TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Istennek nem szabad látható ábrázatot tulajdonítani. Az igaz Istentől teljesen elhajolnak azok, akik bálványokat állítanak maguknak.

1. De amint a Szentirás tekintettel az emberek durva és tompa elméjére közérthetően szokott szólni, ott, ahol az igaz Istent a hamisaktól meg akarja különböztetni, leginkább a bálványokkal állítja szembe: ezt bizonyára nem azért teszi, mintha helyeselné, amit a bölcsészek finomabban és könnyedebben tanítanak, hanem hogy annál jobban leleplezze a világ balgaságát, sőt esztelenségét Isten keresésében, valameddig mindenki saját képzelődéseihez ragaszkodik. Az a kizárólagos meghatározás tehát, mely az irásban lépten-nyomon elénkbe ötlik, megsemmisíti mindazt, amit az emberek saját véleményükkel valami istenség gyanánt alkotnak maguknak. Mert Isten egyedül méltó tanúja önmagának. Aközben, mivel az egész világot elfoglalva tartja ez a baromi tudatlanság, hogy az emberek Isten látható kiábrázolásait kivánják s így fából, kőből, aranyból, ezüstből s más mulandó és romlandó anyagokból alkotnak isteneket, nekünk szilárdan meg kell maradnunk a mellett az elv mellett, hogy Isten dicsősége gonosz hazugsággal mocskoltatik be, valahányszor neki valaminő alakot eszelünk ki. Ezért hát Isten, miután törvényében az istenség dicsőségét egyedül magának tulajdonította, midőn tanítani akar bennünket, hogy mely istenitiszteletet helyesel s melyet utasít vissza, mindjárt ezt is hozzá teszi (II. Móz. 20:4): „Ne csinálj magadnak faragott képet, sem semmi hasonlatosságot.” S e szavakkal a mi féktelenségünket korlátozza, hogy őt valami látható alakban kiábrázolni meg ne próbáljuk. S röviden mindazokat az alakokat elősorolja, melyekkel a babona az ő igazságát régtől fogva megkezdte hazugságra fordítani. Mert tudjuk, hogy a perzsák a napot imádták. S a tudatlan pogányok, ahány csillagot látak az égen, annyi Istent képzeltek maguknak. Alig volt állat, mely az egyiptomiak szemében valamely Isten ábrázolója ne lett volna. A görögök pedig bölcsebbeknek tartották magukat másoknál azért, mivel Istent ember alakban tisztelték.Maximus Tyrius platonic. serm. 38.* Isten azonban a kiábrázolásokat nem hasonlítja össze, mintha az egyik inkább, a másik kevésbé megfelelő volna, hanem kivétel nélkül visszautasítja az összes képeket, festményeket s egyéb jeleket, melyekről a babonások azt gondolták, hogy azokban Isten közelebb van hozzájuk.

