TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Isten úgy használja az istentelenek szolgálatát és úgy hajtja azok lelkét itéleteinek véghezvitelére, hogy emellett maga minden folttól tisztán marad.

1. Egyéb szentirási helyekből, ahol arról van szó, hogy Isten magát a Sátánt és a többi istenteleneket is szabad akarata szerint vonja és kormányozza, még nehezebb kérdés támad. Mert a testi értelem alig foghatja meg, mint lehetséges az, hogy noha azok által végzi munkáját, bünükből semmi folt reá nem ragad, sőt a közös munka közben minden bűntől mentes marad, szolgáit pedig emellett igazságosan kárhoztatja. Ezért találták fel a cselekvés és a megengedés közötti különbséget; mert sokak előtt megoldhatatlan csomónak látszott az, hogy Isten keze és hatalma alatt a Sátán és az istentelenek aképen vannak, hogy Isten az ő gonoszságukat tetszés szerinti célra irányíthatja s hogy bűnös tetteiket itéletei végrehajtására használhatja. De talán menthető volna ezeknek az embereknek szerénysége, akik a képtelenség látszatától visszariadnak, ha Isten igazságát nem igyekeznének balgatagul a hazugság örve alatt védelmezni minden kedvezőtlen látszat ellen. Képtelenségnek látszik előttük, hogy Isten tudtával s akaratával vakuljon meg az ember, ki nemsokára vakságának büntetését hordozza. Tehát kifogás után kapkodva úgy keresnek menekvést, hogy szerintük az ilyen eset Istennek csak engedelméből, de nem akaratából történik. Mikor azonban Isten nyiltan kijelenti, hogy ezt ő maga teszi, ezt a mentséget visszautasítja. Hogy pedig az emberek Isten titkos intése nélkül semmit sem képesek cselekedni s bármint határozzanak is magukban, nem tehetnek mást, mint amit Isten önmagánál elhatározott s titkos igazgatásával megállapít, számtalan világos bizonyíték igazolja. Amit fentebb a zsoltárból idéztünk, hogy t. i. Isten bármit akar, megteheti, kétségtelen, hogy áll az emberek összes cselekvéseire. Ha Isten, amint meg van irva, a háborúnak és békének kétségtelen ura és pedig minden kivétel nélkül, vajjon ki merészli azt mondani, hogy tudta, vagy beavatkozása nélkül vak indulat viszi találomra az embereket. De egyes példákból több világosság derül tárgyunkra?

Jób könyve első részéből tudjuk, hogy a Sátán Isten parancsainak átvételére épen úgy áll az Úr előtt, mint az angyalok, kik önként engedelmeskednek. Bár cselekvéseiknek különböző a módja és célja, a Sátán még sem képes semmihez sem kezdeni Isten akarata nélkül. Noha úgy látszik, mintha pusztán engedelmet nyerne arra, hogy a szent férfiút nyomorgassa, mégis mivel igaz ez a kijelentés (Jób. 1:21): „Az Úr adta és az Úr vette is el”, azaz úgy lett, amint az Úrnak tetszett, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy annak a megpróbáltatásnak, melyet a Sátán s a gonosz rablók szolgák gyanánt végrehajtottak, Isten volt a szerzője. A Sátán a szent embert kétségbeejtés által iparkodik Isten ellen való dühöngésre birni. A szabeusok kegyetlen istentelenséggel rohannak az idegen jószág fosztogatására. Jób mindamellett elismeri, hogy Isten fosztotta meg minden javaitól s hogy szegénnyé azért lett, mivel az Úrnak így tetszett. Bármit terveznek hát az emberek, vagy akár a Sátán maga, de a kormányt Isten tartja kezében, hogy itéletei végrehajtására fordítsa törekvésüket. Isten azt akarja, hogy a hitetlen Ákháb király megcsalassék. Ennek végrehajtására a Sátán felajánlja a maga munkáját. S Isten azzal a határozott megbizással küldi el, hogy hazug lélek legyen minden próféta ajakán (I. Kir. 22:20.54). Ha Ákháb megvakítása és elbolondítása Isten itélete, el kell tünnie a puszta megengedésről szóló képzelődésnek; mivel nevetséges volna, ha a biró csak megengedné, de egyuttal el nem döntené s végrehajtását szolgáira nem bizná annak, amiről akarja hogy megtörténjék.

