TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Magában a világ és mindenség teremtésében a Szentirás biztos jegyekkel különbözteti meg az igaz Istent a hamisaktól.

1. Bár a hamis istenek tisztelőinek azt a tunyaságát, hogy a föld fundamentumaitól és az ég sátrától nem tanulták meg, hogy ki az igaz Isten, Ézsaiás méltán korholja (40:2), mindazáltal, mivel a mi lelkünk is lassu és eltompult, szükséges volt, hogy a hivek a pogányok bálványaihoz ne hajoljanak, az igaz Istent a fenti szavaknál világosabban leirni. Mert ha helytelen még az a leirás is, hogy a bölcselőknél még a legtürhetőbbnek mondható, hogy t. i. Isten a világnak lelke, megérdemli a fáradságot, hogy Őt alaposabban megismerjük, hogy ne ingadozzunk mindig kétségek között. Isten tehát azért látta jónak a világ teremtése történetének megirását, hogy az egyház hite e történetre támaszkodva ne keressen más Istent, mint akiről Mózes mint a világ teremtőjéről s létrehozójáról beszél. E történetben van először feljegyezve az idő, hogy a hivek az évek szakadatlan során keresztül eljussanak az emberi nem és a mindenség első kezdetéig. S ez az ismeret kiváltképen hasznos, nemcsak azért, hogy őrizkedhessünk azoktól a borzasztó meséktől, melyek hajdan Egyiptomban s a föld egyéb vidékein el voltak terjedve, hanem azért is, hogy a világ kezdetének megismerése által világosabban kitünjék Isten örökkévalósága s minket még inkább ragadjon csodálására. Ne is bántson bennünket az a ledér csufolódás, mely szerint csodálatos, hogy Istennek mért nem jutott előbb eszébe az eget és földet megalkotni s mért engedte tétlenül roppant időn át elmulni, amit töméntelen évezredek előtt már megalkothatott volna, noha a végéhez közelgető világ még alig érte meg a hatezer esztendőt. Mert azt, hogy Isten a teremtést ennyi ideig mért halasztotta, kutatnunk sem nem szabad, sem nem hasznos, mert ha a dolgok ily mélységeibe akar hatolni az emberi ész, utjában százszor is kifogy az erőből. Aztán hasznunk sem lenne abból, amit maga Isten, hogy hitünk szerénységét próbára tegye, szántszándékkal akart előlünk elrejteni. Ama kegyes öreg (Augustinus)Cf. Augustin. confess 11, 12 (14).* helyesen válaszolta, mikor egy vakmerő ifju tréfából azt kérdezte tőle, mit csinált Isten a teremtés előtt, hogy a kiváncsiak számára készítette a poklot. Ez éppen oly komoly, mint szigoru intelem vonjon korlátot a féktelenség elé, mely sokaknak lelkét elkábítja s oly erősen hajtja a fonák és káros elmélődésre. Végül tartsuk emlékezetünkben, hogy ama láthatatlan Isten, kinek bölcsesége, hatalma és igazsága megfoghatatlan, a Mózes-irta történetet tükör gyanánt adja elénk, melyben élő ábrázata tükröződik vissza. Mert valamint a szem sem lát világosan, ha az öregség meggyengíti, vagy egyéb baj elhomályosítja s szemüveget kell rá alkalmaznunk, úgy erőtlenségünk következtében azonnal tévelyegni kezdünk, ha az irás nem igazgat bennünket Isten keresésében. Akik pedig vakmerőségük zabláit megeresztik, mivel most hiába figyelmeztetjük őket, később borzasztó vesztükben fogják érezni, hogy mennyivel helyesebben jártak volna el, ha Isten titkos tanácsát tisztelettel szemlélik, mint hogy oly káromlásokat hoznak elő, melyekkel még az eget is elhomályosítják. helyesen mondja Augustinus,libr. de genesi contra Manich. 2. 29 (43).* hogy Istennel szemben sérelem történik, mihelyt valaki az ő akaratán felül kutatja a dolgok okait. Ugyancsak ő figyelmeztet bölcsen egyebütt,Libr. 11. de civit. Dei c. 5.* hogy a végtelen időről s a végtelen térről való kérdezősködés egyformán fonák. Hiszen bármi szélesen tárul elénk az ég roppant terjedelme, mégis van annak valami határa. Ha most már valaki Istennel azért szállna vitára, hogy az égbolton kívűl levő üresség százszor akkora, nemde ez kárhozatos arcátlanság volna minden hivő szemében? Ugyanily esztelenséget tanusítanak azok is, kik Isten tétlenségét hánytorgatják, hogy az ő véleményük szerint számtalan évezredek előtt nem teremtette a világot. Hogy kivánságukat szabadjára eresszék, e világon felül akarnak emelkedni. Mintha bizony az ég és föld roppant birodalmában nem találkoznánk elég sok oly tüneménnyel, melyek kimondhatatlan tündöklésükkel egészen foglyuk ejtik érzékeinket s mintha hatezer év határai között nem nyujtott volna Isten elég oly bizonyítékot, melynek folytonos vizsgálatában lelkünk elég dolgot találhat. Maradjunk tehát készségesen azon határok között, melyekkel Isten minket körülzárni akart s értelmünket mintegy egy helyütt akarta tartani, hogy szabados száguldozással szerte ne csapongjon.

2. Ugyanily értelme van annak is, mit Mózes beszél, hogy t. i. Isten nem egy szempillantás alatt, hanem hat nap alatt végezte el művét. Mert e körülmény is minden képzelt dolgoktól az egy Istenhez hiv, ki hat napra azért tagolta munkáját, hogy nekünk ne essék nehezünkre e mű vizsgálatával foglalkozni egész életünkben. Mert ámbár szemünk bármely irányba tekintsen, kénytelen Isten munkáinak szemlélésével foglalkozni, azt látjuk mégis, hogy figyelmünk mily ingatag s ha kegyes gondolatok támadnak bennünk, mily gyorsan elszállanak. E helyen ismét ellenünk fordul az emberi ész, mintha Isten hatalmával az ilyen fokozatos haladás össze nem férne, míg a hit szolgálatába hajtatva meg nem tanulja tisztelni azt a pihenést, melyre minket a hetedik nap megszentelése hiv. De magában a teremtésnek sorrendében is szorgalmasan meg kell figyelnünk Istennek az emberi nem iránt való atyai szeretetét, mivel Ádámot nem teremtette meg addig, míg a világot minden javainak bőségével el nem árasztotta. Mert ha a terméketlen s üres földre helyezte volna őt s a világosság előtt adott volna neki életet, úgy látszott volna, hogy keveset törődik jóvoltával. Most azonban, miután a nap és a csillagok járását az emberek hasznára elrendezte, miután a földet, vizet és levegőt állatokkal népesítette be, miután a teremtmények táplálására mindenféle gyümölcsöt bőven hozott létre: az előrelátó, szorgalmas családatyának gondját vévén magára, csodás jóságát tanusította meg irányunkban. Hogy ha valaki mindazt, amit én csak röviden érinthetek, figyelmesebben mérlegeli önmagában, meg fog győződni arról, hogy Mózes a teremtő egy Istennek biztos tanuja és hirdetője volt. Mellőzöm itt azt, amit már fentebb kifejtettem, hogy t. i. a teremtés-történetben Istennek nemcsak puszta lényegéről van szó, hanem örök bölcsesége és lelke is előnkbe van adva, hogy más Istenről ne ábrándozzunk, mint aki e világos képben akarja önmagát megismertetni.