2. Könnyen megérthetjük ezt azokból az okokból, amelyeket a tilalomhoz fűz. Először így szól Mózesnél (V. Móz. 4:15): „Megemlékezzél, hogy az Úr szólott te veled a Hóreb völgyében. Hallottad az ő szavát, de semmi ábrázatot nem láttál. Oltalmazd annak okáért szorgalmasan a te lelkedet, nehogy megcsalatván, valami hasonlatosságot készíts magadnak. stb.” Látjuk, hogy Isten nyiltan a saját szavát állítja minden kiábrázolással szembe, hogy ebből megtanuljuk, hogy Istentől mindazok elszakadnak, akik látható képét kivánják. A próféták közül elég felemlítenünk csupán Ézsaiást, aki a többinél sokkal hatásosabban bizonyítja, hogy Isten felségét éktelen és képtelen hazugsággal gyalázzuk meg, midőn azt, aki test nélkül való, testi anyaggal, a láthatatlant látható bálványképpel a lelket lelketlen dologgal, a végtelent kis fadarabbal, kővel, vagy aranydarabbal hasonlítjuk össze (Ézs. 40:18; 41:7.29; 45:9; 46:5). Ugyanily módön következtet Pál is, hogy mivel mi az Istennek népe vagyunk, nem kell azt állítanunk, hogy aranyhoz, ezüsthöz, vagy mesterségesen faragott kőhöz, vagy emberi találmányhoz az Isten hasonlatos volna (Csel. 17:29). Ekként bizonyos, hogy Isten kiábrázolására bárminő szobrot állítunk, bárminő képet festünk is, ez neki nem tetszik, minthogy ez az ő felségének meggyalázása. Csoda-e, hogy a mennyből a Szentlélek ilyen mondásokat mennydörög alá, midőn még a nyomorult és vak bálványimádókat is arra kényszeríti, hogy innét a földről ilyen vallomást tegyenek. Általánosan ismert Seneca panasza, melyet AugustinusnálLib. 6. de civit. Dei, c. 10.* olvashatunk: „A szent, halhatatlan és sérthetetlen isteneket – úgymond – a legalábbvaló és leghitványabb anyagban tisztelik, emberi s állati külsőbe öltözetik; némelyek pedig kettős nemmel s különböző testekkel ruházzák fel és isteneknek nevezik azokat a dolgokat, amelyek, ha megelevenedve mutatkoznának előttünk, csak szörnyetegeknek volnának tarthatók.” Amiből ismét nyilván kitünik, hogy a bálványok védői hiábavaló fecsegéshez folyamodnak, mikor azt hozzák fel védelmükre, hogy a bálványok a zsidóktól csak azért voltak eltiltva, mivel ők a babonára hajlandók voltak, mintha bizony csak egy népre tartoznék mindaz, amit Isten a maga örök lényegéből s a természet állandó rendéből kijelentett. Hiszen Pál sem a zsidók, hanem az athéniek ellen szólt, mikor az Isten kiábrázolásában megnyilatkozó tévelygést cáfolta. 3. Kijelentette, hogy Isten néha bizonyos jegyekkel jelenlétét, úgyannyira, hogy állítólag szinről-szinre látták őt; de mindazok a jegyek, amelyeket valaha mutatott, igen alkalmas eszközökül szolgáltak a tanítás céljaira s egyuttal nyilván figyelmeztették a népet Isten megfoghatatlan lényegére. Mert a felhő, füst és láng, bár az égi dicsőség jelképei voltak, mégis mintegy zabolát vetettek minden elmére, hogy feljebb hatolni ne igyekezzenek (V. Móz. 4:11). S ez oknál fogva még Mózes sem (aki előtt pedig Isten a legbizalmasabban mutatá meg magát) eszközölhette ki imádságával, hogy az ő arcát megláthassa; sőt azt a választ nyerte, hogy akkora ragyogást ember el nem hordozhatna (II. Móz. 33:13 stb.). A szentlélek megjelent galamb alakjában (Mát. 3:16); de mivel menten el is tünt, ki nem látja, hogy e pillanatnyi ideig tartó jelkép arra figyelmezteté a hiveket, hogy a Szentlelket láthatatlannak kell tartaniok, hogy az ő erejével és kegyelmével megelégedve ne alkossanak maguknak róla semmi külső alakot. Mert, hogy Isten néha emberi alakban jelent meg, a Krisztusban elkövetkezett kijelentésnek előjátéka volt. Tehát ez ürügy alatt a legkevésbbé sem volt szabad a zsidóknak elkövetniük azt a visszaélést, hogy az istenség jelképét emberi alakban állítsák fel maguknak. Az engesztelés széke is, honnan Isten a törvény alatt erejének jelenlétét kijelenté, úgy volt megalkotva, hogy világosan feltüntesse, miszerint az az istenség legjobb mglátása, ha a szivek az ő csodálása folytán felemelkednek (II. Móz. 25:17, 18, 21). Mivel a kherubok kiterjesztett szárnyaikkal elfedték és a superlat, mint függöny eltakarta, maga a hely, mely távolabb esett, eléggé el volt rejtve. Ebből egészen világos, hogy bolondok azok, akik Istennek s a szenteknek szobrait a kherubok példájával akarják védelmezni. Mert – kérdem – mit jelentettek egyebet e képecskék, mint azt, hogy a képek nem alkalmasak Isten titkainak feltüntetésére, mivel úgy voltak készítve, hogy szárnyaikkal a kegyelem székét fedezve, az embernek ne csak szemét, hanem egyéb érzékeit is távol tartsák Isten szemléletétől s így a vakmerőséget féken tartsák. Ehhez járul, hogy a próféták a szeráfokat (Ézs. 6:2), melyek nekik látomásban megjelentek, befödött arccal rajzolták le nekünk s ezzel az isteni dicsőség tündöklését oly nagynak jelzik, hogy abba még az angyalok sem nézhetnek bele egyenesen s e dicsőségnek ama gyenge szikrácskái is el vannak rejtve szemünk elől, melyek az angyalokban tündökölnek. Azok egyébként, akik helyesen itélnek, elismerik, hogy a most szóban forgó kherubok a törvény régi tanításához tartoztak. Így lehetetlen azokat idéznünk arra, hogy korunknak példákul szolgáljanak. Mert elmúlt az a – hogy így szóljak – gyermekies kor, amelynek az ily elemi tanítások szánva voltak. S valóban szégyenletes, hogy a pogány irók jobb tolmácsai Isten törvényének, mint a pápisták. Juvenalis gúnyolja a zsidókat, hogy a tiszte felhőket s az ég istenségét imádják. Ez a beszéd oktalan és istentelen. De azért, mikor tagadja, hogy a zsidóknál Istennek valami képe lett volna, igazabban szól, mint a pápisták, akik azt fecsegik, hogy Istennek a zsidóknál bizonyos látható képe volt. Hogy pedig az a nép oly nagy készséggel és mohósággal rohant azonnal a bálványokhoz, épen mint mikor a víz egy bő forrásból egyszerre s erőszakosan kibuggyant, ebből inkább azt tanulhatjuk meg, hogy mily nagy hajlandóság van lelkünkben a bálványimádásra, nehogy közös vétkünk súlyát a zsidókra hárítva, a bűn léha csábításai között halált hozó álomba szunnyadjunk el.

4. Ide céloz az az állítás is (Zsolt. 115:4, 135:15), hogy a pogányok szobrai ezüstből és aranyból valók és emberi kéz munkái; mert egyrészt az anyagról állapítja meg a próféta, hogy nem istenek azok, akiknek képük arany, vagy ezüst, másrészt elismert dolognak tartja, hogy mindaz, amit Istenről csak magunk eszelünk ki, izetlen hazugság. Az aranyat és ezüstöt azért említi inkább, mint az agyagot vagy követ, hogy a csillogás és érték se szerezzen tiszteletet a bálványoknak. Általában mégis arra a következtetésre jut, hogy nincs hihetetlenebb dolog, mint az, hogy bárminő holt anyagból Istent lehessen alkotni. Közben pedig nem kevesebb hévvel állítja azt sem, hogy őrjöngő vakmerőség hatja át azokat a halandókat, akik, bár enyésző lehelletüket minden pillanatban ajándék gyanánt veszik, Isten dicsőségét bálványokra merik ruházni. Az embernek meg kell vallania, hogy csak egy napig élő lény s mégis azt akarja, hogy Istennek tartsák azt az ércet, melyet ő ruházott fel istenséggel. Mert a bálványok honnan veszik eredetüket, ha nem az emberek vélekedéséből? Igen jogos tehát ama világi költőnek gúnyolódása:

Hajdan hitvány rossz fadarab voltam, füge törzse
S ekkor az ács, nem tudva, vajon padnak leszek-é jó,
Inkább Istenné teve.Horat. satyr. 1. I. 8.*

