TIZENHATODIK FEJEZET.

Isten a világot, melyet teremtett, erejével megtartja és oltalmazza s annak minden részét gondviselésével igazgatja.

1. Istent pillanatnyi teremtővé tenni, aki mihelyt bevégezte művét, azonnal ott is hagyta, nagyon rideg és üres felfogás volna. S kiváltképen abban kell nekünk a hitetlen emberektől különböznünk, hogy az isteni hatalom jelenléte ép oly fényesen tündököljék előttünk a világ állandó fennmaradásában, mint első kezdetében. Mert bár a hietlenek lelke is kénytelen fölemelkedni a teremtőhöz az ég és a föld puszta szemlélete folytán, a hivő embernek mégis sajátos módja van arra, hogy a teremtés teljes dicsőségét Istennek tulajdonítsa. Erre vonatkozik az apostolnak ama kijelentése, melyet fentebb idéztünk (Zsid. 11:3), hogy csak hittel értjük meg, hogy e világ Isten igéje által teremtetett ily ékesen. Mert ha nem jutunk el Isten gondviselésének hitéhez, nem érthetjük meg tisztán, hogy mit jelent az, hogy Isten teremtő, ha mindjárt úgy tetszik is, mintha eszünkkel felfognók és nyelvünkkel vallanók azt. A testi értelem, ha mindjárt az Isten hatalmát a teremtésben megismeri is, e pontnál megáll; s ha legtovább megy is, nem tesz egyebet, mint hogy az alkotónak ily csodás alkotás végrehajtásában megnyilatkozó bölcseségét, hatalmát és jóságát mérlegeli és vizsgálja (pedig hát e dolgok önként előtünnek s arra is hatnak, ki nem akar velük foglalkozni); a világ fentartásában és kormányzásában pedig valami közönséges munkálkodást gondol, melytől a mozgás ereje függ; végül azt gondolja, hogy az összes teremtmények fentartására elegendő az az erő, melyet Isten a világba kezdetben adott. A hitnek azonban magasabbra kell emelkednie s meg kell ismernie, hogy az, akit minden dolgok teremtőjének tanult, egyszersmind azok örök kormányzója és fentartója is; s ezt nem úgy kell gondolnia, hogy az Úr valamely általános mozgással úgy a föld szerkezetét, mint annak egyes részeit folytonosan hajtja, hanem úgy, hogy csodálatos gondviseléssel megtart, táplál s gondoz minden egyes dolgot, melyet teremtett, a legkisebb verebecskéig is. Igy Dávid, miután röviden kijelentette (Zsolt. 33:6), hogy a világot Isten teremtette, tüstént áttér a gondviselés szakadatlan folyamatára: „Az Urnak beszéde által lettek az egek és az ő szájának lelkével minden ő seregei”, majd hozzáteszi: „Az égből letekint az Úr és látja az embereknek minden fiaikat” (Zsolt. 33:13), melyhez több hasonló értelmü kijelentést csatol. Mert bár nem mindenki vélekedik ily bölcsen, mégis mivel hihetetlen volna, hogy Isten az emberi dolgokat gondozná, ha nem volna a világ alkotója, senki komolyan nem hiszi, hogy a világot Isten alkotta, anélkül, hogy egyuttal meg ne volna győződve afelől is, hogy az alkotónak gondja van az ő műveire. Dávid nem ok nélkül vezérel minket szép renddel az egyikről a másikra. A bölcsészek is tanítják s az emberi éretlem is belátja ugyan, hogy a világ minden részét valamely titkos módon Isten ihletése tartja fenn, de sem egyik, sem másik nem jut oda, ahova Dávid emelkedik s az összes hiveket magával ragadja, midőn így szól (Zsolt. 104:27): „Mindenek te reád néznek, hogy eledelt adj nekik alkalmatos időben. Mikor te adsz nekik, akkor takarnak; mikor a te kezedet megnyitod, akkor bételnek jóvoltoddal. Mikor elfordítod orcádat, megháborodnak; mikor elvészed azoknak lelkeket, megfogyatkoznak és földdé lesznek. Ha a te lelkedet kibocsátod, megújulnak és megújítod földnek szinét.” S bár elismerik, hogy Pálnak igaza van, midőn így szól: „Istenben élünk, mozgunk és vagyunk” (Csel. 17:28), mégis igen távol vannak a kegyelemnek attól a valódi érzetétől, melyet Pál ajánl, mivel Istennek ama különös gondjáról, melyből az ő atyai szeretete legjobban kiérzik, fogalmuk sincsen.

