett a többi néppel ill. a többi nép istenével való polémia összefüggésébe is. Jahwe olyan az ókori Kelet istenei között, mint Él a panteon istenei között. Nincs ok sem vitára, sem polémiára! Hogyan van mármost mindez Baal esetében?

Baal is Király az ugariti panteonban; győzelme után ezekkel a szavakkal ünneplik őt:

malkunú 'al'ijánu baclu
thápitunú 'én dú calénnahú
Királyunk Aliján Baal
Bíránk ő, s nincs senki fölötte.
E királyságot azonban Baal csak győzelme árán érheti el: meg kell vívnia Jamm-mal, a tenger istenével. Sőt, átmenetileg még vereséget is szenved tőle:
'abduka baclu jajammumi
'abduka baclu lacólami
binu dagni 'aszírukami
Baal a te szolgád, Jamm!
Baal a te szolgád, mindörökre!
Dágó/án fia a te foglyod!
Hogy a királyságot megszerezze Baal, először Jamm és Mót istene­ ket kell leküzdenie; erre nem is képes egyedül, hanem Anat és Astarte segítségére van szüksége. Különösen a „szűz Anat” küzdelmét írja le az ugariti szöveg látványosan:
ti'had bina 'ili-mi móta
baharbi tabaqqicunnanu
Megragadta (ti. Anat) Él fiát,
S karddal kettévágta őt...
Bármilyen illogikusnak tűnjék is, ezek után Baal és Mót küzdelmét írják le a szövegek — jóllehet az utóbbit Anat egyszer már kettészelte. Nyilvánvaló viszont, hogy nem történeti, hanem mitikus szövegekről van szó. Amíg azonban a kétes kimenetelű harc tart, elmarad a földön az eső, s nincs vegetáció, termékenység a teremtett világon:
sabica sanáti jacriku baclu
thamána rákibu carapáti
bal tallu bal rabíbu
Hét évig volt távol Baal,
Nyolc évig a felhőkön lovagló (távol volt),
S nem volt sem harmat, sem eső.
Miután megszületett a győzelem, a természet azonnal megváltozott; természetesen itt sem értelmezhetjük a szöveget történeti módon:
samúma samna tamattirúna
nahalúma taliku nubtami
Az ég olajat csöpögtetett,
A folyókban pedig méz folyt.
Már ez is nyilvánvalóvá teszi, hogy Jamm/Mót és Baal harca szoro- san összefügg a természettel, a teremtett világgal. Baal királysága tehát nem az istenek világát érinti, hanem az emberekét és a természetét: termékenység csak az ő életének idején van. Hogy mennyire a teremtett világról van szó, az egy mezopotámiai eredetű mítoszra való utalás teszi nyilvánvalóvá: Baal legyőzi Leviatánt, a káoszt reprezentáló ősi kígyót.
kí timhac lótana bathna bariha
takalliju bathna 'aqallatána
Mert te vágtad ketté Lótánt, az ősi kígyót,
Te ölted meg a ravasz (tekergőző?) kígyót.
Persze a lótán ugyanaz a gyökér mint a héber liwjátán; a kígyó pedig a tenger istene mellett tűnik föl. Éppezért aligha lehet kérdé- ses, hogy a régi, jól ismert teremtési mítoszra történik utalás: Baal harca tehát kozmogóniai harc, s ami küzdelmének tétje, az nem kevesebb, mint az egész világ. Él is Teremtő; ő azonban az istenek teremtője. Az emberek és a természeti világ teremtője Baal. Király- sága egészen más természetű tehát, mint Él királysága.
A fentiek alapján nyilvánvaló lehet, hogy miért nem jelent Él konkurrenciát Jahwe számára, s miért elkeseredett a polémia Baal ellen. Egy monoteista hit esetén az istenek királya aligha jelent veszélyt Jahwe számára; ezzel szemben a teremtett világ királya konkurrenciának bizonyul. Igaz: Jahwe átveszi az Ószövetségben Baal néhány jellegzetességét is. Ő is felhőkön lovagló (Zsolt 68,5). Amikor elindul Széírből, a hegy csepeg (Bír 5,4). A tengeri szörny legyőzésére is utal az Ószövetség (Zsolt 74,14). Ám elképzelhetetlen, hogy Jahwe harcra keljen más istenekkel, de még elképzelhetet­ lenebb, hogy (akár csak átmenetileg) vereséget is szenvedjen! A termékenység tiszteletét a legszigorúbban tiltja az Ószövetség. Jahwe tehát Király (és Bíró is), de nem Baal módján, hanem Él mintájára. Királysága pedig az egész világra kiterjed. — Él és Baal között nem kellett, hogy konfliktus keletkezzen: tevékenységük más-más területre korlátozódott. Él és Jahwe között nem volt szükségszerű az összeütközés: adott esetben összeegyeztethető működésük. Baal és Jahwe azonban nem tűrhetik el egymást, hiszen működési területük jórészt egybeesik: a polémia itt jogosult!
Az istenek világának fenomenológiai leírása jóval többet mond, mint amennyit a puszta tényekbők következtethetnénk: előrevetíti azt a tendenciát is, ami teljességgel megvalósult az ószövetségi vallás története során. Minél inkább erősödik a monoteizmus tudata, annál erősebb az ellenszenv a Baal-kultusszal szemben. A kezdeti szimbiózist a későbbi korok hevesen elítélik, s Jahwétól való elpártolásként értelmezik. Valójában azonban elsőként Illés próféta az, aki frontális támadást indít a Baal-kultusz ellen, annak létjogosultságát is elvitatva. A hatás fölmérhetetlenül nagy volt. Ezzel szemben fordított a tendencia Él esetében: míg a patriarchák korában nyilván elválik egymástól Él és Jahwe tisztelete, addig a későbbi korok egyre inkább azt hangsúlyozzák, hogy a két istenség lényegében egy. Ez a tendencia el egészen addig hatott, hogy végülis az „Él” személynév „isten”, sőt „Isten” jelentésű főnévvé, ill. a Jahwéval azonosságot kifejező appellativummá homályosult — e tendenciának persze már a korai nyelvhasználatban megvoltak a linguisztikai előfeltételei.
Az ugariti szövegek (bár töredékesek, s kizárólag mitikus jellegükkel még hosszú ideig zavarban fogják tartani az orientalisztikát) a fenti módon magyarázhatják az Ószövetséget.