3. De mielőtt az ember természetéről bővebben kezdenék szólani, szükség, hogy egyet-mást elmondjak az angyalokról. Mert bár Mózes a nép tanulatlanságához alkalmazkodva Isten egyéb műveiről nem emlékezik meg a teremtés történetében, mint amelyek szemmel láthatók, mégis miután később Isten szolgáló angyalairól tesz említést, könnyü megérteni, hogy azoknak teremtőjük az az Isten, kivel szemben munkával s kötelességteljesítéssel tartoznak. Bár tehát Mózes népiesen beszélve nem említi az angyalokat mindjárt kezdetben Isten teremtményei között, ez a legkevésbbé sem gátol minket abban, hogy tisztán s világosan előadjuk mindazt, amit róluk a Szentirás egyebütt hellyel-közzel tanít; mert, ha Istent műveiből óhajtjuk megismerni, e kiváló s nemes alkotásait egyáltalán nem szabad mellőznünk. Figyelembe veendő még, hogy e hitcikk tárgyalása a sok tévelygés megcáfolása szempontjából is szükséges.
Sok ember elméjét annyira foglyul ejtette az angyali természet kiválósága, hogy véleményük szerint azokkal szemben igazságtalanság történnék, ha az egy Isten uralma alá vettetve, mintegy rendbe kényszeríttetnének. Ennek folytán aztán az angyaloknak isteni természetet tulajdonítottak. Felmerült Manichaeus is felekezetével, ki két legfőbb elvet gyártott, Istent és az ördögöt. A jó dolgok kezdetét Istennek tulajdonította, a rossz teremtményeket pedig az ördögre vitte vissza, mint szerzőre. Ha e balgaság a mi elménket is hatalmába kerítené, istennek a világ teremtésében megnyilatkozó dicsősége nem állana meg. Mert ha Isten tulajdonságai közül egyik sem inkább isteni, mint az örökkévalóság és az autousia, azaz, hogy úgy szóljak, a magától való létezés, nemde, azok, kik ugyanazt az ördögnek is tulajdonítják, az ördögöt némileg isteni címmel ruházzák fel? Hol van Isten mindenhatósága, ha felveszik, hogy az ördögnek akkora hatalma van, hogy Isten akarata ellenére s ellenkezése mellett mindazt megteheti, amit csak akar? Az az egyetlen alap, melyet a manicheusok felhozhatnak, hogy t. i. Istennek semmi rossz dolog teremtését sem szabad tulajdonítani, az igaz hitet a legkevésbé sem sérti, mert e hit nem ismeri el, hogy a világegyetemben valami eredeti természete szerint rossz volna; mivel szerinte úgy az embernek, mint az ördögnek gonosz rosszasága, vagy az innét származó bünök, nem a természetből, hanem a természet megromlásából folynak s kezdetben egyáltalán nem állott elő semmi, amiben Isten az ő bölcseségének és igazságának bizonyságát ne adta volna. Tehát, hogy e bűnös hazugságokkal szembe szállhassunk, szükség, hogy lelkünket magasabbra emeljük, mint amennyire szemeink látnak. S e felfogás szerint valószinü, hogy midőn a nicaeai hitvallás Istent minden dolgok teremtőjének nevezi, e kifejezésbe a láthatatlan dolgokat is belefoglalja. Gondom lesz rá mégis, hogy azt a határt, amelyet a kegyesség szabálya előir, át ne lépjem, nehogy, míg a kelleténél magasabban csapong elmélődésem, olvasóim az igaz hittől eltántorodva, téves úton bolyongjanak. S bizonyára, mivel a Szentlélek minket mindenkor csak arra tanít, ami hasznos, ami pedig kevéssé szolgálhat épülésünkre azt vagy egyenesen elhallgatja, vagy csak felületesen és futólag érinti, nekünk is kötelességünk, hogy készségesen mellőzzük azokat, melyeket tudnunk nem hasznos.

4. Bizonyára minden vitán felül kell állania annak, hogy az angyalok, mivel Istennek az ő parancsai végrehajtására rendelt szolgái, egyuttal az ő teremtményei is. Vitát támasztani afelől, hogy Isten mily időben s minő renddel teremtette őket, nemde inkább megrögzött makacsság, mint kegyes buzgóság? Mózes beszéli (I. Móz. 2:1), hogy „elvégezteték a menny és a föld és azoknak minden seregeik”. Mire való aggodalmasan fürkészni, hogy hányadik napon állottak elő a csillagokon és bolygókon kivül az egyéb elrejtett égi seregek is? Hogy hosszadalmas ne legyek, emlékezzünk csak arra, hogy nekünk az egész keresztyén tudományban bizonyos szerénységi és józansági szabályt kell magunk előtt tartanunk, nehogy a homályos dolgokról valami egyebet beszéljünk, érezzünk, vagy csak tudni is kivánjunk, mint amire Isten igéje tanít minket. Másodszor, hogy valamint a Szentirás olvasása közben oly dolgok kutatásával és vizsgálatával kell állandóan foglalkoznunk, melyek épülésünkre szolgálnak, úgy itt se merüljünk el a kiváncsiskodásba, vagy haszontalan dolgok kutatásába. S mivel az Úr nem ledér kérdezősködésben, hanem valódi kegyességben, neve félelmében, igaz hitben s a szentség tiszteiben akart minket nevelni, azért e tudományban nyugodjunk meg. Ez oknál fogva, ha helyesen akarunk bölcselkedni, el kell hagynunk azokat a hitványságokat (pataiwmata), melyeket tunya emberek Isten igéjétől eltérőleg adnak elő az angyalok természetéről, rendjéről és sokaságáról. Jól tudom, hogy az ily dolgokat némelyek nagyobb vággyal karolják fel s vizsgálásukba nagyobb gyönyörüséggel merülnek el, mint azokba a dolgokba, melyek a mindennapi használatra vannak rendeltetve. De ha nem rösteljük, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, ne resteljük azt az eljárást sem, melyet ő irt elénk. Így bekövetkezik az, hogy az ő tanításával megelégedve, a felesleges elmélkedésektől, melyektől ő minket óv, nemcsak tartózkodunk, hanem egyenesen visszaborzadunk. Senki sem fogja tagadni, hogy ama Dénes, bárki volt is, „Coelestis Hierarchia” (Égi Szent Uralom) c. művében sok dolgot éles elméjüleg vitatott meg, de ha valaki e művet alaposabban megvizsgálja, átlátja, hogy nagyobb részt ez is csak puszta fecsegés. A theologusnak pedig nem az a rendeltetése, hogy fecsegéssel a füleket gyönyörködtesse, hanem az, hogy a lelkiismeretet igaz, bizonyos és hasznos dolgok tanításával erősítse. Ha azt a könyvet olvasod, azt gondolod, hogy valami égből ide csöppent ember beszéli el, nem azt, amit tanult, hanem amit szemeivel látott. Pál azonban, ki szinte a harmadik égig ragadtatott, nemcsak semmi ilyesmit nem beszélt, hanem arra is bizonyság, hogy az embernek nem szabad elmondani azokat a mennyei titkokat, melyeket látott. Mi tehát a fenti hazug bölcseséget utjára bocsátván, az Irás egyszerű tanítása alapján vizsgáljuk azt, mit az Úr az ő angyalairól tudtunkra akart adni.

5. Lépten-nyomon olvassuk a Szentirásban, hogy az angyalok oly égi lelkek, kiknek készséges szolgálatát Isten felhasználja mindannak végrehajtásánál, mit elhatározott. Nevük is onnét származik, hogy Isten mintegy követekül használja őket arra, hogy önmagát az embereknek kijelentse. Egyéb elnevezéseik is, melyekkel jelölik őket, hasonló októl használtatnak. Seregnek neveztetnek, mert mint a csatlósok vezérüket körülveszik, úgy ékesítik és teszik nyilvánvalóvá Isten fenségét és mint a katonák vezérük jeladására mindig figyelnek s parancsai teljesítésére oly igen készségesek, hogy mihelyst int, munkához készülnek, vagy már benne is vannak a munkában. Ilyen formán irják le Isten királyi székét a próféták az ő dicsőségének megjelölésére, kiváltképen Dániel (7:10), ki azt mondja, hogy midőn Isten az ő birói székébe ül, „ezerszer ezeren és tizezerszer tizezeren” állanak előtte. Mivel pedig Isten keze erejét és hatalmát csodálatosan gyakorolja a magyarázza az angyalok által, azért azok erőknek is neveztetnek (Kol. 1:16; Ef. 1:21). Mivel pedig uralkodását a világon azok által gyakorolja és végezi, neveztetnek most fejedelemségeknek, majd hatalmaknak, majd uraságoknak. Végül mivel valami módon Isten dicsősége is székel bennük, ez oknál fogva néha királyi székeknek is hivatnak. Bár ez utóbbi névről nem akarok semmit sem állítani, mivel az ellenkező magyarázat is vagy épp annyira, vagy még inkább megfelelő. E név mellőzésével azonban, a többit igen gyakran használja a Szentlélek az angyali szolgálat méltóságának kifejezésére. S nem is volna méltányos minden tisztelet nélkül mellőzni azokat az eszközöket, melyekkel saját istenségének jelenlétét kiválóképen szokta kifejezésre juttatni. Sőt nem egyszer épen azért neveztetnek isteneknek, mivel szolgálatukban, mintegy tükörben némi részben az istenséget képviselik előttünk. Mert bár részemről elfogadhatónak tartom, hogy a régi irók, mikor a Szentirás azt említi, hogy Isten angyala Ábrahámnak, Jákobnak, Mózesnek s egyebeknek megjelent (I. Móz. 18:1 és 32:1.28; Józs. 5:14, Bir. 6:13 és 13:22), ezt úgy magyarázzák, hogy ez angyal Krisztus volt; mindamellett gyakrabban, midőn az összes angyalokról együttesen történik említés, e név nekik tulajdoníttatik. S ezen nem is kell csodálkoznunk. Mert ha a fejedelmeknek és kormányzóknak az a tisztesség adatik (Zsolt. 82:6), hogy hivatásukban Istennek, ki a királyok királya és legfőbb biró, helytartói legyenek, sokkal inkább meg van az ok arra, hogy miért részesűljenek ebben a tiszteletben az angyalok, kikben az isteni dicsőség tisztasága sokkal nagyobb mértékben tündöklik.