2. Hogy pedig e különbség annál nyilvánvalóbb legyen, tudnunk kell, hogy Isten gondviselése, amint azt a Szentirás feltünteti, a szerencsével és a vakesettel áll szemben. Mivel pedig hajdan az volt a közmeggyőződés s e vélemény ma is majdnem minden ember lelkét elfoglalva tartja, hogy minden csak véletlenűl történik: bizonyos, hogy e fonák vélekedés nemcsak elhomályosítja, hanem félig-meddig el is temeti azt, amit a gondviselésről hinnünk kell. Ha valaki rablókra bukkan, vagy vadállatokra, ha a hirtelen támadt szél valakinek a hajóját zuzza szét a tengeren, ha ház, vagy valami fa dől rá, ha viszont valaki a pusztán tévelyegve eledelt talál és megmenekszik, haboktól hányatva kikötőbe ér, ha csoda módra az egy ujjnyi távolságra járó haláltól megmenekül: a testi értelem mindezeket a jó, vagy rossz eseményeket a sorsnak tulajdonítja. Akit azonban Krisztus ajaka megtanított (Mát. 10:30), hogy fejének minden hajszálai számon vannak tartva, az okot távolabb is keresve megállapítja, hogy minden eseményt Isten titkos tanács igazgat. S az élettelen tárgyakról azt kell tartanunk, hogy bár természet szerint mindegyiknek megvan adva a maga tulajdonsága, erejüket még sem fejthetik ki, ha csak Isten jelenvaló keze nem igazgatja őket. Nem egyebek tehát, mint eszközök, melyekbe Isten állandóan annyi ható erőt csepegtet, amennyit akar és amelyeket jó tetszéséhez képest egy, vagy más cselekményre irányítva használ fel.
Egyetlen teremtménynek sincs csodásabb, nagyszerűbb ereje, mint a napnak. Eltekintve attól, hogy az egész földet beragyogja fényével, mily nagy dolog az, hogy minden állatot melenget és táplál hevével? a föld termékenységét előidézi sugaraival? a föld belsejében a magvakat melegével átjárván, a sarjadzó növényeket kicsalogatja a földből s azokat minduntalan új táplálékkal növeli és erősíti, míg szárba nem szökkennek? hogy állandóan táplálja párával, míg belőlük virág s a virágból gyümölcs lesz? hogy akkor hevével lassan érésre juttatja? hogy melegére a fák és szőlővesszők hasonlóképen kirügyeznek s lombot hajtanak, aztán kivirágoznak s a virágból gyümölcsöt hoznak létre? Ámde az Úr, hogy mindezekért a teljes magasztalást magának biztosítsa, úgy látta jónak, hogy mielőtt a napot megteremti, létre jöjjön a világosság s a föld mindenféle füvekkel és fákkal legyen megrakva (I. Móz. 1:3.11). A kegyes ember tehát nem tartja azon dolgok legfőbb és szükséges okának a napot, amelyek a nap teremtése előtt már léteztek, hanem csak eszköznek, melyet Isten csak azért használ, mivel úgy akarja; jóllehet az említett dolgokat a nap mellőzésével önmagában is képes époly könnyen végrehajtani. Aztán mikor azt olvassuk, hogy a nap Józsué kérésére két egész napig egy helyen állott (Józs. 10:13) s hogy árnyéka Ezékiás király kedvéért tiz fokkal ment hátra (II. Kir. 20:11), e két csodában is azt bizonyította Isten, hogy a nap nem természeti vak ösztönből kel és nyugszik el naponként, hanem hogy ő, az Úr kormányozza pályáját, hogy megújítsa irántunk való atyai szeretetének emlékezetét. Nincs természetesebb dolog, mint hogy a télre tavasz, a tavaszra nyár, a nyárra ősz következik. E sorrendben azonban oly nagy s oly egyenetlen eltérések láthatók, hogy rögtön kitünik, hogy az egyes éveket, hónapokat és napokat Istennek új és különleges gondviselése igazgatja.

