TIZENHETEDIK FEJEZET.

Hová s mely célra kell vonatkoztatnunk e tant, hogy hasznát vehessük?

1. Tovább menve, amennyire hajlandó az emberi szellem a hiábavaló okoskodásra, alig lehetséges, hogy azok, kik e tan megfelelő s helyes használatával nincsenek tisztában, zavaros tévelygésekbe ne bonyolódjanak. Azért célszerű lesz e helyen röviden érinteni, hogy mi célból tanítja a Szentirás, hogy minden Isten rendeléséből történik. És első sorban megjegyzendő, hogy az isteni gondviselést úgy a múltra, mint a jövőre nézve tekintetbe kell vennünk, azután pedig, hogy ez úgy kormányozza az összes eseményeket, hogy egyszer eszközök igénybevételével hat, máskor eszközök nélkűl, néha pedig egyenesen minden eszköz ellenére. Végre e gondviselés arra irányúl, hogy Isten megmutassa, hogy az egész emberi nemre gondja van, főleg pedig az ő egyházának (melyet bensőbb figyelemre méltat) igazgatása felett őrködik. Meg kell jegyeznünk e pontnál azt is, hogy bár Istennek atyai szerelme és jóindulata vagy itélkezésének szigorúsága gyakorta a gondviselés egész folyamán visszatükröződik, mindazáltal néha az események okai úgy el vannak rejtve, hogy belopódzik lelkünkbe az a gondolat, hogy az emberi dolgokat a vakszerencse kénye-kedve hányja-veti, vagy hogy testünk zúgolódásra késztet, mintha Isten az embereket csak úgy hányná-vetné, mint a laptát és velük játékot űzne. Igaz ugyan, hogy ha nyugodt s csendes elmével készülünk fel az okúlásra, a dolgok kimeneteléből nyilvánvaló lesz, hogy Isten jól tudja elhatározásának helyes okát: nevelni akarja pl. övéit a tűrésre, meg akarja javítani gonosz indulataikat, féktelenségüket meg akarja szelidíteni, önmegtagadásra akarja kényszeríteni őket, vagy közönyüket akarja eltávolítani; viszont le akarja sujtani a gőgösöket, az istentelenek fondorlatait akarja megsemmisíteni, mesterkedéseiket akarja szétszaggatni.

Bármennyire rejtve vannak előttünk s kikerülik is figyelmünket az ily okok, bizonyosnak kell tartanunk, hogy valóban az Úrnál vannak elrejtve s ezért Dáviddal így kell kiáltanunk (Zsolt. 40:6): „Megsokasítottad, Uram, én Istenem a te csudálatos cselekedeteidet és a te mi felőlünk való gondolataidat senki te előtted el nem rendelheti, melyeket ha elő akarnék számlálni és megbeszélni, többek, hogy nem mint kimondhatnám.” Mert bár bajaink közt büneinknek állandóan eszünkbe kellene jutniok, hogy maga a büntetés bűnbánásra indítson minket, mégis látjuk, hogy Krisztus az Atya titkos tanácsának több igazságot tulajdonít, semhogy ő kit-kit érdeme szerint büntessen. A vakonszületettről ezt mondja (Ján. 9:3): „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei, hanem szükség volt, hogy az Isten dolgai megjelenhessenek ebben”. Ez esetnél ugyanis fellázad az érzelem, midőn még a születendőket is előre meglátogatja a csapás, mintha Isten irgalmatlanúl sujtaná így az ártatlanokat. Krisztus azonban azt bizonyítja, hogy ebben mint tükörben Atyjának dicsősége ragyog, csak a mi szemeink legyenek tiszták. Meg kell azonban maradnunk a szerénység határai között, hogy Istent számadásra ne vonjuk. Hanem úgy tiszteljük az ő titkos itéleteit, hogy előttünk az ő akarata legyen minden dolog legigazabb oka. Mikor az eget sötét felhők borítják el s kitör a vad vihar, mivel szemünkre szomorú homály borúl, fülünkbe harsog a mennydörgés és minden érzékünk eltompúl a rémülettől, úgy látjuk, mintha minden össze-vissza zavarodnék; pedig e közben az égen ugyanaz a nyugalom és derű honol. Így nekünk is azt kell tartanunk, hogy míg a világon a zűrzavaros körűlmények itélőképességünktől megfosztanak minket, Isten az ő igazságának és bölcseségének tiszta fényénél, magukat e változás eseményeket megállapított rend szerint vezeti és irányozza a helyes cél felé. S bizonyára szörnyűséges e tekintetben sokaknak őrjönsége, akik Isten munkáit nagyobb szabadossággal merik kisded számadásra vonni és titkos terveit kutatni, sőt Istennek megismerhetetlen dolgairól vakmerőbb ítéletet mernek mondani, mint halandó emberek tetteiről. Mert mi volna fonákabb eljárás, mint, ha velünk egyenlő emberekkel szemben oly szerénységgel járunk el, hogy inkább felfüggesztjük ítélkezésünket, mint hogy a megfontolatlanság vádját vonjuk magunkra, Isten titkos itéleteit pedig, melyekre tisztelettel illenék tekintenünk, gőgösen megsértjük?