6. Ami pedig megvigasztalásunkra és hitünk erősítésére főképen szolgál, azt tanítja legnyomatékosabban a Szentirás, t. i., hogy az angyalok Isten irántunk való jóságának osztogatói és szolgái. Ezért említi fel az irás, hogy az angyalok üdvösségünket őrzik, védelmünk gondját fölveszik, utainkat igazgatják s gondunkat viseik, hogy baj ne érjen bennünket. Általánosak azok a kijelentések, melyek első sorban Krisztusra, mint az egyház fejére s aztán minden hivőre vonatkoznak. „Az ő angyalinak parancsol te felőled, hogy őrizzenek tégedet minden utaidban. Az ő kezekben hordoznak tégedet, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.” (Zsolt. 91:11). Ugyancsak e könyvben olvassuk ezt is (34:8): „tábort jár az Úr angyala az őtet félők körül és megszabadítja őket.” S ezzel Isten azt fejezi ki, hogy akiket őrizetébe vesz, azoknak védelmét angyalaira bizza. Ez értelemben vigasztalja az Úr angyala a menekvő Hágárt s parancsolja neki, hogy asszonyával békéljen meg (I. Móz. 16:9). Ábrahám azt igéri szolgájának, angyal lesz utának vezére (I. Móz. 24:7). Jákób, midőn Efraimot és Manassét megáldja, azon könyörög, hogy az Úr angyala, kinek segélyével minden bajból megszabadúlt, áldja meg őket (I. Móz. 48:16). Hasonlóképen az izraelita nép táborának őrzésére angyal volt küldve (II. Móz. 14:19 és 23:20). S valahányszor Isten Izráelt az ellenség kezéből meg akarta szabadítani, az angyalok szolgálatával támasztott védőket és bosszúállókat (Bir. 2:1 és 6:11 és 13:10). Végül, hogy több példát ne kelljen fölhoznom: Krisztusnak angyalok szolgáltak (Mát. 4:11) s oldala mellett voltak minden szorongattatásaiban (Luk. 22:43); feltámadását a szent asszonyoknak, dicsőséges eljövetelét a tanítványoknak angyalok jelentették meg (Mát. 28.5; Luk. 24:5; Csel. 1:10). Ezért, hogy védelmezésünkre irányúló tisztüket betölthessék, az ördög és minden ellenségeik ellen harcolnak s Isten bosszúját végrehajtják mindazok ellen, kik nekünk ellenségeink. Így olvassuk (II. Kir. 19:35; Ézs. 37:35), hogy Isten angyala azért, hogy Jeruzsálemet az ostromtól megmentse, száznyolcvanötezer embert ölt meg egy éjjel az asszír király táborában.

7. Egyébként azt, hogy minden hivő számára külön angyal van-e állítva, hogy védelmezze, nem merném bizonyosan állítani. Midőn Dániel (10:13.20 és 12:1) a perzsák és görögök angyaláról beszél, bizonyára azt jelzi, hogy a királyságok és tartományok számára, mintegy gondviselőül bizonyos angyalok vannak rendelve. Krisztus is, midőn azt mondja, hogy a kisdedek angyalai mindig látják az Atya orcáját (Mát. 18:10), azt fejezi ki, hogy vannak angyalok, kikre a kisgyermekek üdve van bizva. De ebből, nem tudom, le lehet-e vonni azt a következtetést, hogy mindenkinek meg van a maga angyala. Mert az bizonyos, hogy közülünk minden egyesre nemcsak egy angyal vigyáz, hanem mindannyian egy értelemmel őrködnek üdvösségünk felett. Mert azt az összes angyalokról mondja Krisztus, hogy jobban örülnek egy megtérő bünösön, hogy nem kilencvenkilenc igazakon, akik az igazságban megmaradtak (Luk. 15:7). Több angyalról van az is mondva, hogy Lázár lelkét Ábrahám kebelébe vitték (Luk. 16:23). Nemhiába mutatja Elizeus sem szolgájának (II. Kir. 6:17) a sok tüzes szekeret, melyek kiváltképpen csak az ő oltalmára voltak rendelve. Egy hely van, mely a többinél ez kissé világosabban látszik tanusítani, hogy mindenkinek megvan a tulajdon angyala (Csel. 12:14). Mert midőn Péter a börtönből kivezettetve megzörgeté annak a háznak a kapuját, amelyben az atyafiak összegyülve voltak s miután azok nem merték hinni, hogy csakugyan ő az, azt mondák, hogy bizonyosan az ő angyala. Úgy látszik, mintha a közfelfogásból kifolyólag jutna eszükbe, hogy minden hivő számára külön védő angyalok vannak kijelölve. Ámbár itt is azt lehetne válaszolni, hogy e helyen minden akadály nélkül gondolhatunk az angyalok közül bármelyikre, kire Isten akkor Péter gondját bizta s aki mindamellett nem állandó őre neki; aminthogy közönségesen két angyalt képzelnek, jót és rosszat, mint egymással szemben álló nemtőket, mindenki számára. Nem érdemes azonban aggodalmasan vizsgálgatni azt, aminek tudása nem sok hasznot hajt nekünk. Mert akinek nem elég, hogy az égi seregek összes rendjei őrködnek üdvössége felett, nem látom át, minő hasznot remélhet abból, ha azt mondja, hogy egy külön angyal van adva kiváltképen az ő védőjéül. Akik pedig azt a gondviselést, melyet Isten mindegyikőnkkel szemben kifejt, egy angyalra értik és magyarázzák, nagy igaztalanságot követnek el úgy maguk, mint az egyház minden tagjával szemben. Mintha bizony hiába igértettek volna nekünk ama mennyei segítő seregek, hogy mindenünnen tőlük körülvéve és megerősítve annál nagyobb hévvel harcolhassunk.

8. Azok pedig, kik az angyalok számát és rendjét meg akarják határozni, ám lássák meg, minő alapon építenek. Mihályt, megvallom, Dániel nagy Fejedelemnek, Judás arkangyalnak nevezi (9 v.), Pál is azt tanítja, hogy arkangyal (I. Thessz. 4:16), ki trombitájával hivja az embereket az itéletre. De ebből ki volna képes rangfokozatot állapítani meg az angyalok között s megkülönböztetni mindegyiket a saját ismertető jelével s ki volna képes mindegyiknek külön kijelölni a maga helyét és állomását? Mert az a két angyali név is, mely a Szentirásban előfordúl, Mihály és Gábor, vagy, ha akarod, vedd hozzájok Rafael nevét is Tóbiás történetéből, jelentésükből is kitetszőleg felfogásunk gyarlósága miatt tulajdoníttatnak ez angyaloknak; ámbár ezt még vitásnak tekintem. Ami az angyalok számát illeti, Krisztus szájából azt halljuk, hogy sok légióval vannak (Mát. 26:53). Dániel sok százezerről beszél (Dán. 7:10), Elizeus szolgája angyalokkal telt szekereket látott; s hogy roppant számmal vannak, már az is bizonyítja, hogy a Zsoltáriró (34:8) tanusága szerint tábort járnak az istenfélők körül. Az bizonyos, hogy e lelkeknek semmi alakjuk nincs; mindamellett a Szentirás szellemünk erőtlen volta miatt az angyalokat nem ok nélkül rajzolja le nekünk a Kerubimok és Szerafimok szárnyas alakjában. Teszi ezt azért, hogy ne kételkedjünk abban, hogy mihelyt szükségünk lesz rájuk, hihetetlen gyorsasággal megjelennek segítségünkre s oly gyorsan, mint az égből cikázó villám, egy szempillantás alatt hozzánk repülnek. Bármi kérdés fordúl elő ezenkívül e két hitcikkről, higgyük azt, hogy az a titkok azon neméhez tartozik, melyeknek teljes kijelentése az utolsó napra halasztatik. Ne feledjük tehát, hogy óvakodnunk kell attól, hogy akár a kutatásban túlságos kiváncsiak, akár a szólásban túlságos merészek legyünk.