Lám-lám, a földi emberke, aki életét, úgy szólva, minden egyes percben kileheli, művészetével Isten nevét és dicsőségét holt fatörzsre ruházza! Mivel azonban ez az epikureus könnyed tréfája mellett a vallással egyáltalán nem törődött, hagyjuk az ő és a hozzá hasonlók élcelődéseit. Inkább a próféta dorgálása okozzon nekünk fájdalmat és járja a lelkünket keresztül, midőn azt mondja, hogy igen bolondok azok, akik ugyanabból a fából fütenek be, gyujtják el a kemencét a kenyérsütésre, sütnek-főznek húst, amelyből Istent csinálnak, aki előtt meghajolnak és könyörögnek (Ézs. 44:12). Másutt pedig (40:21) nemcsak a törvényből bizonyítja be bünös voltukat, hanem azt is szemükre veti, hogy a föld fundámentomaiból semmit sem tanultak; mivel t. i. illetlenebb dolog nem is képzelhető, mintha Istent, aki véghetetlen és megfoghatatlan, öt lábnyi hosszuvá akarják tenni. A mindennapi élet mégis azt bizonyítja, hogy ez a borzasztóság, mely a természet rendjével ellenkezik, természetes hajlama az embernek. Meg kell továbbá azt is jegyeznünk, hogy az Irás a babonák jelölésére lépten-nyomon használja azt a kifejezést, hogy azok emberi kéz művei, melyekben nincs meg Isten tekintélye; s ennek következtében szilárdan áll ama nézet, hogy minden oly istenitisztelet kárhozatos, melyet az emberek maguktól gondolnak ki. Még zordonabbul támad a próféta a zsoltárban az ellen, hogy azok, akik értelmet azért nyertek, hogy minden eseményben Isten indítását lássák, segítséget holt és élettelen tárgyaktól kérnek. Mivel azonban úgy az összes népeket, mint egyenként minden egyes embert ily oktalanságra ragad a természet romlottsága, végre ezt a borzasztó átkot dörgi ellenünk a Szentlélek: „Hasonlatosak legyenek azokhoz, akik azokat csinálják és mind, akik azokban biznak” (Zsolt. 115:8). Meg kell jegyeznünk, hogy a kép nem kevésbbé esik tilalom alá, mint a szobor s így a görögök esetlen védekezése megdől. Mert azt gondolják, hogy kifogástalanul járnak el, ha Istennek szobrot nem faragnak, míg festményekben szemérmetlenebb bálványozást üznek, mint akármelyik más nép. De Isten nemcsak azt tiltja, hogy szobrász állítson neki képet, hanem azt is, hogy bármi más művész megpróbálja kiábrázolni, mert csak fonákul, felsége gyalázatával lehet így kiábrázolni.

5. Tudom, mennyire elcsépelt mondás az, hogy a képek a tudatlanok könyvei. Gergely mondta ezt. De a Szentlélek egészen másképen beszél s ha e tekintetben Gergely az ő iskolájában tanult volna, bizonyára sohasem szólt volna így. Mert ha Jerémiás (10:3) kijelenti, hogy a fa merő haszontalan dolgot tanít s ha Habakuk (2:18) azt hirdeti, hogy a bálványkép hazugság tanítója, ebből azt az általános tant kell leszürnünk, hogy haszontalan, sőt hazug mindaz, amit az emberek képekből tanultak az Istenről. Ha valaki azt hozza fel, hogy a próféták csak azokat feddik, kik bálványaikkal istentelen babonaságot üztek, elismerem, hogy így áll a dolog, de azt jegyzem meg, amit mindenki világosan lát, hogy a próféták általában azt itélték el, amit a pápisták szilárd igazságul vesznek, hogy t. i. a képek könyvek helyett vannak. Mert az igaz Istent s a képeket mindig szembe állítják, mint ellentétes dolgokat, melyek közt sohasem jöhet létre megegyezés. Ez az összehasonlítás van felállítva – mondom – azokon a helyeken, melyeket fentebb idéztem. Mivel az igaz Isten, akit a zsidók tiszteltek, egy, – fonák és hamis hazugság eredményei mindazok a látható alakok, melyek Istent ábrázolják s nyomorult tévedés rabjai azok, kik Isten ismerését ebből akarják megtanulni. Végtére ha nem úgy állana a dolog, hogy hazug és parázna az Istennek minden olyan ismerete, amely a képekből szerezhető, nem itélnék azt el oly általánosan a próféták. Azt legalább tudom, hogy midőn hiábavalóságnak és hazugságnak mondottam azt, hogy az emberek Istent képekkel akarják ábrázolni, semmi egyebet nem hoztam fel, mint szóról-szóra azt, amit a próféták tanítottak.

6. El kell azonkivül olvasni, amit e tárgyról Lactantius és Eusebius irtak, akik nem haboznak igazság gyanánt elfogadni azt, hogy halandó mindaz, aminek képe látható. Nemkülönben Augustinus, ki szilárdul hangsulyozza, hogy a képeket nemcsak imádni nem szabad, hanem Isten számára felállítani sem. S e mellett mégsem mond egyebet, mint amit sok évvel azelőtt az elvirai zsinaton határoztak. E zsinat végzéseinek harminchatodik fejezete a következő: „Elfogadásra talált, hogy a templomban ne legyenek képek; hogy a falakra ne festessék az, amit tisztelünk vagy imádunk.” De különösen figyelemre méltó az, amit szintén AugustinusLibr. 4. de civit. Dei. c. 9. et 31.* idéz más helyütt Varrobol és saját hozzájárulásával megerősít „Azok, akik először hozták be az istenek képeit, egyrészt megszüntették a valódi istenfélelmet, másrészt növelték a tévelygést.” Ha ezt egyedül Varro mondaná, talán kevesebb súlya lenne, de szégyenérzetünket mégis fel kellene keltenie annak, hogy az a pogány ember, ki még mintegy sötétben tapogatózott, már eljutott ahoz a világossághoz, hogy a képek azért méltatlanok Isten igazságához, mivel az iránta való félelmet az emberekben kisebbítik, a tévelygést pedig növelik. Bizonyára maguk a tények igazolják, hogy e mondás épen oly igaz, mint bölcs. Augustinus azonban Varrotól átvéve, saját véleménye gyanánt adja azt elő. És első sorban ugyan arra figyelmeztet minket, hogy az Istenről való amaz első tévelygések, melyekbe az emberek bonyolultak, nem a bálványoktól eredtek, hanem csak megnövekedtek azzal, hogy ez, mintegy új anyag, az előbbiekhez járult. Aztán megmagyarázza, hogy Isten félelme azért fogy és szünik meg, mivel istensége könnyen megvetés tárgya lesz a bálványok oktalanságában s azok dőre és képtelen megalkotásában. Vajha ezt az utóbbi állítást ne tapasztalnók annyira igaznak! Aki tehát helyesen akar megtaníttatni, egyebünnen s ne a szobroktól tanulja meg, amit Istenről tudni kell.