2. Isten gondviselését tehát senki sem fogja helyesen és hasznosan megitélni, csak aki megfontolván azt, hogy alkotójával s a világ teremtőjével van dolga, megalázza magát illendő félelemmel és alázatossággal. Ezért van, hogy manapság ezt a tant annyian mardossák, vagy legalább szidják, mivel nem akarnak Istennek több szabadságot engedni, mint amennyit nekik saját értelmük diktál. Minket is a legnagyobb hévvel támadnak, hogy a törvény parancsaival, melyekben Isten akarata együvé van foglalva, meg nem elégedve, azt mondjuk, hogy a világot Isten titkos tanácsa igazgatja. Mintha bizony, amit tanítunk, saját agyunk képzeménye volna s nem szólana felőle mindenütt világosan a Szentlélek s nem ismételné számtalan szólásformában. De mivel némi szégyenérzet mégis visszatartja őket attól, hogy káromlásaikat az ég ellen merészeljék árasztani, hogy annál szabadabban őrjönghessenek, úgy tettetik, mintha velünk állanának perben. De ha nem ismerik el, hogy mindent, ami csak a világos történik, Isten megfoghatatlan tanácsa igazgat, feleljenek, mi okból mondja az Irás, hogy Isten itéletei „bő, mélységes vizek”? (Zsolt. 36:7) Mert, midőn Mózes kijelenti (V. Móz. 30:12 stb.), hogy Isten akaratát nem messze a felhőkben, vagy a mélységekben kell keresni, mivel a törvényben értelmesen megjelentetett, ebből az következik, hogy Istennek valamely más elrejtett akarata hasonlíttatik a mély örvényhez. Erről mondja Pál is (Róm. 11:33): „Oh, Isten bölcseségének és tudományának mélységes gazdagsága! mely igen megtudhatatlanok az ő itéletei és végére mehetetlenek az ő utai. Mert ki mehetett végére az Úr akaratjának s ki volt néki tanácsosa?” Igaz ugyan az, hogy a törvényben és az evangéliumban oly titkok vannak összefoglalva, melyek értelmünket sokkal felűlmúlják, de mivel Isten e titkok megértésére, melyeket igéjében kinyilvánítani méltóztatott, hiveinek értelmét az értelem lelkével világítja meg, nincsen többé ott semmi feneketlen mélység, hanem út, amelyen bizton lehet járni, szövétnek lábaink vezérlésére, az élet világossága s a bizonyos és nyilvánvaló igazságnak iskolája. De a világ igazgatásának csodás módja méltán neveztetik feneketlen mélységnek, mivel amig rejtve van előttünk, tisztelettel kell azt imádnunk. Szépen kifejezi Mózes mindkettőt néhány szóval, mikor így szól (V. Móz. 29:29): „A titkok a mi Urunknál Istenünknél vannak; a kinyilatkoztatott dolgok mieink és a mi fiainké.” Mert látjuk, hogy nemcsak azt parancsolja, hogy a törvény felett való elmélkedésre fordítsuk buzgalmunkat, hanem hogy Isten titkos gondviselésére is tisztelettel tekintsünk. Ezt a fenséges dolgot magasztalja Jób könyve is, hogy értelmünket megalázza. Mert miután a világ alkotmányát fent és lent megvizsgálva, nagyszerűen nyilatkozott az iró Isten műveiről, végűl így szól (Jób. 26:14): „Ime, ezek az ő utainak részei, de ime mely kicsiny része az ő cselekedeteinek, amelyet hallunk.” Ez okból tesz (28:21.28) különbséget más helyütt aközött a bölcseség között, amely Istennél lakozik s aközött a bölcselkedési mód között, melyet az emberek elé irt. Mert miután a természet titkáról beszélt, azt mondja, hogy a bölcseséget egyedűl Isten ismeri, de rejtve van ez az összes élő lények szemei előtt. De kevéssel utóbb hozzáteszi, hogy e bölcseség megjelentetett, azért hogy utána kutassanak az emberek, mivel az embernek ez mondatott: „A bölcseség az Isten félelme.” Ide vonatkozik AugustinusnakLibr. 83. quaest. c. 27.* ama mondása is: „Mivel nem mindent tudunk, mit Isten felőlünk a legjobb renddel elvégez, egyedűl a jóakarat hatása alatt viselkedünk a törvény szerint, egyebekben pedig Isten kormányoz bennünket a törvény szerint, mivel az ő gondviselése változhatlan törvény”. Mikor tehát Isten a világ igazgatásának előttünk ismeretlen jogát magának követeli, ez legyen józan szerénységünk törvénye, hogy az ő legfőbb hatalmában nyugdojunk meg, úgy hogy az ő akarata legyen reánk nézve az igazság egyetlen szabálya s minden dolgok legigazabb oka. Nem arról a feltétlen akaratról van ugyan itt szó, melyről az álbölcsek fecsegnek, istentelen pogány módra elválasztván Isten igazságát és mindenhatóságát egymástól; hanem a minden dolgokat igazgató gondviselésről, amelyből csak jó származik, bár okai el vannak is rejtve előttünk.

3. Kik e szerénységhez szabják magukat, sem elmúlt idők nyomorúsága miatt nem zugolódnak Isten ellen, sem vétkük okát nem hárítják ő rá, mint ahogyan a homéri Agamemnon mondja: egw d ouc aitioV eimi, alla ZeuV cai moira (Ennek oka nem én vagyok, hanem Zeus és a sors). Sem, mint Plautus amaz ifjú embere, a sorstól mintegy elragadtatva kétségbeesésükben nem dobják magukat a végveszedelembe e szavakkal: „Állhatatlan a dolgok sorsa, a végzet kénye-kedve szerint hányja az embereket, azért én hajómat a sziklához ütöm, hogy ott vagyonomat elveszítsem életemmel együtt”. S egy másiknak példája szerint nem leplezik büneiket Isten nevével. Mert Lyonides egy másik szindarabban így szól: „Isten indított a vétekre; hiszem, hogy az istenek akarták; mert ha nem akarnák, tudom, hogy nem történnék meg”. Sőt inkább megkeresik és megtanúlják a Szentirásból, hogy mi tetszik Istennek, hogy a Szentlélek vezetése alatt arra igyekezzenek. Egyuttal készek arra, hogy Istent kövessék, bárhova hivja őket s tényekkel bizonyítják be, hogy e tan ismereténél nincs hasznosabb dolog. Balgatagságaikkal az istentelen emberek botorúl lázadoznak annyira, hogy mint mondani szokták, majdnem összekeverik az eget és a földet.Amit méltatlanúl gáncsolnak a rosszakaratú emberek, mivel azzal némelyek fonákúl visszaélnek. (Az 1561-1585-iki kiadásokban előforduló betoldás.)* Hogyha az Úr szerintük halálunk óráját megszabta, akkor ezt kikerűlni nem lehet; hiába fáradozunk tehát bármiféle óvó eszközök megszerzésén. Hogy tehát az egyik nem mer arra az útra térni, melynek veszedelmes hirét hallotta, nehogy a rablók megöljék; a másik orvosokat hivat s orvosszerekkel gyötri magát, hogy életét megmentse; az egyik tartózkodik a nehezebb ételektől, hogy gyenge egészségét bajba ne keverje; a másik fél romladozó épületben tartózkodni; egyszóval, hogy az emberek minden utat-módot kigondolnak s nagy lelki megerőltetéssel kieszelnek, hogy kivánságaikat elérhessék: mindez szerintük vagy haszontalan segítő eszköz, melyhez Isten akaratának megváltoztatása végett nyúlnak, vagy nem szabja meg Isten határozott akarata az életet és halált, egészséget és betegséget, békét és háborút és egyéb dolgokat, melyeket az emberek, ahoz képest, amint óhajtják, vagy gyülölik azokat, szorgalmasan igyekeznek vagy megszerezni, vagy elkerűlni. Sőt azt következtetik ebből, hogy haszontalan s így annál inkább felesleges a hivők imádsága, mellyel azt kérik, hogy az Úr teljesítse azt, amit öröktől fogva elhatározott. Egy szóval minden a jövőre irányúló tervezéseiket abbahagyják, mintha ezek Isten gondviselésével ellenkeznének, amely gondviselés az ő imádságuk nélkűl is elhatározta már, hogy mit akar. Aztán akármi történik, azt az Isten gondviselésére viszik vissza, elannyira, hogy nem is neheztelnek arra az emberre, kiről bizonyos, hogy valamely gaztettet elkövetett. Megölt egy orgyilkos egy becsületes embert? Csak végrehajtotta – mondják – Isten rendelését. Lopott valaki, vagy paráználkodott? Mivel csak azt tette, mit Isten előre látott és elrendelt, csak az ő gondviselésének szolgája. Előre nyugodtan várta atyja halálát a fiú, nem gondoskodván az orvosszerekről? Nem szállhatott szemben Istennel, ki öröktől fogva így rendelte azt. Így mindenféle bűnt erénynek neveznek, mivel azok voltaképen Isten rendelésének szolgálnak.