9. Mindazáltal azt a nézetet, melyet némely nyugtalan ember kétségbe von, szilárdan fönn kell tartanunk, hogy t. i. az angyalok szolgáló lelkek, kiknek munkáját Isten övéinek védelmezésére igénybe veszi s akik segélyével részint jótéteményeit osztja ki az emberek között, részint egyéb műveit is végrehajtja. Hajdanában ugyan a sadduceusok véleménye az volt, hogy az angyalok nem egyebek, mint indulatok, melyeket Isten az emberekben létrehoz, vagy jegyek, melyekben erejét kifejezésre juttatja. De ez eszelősségnek annyi szentirási bizonyíték mond ellent, hogy szinte elcsodálkozik az ember, mint tűrhette el a zsidó nép maga között e durva tudatlanságot. Mert, hogy a fentebb idézetteket mellőzzem, ahol az angyaloknak ezreiről s egész légióiról van szó, ahol örömöt tulajdonít nekik a Szentirás, ahol azt mondja róluk, hogy a hiveket kezeiken hordozzák, hogy a jóknak lelkét a nyugodalomba viszik, hogy az Atya orcáját látják stb., – van még elég egyéb szentirási hely is, melyekből világosan kitünik, hogy az angyalok tényleg létező lelkek. Mert amit István és Pál mond (Csel. 7:53; Gal. 3:19), hogy t. i. a törvényt az angyalok hozták kezükben s amit Krisztus mond, hogy az elválasztottak a föltámadás után olyanok lesznek, mint az angyalok (Mát. 22:30); hogy az ítélet napját még az angyalok sem tudják (Mát. 24:36); hogy ő akkor eljön a szent angyalokkal (Mát. 25:31; Luk. 9:26), mindezt az ember bárhogy csűrje-csavarja is, mégis csak úgy kénytelen érteni. Hasonlóképen mikor Pál Timotheust Krisztus s az ő kiválasztott angyalai előtt kényszeríti (I. Tim. 5:21), hogy parancsait tartsa meg, ezzel nem minőségekről, vagy állag nélküli ihletésekről, hanem valóságos lelkekről szól. Ami a zsidókhoz irt levélből olvasható (Zsid. 1:4 és 2:16), hogy t. i. Krisztus az angyaloknál feljebb valóvá teremtetett, hogy a föld kereksége nincs alájuk vetve, hogy Krisztus nem azoknak természetét, hanem az emberek természetét vette föl, nem állhat meg másképen, csak ha az angyalokon oly boldog lelkeket értünk, kikre az ily összehasonlítások ráillenek. S maga a levél szerzője eléggé megvilágítja nézetét, midőn a hivek lelkét s a szent angyalokat együtt helyezi Isten országába (Zsid. 12:22). Ezenkívül, felhozhatjuk ismét amit már idéztünk, hogy t. i. a kis gyermekeknek angyalai mindig látják Isten orcáját, hogy minket védelmeznek, üdvösségünkön örülnek, Istennek az egyházban megnyilatkozó sokszoros kegyelmét csodálják s Krisztusnak, mint fejüknek alá vannak vetve. E mellett szól az is, hogy a szent atyáknak annyiszor megjelentek emberi alakban, velük sokszor beszéltek s vendégszeretetükben is részesűltek. S Krisztus maga is, ama felsőbbsége miatt, mely őt mint közbenjárót megilleti, angyalnak neveztetik (Mal. 3:1). Mindezt csak futólag óhajtottam érinteni, hogy az együgyüeket megerősítsem azon balga és képtelen gondolatok ellen, melyeket a Sátán sok évszázad előtt keltett s amelyek még most is gyakorta fölburjánzanak.

10. Hátra van még, hogy azzal a babonával szálljunk szembe, mely többnyire akkor szokott beférkőzni, mikor azt mondogatják, hogy az angyalok ránk nézve Isten mindenféle jótéteményének osztogatói és átnyújtói. Mert az emberi ész tüstént affelé hajlik, hogy túlságos tiszteletet tanusítson velük szemben. Így történik aztán, hogy rájuk viszi át azt, ami egyedűl krisztusé és Istené. Eként látjuk, hogy Krisztus dicsősége néhány évszázad óta sokféleképen elhomályosodott, mivel az emberek Isten igéjének határain túl az angyalokat halmozzák el mértéktelen magasztalással. S alig van régibb vétek ennél azok közül, melyekkel ma harcban állunk. Így kiderűl, hogy Pálnak is nagy csatája volt némely olyan emberekkel, akik az angyalokat oly magasra emelték, hogy Krisztust is majd velük egy sorba helyezték. Ezért hangsulyozza oly erősen a kolossébeliekhez irt levelében (1:16 és 20), hogy Krisztus nemcsak az összes angyaloknál becsülendő föllebb, de ezekre magukra nézve is minden jónak ő a szerzője, nehogy Krisztust elhagyva azokhoz fordúljunk, kik önmaguk számára sem elegendők, hanem ugyanabból a forrásból merítenek, melyből mi. Bizonyára midőn bennük az isteni hatalom tündöklése visszaverődik, könnyen beleeshetünk abba a tévedésbe, hogy megdöbbenve, irántuk való tiszteletből leborúljunk előttük és aztán mindent, ami csak Istent illeti meg, reájuk ruházzunk. János is megvallja a Jelenések könyvében, hogy vele ez megtörtént, de rögtön hozzáteszi, hogy az angyal neki ily feleletet adott: „Meglásd, hogy azt ne míveld, mert szolgatársad vagyok, az Istent imádjad” (Jel. 19:10 és 22:8–9).