7. Annakokáért, ha van valami szeméremérzet a pápistákban, ne használják ezután azt a kibuvót, hogy a képek a tudatlanok könyvei; mert ezt az állítást több szentirási bizonyíték nyilván megcáfolja. Ámbár, ha ezt elfogadnám is, még ezzel sem nyernének semmit bálványaik védelmezésére. Ismeretes, hogy minő szörnyeket erőszakolnak ránk Isten gyanánt. Azok a képek és szobrok pedig, melyeket ők a szenteknek emelnek, mik egyebek, mint a legrosszabb fajtáju fényüzés és ocsmányság példái? Ha valaki ezekhez akarná magát hasonlóvá tenni, méltó volna arra, hogy halálra vesszőzzék. A bordélyházak lakói is szerényebben és szemérmetesebben vannak öltözködve, mint azok a képek templomaikban, melyeket ők szüzek képeiül szerepeltetnek. A martirokat sem ábrázolják semmivel sem illőbb ruházatban. Adjanak tehát legalább valamelyes szeméremérzetet képeikbe s ekkor mindjárt valamivel valószinübben hazudhatják, hogy azok oly könyvek, melyekből valamely szent dolgot lehet tanulni. De akkor is azt fogjuk válaszolni, hogy a szenthelyeken nem ilyen módon kell tanítanunk a hivő népet, amelyet Isten egészen más tudománnyal akar ott tanítani, nem pedig ezekkel az altató gyermekdalokkal. Ő ugyanis azt parancsolta, hogy igéjének prédikálásával és a szentségekkel kell a tudományt mindenek elé adni. Ebben pedig kevésbbé szorgalmasnak mutatják magukat azok, akik szemüket a képeken jártatják. Kiket neveznek hát a pápisták tudatlanoknak; kiknek műveletlenségét lehet egyedül a képekkel tanítani? Bizonyára azokat, akiket az Úr tanítványaiul fogadott, kiket égi bölcsesége megismerésére méltat, kiket országának üdvözítő titkaival akar kioktatni. Megvallom, úgy áll a dolog, hogy manapság nem is kevés azoknak száma, akik ily könyvek nélkül nem lehetnek el. De hát honnan van – kérdem – ez az értelmi tompultság, ha nem onnan, hogy a nép meg van fosztva attól a tudománytól, amely egyedül volna alkalmas oktatásukra? Mert azok akik az egyház élén álltak, csak azért bizhatták a tanítás tisztjét a bálványokra, mivel maguk némák voltak. Pál bizonyítja, hogy az evangélium igaz hirdetése által Krisztus lefestetik s mintegy szemeink előtt feszíttetik keresztre (Gal. 3:1). Mi szükség lett volna hát szerteszét a templomokban annyi fa-, kő-, ezüst- és aranykeresztet állítaniuk, ha becsülettel s hűségesen megmagyarázták volna, hogy Krisztus azért halt meg, hogy a keresztfán a reánk nehezedő átkot hordozza, hogy vétkeinkért Istent saját testének feláldozásával kiengesztelje, hogy vérében minket megmosson s végre Istennel, a mi Atyánkkal megbékítsen? S ebből magából többet tanulhattak volna, mint ezer fa- vagy kőkeresztből, mert az ezüst- meg aranykeresztekre a fösvények elméjüket és szemüket talán erősebben függesztik, mint Isten igéjére.