4. De ami a jövőt illeti, az emberi elhatározásokat könnyen összeegyezteti az isteni gondviseléssel Salamon. Mert, amint azoknak oktalanságán nevet, kik bármit az Úr nélkűl merészen megkezdenek, mintha nem annak keze igazgatná őket, úgy egyebütt így szól (Péld. 16:9): „Az embernek elméje gondolja ki az ő utát, de az Úr igazgatja annak járását”. S ezzel azt jelzi, hogy Isten örök rendelései a legkevésbbé sem akadályoznak minket abban, hogy az ő akarata alatt gondot ne viseljünk magunkról és minden mi dolgainkat el ne intézzük. Van erre kézzelfogható bizonyság is. Ugyanis az, ki életünknek bizonyos határt szabott, az életünkre való gondviselést is vállainkra helyezte, eszközökkel és támaszokkal is ellátott annak fentartására, adott értelmet a jövendő veszedelmek eleve való meggondolására s nehogy e veszedelmek óvatlanúl elnyomjanak, nyújtott eszközöket és óvószereket is. Ebből világos, hogy mi a mi kötelességünk. T. i. ha Isten életünk oltalmazását ránk bizta, oltalmazzuk azt; ha támaszokat ajánl, használjuk azokat; ha a veszélyeket eleve megmutatja, ne rontsunk beléjük megfontolatlanúl; ha orvosszereket nyújt, ne vessük meg azokat. De – vetheti valaki ellenünkbe – semmi veszély nem árthat, csak amit a végzet rendelt; azt pedig semmiféle eszközzel sem háríthatjuk el. De hátha e veszélyek nem annyira végzetesek, mivel Isten elüzésükre és legyőzésükre eszközöket is jelölt ki számodra? Jer s lásd mennyire egyez okoskodásod az isteni gondviselés rendjével! Te úgy érted, hogy a veszélytől nem kell óvakodni, mivel ha nem végzetes, óvakodás nélkül is megmenekszünk belőle. Az Úr pedig azért hagyja meg, hogy óvakodjál, mivel nem akarja, hogy a veszély végzetes legyen rád nézve. Ezek a balgák nem fontolják meg azt, ami szemünk előtt van, hogy t. i. a segítség és óvakodás eszközeit és módjait az Úr sugallja az emberekbe, hogy azokkal az ő gondviselésének szolgáljanak saját életük megtartásában. Amint ellenkezőleg nemtörődömségből és tunyaságból maguk szerzik meg a bajt, melyet Isten reájuk mért. Mert hogyan történik, hogy az előrelátó ember, míg önmagára gondot visel, még a fenyegető veszedelmek karjai közül is kibontakozik, az esztelen pedig megfontolatlan vakmerősége folytán elpusztul, ha csak úgy nem, hogy mind az esztelenség, mind az okosság az isteni gondviselésnek eszközei mindkét irányban? Isten a jövendőt azért akarta eltitkolni előlünk, hogy mi azzal, mint kétségessel szembe szálljunk és soha meg ne szünjünk a kész eszközöket használni, míg vagy meggyőzzük azt, vagy az győzi le mindengondoskodásunkat. Ezért említettem előbb, hogy az isteni gondviselés nem mindig mezitelenül jő elénk, hanem Isten az alkalmazott eszközökkel, mintegy ruhával, eltakarja azt.

5. Ugyancsak ezek helytelenül s megfontolatlanúl hárítják a múlt eseményeit pusztán az isteni gondviselésre. Mivel ugyanis e gondviseléstől függ minden, ami történik, tehát – így mondják – nem eshetik lopás, házasságtörés, gyilkosság anélkül, hogy Isten akarata közre ne működjék. Mért büntetik hát a tolvajt, – szólanak – ha kirabolja azt, akit Isten szegénységgel akart sujtani? Mért bünhődik a gyilkos, ha megölte azt, kinek életét Isten bevégezte? Ha mindezek Isten akaratának szolgálnak, miért bünhődnek? Én azonban tagadom, hogy azok Isten akaratának szolgálnának. Mert arról, akit gonosz szenvedélye hajt, nem fogjuk mondani, hogy Isten parancsának engedelmeskedik, holott csak a saját gonosz kivánságát követi. Istennek az engedelmeskedik, ki megismerve az ő akaratát, oda iparkodik, ahová az hivja őt. Ezt az akaratot pedig honnét tanulhatjuk meg, mint az ő igéjéből? Ezért cselekvéseinkben Isten amaz akaratához kell magunkat szabnunk, melyet nekünk igéjében kijelent.
Isten csak azt kéri tőlünk számon, amit parancsol. Ha valamit parancsolata ellen követünk el, az nem engedelmesség, hanem makacsság és kihágás. De – vetik ellen – ha nem akarná Isten, mi nem cselekednők azt. Elismerem; de vajjon azért cselekszünk-e rosszat, hogy engedelmességünket előtte megmutassuk? Rosszat azonban Isten nekünk egyáltalán nem parancsol; sőt inkább mi rohanunk vakon a bűnbe, nem gondolva meg, hogy mit kiván Ő, hanem szenvedélyünk zivatarai közt úgy őrjöngve, hogy szántszándékkal tusakodunk Ő ellene. S ily módon rosszat cselekedve, igaz rendelésének szolgálunk, mivel ő bölcsesége végtelen nagyságához képest a gonosz eszközöket igen jól és helyesen tudja arra használni, hogy velük jót cselekedjék.
De lásd meg, mily balga az ő okoskodásuk. Azt akarják, hogy a bűnök elkövetői büntetlenek maradjanak, mivel voltaképen Isten engedelmével cselekedtek. Én még többet is megengedek: hogy t. i. a tolvajok, gyilkosok s egyéb gonosztevők is az isteni gondviselés eszközei, kiket Isten arra használ, hogy azokat az itéleteket, melyeket magában megállapított, végrehajtsa. Azt azonban tagadom, hogy bűneikre ebből bármi mentség is származnék. Mert hát vajjon ugyanazon bűnbe vonják magukkal együtt Istent is, vagy saját gonoszságukat az ő igazságával takargatják? Egyiket sem tehetik. Saját lelkiismeretük kényszeríti s kárhoztatja őket, hogy magukat ne menthessék; hogy Istent ne vádolhassák, tudják, hogy a bűn ő bennük van, Isten pedig csak az ő gonoszságukat használja fel a maga igaz céljaira. De mindenesetre – mondhatja valaki – Isten ezek által működik. Honnan van, kérdem, a bűz a holttetemben, melyet a napnak fénye megrothasztott és szétmállasztott? Tudja mindenki, hogy a bűzt a napsugár támasztotta, de azért senki sem mondja, hogy maga a sugár bűzös. Igy midőn a gonosz emberben benne van a bűn anyaga és oka, hogyan lehetne azt gondolni, hogy az Isten beszennyezi magát, ha ennek szolgálatát felhasználja a saját itélete szerint? Félre tehát az ilyen kutyához illő szemtelenséggel, mely megugathatja ugyan messziről az Isten igazságát, de hozzá nem férkőzhetik.

