TIZEDIK FEJEZET.

A Szentirás, hogy minden babonát megszüntessen, az igaz Istent kizárólagosan állítja szembe a pogány népek isteneivel.

1. Mivel azonban azt állítottuk, hogy Isten ismeretét, melyet egyébként a világ alkotmánya és az összes teremtmények világosan előnkbe adnak, mégis hathatósabban és felfoghatóbban a Szentirás magyarázza meg, érdemes most már vizsgálat alá vennünk, vajjon az Úr a Szentirásban olyannak mutatja-e magát előttünk, mint aminő ábrázolását előbb már láttuk műveiben. A tárgy mindenesetre hosszadalmas volna, ha valaki annak alapos előadásánál hosszasabban akarna időzni. De én megelégszem azzal, ha mintegy utbaigazítást nyújthatok, melynek figyelmeztetésére a kegyes elmék megtudják, hogy Isten felől a Szentirásban mit kell kutatniok leginkább s amely egyuttal a kutatás biztos céljához is elvezérli őket. Nem említem itt még azt a rendkivüli szerződést, mellyel Ábrahám sarjadékát a többi pogány népektől elválasztá. Mert Isten már akkor, mint megváltó, jelent meg, mikor önként gyermekeivé fogadta azokat, akik ellenségei voltak; mi pedig itt még Istennek csak arról az ismeretéről szólunk, mely vele, mint a világ teremtőjével foglalkozik s még nem emelkedik a közbenjáró Krisztushoz. Bár nemsokára szükséges lesz néhány új-szövetségi helyet is idéznem, aminthogy a teremtő Isennek mind hatalma, mind pedig a teremtett dolgok megtartásában nyilvánuló gondviselése ebből is igazolható, mindamellett figyelmeztetni akarom az olvasókat arra, hogy mit szándékozom most tárgyalni, nehogy a kijelölt határokon túlcsapongjanak. Mert ezuttal elég azt tudnunk, hogy Isten, az ég és föld teremtője, miként igazgatja a világot, melyet teremtett. Lépten-nyomon magasztaltatik mind atyai jósága, mind jó cselekvésre hajlandó akarata, s egyuttal példák vannak felhozva szigoruságáról, melyek őt a bűnök igazságos megtorlójául tüntetik fel, kivált mikor türelme mit sem használ a megátalkodottakkal szemben.

2. Némely helyen azonban még világosabb leirások tárulnak elénk, melyek mintegy képben mutatják fel nekünk az ő valóságos ábrázatát. Mert midőn Mózes őt leirja, úgy tetszik, mintha valóban röviden mindent egybe akart volna foglalni, ami róla embernek tudni szükség. „Jehova – ugymond (II. Móz. 34:6) – Jehova irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer iziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban és a fiak fiaiban harmad- és negyediziglen.” Itt figyelembe kell vennünk, hogy ez a hely örökkévalóságát és önmagától való létét hirdeti azzal, hogy felséges nevét kétszer ismétli, aztán pedig, hogy azokat az erőit említi fel, melyek őt előttünk nem úgy rajzolják le, hogy milyen önmagában, hanem, hogy minő velünk szemben –: hogy az ő ismerése bennünk inkább élő érzésen, mint üres és magasan szárnyaló elmélkedésen alapuljon. Továbbá azoknak az erőknek felsorolását halljuk itt, melyekről megjegyeztük, hogy égen és földön előnkbe ragyognak. Ezek az erők: kegyessége, jósága, irgalma, igazsága, itélete, igazmondó volta. Mert ereje és mindenható hatalma ez alatt a név alatt elohim foglaltatik össze. A próféták is ugyanezekkel a jelzőkkel tisztelik őt meg, mikor szent nevét teljes dicsőségben akarják feltüntetni. S hogy sok példát ne kelljen felsorolnunk, elégedjünk meg most egy zsoltárral (145), melyben összes erői oly pontosan fel vannak sorolva, hogy szinte úgy látszik, hogy semmi sem maradt ki. És még sincs e helyen semmi olyas említve, amit a teremtett világban ne szemlélhetnénk. Annyira olyannak érezzük Istent a tapasztalat útmutatása mellett, amilyennek magát igéjében kijelenti. Jerémiásnál (9:24), midőn kijelenti, hogy milyennek kivánja, hogy ismerjük, nem használ oly teljes leirást, de az értelme ennek is ugyanaz. „Aki dicsekszik, úgymond, azzal dicsekedjék, hogy értelmes és ismer engemet, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, itételet és igazságot gyakorlok e földön.” S e három dolgot bizonyára kiválólag szükséges ismernünk: irgalmát, amelyen egyedül nyugszik üdvösségünk; itéletét, melyet naponként gyakorol az istentelenek felett s amely egyre súlyosabban függ felettük örök veszedelmükre; igazságát, mely megtartja s kegyesen gyámolítja a hiveket. Ezeket összefoglalva, a próféta tanusága szerint elégséged vagyon, amivel Istenben dicsekedhetel. De azért nem merül feledésbe igazmondó volta, hatalma, szentsége, vagy jósága sem. Mert hogyan állhatna meg irgalmasságának, igazságának s itéletének ismerete, melyet itt keresünk, ha nem támaszkodnék az változhatatlan igazmondó voltára? S mint hinnők, hogy ő a földet itélettel és igazsággal igazgatja, ha erejét nem ismernők? S honnan ered irgalmassága, ha nem jóvoltából? Végtére, ha minden útja irgalom, ítélet és igazság, ezekben szentsége is látható. Továbbá a Szentirásban elénk adott istenismeret ugyanazon célra van rendelve, mint ama másik, mely a teremtett világba bevésve tündöklik. Első sorban tudniillik istenfélelemre, aztán bizodalomra hivogat minket, azaz, hogy megtanuljuk, hogy életünk tökéletes, ártatlan voltával s képmutatás nélküli engedelmességgel tiszteljük őt és teljesen csak jóságától függjünk.