11. E veszélytől azonban könnyen őrizkedhetünk, ha megfontoljuk, hogy miért szokta Isten hatalmát kijelenteni, a hivők üdvösségét gondozni, jóságának ajándékait azokkal közölni inkább az angyalok által, mint saját személye közbejöttével, az angyalok segítsége nélkül. Bizonyára nem szükségességből teszi ezt, mintha az angyalok nélkül nem is lehetne meg, mert valahányszor csak neki tetszik, az angyalok mellőzésével munkáját egyszerü intéssel is végrehajtja. Ennyire nem áll az, hogy az angyalok a nehézségek könnyebbítésében neki segítségére volnának. Ezt tehát a mi erőtlenségünk vigasztalására teszi, hogy egyáltalán ne lássunk szükséget valami olyanban, ami lelkünkben jó reménységet támaszt, vagy pedig e biztonságban megerősíti. Az az egy is bőven elég lehet számunkra, hogy az Úr kinyilvánítja azt, hogy ő a mi védőnk. De míg azt látjuk, hogy annyi veszély, annyi nyomorúság, annyiféle ellenség vesz körűl bennünket, megtörténhetnék, hogy amily gyönge és törékeny emberek vagyunk, elfogna a remegés vagy összeroskadnánk a kétségbeesés miatt, ha Isten nem a mi kicsiny mértékünkhöz szabva tenné megfoghatóvá kegyelmének jelenlétét. Ez oknál fogva nemcsak azt igéri, hogy gondunkat viseli, hanem hogy számtalan szolgája van, kire üdvösségünk gondozását bizta. Amíg ezeknek oltalma alatt és védő karjai között vagyunk, bárminő veszély fenyeget is, minden veszedelmen kívül vagyunk. Megvallom, hogy fonákúl járunk el, midőn az egy Istennek amaz egyszerű igérete után, hogy védeni fog, még körűltekintünk, hogy honnan jő számunkra segítség. De mivel Isten végtelen kegyességéhez és leereszkedéséhez képest e vétkünknek is segítségére akar jönni, nincs miért elhanyagolnunk e nagy jótéteményét. E dologra példáúl szolgál Elizeus inasa (II. Kir. 6:17). Mikor ez látta, hogy a szír csapatok ostrommal veszik körűl a hegyet és többé nincs út a menekvésre, a rettegés miatt magánkívűl volt, mintha már úgy ő, mint ura oda volna. Ekkor Elizeus kérte Istent, hogy nyissa meg annak szemeit s a Fiú azonnal látta, hogy a hegy tele van tüzes szekerekkel és lovakkal, azaz angyalok sokaságával, melyek dolga az volt, hogy őt a prófétával együtt megvédelmezzék. S látomásból megerősödve magához tért és bátor szivvel tudta megvetni azt az ellenséget, melynek láttára előbb csaknem meghalt ijedtében. 12. Ezért bármi szó van az angyalok szolgálatáról, arra irányítsuk, hogy leküzdve minden kishitüséget, Istenben vetett reménységünk annál szilárdabb alapra helyeztessék. Amint hogy az angyali segedelmet azért is adta Isten számunkra, hogy az ellenség sokasága meg ne ijesszen, mintha az ellenfél hatalma Isten segítségénél többet érne, hanem Elizeus ama kijelentéséhez meneküljünk, hogy többen vagynak mellettünk, hogy nem mi ellenünk (II. Kir. 6:16). Minő fonák volna hát, ha az angyalok, kiknek rendeltetésük az, hogy Isten segedelmének közeli voltát tanusítsák, eltérítenének minket az Istentől. Eltérítenek pedig tőle, ha kézenfogva nem vezetnek egyenesen ő hozzá, hogy egyedűl őt tekintsük segedelmünknek őt hívjuk segítségre és őt magasztaljuk; ha nem úgy tekintjük őket, mintha Istennek kezei volnának, melyek csak akkor fognak dologhoz, ha Isten indítja őket; ha nem tartanak meg minket az egy közbenjáró Krisztusban, hogy teljesen tőle függjünk, benne nyugodjunk, hozzá menjünk s általa nyerjünk békességet. ami ugyanis Jákób látomásában leiratik (I. Móz. 28.12), annak mélyen lelkünkbe kell vésve lennie, hogy t. i. az angyalok a földre leszállanak az emberekhez s az emberektől viszont az égbe mennek ama lajtorján, melyen a seregek ura ül. ez azt jelenti, hogy csak Krisztus közbenjárása által jutunk ahoz, hogy nekünk az angyalok szolgáljanak, amint Krisztus maga megerősíti (Ján. 1:52): „Ennek utána meglátjátok az eget megnyilatkozni és az istennek angyalit felmenni és lemenni az embernek fiára”. Ennélfogva Ábrahám szolgája (I. Móz. 24:7), bár az angyal őrizetére volt bizva, mindamellett nem ahoz imádkozik, hogy segedelmére legyen, hanem bizakodva az angyal megbizatásában, az Úr előtt önti ki könyörgéseit s kéri őt, hogy irgalmát mutassa meg ábrahám iránt. Mert amint Isten hatalmának és jóságának szolgáivá nem azért teszi őket, hogy dicsőségét velük megossza, úgy segedelmét sem azért igéri nekünk szolgálatuk által, hogy bizodalmunkat köztük és Isten között megosszuk. Maradjon hát csak magának az a platói bölcseségVide Plat. in epinomide et Cratylo.*, hogy az Isten elé való eljutást az angyalok segélyével kell keresnünk s az angyalokat azért kell tisztelnünk, hogy Istent annál jobbkedvüvé tegyék velünk szemben. Pedig ezt a felfogást egyes babonás és mindent tudni vágyó emberek kezdettől fogva be akarták vallásunkba csempészni, sőt hasonnemű törekvések napjainkig fenntartották magukat.

13. Amit csak a Szentirás az ördögök felől feljegyez, mind arra irányúl, hogy azok csalárdságainak és kisértéseinek elhárítására mindig készen legyünk s aztán olyan fegyverekkel készűljünk a védelemre, melyek a leghatalmasabb ellenség elűzésére is elég erősek és hathatósak. Mert valahányszor a Szentirás Istennek és e világ fejedelmének nevezi a Sátánt, valahányszor erős fegyveresnek, ordító oroszlánnak s oly léleknek mondja, kinek hatalma van az égen (II. Kor. 4:4; Ján. 12:31; Mát. 12:29; Ef. 2:2; I. Pét. 5:8): ezeknek a leirásoknak nincs egyéb céljuk, minthogy óvatosabbak, éberebbek és a küzdelem felvételére készűltebbek legyünk. Ezt néhol a Szentirás egész határozott szavakkal is kimondja. Mert Péter, miután kijelentette, hogy az ördög mint ordító oroszlán széjjeljár, keresvén, akit elnyeljen, mindjárt azt a biztatást is hozzácsatolja szavaihoz, hogy hittel erősen álljunk ellen. S Pál, minekutána figyelmeztet (Ef. 6:12), hogy nem test és vér ellen harcolunk, hanem e világnak fejedelmei, a sötétség hatalmai s a lelki gonoszságok ellen, folytatólag azt parancsolja, hogy oly fegyvereket öltsünk fel, melyek ekkora s ily veszedelmes csata megvivására elég erősek. Ez oknál fogva mi is lelkünk minden erejét arra irányozzuk, hogy mivel előre nyertünk figyelmeztetést afelől, hogy ellenség és pedig minden merészségre elszánt, erőben roppant hatalmú, ravaszsággal bőven felszerelt, kitartás és gyorsaság tekintetében fáradhatatlan, mindenféle harci szerszámmal felszerelt, a hadi tudományban igen is képzett ellenség fenyeget bennünket folytonosan, restségből vagy tunyaságból ne engedjük magunkat elnyomni, hanem ellenkezőleg harcra felserkent s felgerjedt lélekkel megvessük a lábunkat az ellenállásra; s mivel e küzdelem csak a halállal végződik, szilárd kitartásra biztassuk magunkat. Kiváltképpen pedig, tudatában lévén erőtlenségünknek és tapasztalatlanságunknak, kérjük Isten segítségét és semmihez se fogjunk nélküle, mivel egyedül ő az, aki belátást, erőt, bátorságot és fegyvert ad.

14. Hogy pedig ennek megtevésére annál inkább serkentessünk s kényszerűljünk, a Szentirás azt mondja, hogy nem egy, vagy más, vagy kevés ellenség, hanem hogy nagy seregek azok, melyek háborút viselnek ellenünk. Mert egyrészt azt halljuk, hogy Mária Magdaléna hét benne lakozó ördögtől szabadúlt meg (Márk. 16:9); másrészt Krisztus természetes dolognak mondja (Mát. 12:43), hogy ha a kiüzött rossz léleknek ismét helyet adsz, hét magánál rosszabb lelket vesz maga mellé s úgy tér vissza üresen maradt birtokába. Sőt azt halljuk (Luk. 8:30), hogy egy emberben egész légió lakozott. Ezekből tehát megtanúljuk, hogy az ellenség roppant sokaságával kell harcra szállanunk, nehogy az ellenség kevés számát megvetve lanyhábbak legyünk a harcra, vagy azt gondolva, hogy néha-néha szünetet is tarthatunk, átadjuk magunkat a tétlenségnek. Hogy pedig gyakorta egyes számban van szó az ördögről, vagy Sátánról, ezzel a csalárdságnak ama fejedelemsége van jelezve, mely az igazság birodalmával szemben áll. Mert valamint az egyháznak s a szentek társaságának feje a Krisztus, úgy az istentelenek pártja, sőt maga az istentelenség is az ő fejedelmével együtt van lerajzolva előttünk, mint akinek kezében ott a legfőbb hatalom van. Ezért szólott így Krisztus (Mát. 25:41): „Átkozottak, menjetek el tőlem az örök tüzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalinak”.