6. De ezeket a rágalmakat, vagy inkább az eszelősök eme lázálmait, könnyen rombadönti a gondviselés felett való szent és kegyes elmélkedés, melyet elénkbe ir a kegyesség törvénye, hogy ebből számunkra igen jó és igen kellemes gyümölcs teremjen. A keresztyén lélek tehát, mivel teljesen meggyőződött afelől, hogy minden Isten engedelmével történik és semmi vakesetből nem jő létre, Istenre, mint a dolgok végső okára, emeli mindig tekintetét; de az alantasabb okokat is megvizsgálja a maguk helyén. Aztán nem kételkedik abban sem, hogy Isten különös gondviselése azon fáradozik, hogy megtartsa őt s e gondviselés semmi mást nem enged történni, csak amit javára és üdvére fordíthat. Mivel pedig első sorban az emberekkel, aztán a többi teremtményekkel van dolga, legyen meggyőződve arról, hogy mind a kettőn Isten gondviselése uralkodik. Ami az embereket illeti, akár jók, akár rosszak, ismerje meg, hogy tervük, akaratuk, törekvéseik s tehetségeik Isten keze alatt vannak; úgy, hogy Isten jótetszésétől függ, hogy azokat oda hajtsa, ahová tetszik s ahányszor csak akarja, meg is fékezze. Hogy Isten különös gondviselése vigyáz a hivek üdvösségére, erre nézve a Szentirásban igen számos és bőséges ígéret van, pl.: „Vessed az Urra a te terhedet és ő gondot visel te rólad és nem engedi, hogy az igaz ember mindörökké háborgattassék” (Zsolt. 55:23). „Minden gondotokat ő reá vessétek, mert neki gondja vagyon ti rólatok” (I. Pét. 5:7). „Aki lakozik a felséges Istennek rejtekében, a mindenható Istennek árnyékában nyugoszik” (Zsolt. 91:1). „Aki titeket bánt, az én szemem fényét bántja” (Zak. 2.). „Az ő szabadítását adta bástya és kőfal gyanánt az Isten” (Ézs. 26:1). „Ha az anyák elfeledkeznének is az ő gyermekükről, én nem feledkezem meg rólad” (Ézs. 49:15).Sőt a bibliai történetekben egyik legfontosabb cél az a tanítás, hogy Isten oly buzgón őrzi a szenteknek utait, hogy még a kőbe se üssék meg lábukat. Amint tehát kevéssel előbb joggal megdöntöttük azoknak vélekedését, kik Istennek olyan általános gondviseléséről álmodoznak, mely valamennyi teremtmény külön-külön való gondozására nem terjed ki, úgy fő fontosságu dolog megismernünk Istennek ezt az irántunk való különös gondviselését. ezért miután Krisztus kijelentette, hogy az Atya tudta nélkül még egy hitvány verebecske sem hullhat a földre , tüstént azt is hozzáteszi, hogy amennyivel többet érünk a verebecskénél, Isten annyival melegebb gonddal őrködik felettünk s ez a gondviselés annyira terjed, hogy hinnünk kell még azt is, hogy fejünk hajszálai is meg vannak számlálva. Ugyan mit kivánhatunk egyebet, ha még egy szál haj sem hullhat le fejünkről az ő akarata nélkül? Nem szólok csupán az emberi nemzetről; de mivel Isten az egyházat hajlékává választotta, kétségtelen, hogy annak igazgatásában különös bizonyítékokkal mutatja meg atyai gondviselését.

7. Isten szolgája ezen igéretek és példák által megerősítve elmondja még azokat a bizonyítékokat, melyek azt tanítják, hogy minden ember az Úr hatalma alatt áll, akár lelküket kell számunkra megnyerni, akár gonoszságukat kell meggátolni, hogy ne árthasson. Mert az Úr az, aki kedvessé teszen nemcsak azoknak szemében, akik jóakarattal vannak irányunkban, hanem az egyiptomiak szemében is: ellenségeink gazságát pedig különféle módon meg tudja tőrni. Mert néha elveszi eszüket, hogy okosan és józanul semmihez se foghassanak; így küldi ela Sátánt, hogy minden próféta száját hazugsággal töltse meg Ákháb megcsalatására (I. Kir. 22:22); Roboámot gyermekes tanáccsal vezeti tévutra, hogy oktalansága folytán királyságától megfosszák (I. Kir. 12:10 és 15). Néha meg ha eszüknél hagyja is őket, oly félelmet és önkivületet bocsát rájuk, hogy amit elkezdtek, nem akarják s nem folytatják. Máskor meg, midőn még azt is megengedi, hogy megkiséreljék, mit a düh és vakszenvedély tanácsolt, támadásukat alkalmas módon letöri s nem engedi, hogy kitüzött céljukig eljussanak. Igy Akhitofel tervét, mely Dávidra nézve halálos kimenetelü lett volna, idő előtt megsemmisíté (II. Sám. 17:7 és 14). Igy gondja van arra is, hogy minden teremtett dolgot övéinek javára és üdvére kormányozzon, még magát az ördögöt is, kiről látjuk, hogy Jób ellen semmit sem mert cselekedni Isten engedelme és megbizása nélkül (Jób. 1:12). E tudatot szükségképen követi egyrészt a szivbeli háládatosság a szerencsés körülmények közt, másrészt a türelem a balsorsban, továbbá csodálatos biztonság a jövőre vonatkozólag. Ezért ha bármi szerencsésen és lelke óhajtása szerint történik, hogy azt megnyerhette, egészen Istennek tulajdonítja, akár emberi segítség útján érezte az ő jóságát, akár élettelen teremtmények támogatták. Mert így gondolkodik az ő lelkében: „Bizonyára az Úr az, ki hozzám hajtotta azoknak lelkét s mintegy hozzám, csatolta, hogy irántam való jóindulatának eszközei legyenek”. Bő termés idején azt gondolja, hogy az Úr az, ki meghallgatja az eget, hogy az ég is meghallgassa a földet s a föld is meghallgassa az ő termését. Egyéb körülményei közt sem kételkedik abban, hogy egyedül Isten áldása az, ami által minden sikerül. S ha ennyi ok figyelmezteti, lehetetlen, hogy Isten iránt háládatlan maradjon.