8. Aztán a bálványok eredetére nézve, mintegy általánosan elfogadott nézet az, amely a Bölcseség Könyvében (14:15) foglaltatik, hogy t. i. ezek első szerzői azok voltak, akik a halottakkal szemben oly tiszteletet mutattak, hogy azoknak emlékezetét babonás kegyelet tárgyává tették. Én bizonyára megvallom, hogy ez volt az a fáklya, amelytől meggyujtatva az embereknek őrjöngő bálványimádása, még erősebb lángolásra gyúlt; de azt az állítást, hogy a bálványimádásnak ez volt az első forrása, nem fogadom el. Mert Mózes könyvéből bizonyos, hogy bálványok már előbb használatban voltak, mintsem az a hiuság lábrakapott volna, mely a holtak emlékének képekben való megszentelésében nyilvánul, amelyről a pogány irók is gyakran megemlékeznek. Mikor Rákhelről azt adja elő (I. Móz. 31:19), hogy ellopta atyjának bálványait, úgy beszél a bálványozásról, mint közismert vétekről. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember szelleme úgy szólva örökké bálványokat gyártó műhely. A vizözön után a világ némileg újjá született, nem sok év telt el azonban úgy, hogy az emberek kényük szerint maguknak isteneket ne alkottak volna. S valószinü, hogy még a szent pátriárka életében bálványozásra vetemedtek unokái, úgy, hogy keserves fájdalommal látta saját szemeivel, hogy ismét bálványok szennyezik be a földet, melynek romlottságát csak nem régiben oly rettenetes itélettel tisztítá meg Isten. Mert Táré és Nákhor Józsué tanusága szerint (24:2) már Ábrahám születése előtt hamis isteneket tiszteltek. S ha Sém maradéka oly hamar elpártolt Istentől, mit gondoljunk Kám utódairól, akik atyjukban már régen átkozottak voltak. Bizonyára így van. Az ember elméje, mivel gőggel és vakmerőséggel van eltelve, nem átalkodik Istent saját jótetszése szerint ábrázolni ki; s mivel tompaságban szenved, sőt a legdurvább tudatlanság borítja el, Isten gyanánt hiábavalóságot s üres képet alkot magának. E hibához járul az az új istentelenség, hogy az ember aminőnek Istent a maga belsejében elgondolta, külsőleg is olyannak próbálja valami cselekedettel kifejezni. Ennélfogva a bálványt az ész nemzi és a kéz szüli. A zsidók példájából is kitünik, hogy a bálványimádás a maga eredetét onnan veszi, hogy az emberek nem hisznek Isten jelenlétében, ha csak magát testileg jelenlevőnek nem mutatja (II. Móz. 32:1). „Mi nem tudjuk, – így szóltak – mint lőn dolga ama férfiunak, Mózesnek. Csinálj nekünk isteneket, akik előttünk járjanak.” Tudták, hogy Isten az, akinek erejét annyi csodában tapasztalták, de nem hitték, hogy ő jelen is van közöttük, ha csak szemmel nem látják orcájának testi jelképét, mely nekik bizonyságul lett volna arra nézve, hogy Isten vezeti őket. Előttük járó képből óhajtották tehát tudni, hogy utjuknak vezére Isten. A mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy a test mindaddig nyugtalan, míg valami magához hasonló képet nem nyert, mellyel magát mintegy Isten képével – bár haszontalanul – vigasztalja. Hogy e vak vágyódásnak megfelelhessenek, a világ teremtése óta majdnem minden időben oly jeleket állítottak az emberek, melyekről azt hitték, hogy azokban Isten van jelen testi szemeik előtt.

9. Az ily bálványalkotást aztán mindjárt követi annak imádása, mert miután az emberek azt vélték, hogy a bálványokban Istent szemlélik, azokban imádták is őt. Végre midőn úgy lelkükkel, mint szemükkel egészen e képeken csüngtek, mind oktalanabbak és oktalanabbak lettek s utoljára úgy bámulták, úgy csodálták a bálványokat, mintha azokban igazán valami istenség lakoznék. Nyilvánvaló azért, hogy az emberek nem szakadnak addig a bálványimádásra, míg valami durvább vélekedés meg nem fertőzteti őket, jóllehet a bálványokat nem tartják magukban véve isteneknek, hanem azt képzelik, hogy azokban az istenség ereje lakozik. Ennélfogva akár Istent, akár valamelyik teremtményt ábrázolod ki magadnak, mikor azok előtt leborulsz imádkozni, már megigézett valamely babonaság. Ez oknál fogva az Úr megtiltotta nemcsak azt, hogy az ő ábrázolására művészileg készített szobrokat állítsanak fel, hanem azt is, hogy imádás céljaira akármilyen feliratokat, vagy köveket szenteljenek meg. Ugyanebből az okból van a törvény utasításához csatolva az imádásról szóló rész is. Mihelyt ugyanis az ember valami látható alakot eszel ki Istenről, annak hatalmát mindjárt ehhez az alakhoz is hozzáfűzi. Az emberek oly eltompult elméjüek, hogy Istent ahoz a tárgyhoz szegezik, amelyben kiábrázolják s ezért lehetetlen, hogy egyuttal ne imádják. Az nem lényeges, vajjon egyszerüen a bálványt imádják-e, vagy Istent a bálványban. Mert mindig bálványimádás marad, ha a bálvány bárminő szin alatt istenitiszteletben részesül. S mivel Isten nem akarja, hogy őt babonásan imádják, azért mindazt, amit a bálványokra fordítanak, tőle vonják el. Nyissák meg itt füleiket azok, akik védelmezni akarván a kárhozatos bálványimádást, mely az igaz vallást sok évszázaddal ezelőtt alaposan felforgatta, mindenféle nyomorúlt mentségbe kapaszkodnak! Senki sem tartja – ezt mondják – a képeket istenek gyanánt. A zsidók sem voltak oly meggondolatlanok, hogy ne emlékeztek volna arra, hogy Isten volt az, aki őket Egyiptomból kivezette, mielőtt a borjut készítették. Sőt midőn Áron azt mondta, hogy az, aki őket Egyiptom földéből kiszabadította, az Isten, – habozás nélkül helyeselték s világosan kifejezték, hogy ők a szabadító Isten mellett meg akarnak maradni s csak azt kivánják, hogy láthassák őt, amint borjú alakjában előttük megyen. S nem kell a pogányokat sem oly tompa elméjűeknek tartanunk, hogy be ne látták volna, hogy más az Isten, mint a fa és a kő. Mert bár a képeket kényük-kedvük szerint váltogatták, de szivükben mindig ugyanazokat az isteneket tartották meg. És bár egy istennek sok képe volt, de a sok kép dacára sem koholtak maguknak több isteneket. Továbbá naponta új képeket szenteltek fel, de azért nem gondolták, hogy új isteneket alkottak. Olvassuk el csak azokat a mentegetődzéseket, melyeket AugustinusIn Psal. 113. serm. 2. 4.* úgy ad elő, mint amelyeket korának bálványimádói szerettek ürügyül felhozni. A közrendbeliek nevezetesen, mikor feddették őket, azt válaszolták, hogy ők nem a látható dolgot imádják, hanem az istenséget, mely abban láthatatlanúl lakozik. Akik pedig – amint ő mondja – a tisztítottabb vallás hivei voltak, azt mondták, hogy ők sem a képet, sem a lelket nem imádják, hanem a testi kiábrázolásban csak mintegy jegyét látják annak a dolognak, melyet imádni tartoznak. Hogyan áll tehát a dolog? Az összes bálványimádók, zsidók és pogányok egyaránt, ugyanazon a véleményen voltak, melyet említettünk. Nem voltak megelégedve a szellemi ismerettel s azt gondolták, hogy a képekből Istennek biztosabb s közelebbi ismeretére tehetnek szert. Miután egyszer megtetszett nekik Isten ez oktalan kiábrázolása, ezúton haladtak tovább, míg hovatovább új varázslásoktól megcsalva, úgy gondolkoztak, hogy a képekben Isten nyilatkoztatja ki erejét. Mindamellett is úgy a zsidók szilárdan hitték, hogy e képekben ők az örök Istent, ég és föld egyetlen, igaz Urát imádják, mint a pogányok meg voltak győződve arról, hogy hamis isteneik, kiket költöttek, az égben laknak.