3. Isten bizonyára mindenhatóságot kiván a maga számára s azt akarja, hogy mi is azt tulajdonítsunk neki és pedig nem oly üres, tétlen s majdnem öntudatlan mindenhatóságot, minőt neki a szofisták tulajdonítanak, hanem éber, hatékony, munkás, állandó cselekvéssel elfoglalt mindenhatóságot; nem is olyat, mely csak oly általános oka volna a zavaros mozgásnak, mintha egy folyót rendelne folyni kiszabott medrében, hanem olyat, amely az egyes és részleges mozdulatokra is irányul. Mert nem azért mondjuk mindenhatónak, mintha bár cselekedhetnék, mégis semmit sem cselekszik és tétlen ül, vagy a természet elé egyszer kiszabott rendet valamely általános ösztönnel állandóan fenntartja, hanem mivel míg gondviselésével az eget és földet igazgatja, mindent úgy kormányoz, hogy tudta s akarata nélkül semmi sem történhetik. Mert mikor a zsoltár (115:3) azt mondja, hogy Isten mindent tesz, amit akar, egyuttal jelzi azt is, hogy akarata biztos és megfontolt. Mert botorság volna a próféta szavait a bölcselők szokása szerint úgy magyarázni, hogy Isten az első mozgató, mivel kezdete és oka minden mozgásnak. Hiszen a hivek minden nyomorúságban azzal vigasztalják magukat, hogy mindent Isten rendeléséből és parancsából szenvednek el, mivel az ő kezei alatt vannak. Ha Isten kormányzata így minden művére kiterjed, gyerekes fecsegés e kormányzást a természet folyásába rekeszteni. Azok pedig, kik Isten gondviselését oly szük határok közé szorítják, mintha a természet állandó törvénye szerint mindent szabadon a maga útjára eresztene, nem annyira Istent fosztják meg dicsőségétől, mint önmagukat a leghasznosabb tudománytól. Mert az embernél nem volna szánandóbb lény, ha alá volna vetve az ég, levegő, föld, vizek minden hatásának. Ne feledjük azt sem, hogy ily módon teljesen méltatlanul kisebbíttetnék Istennek minden egyessel szemben megnyilatkozó jósága. Dávid azt kiáltja (Zsolt. 8:3), hogy az anyjuk emlőjén csüngő csecsemők is képesek Isten dicsőségének hirdetésére; mivel t. i. mihelyt anyjuk méhéből a világra jönnek, oly táplálékot találnak, melyet számukra égi gond készített. Általánosságban ugyan igaz e beszéd, csak az ki ne kerülje szemünket és figyelmünket, mit a tapasztalat nyilván bizonyít, hogy t. i. némely anyának emlői telve vannak, másoknak emlője viszont majdnem száraz, amint Isten egyik csecsemőt bővebben, másikat szükebben akarja táplálni.

De akik Isten mindenhatóságát méltó tapasztalással illetik, kettős gyümölcsét veszik annak; először megtanulják, hogy annál, kinek birtokában van az ég és föld, kinek intését várja minden teremtmény, hogy hűséggel engedelmeskedhessék, van elégséges erő, hogy velünk jót tegyen. Megtanulják továbbá, hogy biztosan nyugodhatunk annak oltalmában, kinek jótetszésétől függ minden oly veszély, melytől retteghetnénk, kinek hatalma, mint a zabla, féken tartja a Sátánt minden csapásával s minden készületével együtt, kinek intésétől függ minden, ami fenyegeti jólétünket s azok a mértéktelen s babonás félelmek is, melyek az előttünk egymás után feltáruló veszedelmek folytán töltenek el bennünket, csak így változhatnak meg és csendesülhetnek el. Azt mondom, hogy babonás félelem vesz rajtunk erőt, ha valahányszor a teremtmények fenyegetnek, vagy bennünk valamely félelmet támasztanak, úgy megrettenünk, mintha e dolgoknak önmaguktól volna ártó erejük és hatalmuk, vagy csak úgy véletlenségből árthatnának és ártalmuk ellen nem volna elég segedelem Istennél. Pl. a próféta (Jer. 10:2) megtiltja, hogy az Istennek fiai a csillagoktól és égi jegyektől úgy féljenek, mint a hitetlenek szoktak. Bizonyára nem minden félelmet itél el. De mivel a hitetlenek a világ kormányzását Istentől elveszik és a csillagokra ruházzák, azt képzelik, hogy boldogságuk vagy boldogtalanságuk a csillagok rendeléseitől és jóslataitól, nem pedig Isten akaratától függ. Igy történik, hogy nem attól félnek, akire egyedül kellett volna tekinteniök, hanem a csillagoktól és üstökösöktől. Aki tehát e hitetlenségtől óvakodni akar, mindig tartsa emlékezetében, hogy a teremtményekben semmi téveteg hatalom, cselekvés és mozgás nincs, hanem Isten titkos tanácsa igazgatja azokat, úgy hogy semmi sem történik, csak az, mit Isten tudva s akarva határozott el. 4. Az olvasók tehát elsőben azt tartsák eszükben, hogy gondviselés alatt nem azt értjük, mintha Isten tétlenül szemlélné azt, ami a világban történik, hanem azt értjük, hogy Isten mintegy a kormányt tartva, minden eseményt igazgat. A gondviselés szó tehát nem kevésbbé vonatkozik Istennek kezére, mint szemére. Mert mikor Ábrahám így szólt fiának: „Isten gondot visel az áldozatra való bárányról”, nemcsak azt akarta állítani róla, hogy a bekövetkezendő eseményeket előre tudja, hanem az ismeretlen dolog gondját is az ő akaratára óhajtotta bizni, mint aki a zavaros és bonyolult dolgoknak jó kimenetelt szokott adni.