8. Ha valami baj éri, lelkét akkor is azonnal felemeli Istenhez, akinek keze leginkább képes arra, hogy türelmet és szelíd lelki mérsékletet adjon belénk. Ha József mindig csak testvérei hűtlenségét forgatta volna elméjében, sohasem érezhetett volna azok iránt ismét testvéri szeretetet. De mivel lelkét Istenre függesztette, a sérelemről megfeledkezve, szelidségre és kegyességre hajlott, úgy, hogy testvéreit még vigasztalja is és így szól: „Nem ti adtatok el engemet ide Egyiptomba, hanem Isten akarata küldött ide előttetek, hogy életeteket megtartsam. Jóllehet ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra fordította” (I. Móz. 45:8). Ha Jób csak a káldeusokra gondolt volna, akik háborgatták, azonnali bosszúálásra gyúladt volna; de mivel egyuttal Isten munkáját is felismerte ebben, ama gyönyörü kijelentéssel vigasztalja magát: „Az Úr adta és az Úr vette is el, áldott legyen az Úrnak neve” (Jób. 1:21). Igy Dávid, mikor Sémei szitokkal és kődobálással támadt reá, ha csak az emberre nézett volna, a bosszúállásra biztatta volna övéit; de mivel megértette, hogy Sémei nem Isten indítása nélkül cselekszik, inkább csitítja őket. Hagyjátok – úgymond, – mert az Úr parancsolta néki, hogy szidalmazzon (II. Sám. 16:10): „Megnémulék és nem nyitám meg számat, mert te cselekedted azt”. Ha a haragnak és türelmetlenségnek nincs hathatósabb orvossága, bizonyára nem kevéssé haladt előre az, aki e fejezetből megtanult Isten gondviselésén aképen elmélkedni, hogy elméjét mindenkor erre a gondolatra irányítsa: „Az Úr akarta, tehát tűrnünk kell; nem azért, mivel vele nem szabad harcra szállani, de mivel semi olyat nem akar, ami nem igazságos és nem hasznos”. A tanúlság az, hogy ha az emberek igaztalanúl megsértettek, nem törődve azok gonoszságával, ami csak fájdalmunkat növelné s lelkünket bosszúállásra tüzelné, gondoljunk arra, hogy Istenhez kell emelkednünk s tanuljuk meg bizonyosra venni, hogy istenigazságos intézkedése engedte meg és bocsátotta ránk azt a sérelmet, melyet az ellenség rajtunk gonoszúl elkövetett. Pál, hogy a sérelmek megtorlásától visszatartson, bölcsen figyelmeztet minket (Ef. 6:12), hogy „nincsenek nekünk tusakodásunk a vér és test ellen, hatalmasságok ellen”, hanem a lelki ellenségek és az ördög ellen, hogy készűljünk hát e harcra.
De a harag minden rohamának lecsillapítására is leghasznosabb az a figyelmeztetés, hogy úgy az ördögöt, mint az összes gonoszokat Isten fegyverzi el az ütközetre s úgy űl az ő székében, mint egy pályabiró, hogy türelmünket gyakorolja. Ha pedig az emberek minden közbejötte nélkűl gyötör minket csapás és nyomorúság, jusson eszünkbe a törvény tanítása (V. Móz. 28:2 stb.), hogy minden, ami jó, Isten áldásának forrásából árad, az összes csapások pedig az ő átkai; s döbbentsen meg ama borzasztó kijelentés (III. Móz. 26:23): „Ha ezekkel sem gondoltok, hogy hozzám térjetek, hanem vakmerően ellenem jártok, én is bizony vakmerőképen ellenetek járok”. S e szavak vádolják a mi érzéketlenségünket, mikor a közönséges testi értelemhez képest jót-rosszat egyaránt véletlennek tartva, Istennek sem jótéteményei nem indítanak az ő tisztelésére, sem csapásai nem ösztönöznek bűnbánatra. Ez az oka, hogy Jerémiás és Ámos oly keserű szavakkal feddik a zsidókat (Sir. 3:38; Ám. 3:6), mivel azok azt gondolták, hogy úgy a jó, mint a rossz megtörténhetik Isten parancsa nélkűl. de vonatkozik Ézsaiásnak eme tanítása is (45:7): „Én vagyok az, ki a világosságot formáltam és a sötétséget teremtettem, békességet szerzek és gonoszt teremtek: Én vagyok az Úr, aki mindezeket cselekszem.”