15. Az is az ördöggel való állandó csatára gerjesszen minket, hogy a Szentirás őt mindenütt Isten és a mi ellenségünknek mondja. Mert ha, amint helyes is, Isten dicsőségét szivünkön viseljük, minden erőnkkel küzdenünk kell az ellen, ki e dicsőség kioltásán fáradozik. Ha Krisztus királyságának védelmére készek vagyunk, amint kell, akkor szükséges, hogy engesztelhetetlen harcot folytassunk azzal, ki e királyságot romba akarja dönteni. Viszont, ha az üdvösségünkkel valamit törődünk, nem szabad sem békében, sem fegyverszünetben állanunk azzal, ki üdvösségünk megrontására állandóan cselt sző. Már pedig ilyennek irja le Mózes I. könyvének 3-ik része, mely szerint az ördög az embert az Istennel szemben tartozó engedelmességtől eltántorítja, hogy mind Istent megfossza méltó dicsőségétől, mind magát az embert kárhozatba döntse. Ilyennek irják le az evangélisták is. Máté (13:28) ellenségnek mondja, ki az örökélet vetésének megrontására konkolyt hint. Szóval, amit Krisztus bizonyít felőle (Ján. 8:44), hogy t. i. „eleitől fogva ember öldöklő volt és az igazságban nem állott meg”, azt minden tettéből igazolva látjuk. Mert hazugságaival Isten igazságát ostromolja, a világosságot sötétséggel elhomályosítja, az emberek elméjét tévelygésekbe bonyolítja, gyülöletet kelt, versengéseket és harcokat szít s mindezt azért, hogy Isten országát megdöntse s az embereket magával együtt örök kárhozatba rántsa. Ebből világos, hogy természeténél fogva gonosz, hamis és rosszindulatú. Mert abban a szellemben, mely arra van, hogy Isten dicsőségét s az emberek üdvösségét megrontsa, a legnagyobb gonoszságnak kell lakoznia. Ezt jelzi János is első levelében (3:8), midőn azt irja, hogy az ördög kezdettől fogva vétkezett. Mert ez alatt azt érti, hogy ez szerzője, vezérlője és mestere minden gonoszságnak és hamisságnak.

16. De noha az ördögöt is Isten teremtette, el ne feledjük, hogy az a gonoszság, melyet természetének tulajdonítunk, nem teremtetéséből, hanem megromlásából származik. Mert ami kárhozatos csak van benne, elpártolásával s bukásával maga szerezte azt magának. S ezt az Irás azért ajánlja figyelmünkbe, nehogy abban a hitben, mintha az ördög Istentől ilyennek teremtetett volna, épen Istennek tulajdonítsuk azt, ami tőle legtávolabb áll. Ezért jelenti ki Krisztus, hogy a Sátán, mikor hazugságot mond, önmagáéból szól (Ján. 8:44); megadja az okát is: mivel t. i. az igazságban meg nem állott. Bizonyára, midőn azt mondja, hogy az ördög az igazságban meg nem állott, egyuttal jelzi, hogy egykor mégis csak abban volt; s midőn a hazugság atyjává teszi, ezzel elveszi tőle annak lehetőségét, hogy azt a bűnt, aminek maga volt az oka, Istennek tulajdonítsa. Ámbár pedig e szentirási helyek rövidek s némileg homályosak, de arra bőven elegendők, hogy Isten fensége minden rágalomtól megóvassék. S mit használ nekünk, ha több, vagy egyéb dolgot is tudunk az ördögökről? Némelyek kifogásolják, hogy a Szentirás több helyütt renddel s világosan elő nem adja a Sátán bukását, e bukás okát, módját, idejét és faját. De mivel ez nem tartozik ránk, jobb volt, hogy a Szentirás, ha már egészen el nem hallgatta, csak röviden érinti. Mert a Szentlélekhez sem lett volna méltó, üres és haszontalan történetekkel elégíteni ki a kiváncsiságot; viszont látjuk azt is, hogy az Úr célja az volt, hogy szent kijelentéseiben semmi olyan ne adjon, amit ne épülésünkre tanulnánk. Hogy tehát mi se töltsük felesleges elmélkedéssel az időt, az ördögök természetére vonatkozólag elégedjünk meg röviden a következőkkel: A teremtés kezdetén az ördögök Isten angyalai voltak, de megromlás következtében elvesztek és veszedelem eszközeivé lettek másokra nézve is. S mivel ezt tudnunk hasznos dolog, Péter és Judás világosan tanítja (II. Pét. 2:4; Jud. 6), hogy az angyaloknak, akik vétkeztek s az ő eredet szerint való kezdetüket meg nem tartották, hanem elhagyták lakhelyüket, Isten nem kedvezett. S midőn Pál elválasztott angyalokról szól (I. Tim. 5:21), hallgatagon bizonyára szembe állítja velük az elkárhozottakat.

17. Ami pedig a Sátán és Isten közötti ellenségeskedést és harcot illeti, ezt úgy kell értenünk, hogy e közben szilárdan álljon előttünk az, hogy a Sátán Isten akarata s intése ellenére nem képes semmit tenni. Mert Jób történetéből azt olvassuk, hogy a Sátán Isten elé áll, hogy parancsait elvegye s ha Istentől szabadságot nem nyert, nem mer semmi bűn elkövetésébe fogni (Jób 1:6 és 2:1). Igy akkor is, mikor Ákhábot kellett megcsalnia, elvállalja, hogy a hazugság lelke lesz minden próféta ajakán, de ezt végrehajtani csak akkor meri, mikor Isten felhatalmazza (I. Kir. 22:20). Ezért mondatik az Úrnak ama lelke is gonosznak, mely Sault gyötörte, mivel Isten ezzel a lélekkel, mint ostorral, büntette az istentelen király vétkeit (I. Sám. 16:14 és 18:10). Egyebütt olvassuk, hogy Isten a csapásokat rossz angyalok által bocsátotta az Egyiptomiakra (Zsolt. 78:49). E részleges példák mellett Pál általánosságban bizonyítja, hogy a hitetlenek megvakítása Isten dolga, holott előbb a Sátán művének mondotta (II. Thessz. 2:9.11). Bizonyos tehát, hogy a Sátán Isten hatalma alatt áll s az Úr őt aképen vezeti, hogy puszta intésének is köteles engedelmeskedni. Továbbá midőn azt mondjuk, hogy a Sátán az Isten ellen tusakodik, hogy az ő dolgai Isten dolgaival ellenkeznek, egyuttal azt is állítjuk, hogy e tusakodás és ellenkezés Isten engedelmétől függ. S nem szólok itt sem akaratáról, sem szándékáról, hanem csak munkájának eredményéről. Mivel ugyanis a Sátán természettől fogva gonosz lény, éppen nem hajlandó arra, hogy az isteni akaratnak engedelmeskedjék, hanem egész természete a makacsságra és lázadásra hajtja. Önmagától van tehát és az ő gonoszságából következik, hogy az Isten ellen gonosz kivánsággal és szánt-szándékkal tusára keljen. E gonoszság ingerli arra is, hogy oly dolgokat kiséreljen meg, melyekről azt gondolja, hogy Isten előtt a legnagyobb mértékben gyülöletesek. De mivel Isten az ő hatalmának zabláján teljesen megkötözve tartja, csak azt hajtja végre, mit neki Isten megenged s így teremtőjének akarva, nem akarva engedelmeskedik, mivel kénytelen azt a szolgálatot végezni, amit Isten akar.