10. Aki tagadja, hogy ez azelőtt így volt, sőt még a mi korunkban is így van, szemérmetlenűl hazudik. Mert miért esnek térdre a képek előtt? Miért fordúlnak azokhoz úgy, mint Isten füleihez, mikor imádkozni akarnak? Bizonnyal igaz, amit AugustinusIn Psal. 113. 1. c. 5.* mond, hogy képre tekintve senki sem könyörög, vagy imádkozhatik aként, hogy ugyanakkor ne gondolná, hogy az meg fogja hallgatni, vagy ne remélné, hogy az megadja, amit óhajt. Ugyanazon Isten képei közt miért van oly különbség, hogy míg az egyikre rá sem néznek, vagy csak épen közönséges tiszteletben részesítik, addig a másik mindenféle ünnepélyes tiszteletben részesűl. Miért gyötrik magukat fogadalmi zarándoklásokkal olyan képek megnézése végett, melyeknek másolata saját házukban is megvan? Miért csatáznak a képekért manapság is végső lehelletig, úgy, mintha oltáraikról s tűzhelyeikről volna szó? Úgy, hogy könnyebben eltűrnék, hogy az egy Istent ragadják el tőlük, mint bálványaikat. Pedig a köznép durva tévelygéseit még nem is soroltam fel, (ezeknek száma végtelen és majdnem mindenkinek szivét elfoglalva tartják) s csak azt említem, amit maguk is bevallanak, midőn a bálványimádás vádjától leginkább akarják magukat tisztázni. Mi – így szólnak – nem nevezzük őket isteneinknek. De hiszen a zsidók és pogányok sem nevezték így hajdan. S a próféták mégsem szüntek meg őket lépten-nyomon feddeni azért a paráznaságért, melyet fával s kővel űztek; csupa olyan dologért, amit naponta művelnek azok, akik keresztyéneknek tartják magukat: nevezetesen azért, hogy Istent fában és kőben testileg imádták.

11. Ámbár tudom s nem is kell elhallgatni, hogy ők valami élesebb megkülönböztetéssel óhajtanak kisiklani kezeink közül, amelyről mindjárt bővebben megemlékezem. Mert azt hozzák fel, hogy az a tisztelet, melyben ők a képeket részesítik, (képtisztelet), s tagadják, hogy (bálványimádás). Igy beszélnek ugyanis, midőn azt tanítják, hogy az a tisztelet, melyet ők dúliának neveznek, Isten megsértése nélkül megadható a szobroknak és festményeknek. Tehát ártatlanoknak tartják magukat, ha csak szolgái s nem tisztelői a bálványoknak. Mintha bizony nem volna valamivel könnyebb valamit tisztelni, mint szolgálni valaminek. Pedig midőn a görög szóban keresnek menedéket, némileg gyermekesen önmagukat cáfolják. Mert ha a görög latrenein ige semmi egyebet nem jelent, mint tisztelni, akkor amit ők mondanak, épen annyit jelent, mintha megvallanák, hogy ők a képeket tisztelik, de tisztelés nélkül. Nem vethetik szememre, hogy szóhajhászással akarom őket megfogni; de épen ők árulják el tudatlanságukat, midőn szavakkal akarják elhomályosítani az együgyüek szemeit. De ha még oly szépen tudnak is beszélni, soha sem érhetik el ékesszólásukkal, hogy egy és ugyanazon dologról bebizonyítsák, hogy az kettő.Ne szóbeli, hanem tényleges különbséget mutassanak fel, hogy a régi bálványimádóktól különbözőknek tartsuk őket. Mert valamint a házasságtörő és gyilkos nem kerűli el a büntetést, ha bűnének más nevet ad, úgy őket is képtelenség felmenteni, ha valami finom elnevezést hazudnak, tényleg pedig egyáltalán nem különböznek azoktól a bálványimádóktól, kiket nekik maguknak is el kell itélniük. Annyira lehetetlen pedig, hogy ügyüket azokétól különválasszák, hogy inkább az egész bajnak forrása az a fonák verseny, mellyel amazokkal mérkőztek, midőn a jelképeket koholták ki, másrészt saját kezeikkel készítették el. 12. Nem vagyok azonban oly elfogult, hogy általánosságban helyteleníteném bárminő képek készítését. Mivel azonban a szobrászat és festészet Isten ajándékai, mindkettőnek tiszta s törvény szerinti használatát kivánom, nehogy azokat a dolgokat, amelyeket Isten az ő dicsőségére s a mi javunkra adott, fonák használattal bemocskolják, sőt egyenesen veszedelmünkre fordítsák. Mi azt tartjuk, hogy Istent látható alakban kiábrázolnunk nem szabad, mivel ezt ő maga megtiltotta s mivel ez nem is történhetik anélkűl, hogy dicsősége csorbát ne szenvedjen. Ne gondolják, hogy e véleményen csak magunk vagyunk. Akik a régi irók műveit ismerik, meg fogják látni, hogy azok valamennyien helytelenítették e bűnt. Ha még kiábrázolni sem szabad Istent testi képben, annál kevésbbé szabad azt a képet Isten gyanánt, vagy Istent abban a képben tisztelni. Ebből tehát az következik, hogy csak azt szabad kivésni és lefesteni, aminek felfogására a szem képes. Isten fenségét, mely sokkal dicsőségesebb, hogynem szemeink láthatnák, nem szabad disztelen rajzokkal megrontani. Lefesteni lehet tehát egyrészt a történeti eseményeket s másrészt a testek alakját, képét minden történelmi vonatkozás nélkűl. Az előbbiekben a tanításban és az intésben van valami hasznuk; viszont, hogy az utóbbiak gyönyörködtetésen kívül mi egyéb hasznot hajthatnak, nem látom át. És mégis bizonyos, hogy ilyen volt majdnem minden kép, mely eddig a templomokban állott. S ebből világosan láthatjuk, hogy azokat ott nem józan, megfontolt itéletből, hanem balga és megfontolatlan kivánságból állították fel. Nem szólok arról, hogy a képek nagyrészt milyen fonákul és illetlenűl voltak készítve, hogy a festők és a szobrászok – mint előbb érintém – mily szabados bujasággal jártak el; csak annyit mondok, hogy ha e képekben semmi vétek nem rejlenék is, a tanítás szempontjából nincs semmi értékük.