Ebből az következik, hogy az isteni gondviselés munkálkodásban áll. Mert felettébb tudatlanul fecsegnek sokan a puszta elevetudásról. Nem ily durva ugyan azoknak tévelygése, akik bár a kormányzást Istennek tulajdonítják, de mint említettem, zavaros és elegyes kormányzást fognak reá, mely a világ alkotmányát egyes részeivel egyetemben, valamely általános mozgással forgatja s hajtja, de minden teremtmény cselekvését külön nem igazgatja. Mindamellett ez a tévelygés sem türhető. Mert azt tanítják, hogy ez a gondviselés, amit egyetemesnek neveznek, egyáltalán nem akadályozza akár az összes teremtményeket abban, hogy a véletlen hajtsa őket, akár az embert, hogy akaratának szabad elhatározása szerint erre, vagy arra forduljon. Igy megosztják az Isten és az ember között: egyrészt Isten saját erejével lehel az emberbe mozgást, mellyel a neki adatott természet mivoltához képest cselekedhetik, másrészt az ember saját akarata szerint irányítja cselekedeteit. Röviden szólva azt vallják, hogy a világot, az emberi dolgokat s magukat az embereket is Istennek hatalma, de nem rendelése kormányozza. Hallgatok az epikureusokról, (mely betegséggel pedig mindig tele volt a világ), kik arról álmodoznak, hogy Isten tétlen és tunya: úgyszintén másokról, akik semmivel sem okosabbak, s a kik hajdan azt hazudták, hogy Isten az ég középső tája felett aképen uralkodik, hogy az alantasabbakat sorsukra hagyja. Az ily kézzelfogható esztelenség ellen eléggé kiáltanak maguk a néma teremtmények.

Mert most az a szándékom, , hogy azt a majdnem általánossá vált vélekedést cáfolom meg, mely midőn, nem tudom minő vak és kétes mozgást hagy meg Istennek, azt, ami fő, elveszi tőle, hogy t. i. megfoghatatlan bölcseségével mindent a maga céljaira igazgat és irányít, s így Istent csak szóval, de nem tényleg teszi a világ kormányzójává, mivel az igazgatást kiveszi kezei közül. Mert mit jelent – kérlek – a kormányzás, ha nem azt, hogy azoknak a dolgoknak, melyeknek élén állasz, aként állasz az élén, hogy határozott rendben vezéreljed azokat? Mindamellett nem utasítom vissza teljesen azt, amit az egyetemes gondviseléről mondanak, viszont ismerjék el velem szemben, hogy a világot Isten kormányozza, nemcsak azért, mivel a természetnek általa alkotott rendjét megőrzi, hanem mivel minden egyes munkájának különös gondját viseli.

Igaz ugyan, hogy a dolgok egyes nemeit titkos természeti ösztön úgy mozgatja, mintha Isten örök parancsának engedelmeskednének s hogy amit Isten egykor megállapított, mintegy önként folyik. Ide vonatkoztathatjuk azt, amit Krisztus mond (Ján. 5:17), hogy ő és az Atya kezdettől fogva munkában vannak s amit Pál (Csel. 17:28) tanít, hogy t. i. mi Istenben élünk, mozgunk és vagyunk és amit a Zsidókhoz irt levél szerzője is mond, mikor Krisztus istenségét akarja bebizonyítani (1:2): „Mindeneket táplál az ő hatalmas beszédével.” De az ürügy alatt némelyek fonákul elfedezik és elhomályosítják a különös gondviselést, melyet a Szentirás oly szilárd és világos bizonyítékokkal erősít, hogy igazán csoda, hogy valakinek kételye támadhat felőle. S bizonyára, kik az említettem ürügyet használják, maguk is kénytelenek némi helyesbítésül elismerni, hogy sok esemény Isten különös gondja folytán történik, de ezt fonákul csak a részleges cselekvésekre korlátozzák. Ez oknál fogva be kell bizonyítanunk, hogy Isten az egyes események igazgatására oly figyelemmel van s hogy mindezek úgy jönnek létre határozott akaratából, hogy vakesetből semmi sem történik. 5. Ha megengedjük, hogy a mozgás eredete Istennél van s amellett minden dolog önként, vagy véletlenül megy azon az úton melyen a természetes hajlandóság vezérli, a napok és éjek, a nyár és tél kölcsönös váltakozása csak annyiban lesz Isten munkája, amennyiben mindennek kiszabván a maga szerepét, biztos törvényt szabott elébe. Igaz volna ez, ha az egymásután következő napok és éjszakák, hónapok és évek mindig megőriznék ugyanazonos lefolyásukat. Hogy azonban egyszer roppant hőség és szárazság égeti ki az összes veteményeket, máskor mértéktelen esőzés teszi tönkre a vetéseket, majd jégeső és vihar hoz váratlan szerencsétlenséget, mindez nem volna Isten műve, ha csak úgy nem, hogy a felhőzet, tiszta égbolt, fagy, vagy hőség a csillagok találkozásából s egyéb természeti okokból veszik eredetüket. De ily módon sem Isten atyai szeretetének, sem itéletének nem volna helye. Ha azt mondják, hogy Isten az emberi nemhez már azért is eléggé jóltevő, mivel az égnek és földnek megadja azt a rendes erőt, mellyel ezek táplálékot szolgáltatnak, ez felettébb silány és pogány gondolat. Mintha bizony egyik év bő termése nem különös jótéteménye, másik év szük termése és éhinsége nem átka s büntetése volna Istennek?