3. De e helyen csak az a szándékom, hogy az Isten ismeretéről szóló általános tan tartalmát egybefoglaljam. S az olvasók első sorban azt jegyezzék meg, hogy a Szentirás azért, hogy minket az igaz Istenhez vezéreljen, határozottan kizárja és elveti a pogányok összes isteneit, amivel a vallás majdnem minden időben megfertőztetett. Igaz ugyan, hogy az egy Istennek neve mindenütt ismert és tisztelt volt. Mert még azok is, akik az isteneknek roppant tömegét imádták, valahányszor velükszületett természetes józan ésszel szólottak, egyszerűen Isten nevet használtak, mintha egy Istennel is megelégedtek volna. Okosan jegyzé ezt meg Justinus mártir, aki e célból könyvet irt Isten egyedül uralkodásáról s ebben sok bizonyítékkal mutatá ki, hogy Istennek egysége minden ember szivébe be van vésve. Ezt igazolja Tertullianus a közönséges beszédből is. De mivel hiábavalóságuk következtében egytől-egyig valamennyien a hamis hazugságok karjaiba vagy belesodortattak, vagy beleestek s így értelmük elhomályosodott, mindaz, amit természetszerüleg éreztek az egy Istenről, nem volt egyébre jó, csak arra, hogy megfossza őket minden mentségüktől. Mert közülük még a legbölcsebbek is szemlátomást kimutatják elméjük balga tévelygését, midőn azt kivánják, hogy valamely Isten legyen segítségükre s így könyörgéseikkel bizonytalan istenekhez fordulnak. Vegyük figyelembe azt is, hogy midőn ők Isten természetét sokszorosnak képzelték, bár nem gondolkodtak oly képtelenűl, mint a durva tömeg Jupiterről, Merkurról, Vénuszról, Minerváról s a többiekről, maguk sem voltak mentek a Sátán csalásaitól. És már másutt is megmondottuk, hogy a bölcsészek is éles ésszel bárminő menedékeket gondoltak is ki a maguk számára, az Istentől való elszakadás vádját el nem háríthatták magukról, mivel Isten igazságát mindnyájan megrontották. Ezért parancsolá Habakuk (2:20), midőn minden bálványt kárhoztatott, hogy Istent az ő templomában kell keresni, hogy a hivek más Istent be ne fogadjanak, mint aki magát igéjében kijelenté.