13. De mellőzzük ezt a különbséget s csak azt vizsgáljuk egy kissé, vajjon üdvös-e, hogy a keresztyén templomokban bárminő képek legyenek, akár olyanok, amelyek eseményeket, akár olyanok, melyek emberi alakokat ábrázolnak. Elsőben – ha a régi egyház tekintélye valami hatással van ránk – emlékezni fogunk, hogy ötszáz éven át, mikor még a vallás jobban virágzott és tisztább tudomány uralkodott, a keresztyén templomokban egyáltalán nem voltak képek. Először tehát akkor alkalmazták a képeket a templomok diszítésére, mikor az istentisztelet tisztasága némileg elfajult. Nem vitázom afelől, hogy minő okok vezették azokat, akik a képek használatának első kezdeményezői voltak, de ha kort korral vetsz egybe, meglátod, hogy ezek nagyon elhajoltak azoknak tisztaságától, akiknek képeik nem voltak. Hogyan? Hát azt gondoljuk, hogy a szent atyák tűrték volna, hogy az egyház oly hosszú ideig nélkülözze azt a dolgot, melynek hasznos és üdvös voltáról meg voltak győződve? De bizonyára, mivel úgy látták, hogy abban vagy semmi vagy igen kevés haszon s viszont igen nagy veszély rejlik, nem annyira tudatlanságból s nemtörődömségből mellőzték, hanem inkább előrelátó okosságból utasították vissza. Erről AugustinusEpist. 49 (102) quaest. 3.* is világos szavakkal tanuskodik. „Mikor – úgymond – ezeket tisztes magasságra székekbe helyezik, hogy az imádkozók és áldozók megláthassák őket, a lelkes tagokhoz és érzékekhez való hasonlóságuk következtében, bár lelkük s öntudatuk nincs, mégis oly módon hatnak az erőtlen lelkekre, hogy szinte élni és lehelni látszanak” stb. MásuttIn Psal. 113. Serm. 2, 5. 6.* így szól: „Mert a tagok alakja azt eszközli s mintegy erőszakolja ki, hogy a testben élő lélek inkább gondolja, hogy a test, melyet az övéhez hasonlónak lát, szintén él.” Kevéssel utóbb: „A képek sokkal alkalmasabbak a nyomorúlt léleknek az egyenes utról letérítésére, mivel szájuk, szemük, fülük s lábuk van, mint megjavítására, mivel nem beszélnek, nem látnak, nem hallanak s nem járnak.” Ugy látszik, hogy János ez okból óhajtott óvni minket nemcsak a képimádástól, hanem maguktól a képektől is (I. Ján. 5:21). S mi abból a borzasztó őrjöngésből, mely ezelőtt a föld kerekségét hatalmába ejtette s mely a kegyességet csaknem teljesen kiirtotta, kelleténél jobban tapasztaltuk, hogy mihelyt a templomba képeket helyeznek el, mintegy jelet emelnek a bálványimádásra, mivel az emberi ostobaság nem tudja annyira fékezni magát, hogy tüstént babonás istentiszteletbe ne merüljön. Hogy ha ily nagy veszély fenyegetne is, mindazáltal elgondolva azt, hogy a templomok mily cél szolgálatában állanak, mindenképen méltatlannak tetszik előttem azok szentségéhez, hogy más képeket fogadjanak magukba, mint ama világos és élő képeket, melyeket az Úr igéjével megszentelt. A keresztséget és az urvacsoráját értem a többi szertartásokkal együtt, melyek szemeinket sokkal hatalmasabban magukhoz vonzzák és sziveinket hathatósabban megindítják. Ime a képeknek hasonlíthatatlan haszna, amit semmi kinccsel nem lehet megfizetni, ha a pápistáknak hitelt adunk.