De mivel minden érvet felsorolni felettébb hosszadalmas eljárás volna, legyen elég magának az Istennek tekintélye. A törvényben és a prófétáknál gyakrabban kijelenti, hogy valahányszor a földet esővel és záporral öntözi, mindig kegyelméről teszen tanúbizonyságot s hogy az ég vas gyanánt, az ő parancsára keményedik meg, hogy valahányszor ragya s egyéb veszély teszi tönkre a vetéseket, jégeső és vihar pusztítja a szántóföldeket, mindannyiszor határozott és különös büntetésének adja jelét. Ha ezt megértjük, bizonyos lesz előttünk, hogy egyetlen esőcsepp sem esik Isten határozott parancsa nélkül a földre. Dicséri ugyan Dávid Isten általános gondviselését (Zsolt. 147:9), mivel a hozzá kiáltó hollófiaknak is szerez eledelt; de midőn Isten az állatokat is éhséggel fenyegeti, nemde eléggé kijelenti, hogy egyszer kevesebb, máskor több eledellel táplál tetszéséhez képest minden állatot. Gyerekes eljárás ezt, mint mondám, a részleges cselekvésekre korlátozni, mivel Krisztus (Mát. 10:29) minden kivétel nélkül állítja, hogy az Atya akarata nélkül még ez értéktelen verebecske sem hullhat a földre. S ha a madarak röptét is bizonyára Isten határozott akarata igazgatja, meg kell vallanunk a prófétával (Zsolt. 14:5), hogy ő úgy lakozik a magasságban, hogy mindamellett megalázza magát azoknak meglátására, melyek a földön és az égen történnek.

6. De mivel tudjuk, hogy a világ főként az emberi nem kedvéért teremtetett, igazgatásában is ezt a célt kell szemlélnünk. Jerémiás próféta így kiált fel: (10:23) „Tudom, Uram, hogy az embernek útja nincs az ő saját hatalmában, sem az útonjárónak, hogy a maga lépését igazgassa”. Salamon pedig (Péld. 20:24) ezt mondja: „Az Úrtól vagynak az emberek járásai; az ember pedig mit ért az ő útjában”: Ám mondják most, hogy Isten az embert természeti hajlandósága szerint mozgatja, az ember pedig e mozgást oda fordítja, ahova akarja! De ha e beszéd a valóságnak megfelelne, az ember szabadon rendelkezznék minden útai felől. Talán tagadják, mivel az ember Isten hatalma nélkül semmit sem tehet. De mivel a próféta és Salamon bizonyára nemcsak a hatalmat, hanem a választást és elrendelést is Istennek tulajdonítja, mit sem segítenek magukon. S az embereknek azt a vakmerőségét is ékesen feddi egyebütt Salamon (Péld. 16:1), hogy céljukat Istenre való tekintet nélkül tüzik ki, mintha nem is az Úr keze vezérelné őket. „Az embernél vagyon – így szól – az elmének gondolatja, de az Úrtól vagyon a nyelvnek beszéde”. Nevetséges esztelenség bizonyára, hogy a nyomorult emberek Isten nélkül óhajtanak valamit cselekedni, holott ha Isten nem akarná, egyetlen szavacskát sem tudnának szólani.

Továbbá a Szentirás még világosabban ki akarván fejezni, hogy a világon semmi nem történik az ő elrendelése nélkül, kimutatja, hogy azok a dolgok, melyek leginkább látszanak véletleneknek, az ő hatalma alatt vannak. Mert mit mondhatnánk inkább véletlenségnek, mint azt, hogy ha az elhaladó utast egy fáról letörött ág agyonnyomja? Isten azonban egészen mást tanít és azt mondja, hogy ő adta az utast a gyilkos kezébe (II. Móz. 21:13). Ki volna az, aki a sorsvetést vakesetnek ne tulajdonítaná? Ámde ezt sem engedi az Úr, aki annak itételét a maga számára tartja fenn (Péld. 16:33). Azt nem tanítja, hogy a kocka-kövecskéket az ő hatalma folytán vetik az ölbe és huzzák ki: de hogy az egyik nyertesen kijő, ez az ő bizonysága szerint tőle függ. Ide vonatkozik Salamonnak ama mondása (Péld. 22:2): „A gazdag és szegény összetalálkoznak, de mindkettőnek szemeit az Isten világosítja meg”. Mert bár a gazdagok és szegények vegyesen vannak a világon, midőn mindegyiknek Isten szabja meg helyzetét, e körülmény arra figyelmeztet, hogy Isten, aki mindenekre világít, épen nem vak s így a szegényeket türelemre buzdítja. Mert az Istentől rájuk rakott terhet lerázni igyekeznek mindazok, akik sorsukkal nincsenek megelégedve. Igy feddi a másik próféta is azokat a hitetlen embereket, akik az emberi szorgalomnak, vagy szerencsének tulajdonítják, hogy némelyek a nyomor fertőjében hevernek, mások nagy tisztességre emelkednek (Zsolt. 75:7): „Nem naptámadattól, sem nyugattól, sem a pusztától vagyon a felmagasztaltatás, mert Isten a biró, ki egyet megaláz, mást felmagasztal”. Mivel Isten az itélőbiró tisztét magáról el nem vetheti, ebből azt hozza ki a próféta, hogy az ő titkos elhatározása folytán emelkednek ki egyesek, mások pedig megvetett állapotban maradnak.