A zsidók szándéka az volt, hogy Krisztust megölik, Pilátus és a katonák teljesítik az őrjöngő akaratát. A tanítványok mégis ünnepélyes könyörgésben vallják meg, hogy mindez istentelenek nem tettek egyebet, csak amit Isten keze és tanácsa elhatározott (Csel. 4:28). Igy hirdette már előbb Péter, hogy Krisztus Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott a halálra, (Csel. 2:23); mintha csak azt mondaná, hogy siten, ki előtt kezdettől fogva semmi sem volt elrejtve, tudva s akarva határozta el azt, amit a zsidók végrehajtottak. Ugyanezt ismétli más helyen is, mikor így szól: „Az Isten pedig, amelyeket eleve megmondott volt, midőn ő prófétáinak szájok által, hogy kellene a Krisztusnak szenvedni, aképen töltötte bé” (Csel. 3:18).

Absolon kárhozatos vétket követ el, mikor atyjának ágyát vérfertőzéssel beszennyezi (II. Sám. 16:22), Isten mégis kijelenti, hogy ez az ő munkája. Mert szavai így hangzanak (II. Sám. 12:12): „Te titkon cselekedtél, de én azt cselekszem az egész Izrael előtt és a nap előtt.” Bárminő kegyetlenséget követnek is el a kaldeusok Judeában, Jerémiás azt mondja, hogy mindez Isten műve (50:25). Ezért neveztetik Nabukodonozor Isten szolgájának. Isten lépten-nyomon kijelenti, hogy ő sipolásával, trombita-zengéssel, hatalmával s parancsolatával gyűjti hadba az istenteleneket. Asszíria királyát haragja vesszejének s fejszéjének nevezi, melyet kezével forgat (Ézs. 5:26 és 10:5 stb.. A szent város romlását s a templom pusztulását saját munkájának mondja. Dávid midőn nem zugolódik Isten ellen, hanem őt igaz birájául elismeri, megvallja, hogy Sémei átkai Isten parancsából származnak (II. Sám. 16:10). „Az Úr parancsolta neki – szól – hogy szidalmazzon engemet”. A Szentirásban gyakran találkozunk azzal, hogy minden, ami történik, Istentől jő. Istentől származik pl. a 10 törzs elszakadása, Éli gyermekinek halála és sok hasonló eset. Akik csak valamennyire is jártasak a Szentirásban, látják, hogy a sok bizonyság közül én csak egyet-kettőt hozok fel rövidség okáért; ezekből azonban nagyon is jól bebizonyúl, hogy balga tévelygésben szenvednek azok az emberek, akik Isten gondviselése helyébe a puszta megengedést teszik, mintha Isten egy őrhelyen ülve várná a véletlen eseményeket s így itéletei az emberi akarattól függenének.