9. De eközben a kegyes embernek nem kell szemet hunynia az alantasabb okok előtt sem. Mert, még ha úgy vélekedik is, hogy azok, akiktől valamely jótéteményt vett, az isteni gondviselés szolgái, azért még nem kell mellettük úgy elmennie, mintha emberies érzületükért semmi hálát nem érdemeltek volna; hanem teljes szivből azt kell éreznie, hogy velük szemben le van kötelezve s szivesen be kell vallania tartozását s tehetségéhez és a körülményekhez képest rajta is kell lennie, hogy háláját kimutassa. Egyszóval, a vett jókért tisztelnie és magasztalnia kell Istent, mint aki a jótéteménynek főszerzője; de amellett tisztelje az embereket is, mint az ő szolgáit; és amint igaz is, értse meg, hogy Isten akaratából le van kötelezve azokkal az emberekkel szemben, akiknek keze által az Úr jót akart tenni. Ha pedig akár hanyagságból, akár oktalanságból valami kárt szenved, ismerje el, hogy bár Isten akaratával történt ez meg rajta, mindamellett önmagának is kell tulajdonítania. Ha példáúl valaki betegségben elpusztúlt, akit hanyagúl kezelt, bár kötelessége lett volna jól gondozni, ámbár jól tudja, hogy a meghalt ember ahhoz a határhoz jutott el, melyet el nem kerűlhetett, mindamellett e tudat nem könnyítheti bűnét, hanem mivel vele szemben nem teljesítette hűségesen kötelességét, úgy kell az esetet felfognia, mintha az illető az ő hanyagsága következtében halt volna meg. Ha meg épen lopásban, vagy emberölésben leledzik, mely gonosztettet ravaszúl s megátalkodott gonosz indulattal hajtott végre, még sokkal kevésbbé mentse magát az isteni gondviselésnek ürügyével, hanem az ilyen gonosz tettben Isten igazságát s az ember álnokságát, amint mindkettő nyilván megtetszik, külön-külön szemlélje.
Különösen pedig a jövőt illetőleg legyen nagy figyelemmel az ily alsóbbrendü okokra. Mert Isten áldásának kell azt tartania, ha nem veszíti el azokat az emberi támaszokat, melyeket a maga épségére használ. Tehát készségesen fogadja el a jó tanácsokat s ne restelkedjék segítségűl hivni azokat, akikről látja, hogy segítségére lehetnek, de meggondolva, hogy Isten neki mintegy az összes teremtményeket kezébe adta, amelyek neki valamit használhatnak, úgy vegye azokat használatba, mint az isteni gondviselés alkalmas eszközeit. És mivel bizonytalan afelől, hogy megkezdett dolgai minő végre jutnak, kivéve azt a bizonyos tudását, hogy az Úr mindenben az ő javára gondoskodik, mindenképen arra kell igyekeznie, amiről értelme s legjobb belátása szerint meg van győződve, hogy hasznára válik. Mindamellett elhatározásában ne engedje át magát saját érzéseinek, hanem bizza rá magát teljesen Isten bölcseségére, hogy e bölcseség vezérelje a helyes célra. Egyébként a külső segítségben nem szabad annyira bizakodnia, hogy ha megvannak, bennük teljesen megnyugodjék, ha pedig nincsenek meg, úgy rettegjen, mintha teljesen magára maradt volna. Lelke ragaszkodjék mindig az Isten gondviseléséhez és ne engedje, hogy annak szilárd szemléletétől a jelen való dolgok vizsgálása eltántorítsa. Így Jóáb, bár tudja, hogy a csatának kimenetele Isten kezében van, mindamellett nem tétlenkedik, hanem kötelességét buzgón teljesíti, a végeredmény elintézését pedig rábizza Istenre. „Bátorítsd meg magadat és álljunk meg vitézűl a mi nemzetségünkért és a mi Istenünknek városaiért és az Úr cselekedjék úgy, amint neki tetszik” (II. Sám. 10:12). Ez a tudat megóv bennünket a vakmerőségtől és gonosz elbizakodottságtól és Isten folytonos imádására serkent; továbbá lelkünket is jó reménységgel gyámolítja, hogy ne kételkedjünk a környező veszélyeket semmibe se venni.

10. E fejezetben pedig kitünik a kegyes szivnek megbecsülhetetlen boldogsága. Az emberi életet számtalan veszély veszi körül, melyek közül mindegyik halállal fenyeget. Hogy tovább ne menjünk, mivel a test ezerféle betegség fészke, sőt magába zárva melengeti és rejtegeti a betegség csiráit, nem járhat aként az ember, hogy saját vesztének sokféle nemét magával ne hordozza és életét mintegy a halállal összekötve ne hurcolja. Mit mondhatnánk egyebet, hiszen sem nem fázik, sem nem izzad veszedelem nélkül? Bármerre fordulsz, körülötted minden nemcsak kétséges, hanem csaknem nyiltan fenyeget és olyannak mutatkozik, mintha azonnal halált hozna fejedre. Ha hajóra szállsz, féllábbal a koporsóban vagy. Ha lóra ülsz, egy féllába megcsuszamlásával veszélyben forog életed. Ha a város utcáin mégy végig, ahány cserép van a kezedben, vagy barátod kezében, a veszély ott leselkedik rád. Ahány vadállatot látsz, mind megrontásodra van felfegyverezve. Ha talán egy jól megerősített kertbe akarnál bezárkózni, ahol csak kellemes üdülés igérkezik: néha ott is kigyó lappang. Házad állandóan ki van téve a tűzveszélynek. Nappal koldusbottal, éjjel meg tűzhalállal is fenyeget. A szántóföldre jöhet jég, ragya, szárazság, mindenféle vihar; ki tudja: lesz-e termés s nem halsz-e éhen? Nem szólok a mérgezésről, ármánykodásról, a rablásról, a nyilt erőszakról, melyek közűl egyik otthon leselg utánunk, a másik künt lépked nyomainkban. E nyomorúságok között nemde igen nyomorúltnak kell lennie az embernek, mint aki az életben félholtan, aggódó és bágyadt lélekkel vánszorog tovább, épen mintha feje felett szüntelen éles kard csüngene. Azt mondod, hogy mind e veszedelemek ritkán következnek be, vagy legalább is nem mindig, együtt sohasem s nem is mindenkivel esnek meg. Elismerem. De mivel mások példája int, hogy mindez velünk is megtörténhetik, hogy a mi életünk épen úgy nem kivétel, mint az övék, lehetetlen, hogy ne féljünk s ne rettegjünk e dolgoktól, mint amelyek velünk is megtörténhetnek. Tehát mit gondolsz, ily rettegésnél mi lehet nyomorúltabb állapot? Vegyük még figyelembe, hogy Istennek gyalázatára van, ha azt mondjuk, hogy az embert, e legnemesebb teremtményt, Isten a sors véletlen és vak csapásainak tette ki. De e pontnál csak annyit volt szándékom az ember nyomorúságáról mondani, amennyit akkor érezne, ha a vaksors uralma alá vettetettt volna.