7. Sőt azt mondom, hogy a részleges események is általában Isten különös gondviselésének bizonyítékai. Isten a pusztában déli szelet támasztott, mely a népre a madarak tömegét árasztotta (II. Móz. 19:13). Mikor Jónást a tengerbe akarta vetni, nagy szélvészt támasztott a vizen (Jón. 1:4.6). Kik azt gondolják, hogy Isten a világ kormányrudját nem tartja kezében, azt mondhatnák, hogy ez véletlenség volt. Én azonban azt következtetem belőle, hogy soha szél nem támad s nem keletkezik Isten különös parancsa nélkül. Különben nem volna igaz (Zsolt. 104:4), hogy a szeleket az ő követivé teszi és szolgáivá a lángoló tüzeket, hogy a fellegeket szekereivé teszi és repül a szél szárnyain: ha mind a fellegeket, mind a szeleket tetszése szerint nem hajtaná idestova s erejének különös jelenlétét nem mutatná azokban. Igy tanulják egyebütt (Zsolt. 107:25 stb.) is, hogy valahányszor a szél fuvásától felháborodik a tenger, az ily vihar mindig Isten különös jelenlétéről tesz bizonyságot. Parancsot ad és fölkelti a vihar lelkét, magasra torlasztja a tenger habjait; aztán lecsendesíti a vihart, hogy a hullámok elsimúljanak s a hajósok tovább haladhassanak. Egyebütt azt hirdeti, hogy égető szelekkel sujtotta a népet.

Igy bár a nemzési idő természet szerint megvan az emberben, Isten mégis úgy akarja, hogy az ember az ő különös kegyelmének tulajdonítsa, hogy némelyeket magtalanúl hagy, másokat gyermekkel áld meg; mert az ő ajándéka a méhnek gyümölcse. Ezért mondá Jákób feleségének (I. Móz. 30:2): „Avagy Isten vagyok-e én, aki megtartóztatta a te méhednek gyümölcsét”. De hogy végére jussak egyszer a dolognak, semmi sem felel meg inkább a természet rendjének, mint hogy mi kenyérrel táplálkozzunk. A Szentlélek azonban azt hirdeti (V. Móz. 8:2), hogy nemcsak a föld termése különös ajándéka Istennek, hanem az emberek sem élhetnek egyedűl kenyérrel, mivel nem a jóllakás táplálja őket, hanem Isten titkos áldása; amint ellenkezőleg azzal fenyeget, hogy eltöri a kenyérnek botját (Ézs. 3:1). Nem lehetne másként komolyan venni imádságunk ama szavait sem: „Add meg a mi mindennapi kenyerünket”, ha Isten a kenyeret nem atyai jobbjával nyújtaná nekünk. Ezért a próféta (Zsolt. 136:25), hogy a hiveket meggyőzze afelől, hogy Isten az ő táplálásukban a legjobb családatya szerepét tölti be, arra figyelmeztet, hogy ő ád eledelt minden testnek. Végűl, mikor egyfelől azt halljuk (Zsolt. 34:16–17), hogy „az Úrnak szemei vannak az igazakon és az ő fülei azokon kiáltásokon”, más részről pedig azt, hogy az Úr szemei a hitetleneken vannak, hogy a földről még emlékezetüket is eltörölje, be kell látnunk, hogy fent és alant minden teremtett dolog készségesen engedelmeskedik neki, hogy amely célra akarja, arra használhassa őket. Ebből megértjük, hogy általános gondviselése nemcsak a teremtményekben hat és munkál, hogy a természet rendjét fenntartsa, hanem hogy ez az ő csodálatra méltó végzése szerint az ő tulajdon bizonyos célját munkálja.