18. Mivel pedig Isten a tisztátalan lelkeket tetszése szerint ide s tova hajtja, e kormányzását aképen irányítja, hogy az ördögök a hivekkel állandó harcban legyenek, cselekkel rohanják meg, ostrommal ingereljék, háborúsággal gyötörjék, gyakran el ie bágyasszák, megzavarják, megrettentsék, néha meg is sebezzék, de soha le ne győzzék és el ne nyomják, a hitetleneket ellenben maguk alá vessék, lelkükön és testükön hatalmat gyakoroljanak s azokkal mindenféle bűn elkövessenek úgy, mint saját rabszolgáikkal. Ami a hiveket illeti, mivel ily fajtáju ellenség nyugtalanítja őket, azért hallják az ily biztatásokat: ’Ne adjatok helyet az ördögnek” (Ef. 4:27). „A ti ellenségtek az ördög, mint ordító oroszlán széjjeljár, keresvén, akit elnyeljen, kinek ellene álljatok, erősek lévén a hitben” (I. Pét. 5:8) stb. Pál megvallja, hogy maga sem volt ment ily küzdelemtől, midőn azt irja (II. Kor. 12:7), hogy a Sátán angyala büszkeségének megfékezésére orvosságul melléje adatott, hogy gyalázza őt. Isten minden fiával közös e küzdelem. Mivel azonban a Sátán fejének szétzúzásáról szóló ígéret Krisztusra és minden ő tagjaira közösen vonatkozik, ezért tagadom, hogy a Sátán valaha legyőzhetné, vagy csak el is nyomhatná a hiveket. Gyakran zavarba hozatnak ugyan, de lélekjelenétüket nem vesztik el úgy, hogy többé össze ne szedjék magukat; a csapások súlya alatt összeroskadnak ugyan, de aztán fölkelnek; sebet kapnak, de nem halálosat s végül egész éltük pályáján úgy győzködnek, hogy utoljára győzedelmet vesznek. Ezt azonban nem kell egyes cselekményekre is érteni. Mert tudjuk, hogy Isten igaz itéletéből Dávid egy ideig a Sátán hatalmába került, hogy annak ösztönzésére megszámlálja a népet (II. Sám. 24:1); s Pál sem ok nélkül hagyja a bocsánat reménységét azok számára, kik a Sátánnak tőreiben fennakadtak (II. Tim. 2:26). Ezért egyebütt (Róm. 16:20) ugyancsak Pál megmutatja, hogy a fentebb idézett ígéret ez életben kezdődik, hol harcolni kell, a harc után pedig beteljesedik; így szól azért: „A békességnek Istene pedig megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar”. A mi fejünkben, a Krisztusban, e győzedelem mindig teljes volt, mivel e világ fejedelmének nem volt semmi hatalma rajta; bennünk azonban, kik tagjai vagyunk, most csak részlegesen mutatkozik ugyan, de teljes lesz akkor, midőn levetve a testet, amelynek következtében gyarlóságnak vagyunk alávetve, megtelünk a Szentlélek erejével. Eképen, mikor Krisztus országa eljő és uralkodni kezd, a Sátán a maga hatalmával egyetemben megdől, mint maga az Úr mondja: „Látom vala a Sátánt, mint a villámlást, lehullani az égből”. Mert e felelettel megerősíti, amit tanítása hatalmáról hirül hoztak az apostolok. Ugyancsak itt olvassuk (11:21) a következő szavakat is: „Mikor valamely erős fegyveres őrzi az ő palotáját, valamije vagyon, békességgel vagyon; minekutána pedig valaki őnálánál erősebb, reá jövén, őtet meggyőzendi, minden fegyverét elveszi” stb. S Krisztus a célból győzte le halálával a Sátánt, ki a halál birodalma fölött uralkodott és minden ő serege fölött azért győzedelmeskedett, hogy az egyháznak ne árthasson; máskülönben minden pillanatban, százszor megrontaná most is azt. Mert amilyen nagy a mi gyöngeségünk s amilyen dühösködő az ő ereje, hogyan állhatnánk meg csak egy pillanatig is, az ő sokszoros és folytonos támadásai ellen, ha vezérünk győzedelmében nem biznánk. Nem engedi hát Krisztus a hivők lelkét a Sátán uralma alá, hanem csak azokat az istenteleneket és hitetleneket adja át neki kormányzás végett, kiket nem méltat arra, hogy saját nyája közé számlálja. Mert azt mondja róla a Szentirás, hogy a világot minden ellenmondás nélkül birja, míg Krisztus ki nem űzi (Ján. 12:31); hogy mindenkit megvakít, aki nem hisz az evangéliumnak (II. Kor. 4:4); hogy művét végrehajtja a vakmerő emberekben (Ef. 2:2). S méltán, mert az istentelenek mindnyájan Isten haragjának edényei. S így kinek volnának inkább alávetve, mint az isteni bosszúállás szolgájának? Végre pedig az mondatik róluk, hogy ördög atyától származnak (Ján. 8:44). Mivel valamint a hiveket, mint Isten fiait, arról lehet megismerni, hogy az ő orcáját viselik, úgy a gonoszokat a Sátán orcájáról, melyhez alásülyedtek; méltán tartjuk tehát őket az ő fiainak (I. Ján. 3:8).

19. Amint pedig föntebb megcáfoltuk ama a szent angyalokra vonatkozó téves bölcselkedést, mely azt tanítja, hogy az angyalok nem egyebek, mint jó gondolatok és indulatok, melyeket az ember elméjében Isten ébreszt, úgy e helyen meg kell cáfolnom azokat, kik azt hazudják, hogy az ördögök nem egyebek, mint bűnös szenvedélyek és háborgások, melyeket a mi testünk gerjeszt bennünk. Ezt pedig röviden megtehetem, mivel e tárgyra vonatkozólag elég sok és világos szentirási bizonyíték van. Először, mikor tisztátalan lelkeknek és elpártolt angyaloknak neveztetnek, kik eleitől fogva megromlottak, már maguk e nevek eléggé kifejezik, hogy nem indulatok, vagy az értelem káprázatai, hanem inkább tényleg, aminek mondatnak, oly lelkek, vagy szellemek, melyek érzéssel és értelemmel vannak fölruházva. Hasonlóképen, midőn Isten fiait az ördög fiaival úgy Krisztus, mint János összehasonlítja (Ján. 8:44; I. Ján. 3:10), nemde éretlen volna ez összehasonlítás, ha ez a szó „ördög” semmi mást nem fejezne ki, mint gonosz gondolatokat. S János még valamivel nyiltabban is mondja (I. Ján. 3:8), hogy az ördög kezdettől fogva vétkezik. Hasonlóképen midőn Judás (9) Mihály arkangyalt úgy hozza fel, mint aki az ördöggel harcol, bizonyára a jó angyallal állítja szembe a rossz és elpártolt angyalt. Ennek felel meg az, mit Jób történetében olvasunk (1:6 és 2:1), hogy megjelent a Sátán a szent angyalokkal isten szine előtt. De mindenek felett világosak azok a helyek, melyek a büntetésről tesznek említést, mit ők Isten itélete folytán már most érezni kezdenek s különösen érezni fognak a föltámadáskor. „Dávidnak fia, miért jöttél idő előtt minket gyötörni?” (Mát. 8:29). „Menjetek átkozottak tőlem az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak” (Máté 25:41). „Ha Isten nem kedvezett az angyaloknak, kik vétkeztek vala, hanem a mélységbe taszítván, a sötétségnek vasláncainak adta, megtartani azokat a kárhozatra”, stb. (II. Pét. 2:4). Mily izetlen beszéd volna az, hogy az ördögök örök itéletre rendeltettek, hogy számukra már meg van gyújtva a tüz, hogy immár gyötri őket és kinozza Krisztus dicsősége, ha az ördögök egyáltalán nem léteznének? De mivel a dolog nem szorúl vitatásra azoknál, akik hisznek Isten igéjében, ama hiú szemlélődőknél pedig, kiknek csak az új tetszik, a Szentirás bizonyítékai nem sokat érnek, úgy látom, hogy amit akartam, meg is tettem, hogy t. i. a kegyes lelkek föl legyenek szerelve az oly fajta koholmányok ellen, melyekkel a nyugtalan emberek megzavarják magukat és más együgyübbeket. Ezt érintenem már azért is érdemes volt, hogy az emberek a fenti tévelygésbe bebonyolódva, azt gondolván, hogy nincs ellenségük, az ellenállásban lanyhábbak s vigyázatlanabbak ne legyenek.