11. De mihelyt az isteni gondviselésnek eme fénye a kegyes emberre ráragyogott, nemcsak az a roppant aggodalom és félelem nem gyötri többé, mely azelőtt gyötörte, hanem minden gondtól teljesen megszabadúl. Mert amily méltán retteg a sorstól, époly nyugodtan meri reá bizni magát Istenre. Mondom, az a vigasztalása, hogy belátja, hogy az égi Atya aképen tart fönn mindent hatalmával, aképen igazgat parancsával s intésével, aképen kormányoz bölcseségével, hogy rendelése nélkűl semmi sem történik. Továbbá, hogy Isten gondozásába ő is be van véve, az angyalok gondjára van bizva, úgyhogy sem víz, sem tűz, sem fegyver nem árthat neki, csak amennyire a kormányzó Istennek tetszik. Mert így énekel a zsoltáriró (Zsolt. 91:3 stb.): „Ő szabadít meg téged a madarásznak tőriből és a veszedelmes dögtől. Az ő szárnyaival fedez be téged és az ő szárnyai alatt lészen oltalmad; dárda és paizs az ő igaz igérete. Ne félj az éjjeli rettegéstől és a nappali repűlő nyiltól, az éjszaka kegyetlenkedő dögtől és a délben pusztító döghaláltól”. Innét támad a szentekben dicsekvő bizakodás is: „Az Úr én velem vagyon, nem félek: hogy árthatna nékem az ember? Ha szinte én körűltem tábort járnának is, nem fél az én szivem és hogyha had támad ellenem, mégis ő benne bizom. Ha a halál árnyékában járok is, nem szűnöm meg jót reményleni” (Zsolt. 118:6, 27:3 és 56:5 és egyebütt). Honnan van bennük, kérdem, ez a nagy bizalom, hogy nyugalmuk meg nem szűnik, mint abból, hogy bár a világ látszólag kitűzött cél nélkűl kering, mégis tudják, hogy Isten munkálkodik mindenütt s biznak abban, hogy az ő munkája rájuk nézve üdvös lesz? Ha akár az ördög, akár istentelen emberek támadják meg üdvösségüket, azonnal le kellene roskadniok, ha a gondviselésre való emékezés és az afelett való elmélkedés meg nem erősítené őket. De midőn emlékezetükbe idézik, hogy az ördögöt s az istentelenek egész táborát Isten keze minden tekintetben mintegy zabolával, úgy féken tartja, hogy ellenünk semmi merényletet se ki nem eszelhetnek, se kieszelt tervüket meg nem kisérelhetik, sem gonosztettük végrehajtására, bármint próbálják, egy ujjukat sem képesek mozdítani, csak amennyiben Isten megengedi, sőt csak amennyiben rájuk bizta s nemcsak bilincsekbe vannak verve, hanem zablája által kényszeríttetnek engedelmességet tanusítani: ha mindezt – mondom – felidézik emlékezetükben: van, ahonnan bőven vigasztalhatják magukat. Mert amint az Úrnak dolga az, hogy dühöket felfegyverezze, oda fordítsa s oda rendelje, ahova jónak látja, úgy az ő dolga az is, hogy meghatározza cselekvésük módját és határait is, hogy szenvedélyeikkel féktelenűl ne dühöngjenek. Ez a meggyőződés támogatta Pált, mikor útjáról, melyről egy helyütt azt mondja, hogy a Sátán akadályozta meg, más helyütt azt állítja, hogy Isten engedte meg azt (I. Thess. 2:18; I. Kor. 16:7). Ha csak azt mondta volna, hogy az akadály a Sátántól van, úgy látszott volna, hogy igen nagy hatalmat tulajdonít neki, mintha tőle függene még az Isten elhatározásainak megváltoztatása is; most pedig, miután megállapítja, hogy a döntés Istennél van, mint akinek engedelmétől függ minden utazás, egyuttal kimutatja, hogy a Sátán Isten akarata nélkűl bármint ármánykodjék is, semmit sem képes véghez vinni. Ezért Dávid (Zsolt. 31:16), mivel az emberi élet a különféle változások miatt, szünetlen ingadoz s mint a kerék, fel- és alá forog, mint oltalomhoz ehhez a tudományhoz menekűl, hogy az ő életének napjai Isten kezében vannak. Mondhatta volna itt élete pályáját, mondhatta volna éltének napját egyes számban, de e szóval „napjai” azt akarta kifejezni, hogy ámbár az ember állapota ingatag, mégis mindazok a változások, amelyek egymás nyomában létre jönnek, Isten kormánya alatt állanak. Ez oknál fogva Rétzint és Izrael királyát, mikor seregüket Juda vesztére egyesítvén, úgy látszott, mintha az ország elpusztítására és megemésztésére meggyújtott fáklyák volnának, füstölgő üszökdaraboknak mondja, mint akik semmi mást, csak némi füstöt képesek támasztani (Ézs. 7:1 stb.). Így Faraó, noha gazdagsága, hadereje és seregeinek nagysága miatt mindenki előtt félelmes volt, maga cethalhoz, csapatai pedig halakhoz vannak hasonlítva (Ez. 29:4). Isten tehát kijelenti, hogy a vezért és seregét horgával megfogja és oda vonja, ahová ő akarja. Végűl, hogy e tárgynál huzamosabban ne időzzem, ha megfigyeled a dolgot, könnyen beláthatod, hogy minden nyomorúságok között legnagyobb az isteni gondviselés nem ismerése s viszont a legnagyobb boldogság annak ismerésében áll.

12. Az isteni gondviselésről már elmondtam volna, amennyi a hivek valóságos okúlására és vigasztalására hasznos, (mert a nyugtalan lelkű emberek kiváncsiságának kielégítésére semmi sem lenne elég s nem is lehet kivánni, hogy elég legyen), ha nem volna még néhány olyan szentirási hely, mely ellentétben azzal, amit feljebb előadtunk, látszólag azt igazolja, mintha Isten tanácsa nem volna szilárd és állandó, hanem az alantasabb dolgok rendje és folyása szerint változnék. Első sorban néhányszor említés van téve arról, hogy Isten valamely tettét megbánta, pl. hogy az embert teremtette (I. Móz. 6:6), hogy Sault királyságra emelte (I. Sám. 15:11), hogy népére gonoszt bocsátott, mihelyt annak némi megtérését látja (Jer. 18:8). Aztán felhozzák néhány rendelésének visszavonását. Jónás által kijelentette a ninivebelieknek, hogy 40 nap eltelte után elpusztúl Ninive, de kevéssel utóbb a nép megtérése folytán kegyesebb itéletre hajol (Jón. 3:4.10). Ézsaiás ajkával kijelenti Ezékiásnak, hogy meg fog halni, de a király könnyeire és kértére megindúlt, s annak halálát elhalasztotta (Ézs. 38:1.5 és II. Kir. 20:1.5). Mindenből számosan azt a következtetést vonják le, hogy Isten az emberek dolgát nem örök végzésével állapította meg, hanem minden évben, napon, órában a szerint, amint ki-ki megérdemli, vagy amint ő helyesnek és méltányosnak tartja, határozza el ezt, vagy azt. Ami Isten megbánását illeti arról azt kell tartanunk, hogy ép oly kevéssé illik Istenhez, mint a tudatlanság, tévedés vagy erőtlenség. Ha ugyanis senki tudva s akarva nem teszi ki magát a megbánás kényszerűségének, Istennek a megbánást máskép nem tulajdoníthatjuk, csak ha azt mondjuk, hogy vagy nem tudta a jövőt, vagy nem tudta azt elkerűlni, vagy pedig elsietve s megfontolatlanúl rohan valami elhatározásba, melyet azonnal megbán. Ez azonban annyira távol áll a Szentlélek tanításától, hogy magának a megbánásnak említésekor tagadja azt, hogy Istent a megbánás indithatná valamire, mert nem ember ő, hogy valamit megbánhasson (I. Sám. 15:29). S jól meg kell jegyezni, hogy ugyanabban a fejezetben aként van összekötve mindkét dolog, hogy az összehasonlítás teljességgel eloszlatja az ellenmondás látszatát. Isten elhatározásának változása képlegesen van kifejezve, mikor a Szentirás azt mondja, hogy az Úr megbánta Saulnak királlyá választását. Kevéssel később azonban hozzáteszi, hogy „ az Izraelnek erős Istene nem hazug és a megbánás nem hat rá, mert nem ember, hogy valamit megbánhasson”. E szavak világosan, minden szónoki kép nélkűl állítják az ő változhatatlanságát. Ennélfogva bizonyos, hogy Isten elrendelése az emberi dolgok kormányzásában állandó és minden megbánáson felül álló. S hogy Isten akaratának állhatatossága kétségtelen legyen, még az ő ellenségei is kényszerültek bizonyságot tenni mellette. Mert Bálám, bár akarata ellenére, kénytelen volt e szavakban kitörni: „Nem olyan az Isten, mint az ember, hogy hazudjon és nem embernek fia, hogy megváltozzék, Ő mondotta s hát ne mivelné-e meg? Szólott és nem teljesíti-é meg azt?” (IV. Móz. 23:15).