8. Kik ezt a tant gyülöletessé akarják tenni, azt a rágalmat hangoztatják, hogy ez voltaképen a stoikusok tanítása a végzetről, amit egykor AugustinusnakLibr. ad Bonif. 2. c. 6. et alibi.* is szemére lobbantottak. Mi noha nem szívesen bocsátkozunk szóharcba, a végzet szót mindamellett nem fogadjuk el, egyrészt mivel az olyan szavak közé tartozik, melyekről Pál azt tanítja,hogy mint pogány újdonságokat kerüljük el, másrészt mivel az e szóra háruló gyülölettel Isten igazságát akarják illettetni. A stoikus tant hamisan s rosszakaratúlag hozzák fel velünk szemben. Mert mi a stoikusokkal az okok állandó kapcsolatából s abból a kötött sorrendből, mely a természetben található, nem eszelünk ki szükségességet; hanem azt tartjuk, hogy Isten a mindenségnek birája és kormányzója, ki bölcseségéhez képest öröktől fogva elhatározta, hogy mit fog tenni s most hatalmával végrehajtja, amit határozott. S ezért azt állítjuk, hogy gondviselésével nemcsak az eget, földet és az élettelen teremtményeket, hanem az ember terveit és akaratát is aképen igazgatja, hogy e tervek és ez akarat egyenesen az általa kitüzött cél felé haladjanak. Hogyan, – így szólsz – hát véletlenségből, vagy esetlegesen semmi sem történik? Erre azt válaszolom, hogy a nagy Basilius helyesen mondta, hogy a sors és vakeset a pogányok szavai, amelyeknek jelentése az istenfélők lelkében nem foglalhat helyet. Mert ha minden jó eredmény Isten áldása, a csapás és szerencsétlenség pedig az ő átka; akkor a sorsnak, vagy vakesetnek az emberi viszonyok közt semmi helye nincs. AugustinusL. 1. Retract. c. 1.* nyilatkozatát is meg kell szivlelnünk, aki az akadémikusok ellen irt könyvében így szól: „Nem tetszik nekem, hogy a szerencsét annyiszor említettem, bár nem valami istenasszonyt akartam alatta érteni, hanem a dolgok váratlan kimenetelét a külső eseményekben akár kedvezők, akár kedvezőtlenek legyenek azok”. Innen vannak azok a szavak is, melyeknek használatát egy vallás sem tiltja: talán, történetből, esetleg, véletlenűl stb. (forte, forsan, forsitan, fortasse, fortuito). Mindezt azonban az isteni gondviselésre kell érteni. Nem hallgattam el ezt, midőn így szóltam: Mert talán azt, amit közönségesen szerencsének mondanak, szintén valami titkos isteni rendelés igazgatja és semmi mást nem nevezünk a dologban vakesetnek, csak aminek oka és módja el van rejtve előttünk. Mondtam ugyan ezt: bánom, hogy ott a szerencsét így neveztem, mivel látom, hogy az emberekben megvan az az igen rossz szokás, hogy midőn ezt illenék mondaniuk: „Isten akarata”, így szólanak: „Így hozta magával a szerencse”. Végűl lépten-nyomon arra tanít, hogy ha elfogadjuk, hogy a szerencse is tehet valamit, akkor vaktában kering a világ. S bár egyebütt úgy határozza meg, hogy részben az ember szabad akaratából, részben Isten gondviseléséből történik minden, de csakhamar kimutatja, hogy az emberek voltaképen az isteni gondviselés alá vannak vetve s attól igazgattatnak; azt az elvet tévén magáévá, hogy nincs képtelenebb, mint hogy valami Isten rendelése nélkül történjék. Mert hisz akkor ez vakesetből történnék.Libr. 83. quaestionum qu. 28. Libr. de Trinit. 3. c. 4.(9).* Ez oknál fogva azt az esetlegességet is kizárja, mely az ember jótetszésétől függ, majd ezt még világosabban teszi, midőn azt mondja, hogy Isten akaratának okát nem szabad keresni. Valahányszor pedig a megengedésről említést tesz, hogy ezt hogyan kell érteni, egyetlen helyből igen jól kiderűl, mikor bizonyítja, hogy Isten akarata minden dolognak legfőbb és első oka, mivel parancsa, vagy megengedése nélkül semmi sem történik. Bizonyára nem képzeli, hogy Isten egy nyugalmas őrhelyen tölti az időt, midőn valamit meg akar engedni, hanem – hogy úgy szóljak – cselekvő akarata lép közbe, mely máskülönben oknak nem volna tartható.