2. Ami a titkos felindítást illeti, az, ami a király szivéről hirdet Salamon (Péld. 21:1), hogy t. i. azt Isten az ő jótetszése szerint ide s tova hajthatja, az bizonyára az egész emberi nemre kiterjed s annyit jelent, mintha azt mondotta volna, hogy bármit forgatunk is szivünkben, mindazt Isten titkos sugallata irányítja a maga célja felé. S bizonyára, ha nem munkálkodnék bent az emberi értelemben, nem volna helyes az az állítás (Ézs. 29:14), hogy ő veszi el az igazmondóknak száját, a véneknek bölcseségét és a föld hatalmasainak szivét, hogy eltévelyedjenek. Ide vonatkozik az is, amit gyakorta olvasunk, hogy az emberek félnek, mivel az Isten iránt való félelem megszállja szivóket (Zsolt. 107:40, Ez. 7:26, III. Móz. 26:36). Igy ment ki Dávid Saul táborából anélkül, hogy valaki tudta volna, mivel Isten az összes vitézekre nehéz álmot bocsátott (I. Sám. 26:12). Nem is kivánhatunk világosabb bizonyítékot, mert hisz Isten annyiszor kijelenti, hogy az emberek elméjét ő vakítja el, bódultságot ő bocsát rájuk, mély álom lelkével ő részegíti meg őket, ő veri meg őket esztelenséggel, ő keményíti meg szivüket (Róm. 1:26 és 11:8). Sokan ezt is a megengedésre vezetik vissza, mintha Isten azzal, hogy elhagyja a gonoszokat, megengedné, hogy őket a Sátán megvakítsa. De mivel a Szentirás nyiltan kifejezi, hogy az esztelenség és vakság Isten igazságos itéletéből származik, e megoldás semmit sem ér. Mert azt mondja a Szentirás, hogy Faraó szivét Isten keményítette meg, zárta be és erősítette meg. Ezt a beszédmódot némelyek izetlen fecsegéssel kigúnyolják, mivel egyebütt arról van szó, hogy Faraó maga keményítette meg saját szivét (II. Móz. 8:15) s így a megkeményedés oka saját akarata volt. Mintha bizony e kettő nem férne meg nagyon jól egymás mellett, hogy t. i. bár különböző módon az ember, mikor általa Isten munkálkodik, akkor egyuttal maga is munkálkodik. Én azonban ellenvetésüket visszafordítom rájuk, mivel ha a megkeményítés szó e helyen csak a megengedést jelzi, akkor a makacsság indító oka voltaképen nem a Faraóban van. Aztán milyen semmis és oktalan magyarázat volna az, hogy Faraó csak megengedte volna, hogy szive megkeményíttessék. Tegyük hozzá, hogy az ily oktalan beszéd lehetőségét maga a Szentirás zárja ki. „Én megkeményítem – szól Isten – az ő szivét, hogy ne bocsássa el a népet” (II. Móz. 4:21). Hasonlóképen mondja Mózes Kánaán lakóiról, (Józs. 11:20), hogy azért mentek csatába, mivel Isten megkeményítette szivüket. Ezt ismétli meg a másik próféta is (Zsolt. 105:25): „Elfordítá azoknak szivüket, hogy meggyűlölnék az ő népét és álnokúl cselekednének az ő szolgáival”. Éppen így hirdeti az Úr Ézsaiásnál (10:6): „A képmutató nép ellen küldöm őt és amely nép ellen megharagudtam, az ellen parancsolok néki, prédikáljon és zsákmányt tegyen azokban és hogy azt eltapodja, mint az utcán való sárt”. Nem azért teszi ezt, mivel az istentelen és keményszivű embereket arra akarná megtanítani, hogy neki önként engedelmeskedjenek, hanem azért, mivel azokat aképen akarja kényszeríteni itéletei végrehajtására, mintha parancsait szivükbe vésve hordanák. Ebből kitünik, hogy Isten határozott rendelése indította őket. Megvallom ugyan, hogy istena gonoszokban gyakran a Sátán munkájának közbejöttével működik, de azt is állítom, hogy maga a Sátán Isten indításából végzi szerepét s csak annyit visz véghez, amennyit Isten neki megengedett. Sault a rossz lélek gyötri, de e lélek a Szentirás szerint Istentől jő (I. Sám. 16:14), s így megtudjuk, hogy Saul dühöngése Isten igazságos büntetésének következménye. Azt is mondja a Szentirás, hogy a hitetlenek elméjét ugyancsak a Sátán vakítja el (II. Kor. 4:4); de hogyan történhetik ez, ha nem magától Istentől származik a tévelygés hatalma, hogy akik vonakodnak az igazságnak engedelmeskedni, hazugságokban higyjenek. Az előbbi feltevés értelmében mondja a Szentirás (Ez. 14:9): „És a prófétát, mikor eláltatják és valamit mondánd, én az Úr áltattam el azt a prófétát”. Viszont az utóbbinak értelme tükröződik ebben: „Adta őket Isten elfogúlt elmének, hogy istentelen dolgot cselekednének” (Róm. 1:28); mivel igazságos büntetésének fő szerzője ő, a Sátán pedig csak szolga. De mivel, mikor majd a második könyvben az ember szabad, vagy szolgai akaratáról beszélünk, e tárggyal ismét foglalkoznunk kell, úgy vélem, hogy most röviden előadtam annyit, amennyi e helyen szükséges volt. A végeredmény ez: mikor az ember azt állítja, hogy minden dolog oka Isten akarata, bizonyos, hogy gondviselését tesszük az emberek minden szándékainak és tetteinek kormányzójává, úgy hogy erejét nemcsak azokban a választottakban fejti ki, akiket a Szentlélek igazgat, hanem még az istenteleneket is engedelmességre kényszeríti.