14. Azt hiszem, hogy erről a dologról már eleget szólottunk. De a nicaeai zsinat – nem az a nevezetes, amelyet Nagy Konstantin hivott össze, hanem amelyet Iréne császárné parancsára tartottak 800 évvel ezelőtt – arra kényszerít, hogy még egyet-mást elmondjak. Mert e zsinat azt határozta, hogy a képeket nemcsak meg kell tartani a templomokban, hanem imádni is kell azokat. Mert bármit mondottam is, ezzel szemben súlyosan esik mérlegbe e zsinat tekintélye. Ámbár az igazat megvallva, ezzel mit sem törődöm s inkább arra akarok rámutatni olvasóim előtt, hogy mennyire mentek esztelen dühükben azok, akik jobban kivánták a képeket mint keresztyénekhez illett volna. De előbb végezzünk ezzel! Akik ma a képek használatát védik, ama nicaeai zsinat képvédő határozatát hozzák fel. Van Nagy Károly neve alatt egy cáfoló könyv, melynek előadásmódjából azt lehet következtetni, hogy valósággal abban az időben keletkezett. Ebben elő van adva azoknak a püspököknek véleménye, akik a zsinaton jelen voltak s fel vannak sorolva azok a bizonyítékok, melyekkel harcoltak. A keletiek követe, János ezt mondotta: „Isten az embert saját képére teremtette”: s ebből azt a következtetést vonta le, hogy használni kell a képeket. Ugyancsak ő vélte, hogy a képeket ez a mondás is ajánlja nekünk: „Mutasd meg nekem a te orcádat, mivel igen gyönyörüséges.” Egy másik annak bebizonyítására, hogy a képeket az oltárokra kell helyezni, ezt a bizonyítékot hozta fel: „Senki sem gyújtja meg a gyertyát és teszi azt a véka alá.” Megint más, hogy azok szemlélését, ránk nézve hasznosnak bizonyítsa, ezt a verset idézte a zsoltárból: „Uram, világosítsd meg rajtunk a te orcád fényét.” A harmadik meg abba kapaszkodott, hogy valamint a pátriárkák részt vettek a pogányok áldozataiban, úgy a keresztyéneknél is legyenek meg a szentek képei a pogányok bálványai helyett. E bizonyítékok sorába erőszakolták e mondást is: „Uram, szeretem házadnak ékességét!” De a legszellemesebb ez a magyarázat: „amint hallottuk, úgy láttuk is”. Istent tehát nemcsak az ige hallásából ismerjük meg, hanem a képek szemléléséből is. Épen ilyen Theodorus püspöknek éleselméjüsége is: „Csodálatos – úgymond – Isten az ő szentjeiben. De egyebütt ez olvasható: a szentekben, kik a földön vannak; tehát ezt a képekre kell vonatkoztatni”. Végezetre oly rothadt izetlenségeket hoznak fel, hogy szégyenlem azokat felsorolni.

15. Midőn az imádásról folyt a vita, elősorolják Faraónak, József vesszejének, sőt a Jákob által felemelt jelnek imádását is. Bár ez utóbbiban nemcsak a Szentirás értelmét rontják meg, hanem olyan dolgot emlegetnek, melyről sehol sem lehet olvasni. Továbbá igen szilárd és alapos bizonyítékoknak tünnek fel előttük a következő mondások: „Imádjátok lábainak zsámolyát”, „imádjátok őt szent hegyén”, „a Te orcád előtt esedeznek a nép minden gazdagai”, stb. Ha valaki gúnyból a bálvány képek védelmezőit nevetségessé akarná tenni, gondolhatna-e ki nagyobb és otrombább sületlenségeket? S hogy tovább valami kétség ne forogjon fenn, Theodosius mirai püspöki a saját archidiakonusa álmai alapján oly komolyan erősítette, hogy a képeket imádni kell, mintha csak valami mennyei kinyilatkoztatásra hivatkoznék. Rajta, jőjjenek hát csak a bálványok tisztelői és szorongassanak e zsinat határozatával! Mintha bizony azok a tisztelendő atyák nem játszanák el minden hitelüket, mikor a Szentirás egyrészt oly gyerekesen tárgyalják, másrészt azt oly istentelenűl s rútul meghamisítják!

16. Most térek az istentelenség szörnyüségeihez, melyeket, hogy ki mertek okádni – elég csoda, de hogy azokért őket mindenek kárhoztatásával felelősségre nem vonták, kétszerte nagyobb csoda. S ezt a bünös esztelenséget, már csak azért is érdemes felhozni, hogy legalább a régiség mázát, melyet a pápisták olyan szivesen hoznak fel a képek tiszteletéről, lehúzhassuk. Amori Theodosius püspök átkot zúg mindazok ellen, kik a képeket nem akarják imádni. Más ismét az összes, Görögországot és keletet ért csapásokat azon bűnnek tulajdonítja, hogy a képeket nem imádták. Micsoda büntetésre méltók hát a próféták, apostolok, mártirok, kiknek idejében még nem voltak képek? Felhozzák aztán, hogy ha a császár képéhez illatos füsttel s tömjénezéssel lehet közeledni, mennyivel inkább meg kell adnunk e tiszteletet a szentek képeinek. Constantius pedig, a cyprusi Constancia püspöke, kijelenti, hogy ő a képeket tisztelettel fogadja s erősíti, hogy megadja ezeknek is azt a tiszteletet, mely az élő Szentháromságot megilleti; aki ezt tenni vonakodik, egyházi átok alá veti s kárhoztatja a manichaeusokkal és marcionitákkal együtt. És ne gondoljuk ám, hogy ez csak egy ember véleménye, mert a többiek is helyeslik kijelentését. Sőt János, a keletiek követe, túlságos hevétől elragadtatva azt állítja, hogy sokkal jobb volna egy városba az összes bordélyházakat bevinni, mint a képek tiszteletét megtagadni. Végre közmegegyezéssel kimondják, hogy az összes eretnekeknél hitványabbak a samaritánusok, de a képrombolók hitványabbak még a samaritánusoknál is. Egyébként, hogy a szinjátéknak meglegyen a maga szokott vége: Tapsoljatok, – záradékul odateszik, hogy örüljenek és örvendezzenek azok, akiknek Krisztus képe birtokukban van s annak áldozatot mutatnak be. Nos, hát hol van itt a latria és dulia között való különbségtétel, mellyel Istennek s az embereknek szemét szokták bekötni? Hiszen ez a zsinat kivétel nélkül ugyanannyi tisztelettel adózik a képeknek, mint az élő Istennek!