9. Mivel azonban az isteni gondviselés magasságát a mi lassú elménk meg sem közelítheti, szükség van valami kisegítő megkülönböztetésre. Azt mondom tehát, hogy bármiként rendeztessenek is el Isten tanácsa és bizonyos intézkedése által minden dolgok, ránk nézve mégis csak történetesek azok. Nem mintha azt gondolnók, hogy a szerencse uralkodik a világon és az embereken s minden vaktában forogna fent és alant (mert úgy illik, hogy az ily esztelenség távol legyen a keresztyén szívtől), hanem mivel a tünemények rendje, oka, célja és szükségszerűsége, legtöbbnyire Isten tanácsában vagyon elrejtve s emberi belátással meg nem fogható: úgy tünik fel, mintha esetlegesek volnának azok a dolgok, melyek bizonyára Isten akaratából jőnek létre. Mert akár természetükben vizsgáljuk, akár értelmünk s itélő képességünkhöz képest mérlegeljük őket, nincs más látszatuk. Gondoljunk pl. egy kereskedőt, ki az erdőbe hű emberei társaságával bemegyen, de balgán eltévelyedik társaitól s bujdosásában tolvajok szállására kerűl, rablók kezébe esik és megöletik. Ennek halálát Isten nemcsak előre látta, hanem határozatával meg is állapította. Mert a Szentirás nemcsak azt mondja, hogy mindenki életének terjedelmét előrelátja, hanem hogy az élet határait szigorúan megszabta, melyeket senki el nem kerűlhet (Jób. 14:5). Amennyire azonban értelmünk ereje felfogja, mindez véletlennek látszik.
Hogyan vélekedik e tárgy fölött egy keresztyén ember? T. i. mindazt, ami egy ilyesféle halálesetnél történt, természeténél fogva véletlennek tartja, aminthogy az is, mindazáltal nem kételkedik, hogy isteni gondviselés működött abban, hogy e balesetet végső kifejlődéséig vezesse. Ugyanez a magyarázata a jövőben történő esetlegességeknek is. Minden jövendő dolog bizonytalan előttünk, tehát úgy gondoljuk, mintha bármelyik részre hajolhatna. Mindamellett szilárdan megmarad szivünkben az a meggyőződés, hogy semmi olyan nem történhetik, mit az Úr előre nem látott volna. Azért emlegeti hát a Prédikátor is oly gyakran a kimenetel szót, mivel első szemléletre nem hatolnak el az emberek a végső okig, mely messze el van rejtve előlünk. Mindamellett az emberek szivéből soha sem veszett ki annyira amit az isteni titkos gondviselésről a Szentirás tanít, hogy a sötétben legalább valamely szikrácskája ne csillogna. Így a filiszteusok jósai, bár kételkedve haboznak, mindazáltal veszedelmüket részint Istennek tulajdonítják, részint a vakszerencsének s így szólnak (I. Sám. 6:9): „Ha a láda az úton, mely az ő határukra viszen, Betsemesre tart fel, nyilván mind ő cselekedete velünk ezt a sok nyomorúságot; ha pedig másfelé tart, megtudjuk, hogy nem az ő keze büntetett meg minket, hanem csak történet, ami esett rajtunk.” Balgán menekűlnek ugyan a vakszerencséhez, mikor őket jóslatuk megcsalja; amellett azonban látjuk, hogy lelkiismeretükben annyira meg vannak kötve, hogy a rajtuk megesett szerencsétlenséget nem merik véletlennek tartani. Egyébként kitünő példából fog kiderűlni, hogy az eseményeket miként irányítja Isten az ő gondviselésének fékével oda, ahova akarja. Ugyanabban az időben, mikor Dávidot Saul a Máhon pusztában körűlfogja, a filiszteusok betörnek az országba és Saul kénytelen elvonulni (I. Sám. 23:26–27). Ha Isten, szolgája üdvét elő akarván mozdítani, Saul elé ezt az akadályt dobta, bizonyára, bár a filiszteusok hirtelen, emberi várakozás ellenére fogtak fegyvert, mégsem mondjuk ezt vakesetből történtnek, hanem a hit Isten titkos intézkedésének fogja elismerni azt, ami előttünk véletlenség gyanánt tűnik fel. Nem mindig mutatkozik ugyan hasonló bizonyíték; hanem azért kétségtelennek kell tartanunk, hogy a világon látható összes változások az Úr kezének titkos munkájából jőnek létre.

Emellett, amit Isten végzett, úgy kell annak létre jönnie, hogy mindazáltal ne lássék föltétlenűl a saját természeténél fogva szükségszerűnek. Erre jó például hozhatjuk fel Krisztus csontjait. Mivel a mienkhez hasonló testet öltött magára, egy józaneszü ember sem tagadhatja, hogy csontjai törékenyek voltak. S mégis lehetetlen volt, hogy azok megtöressenek. Ebből megint látjuk, hogy az iskolákban nem ok nélkűl találták ki a feltételes és feltétlen szükségszerűségről, továbbá a bekövetkezhető és a bekövetkezett szükségszerűségről szóló megkülönböztetéseket. Isten az ő fiának csontjait, melyeket a megtöréstől mentekké tett, a törékenységnek alávetette s így az ő végzése alá kényszerítette azt, ami egyébként természetesen is megtörténhetett volna.