3. Mivel pedig eddig csak oly bizonyítékokat hoztam fel, melyeket a Szentirás nyilván s minden kétely kizárásával tanít, majd meglátják azok, kik a szent kijelentésekre nem haboznak rásütni a gyalázat megszégyenítő bélyegét, hogy milyen ítéletet hangoztatnak. Mert ha a tudatlanság álarca alatt szerénységük magasztaltatását óhajtják elérni, képzelhető-e gőgösebb eljárás, mint Isten tekintélyével szembe ezt a néhány szavacskát vetni: „Én másként látom jónak; vagy: Nekem nem tetszik, hogy így történjék”. Ha pedig az igazságot nyiltan káromolják, ugyan mit érnek el azzal, ha az égre köpdösnek? Ennek az arcátlanságnak ugyan nem ez az első példája, mivel minden időben voltak istentelen s gonosz emberek, akik a keresztyén tudomány e szakasza ellen tajtékzó szájjal csaholtak. De hogy mennyire igaz, amit hajdan kijelentett a Szentlélek Dávid által (Zsolt. 51:6), hogy t. i. Isten mikor itéltetik, győzelmet arat, majd tényleg tapasztalják. Dávid közvetve az emberi esztelenséget korholja ebben az oly féktelen szabadosságban, hogy az emberek a saját fertőjükből nemcsak Istennel szállanak perbe, hanem még az ő kárhoztatására is jogot formálnak. Egyszersmind röviden figyelmeztet, hogy azok a szitkok, melyeket az égre szórnak, nem jutnak el Istenig és nem akadályozzák őt abban, hogy a rágalmak fellegeit elűzvén, igazságát meg ne mutassa; ezért a mi hitünk is, mivel Isten szent igéjén alapszik s így az egész világot meggyőzi (I. Ján. 5:4), az ő fenségéből tekintve, vesse meg ezeket a káromlásokat. Arra az ellenvetésükre könnyü válaszolni, hogy ha Isten akarata nélkűl semmi sem történik, akkor benne két egymással ellentétben álló akarat van, mivel titkos tanácsában azt végzi el, amit törvényében nyilván megtiltott. Mielőtt azonban válaszolnék, ismételten figyelmeztetem az olvasókat, hogy ez a fecsegés nem én ellenem, hanem a Szentlélek ellen irányúl. Mert bizonyára e Szentlélek adta ama szent férfiúnak, Jóbnak, ajkára ezt a vallomást (Jób. 1:21): amint Istennek tetszett, úgy történt; mert a rablóktól kifosztatva, azoknak kártevésében Isten ostorát ismeri meg. Mit mond egyebütt a Szentirás? Éli fiai nem engedelmeskedtek atyjuknak, mivel Isten meg akarta ölni azokat (I. Sám. 2:25). Más próféta is hirdeti (Zsolt. 115:3), hogy Isten, ki az égben székel, mindent megtehet, amit csak akar. S már eléggé világosan kimutattam, hogy Isten neveztetik mindazon dolgok szerzőjének, amelyekről ezek a birói székbe helyezkedők azt akarják elhitetni, hogy csak Istennek tétlen megengedése folytán történnek. Isten önmaga bizonyítja, hogy ő hozta létre a világosságot és sötétséget, ő formálta a jót és a rosszat (Ézs. 45:7), hogy semmi oly rossz nem történik, melyet ne ő szerzett volna (Ám. 3:5). Mondják meg nekem, kérem, hogy vajjon akarva, vagy nem akarva gyakorolja-e itéleteit? Amint azonban Mózes azt tanítja (V. Móz. 19:5), hogy akit véletlen fejszecsapás öl meg, Isten adta a gyilkos kezébe, úgy Lukácsnál az egész egyház mondja (Csel. 4:28), hogy Heródes és Pilátus azért szövetkeztek, hogy „azokat véghez vigyék, melyeket