13. Mit jelent hát a „megbánás” szó? Olyan ez is, mint a többi szólásformák, melyek az Istent emberileg irják le előttünk. Mivel ugyanis erőtlenségünk Isten felségéhez nem ér föl, a mi felfogásunkhoz kell leereszkednie a róla szóló leirásnak, hogy megérthessük azt. E leereszkedés aképen történik, hogy Isten nem olyannak tünteti föl magát előttünk, mint aminő önmagában, hanem amilyennek mi érezzük őt. S jóllehet ő nem indul haragra, mint valami ember, sem emberi módon fel nem háborodik, mégis azt mondja, hogy haragszik a bűnösökre. Tehát valamint, mikor azt halljuk, hogy Isten haragszik a bűnösökre. Tehát valamint, mikor azt halljuk, hogy Isten haragszik, nem kell azt képzelnünk, hogy valami fölindulás támad ő benne, hanem inkább figyelembe kell vennünk, hogy az ily beszéd a mi érzékünktől van véve, mivel Isten egy felhevült s haragos embernek képében jelenik meg előttünk, valahányszor ítéletet gyakorol; úgy a megbánás szó alatt sem kell egyebet értenünk, mint cselekedeteinek megváltoztatását, mivel az emberek azzal, ha cselekedeteiket megváltoztatják, azt szokták kimutatni, hogy az, amit tettek, nem tetszik nekik. Mivel tehát bárminő változtatás az emberek között egyenlő jelentőségü annak megjavításával, ami nem tetszik, a megjavítás pedig a megbánásból származik, ezért a megbánás szó azt jelenti, hogy Isten az ő cselekedetein változtat; eközben azonban se szándéka, se akarata, se hajlandósága nem változik meg, hanem amit öröktől fogva előre látott, helyeselt és elhatározott, azt hajtja végre állandó munkássággal, még ha mindjárt hirtelen változásnak tünik is az fel az emberi szemek előtt. 14. A szent történet, midőn elbeszéli, hogy a minivebeliekről a megigért veszedelem elhárult s hogy Ezékiás életét, bár halála már ki volt mondva, meghosszabbította Isten, ezzel nem azt jelzi, hogy Isten végzéseit visszavonta. Akik így vélekednek, nagy tévelygésben leledzenek a kijelentések értelmét illetőleg. Mert e kijelentések, bár egyszerű állítások, mindamellett, amint ez az eredményből magából kiderül, bizonyos hallgatag feltételt is foglalnak magukban. Mert miért is küldé az Úr Jónást a ninivebeliekhez, hogy a város romlását hirdesse? Miért is jelentette meg Ézsaiás által Ezékiásnak a halált? Hisz elveszíthette volna úgy amazokat, mint ezt, veszedelmük hírül adása nélkül is. Más volt hát az Úr szándéka, mint hogy a niniveiek és Ezékiás halálukról előre értesülve, annak közelségét már távolból szemléljék. Bizonyára nem azt akarta, hogy elvesszenek, hanem inkább, hogy megjobbuljanak s el ne vesszenek. Hogy tehát Jónás azt jövendöli, hogy Ninive negyven nap mulva elpusztul, ez csak azért történik, hogy el ne pusztuljon. Hogy Ezékiás előtt a hosszabb élet reménységét Isten elvágja, azért történik, hogy hosszabb életet nyerjen. Ki nem látja ezekből, hogy az Úr az ily fajtáju fenyegetésekkel töredelmes bűnbánatra akarta vezérelni azokat, akiket megrettentett, hogy elkerűljék azt az ítéletet, melyet büneikkel kiérdemeltek. Ha ez valóban így van, a dolgok természete oda vezet, hogy az egyszerü kijelentésben valamely elhallgatott föltételt is halljunk. S ezt más hasonló példákkal is lehet támogatni. Midőn az Úr Abiméleket azért dorgálja, hogy Ábrahám feleségét elvette, így szól neki (I. Móz. 20:3): „Imé ezennel meghalsz ez asszonyért, amelyet elhozattál, mivelhogy őnéki férje vagyon”. Miután azonban Abimélek kimentette magát, eként beszél: „Mostan azért add meg az embernek az ő feleségét, mert próféta ő: és imádkozik te éretted és élsz; hogyha pedig meg nem adándod, tudd meg, hogy bizonnyal meghalsz mind te, mind valamennyi hozzád tartozó”. Ugy-e bár látjuk, hogy első kijelentésével azért döbbenti meg erősebben Abimélek lelkét, hogy az elégtételre készségessé tegye, a másodikban pedig világosabban magyarázza meg akaratát? S mivel a többi szentirási helyekkel épen így vagyunk, nem szabad belőlük azt a következtetést vonnunk le, mintha Isten előbbi szándéka akárminő kis csorbát is szenvedne az által, hogy amit kijelentett, érvénytelenné tette. Mert inkább örök rendelése előtt készíti az utat az Úr, midőn büntetést hirdetve bűnbánatra inti azokat, akiknek meg akar kegyelmezni, semhogy akaratán, vagy igéjén is valamit változtatna. Csak hogy épen betüről-betüre nem mondja ki azt, amit érteni amugy is könnyü. Ha ugyan igaznak kell maradnia Ézsaiás ama mondásának (Ézs. 14:27): „A seregek Ura végezte és ki teszi azt erőtlenné? Az ő keze fel van emelve; ki fordítja el azt?”