TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Istennek nem szabad látható ábrázatot tulajdonítani.

1. Megmondottuk kezdetben, hogy Isten ismerete nem hideg szemlélődésben áll, hanem magával vonja az ő tiszteletét is. Röviden érintettük, hogyan kell helyesen tisztelni őt, amit egyebütt bővebben ki fogunk fejteni. Most röviden csak azt ismétlem meg, hogy valahányszor a Szentirás azt állítja, hogy Isten egy, nem pusztán a név miatt kel harcra, hanem azt is parancsolja, hogy azt, ami az istenséget illeti, másra átruházni nem szabad. S ebből az is kiderül, hogy az igazi vallás miben különbözik a babonától. Az eusebia szó görögül bizonyára annyit jelent, mint helyes tisztelet, mivel maguk a setétben tapogatózó vakok is mindig érezték, hogy valami szabályt kell tartaniuk maguk előtt, hogy Istent helytelenül ne tiszteljék. Bár Cicero helyesen és bölcsen vezeti le a religio szót a relegere (újra elolvasni) igéből, mégis erőltetett s nagyon is keresett az a magyarázat, melyet felhoz, hogy t. i. akik helyes tiszteletet mutatnak, gyakrabban olvassák és alaposabban meghányják-vetik, hogy mi az igaz. Én inkább azt gondolom, hogy e név a tévelygő szabadossággal áll szemben, mivel a világ nagy része mindent vallás gyanánt vesz, amit útjában talál, sőt folyton ide s tova hajladoz. Az igazi kegyesség pedig, hogy szilárd alapon nyugodjék, a maga határai közé vonúl vissza (sese relegit = magát elkülöníti). Ép úgy szerintem a babona is onnan veszi nevét (superstitio), hogy az eléje irt móddal és mértékkel meg nem elégedve, haszontalan dolgok felesleges tömegét halmozza össze. Egyébként, hogy a szavakat mellőzzük, örök időktől fogva általános nézet volt az, hogy a vallást a hamis tévelygések megrontják és felforgatják. S ebből azt következtethetjük, hogy mindaz, amit a vallás dolgában megfontolatlan hévvel megengedünk magunknak, csak oly léhaság, mint az az ürügy, melyet a babonások hoznak fel. Mert bár ez a hitvallás mindnyájuk szájából hangzik is, mégis aközben napfényre jön rút tudatlanságuk, hogy sem az ez igaz Istenhez nem ragaszkodnak, sem az ő tiszteletében részt nem vesznek, mint fentebb már kimutattuk. De Isten, hogy igazságát megvédje, kijelenti, hogy ő szigoru és erős bosszúálló leszen, ha valamely bálvánnyal összeelegyíttetik. Aztán meghatározza törvényes tiszteletét, hogy az emberi nemet az iránta való engedelmességben megtartsa. Mindkettőt felöleli törvényében, mikor elsősorban a hiveket jelzi övéinek, hogy azoknak egyedüli törvényhozója legyen, aztán azt a szabályt irja eléjük, amellyel őt az ő akarata szerint helyesen lehet imádni. A törvényről, mivel annak haszna és célja sokféle, a maga helyén fogok szólani; most csak azt említem, hogy abban mintegy fék van vetve az emberekre, hogy azok azok vétkes istenitiszteletre ne hajoljanak. S jól meg kell jegyeznünk azt, amit első pont gyanánt jeleztem, hogy t. i. Istent fosztjuk meg dicsőségétől, őt sértjük meg tiszteletében, ha nem magában az egy Istenben van meg mindaz, ami isteni tulajdonság. S itt figyelmes megfontolás tárgyává illik tennünk, hogy a babona minő fondorlatokat használ. Mert a babona nem aként pártol idegen istenekhez, hogy úgy látszanék, mintha a felséges Istent elhagyná, vagy a többiek sorába állítaná be, de míg a legfőbb helyet számára meghagyja, körülveszi őt apróbb istenek csapatával, s ezek között osztja szét azt a munkát, melyet az egy Isten maga végez. Így (noha álnok és ravasz módon) az istenség dicsőségét szétdarabolja, hogy ne maradhasson egészen az övé. Így adtak a régiek, úgy a zsidók, mint a pogányok, az istenek atyjának és birájának hatalma alá egy egész sereg Istent, hogy ezek a legfőbb Istennel, mindegyik az ő rendje szerint, kormányozzák a mennyet és földet. Így néhány évszázad óta a meghalt szenteket Isten társaságába emelték, hogy Isten gyanánt imádják, segítségül hivják és magasztalják őket. Nem hisszük ugyan, hogy e gyalázatosság Isten fenségét elhomályosítja, bár dicsőségét nagyrészben elnyomja és kioltja, úgy, hogy legfeljebb halvány sejtelmünk marad az ő legfőbb hatalmáról. E közben pedig hálóba kerűlve különféle istenek tisztelésére csábíttatunk.