Isten keze és tanácsa eleve elvégezett volt”. És valóban, ha a Krisztus nem Isten akaratára feszíttetett meg, honnan van megváltatásunk? De ezért sem önmagával nem jut ellentétbe, sem meg nem változik istenakarata, sem nem szinleli, hogy nem akarja, amit akar; mert bár az az akarat önmagában egy és egyszerü, előttünk többszörösnek látszik, mivel értelmünk erőtlenségéhez képest nem tudjuk felfogni, hogy különböző módon mint akarja és nem akarja, hogy valami megtörténjék. Pál mikor a pogányok elhivatását elrejtetett titoknak mondja (Ef. 3:10), kevéssel később hozzáteszi, hogy ebben Istennek „különb-különbképen való (polupoiciloV) blcsesége” jelentetett ki. Vajjon, mivel értelmünk erotlensége miatt Isten bölcsesége sokszorosnak (vagy amint egy régi magyarázó tolmácsolta: sokalakúnak) tűnik fel előttünk, azért szabad-e azt képzelnünk, hogy magában Istenben is van valamely változás, hogy megváltoztatja szándékát, vagy önmagával ellentétbe kerul? Sot, ha nem érjük fel ésszel, hogy Isten mint akarhatja, hogy megtörténjék az, amit törvényével megtilt, jusson eszünkbe erotlenségünk s egyszersmind fontoljuk meg, hogy ok nélkul mondják, hogy ahoz a világossághoz, melyben lakozik, senki sem mehet, mert homály fogja körül. Minden kegyes és szerény lélek könnyen megnyugodhatik AugustinusEnchir. ad Laur. c. 101. (26).* ama kijelentésében, hogy néha az ember jót akarva kiván valamit, amit Isten nem akar, épen mint ha a jó gyermek azt kivánná, hogy az atyja életben maradjon, Isten pedig azt akarja, hogy meghaljon; s viszont megtörténhetik, hogy az ember rosszakaratból kivánja ugyanazt, amit Isten jóakaratból akar, hogy meglegyen, épúgy, mintha egy rossz gyermek azt akarná, hogy atyja meghaljon és az Isten is ugyanezt akarja. T. i. amaz azt akarja, amit Isten nem akar; emez pedig azt akarja, amit Isten is akar. És mégis Isten jóakaratával amannak kegyessége jobban összhangzik, bár mást akar, mint emennek gonoszsága, bár ugyanazt akarja; annyira fontos az, hogy az ember meggondolja, mit illik neki kivánni és mi Isten igaz akarata s mely célra legyen mindegyiknek akarata irányítva, hogy jónak, vagy gonosznak tartassék. Mert Isten ami jót akar, gonosz emberek rossz akaratával hajtja végre. Kevéssel előbb pedig azt mondotta vala, hogy az elpártolásuk miatt elesett angyalok és az összes istentelenek, amennyiben önmagukra vonatkoztatjuk, azt tették, amit Isten nem akart; de amennyiben Isten mindenhatóságára vonatkoztatjuk, ezt semmi módon nem tehették, mert míg Isten akarata ellen cselekesznek, rajtuk épen az ő akarata lett meg. Ezért így kiált fel: „Mely igen nagyok az Úrnak cselekedetei, kivánatosak mindazoknak, akik gyönyörködnek azokban” (Zsolt. 111:2). Úgy, hogy csodálatos, kimondhatatlan módon nem lehet Isten akarata nélkűl még az sem, ami akarata ellen történik is, mert ha ő nem engedné, nem történnék. Megengedi pedig nem úgy, mintha nem akarná, hanem akarva; de mivel jó, nem engedné meg, hogy valami rosszúl történjék, ha nem volna képes arra, – mindenható lévén, – hogy a gonoszból is jót hozzon létre.