20. E közben a világnak eme gyönyörű szinterén ne rösteljünk kegyes gyönyörüséget meríteni Isten látható és jelenvaló dolgaiból. Mert az, mint egyebütt említettük, ha nem is fő, de a természet rendje szerint első bizonyítéka hitünknek, hogy bármerre tekintsünk szemeinkkel, meg kell emlékeznünk arról, hogy minden, amit látunk, Istennek műve s igazi kegyességgel kell gondolnunk arra a célra, amely végett Isten létrehozta őket. Hogy tehát igaz hittel bevegyük azt, amit Isten felől tudnunk hasznos dolog, igen célszerü első sorban meggondolnunk a világ teremtésének történetét, amint azt Mózes röviden megirta s aztán szent férfiak, különösen Basilius és Ambrosius bővebben megmagyarázták. Ebből megtanuljuk, hogy Isten az eget és a földet igéje és lelke erejével teremtette a semmiből; megtanuljuk, hogy Isten innét hozott létre mindenféle állatot s lelketlen tárgyat; a dolgok megszámlálhatatlan tömegét csodálatos renddel felosztotta, mindegyik fajtába megfelelő természetet adott, mindennek tisztét megjelölte, helyét és állását kiszabta s mivel minden romlásnak van kitéve, gondoskodott, hogy az egyes fajok mégis sértetlenül fennmaradjanak az utolsó itélet napjáig. Ennélfogva némely dolgokat titkos módon táplál s mintegy szüntelen új erőt csöpögtet beléjük, másokba szaporodási képességet adott, hogy elpusztulásuk alkalmával fajuk is ki ne vesszen. Megtudjuk végül, hogy az eget és a földet minden dolgoknak lehető teljes bőségével, változatosságával s szépségével csodálatosan földiszítette, mintha csak tágas és ragyogó palotát szerelt volna fel és töltött volna meg a legválogatottabb és leggazdagabb butorzattal. Utoljára azzal, hogy embert formált s azt szép és ékes alakkal s annyi és oly gazdag ajándékaival ruházta fel, ő benne mutatta meg minden munkája legkiválóbb remekét. De mivel a világ teremtését előadni nem szándékom, legyen elég, hogy e néhány dolgot futólag érintettem. Mert sokkal jobb, amint már olvasóimat figyelmeztettem is, ha e helynek teljesebb értelmét Mózesnél és másoknál keresik, kik a világ történetét hűséges buzgósággal följegyezték.

21. Hogy pedig Isten munkái megvizsgálásának mire kell irányulnia s minő cél szolgálatában kell állania, nem szükség bővebben tárgyalni, mivel a kérdés egyebütt nagyrészt le volt tárgyalva s amennyire jelen oktatásunk kivánja, nehány szóval is elintézhető. S bizonyára, ha megfelelően akarná az ember megmagyarázni, hogy Istennek mily mérhetetlen bölcsesége, hatalma, igazsága és jósága tündöklik a világ alkotásában, e roppant dolog nagyszerüségéhez semmi magasztalás nem volna méltó. Isten kétségtelenül azt akarta, hogy a teremtés felett való szent elmélkedéssel állandóan foglalkozzunk, hogy míg bölcsességének, igazságának, jóságának és hatalmának mérhetetlen gazdagságát minden teremtményben, mint tükörben, szemléljük, ne csak félszemmel s hogy így fejezzem ki magamat, enyésző pillantással fussunk végig rajtuk, de e szemlélődéssel hosszabb ideig foglalkozzunk, támadó gondolatainkat komolyan s híven forgassuk lelkünkben s gyakorta újítsuk el emlékezetünkben. De mivel jelenleg tanítási alakja van előadásunknak, azokat a dolgokat mellőznünk illik, melyek hosszú szónoklatszerü beszédet kivánnak. Hogy tehát rövidre szabjam beszédemet, tudják meg a keresztyén olvasók, hogy igaz hittel csak akkor értik meg, mit jelent az, hogy Isten a mennynek és földnek teremtője, ha elsőben azon általános szabályt követik, hogy Istennek a teremtményeiben kifejezésre jutott ereje mellett nem mennek el hálátlan gondatlansággal, vagy feledékenységgel. Igy aztán megtanulják mind e dolgokat saját magukra vonatkoztatni, úgy hogy szivük mélyéig megindulnak. Az előbbire példa az, ha meggondoljuk mily bölcs mesternek kellett annak lennie, ki az égen lévő csillagok sokaságát oly nagyszerüen el tudta rendezni, hogy gyönyörübbet már el sem lehet gondolni. Ki némely csillagokat úgy megerősített helyükön, hogy meg sem mozdulhatnak, másoknak pedig szabadabb pályát engedett, de úgy, hogy bolygásuk közben kimért útjukon túl nem mehetnek; ki valamennyinek mozgását úgy irányítja, hogy e mozgás éjet, napot, hónapot, évet s az év idejét kiméri; ki a napoknak állandóan szemlélhető egyenlőtlenségét is oly rendszerbe foglalta, hogy abban soha zavar nem támadhat. Istent ismerjük meg munkáiban akkor is, mikor megfigyeljük hatalmát a világ roppant alkotmányának föntartásában, az égi sereg gyors forgásának kormányzásában stb. és más ezekhez hasonlókban. mert e néhány példa is eléggé megvilágítja, mit jelent Isten hatalmát a világ teremtésében megismernünk. Egyébként, ha, mint mondám, az egész dolgot akarnók beszéd tárgyává tenni, előadásunknak vége-hossza nem volna; mivel az isteni hatalomnak annyi csodája, jóságának annyi jegye s bölcseségének annyi bizonyítéka van, ahány faja van a világon a dolgoknak, sőt általában ahány akár kicsi, akár nagy dolog csak van.

22. Hátra van még a másik rész, mely a hittel szorosabb összefüggésben áll, hogy t. i. mikor észrevesszük, hogy Isten mindent javunkra és üdvösségünkre rendelt, egyszersmind hatalmát, kegyelmét érezzük úgy önmagunkban, mint ama nagyszerű jókban, melyeket reánk halmozott: ennek folytán önmagunkat a benne való bizakodásra, az ő imádására, magasztalására s az iránta való szeretetre biztassuk. Hiszen, hogy mindent az emberért teremtett, magában a teremtés rendjében megmutatta maga az Isten, amint kevéssel előbb említettem. Mert nincs jelentőség nélkül, hogy a világ teremtését hat napra osztotta. Hiszen rá nézve semmivel sem lett volna nehezebb, egy pillanatban az egész mindenséget a legnagyobb tökéletességgel létrehozni, mint fokozatosan haladva, lassan jutni el a befejezéshez. Abban pedig, hogy mielőtt embert teremtett, mindent, mit rá nézve hasznosnak, vagy üdvösnek látott, előre megalkotott, irántunk való gondviselését s atyai gondosságát akarta kifejezésre juttatni. Mekkora hálátlanság volna tehát, ha kételkednénk abban, hogy ez a legjobb Atya gondot visel reánk, kiről látjuk, hogy már akkor is gondoskodott rólunk, mikor még meg sem születtünk? Minő istentelenség volna bizalmatlanul rettegni attól, hogy esetleg valamely nyomoruságunkban elfordul tőlünk jósága, mely – mint látjuk – születésünk előtt meg volt számunkra készítve mindenféle áldások roppant bőségével. Ehez Mózestől még azt halljuk (I. Móz. 1:28 és 9:2), hogy az ő nagy jóvoltából az e földön levő összes dolgok hatalmunk alá vannak vetve. S ezt bizonyára nem azért tette, hogy az ajándékozásnak puszta cimével megcsaljon bennünket. Sohasem lesz hiányunk semmiben, ami üdvösségünkre nézve hasznos. utoljára, hogy e részt röviden befejezzem, valahányszor Istent az ég és föld teremtőjének nevezzük, mindig jusson az is eszünkbe, hogy minden általa teremtett dolognak osztogatása az ő kezében s hatalmában van; mi pedig fiai vagyunk, kiket táplálásra s felnevelésre hűséges őrizetébe vett; hogy minden jótétemények összegét csak tőle várjuk s bizton reméljük, hogy ő sohasem engedi meg, hogy szükséget lássunk oly dolgokban, melyek üdvösségünkhöz szükségesek, nehogy másba helyezzük reményünket; ne feledjük, hogy bármit óhajtunk, tőle kell várnunk, hogy bármely dolog gyümölcsét élvezzük, abban az ő jóságára kell ismernünk és ezt hálaadó szivvel meg is kell vallanunk; s ne feledjük végül, hogy jóságának, jótéteményeinek ily nagy édességétől megindítva, teljes szivvel iparkodjunk őt szeretni és tisztelni.