2. Sőt e célból találták ki a latria és dulia közötti különbséget, hogy ennek oltalma alatt látszólag bűn nélkül ruházzák át Isten dicsőségét az angyalokra és holtakra. Mert nyilvánvaló, hogy az a tisztelet, amellyel a pápisták a szenteket illetik, valósággal semmiben sem különbözik Isten tisztelésétől. Felváltva imádják ugyanis Istent és amazokat, csakhogy ha szorongatják őket, akkor azzal a kifogással élnek, hogy ők mindazt hiánytalanúl megadják Istennek, ami azövé,mert a latriát neki hagyják. De midőn nem szavakról, hanem a dolog lényegéről foly a vita, fajjon ki engedi meg nekik, hogy azzal a dologgal, amely mindenek között a legszentebb, játékot üzzenek? Mindazáltal, (hogy ezt is figyelmen kívül hagyjuk), megkülönböztetésükkel nem érnek el egyebet, csak azt, hogy az Istennek tiszteletet, a többieknek pedig szolgálatot mutatnak be. Mert lanreia görög szó annyit tesz, mint a latin cultus, a donleia pedig tulajdonképen szolgálatot jelent. De még az Irásban is néha össze van cserélve e két különböző fogalom.Továbbá, ha megengednők is, hogy ez a különbség mindenkor fennáll, bizonyára kutatnunk kell, hogy a két szó mit jelent. Dulia = annyit tesz mint szolgálat, latria = pedig annyit, mint tisztelet. Az pedig senki előtt se kétséges, hogy többet tesz szolgálni, mint tisztelni. Mert nem egyszer esnék nehezedre, hogy szolgálj annak, akit tisztelni nem vonakodol. Így aztán méltánytalan volna az oly osztozás, melynél a szenteknek jutna a nagyobb, viszont istennek maradna a kisebb. De hát a régiek közül is többen használták ezt a megkülönböztetést. De mit ér ez, ha mindenki belátja, hogy az ily megkülönböztetés nemcsak helytelen, hanem valósággal istentelen is?

3. Hagyjuk az elménckedést és gondolkodjunk a lényeg felől. Mikor Pál a galatiabelieknek eszükbe juttatja, minők voltak, mielőtt Isten ismerete megvilágítá őket, azt mondja, hogy duliát mutattak be azoknak, akik természet szerint nem valának istenek (Gal. 4:8). Vagy talán mert a latriát nem említi, azért menthető az ő babonájuk? Ő azonban azt a gonosz babonát, melyet duliának nevez, éppenúgy elitéli, mintha latria névvel fejezné ki. S midőn krisztus a Sátán támadását ezzel a paizzsal veri vissza: Meg vagyon irva: „A te Uradat Istenedet imádjad” (Mát. 4:10), ott névszerint nem jött szóba a latria. Mert a Sátán csak proskunhsis-t (leborulva tisztelés) kiván. Hasonlóképpen, mikor az angyal Jánost azért feddi (Jel. 19:10), mivel előtte térdre hullott, ezt nem szabad úgy értenünk, mintha János oly oktalan lett volna, hogy az egyedül Istennek tartozó tiszteletet az angyalra akarta volna átvinni. De mivel abban a tiszteletadásban, mely a vallással össze van köve, szükségképen van valami isteni, azért nem borulhatott le anélkül az angyal előtt, hogy egyuttal Isten dicsőségét ne kisebbítette volna. Gyakran olvassuk ugyan, hogy embereket is imádtak, de ez, hogy úgy szóljak, polgári tiszteletadás volt. A vallással azonban másként vagyunk. Mihelyt ez valamely ember tiszteletével összeköttetésbe lép, feltétlenűl Isten dicsőségének meggyalázását vonja maga után. Ugyanezt szemlélhetjük Kornéliuszban (Csel. 10:25). Ő bizonyára jobban előre volt haladva a kegyességben, mintsem, hogy a legfőbb tiszteletet ne az egy Istennek tulajdonította volna. Ha hát ő Péter előtt leborult, bizonyára nem azzal a szándékkal tette, hogy azt Isten gyanánt imádja s Péter mégis szigoruan eltiltja attól, hogy azt tegye. Miért? Csak azért, mivel az emberek Isten és a teremtmények tisztelése között soha oly pontos megkülönböztetést nem tesznek, hogy azt, ami Istent illeti, a teremtményekre váltogatva át ne vigyék. Ezért ha azt akarjuk, hogy egy Istenünk legyen, ne kivánjunk soha egy fikarcnyit se elvonni az ő dicsőségéből, úgy, hogy ami az övé, egyedül az ő számára tartassék meg. Zakariás tehát, midőn az egyház helyreállításáról beszél (Zak. 14:9), világosan kifejezi, hogy egy úr lészen s annak neve is egy lészen, hogy t. i. annak a bálványokhoz semmi köze ne legyen. Hogy pedig Isten minő tiszteletet kiván, majd elmondjuk egyebütt, a maga helyén. Mert törvényével akarta az emberek elé adni, hogy mi szabad és mi helyes s azért őket bizonyos zsinórmértékhez akarta kötni, hogy senki se vegyen magában szabadságot arra, hogy saját esze szerint valami istenitisztelet gondoljon ki. De mivel nem volna célszerü, hogy sok teljesen eltérő dolog összehalmozásával terheljem az olvasót, ezt a részt még nem érintem. Legyen elég most azt megjegyeznünk, hogy a kegyesség bármely nyilvánítása ha másra vitetik s nem az egy Istenre, valóságos szentségtörés. A babonaság ugyan először vagy a napnak s egyéb csillagoknak, vagy bálványoknak tulajdonított istenitiszteletet ; erre következett a bűnös becsvágy, amely a halandókat azzal diszítve fel, amit Istentől elvont, mindazt megmerészelte gyalázni, ami szent volt. S bár fennállott az az elv, hogy a felséges Istent kell imádni, mindamellett elfogadott szokás volt közbe-közbe a géniuszoknak, a kisebb istenségeknek s az elhalt hősöknek is áldozatot mutatni be. S e bünre oly nagy a vétkes hajlandóság az emberekben, hogy sokak közt osztják meg azt, amit Isten szigorúan egyedül ő magának kiván fenntartani.