4. Ezzel meg van oldva, sőt magától elenyészik a másik ellenvetés is. Ha Isten a gonoszoknak nemcsak munkáját használja, – mondják – hanem azoknak szándékait és érzéseit is igazgatja, akkor ő minden bűnnek a szerzője, s így érdemtelenűl esnek ítélet alá az emberek, ha azt hajtják végre, amit Isten elhatározott, mert hiszen csak az ő akaratának engedelmeskednek. Mert fonákúl összezavarják Isten parancsával az ő akaratát, holott számtalan példából világos, hogy mennyire különbözik attól. Mert bár, midőn Absolon atyjának ágyasait megfertőztette (II. Sám. 1622), Isten ezzel a gyalázattal Dávid paráznaságát akarta megbüntetni, mindamellett a gonosz indulatú fiúnak nem parancsolta, hogy ily fertelmességet cselekedjék, ha csak ezt az ember Dávid személyére tekintettel nem akarná parancsolatnak tartani, mint maga Dávid egyebütt Sémei szidalmairól szól. Mert midőn megvallja, hogy Sémei Isten parancsából átkozódik (II. Sám. 16:10), egyáltalán nem úgy dicséri ezt, mint Isten iránt való engedelmességet, mintha ez a dühösködő eb Isten parancsának akart volna engedelmeskedni, hanem belátván, hogy annak nyelve Isten sujtó ostora rá nézve, a büntetést türelmesen elviseli. Jól elménkben kell tartanunk azt, hogy a gonoszok, miközben Isten kezük által viszi véghez, mit titkos tanácsában elhatározott, nem menthetők, mintha Isten parancsának engedelmeskednének, mert ezt saját tetszésükből szántszándékkal sértik meg. Már hogy miként származik istentől s mint kormányoztatik titkos gondviselésétől az, amit az emberek bűnösen cselekszenek, erre nézve pompás példa Jeroboám király megválasztása (I. Kir. 12:20). E királyválasztásnál szigorúan elitéltetik a nép vakmerő esztelensége, hogy az Istentől megszentelt rendet fölforgatta és Dávid családjától hűtlenűl elszakadt, mindemellett tudjuk, hogy Jeroboámot Isten akaratával kenték királlyá. S ezért mutatkozik Hóseás szavaiban is bizonyos ellentét látszata, miután egyik helyen Isten felpanaszolja, hogy e királyt akarata s tudta nélkűl választották (Hós. 8:4), másutt (Hós. 13:11) kijelenti, hogy Jeroboám királyt ő adta búsúlt haragjában. Hogy illik ez össze, hogy t. i. Jeroboám nem Isten akaratából uralkodott s mégis Isten tette őt királlyá? Igen jól. Mert a nép nem szakadhatott el úgy Dávid házától, hogy Isten igáját le ne rázza; de emellett Istennek is meg volt az a szabadsága, hogy Salamon hálátlanságát így büntesse. Látjuk tehát, hogy Isten, bár a hűtlenséget nem akarja, az elpártolást egyéb célból, mégis igazságosan kivánja. Ezért Jeroboám is a próféta megkenésére várakozáson kivül jut a királysághoz. Ily értelemben mondja a szent történet (I. Kir. 12:15), hogy Isten ellenséget támasztott a célból, hogy Salamon fiát országának egy részétől megfossza. Mindkét dolgot jól gondolják meg az olvasók. Mivel Istennek úgy tetszett, hogy egy király keze kormányozza a népet, azért mikor az ország két részre szakad, ez az ő akarata ellen történik s a szakadás kezdete mégis az ő akaratából származik. Mert bizonyára nem történt Isten tudta és akarata nélkűl, – hiszen ő parancsolta ezt – hogy a próféta Jeroboámot, ki soha ilyesmire nem gondolt, szavával és a fölkenés jelével az uralkodás reményére bátorítja s mindemellett méltán esik ítélet alá a nép lázadása, hogy Isten akarata ellenére szakadt el Dávid utódaitól. Ez okból van szó ezután arról is, hogy midőn Roboám gőgösen semmibe se vette a nép kéréseit, ez Isten akaratából történt, hogy megerősítse igéjét, melyet szolgája, Ábia által szólott. Ime, a szent egységet Jeroboám Isten akarata ellenére szakítja meg s mégis Isten akaratával idegenűl el Salamon fiától a tiz törzs. Hozzunk föl még egy más hasonló példát is, midőn a nép beleegyezésével, sőt cselekvő támogatásával megöletnek Ákkáb király fiai s eltöröltetik minden ivadéka (II. Kir. 10:7). Helyesen mondja ugyan Jéhu, hogy az Úr szavából semmi sem esett a földre és hogy Isten aként cselekedett, amint szólott szolgája, Illés által. De mégis nem ok nélkűl korholja a samáriai polgárokat, hogy e munkában segédkeztek. „Igazak vagytok-e ti, úgymond, mert hogyha én az én Uram ellen frigyet vetettem, ki ölte meg mindezeket?” Ha nem csalódom, föntebb világosan megmagyaráztam, hogy ugyanegy dologban mennyire napfényre jő az ember bűne s mennyire kitünik egyúttal az Isten igazsága. A serénylelkű emberek mindig meg is elégesznek AugustinusEpist. 48.(93). ad Vincentium c. 7.* eme mondásával: „Midőn az Atya átadta fiát, a Fiú az ő testét, Judás az Urat, ez átadásban miért igaz az Isten s miért vétkes az ember, hacsak azért nem, mivel azonegy cselekményben, melyet végrehajtottak, nem egy az ok, amiért végrehajtották”. Ha pedig valakinek nehezére esik, amit most mondunk, hogy Istennek az emberrel nincs semmi megegyezése, midőn ez amannak igazságos ösztönzéséből azt cselekszi, amit cselekednie nem szabad, jusson eszébe, AugustinusDe grat. et lib. arbitr. ad Valen. c. 21. (42).* egy másik figyelmeztetése: „Ki ne rettenne meg attól az itélettől, hogy Isten még a bűnösök szivében is azt cselekszi, amit akar, mindazáltal mégis az ő érdemük szerint fizet meg nékik?” S bizonyára azért, mert Isten maga akarta, hogy Fia halálra adassék, sőt önmaga adta halálra, éppoly helytelen Judás árulásáért Istent vádolni, mint amily helytelen Judásnak tulajdonítani a mi váltságunk dicsőségét.é Helyesen figyelmeztet tehát másutt ugyanez az iró arra, hogy Isten, mikor megvizsgálja az embereket, nem azt keresi, mit tehettek volna, vagy mit tettek, hanem azt nézi, mit akartak, úgy hogy számba a szándékot és az akaratot veszi. Akik előtt ez nem látszik elfogadhatónak, gondolják meg egy kevéssé, hogy az ő aggályoskodásuk vajjon mennyire tűrhető akkor, midőn azt a tanítást, amely a Szentirás világos bizonyságtételén nyugszik, mivel értelmüket fölülhaladja, visszautasítják s bűnűl rójják fel annak a tudománynak hirdetését, melyet Isten sohasem taníttatott volna prófétái és apostolai által, ha nem tudta volna, hogy annak megismerése hasznos. Mert a mi okosságunk nem lehet semmi egyéb, mint az, hogy kegyes tanulékonysággal magunkévá tegyük kivétel nélkűl mindazt, ami a Szentirásban foglaltatik. Akik pedig továbbra is vakmerően gúnyolódnak, noha eléggé nyilvánvaló, hogy Isten ellen gáncsoskodnak, azok nem méltók hosszabb cáfolásra.

Vége az első könyvnek. –