KILENCEDIK FEJEZET.

A kegyesség minden alapját felforgatják azok a rajongók, akik az Irás mellőzésével a mennyei jelenésekhez kapkodnak.

1. Azokról pedig, akik a Szentirást megvetve, nem tudom, minő utak felől álmodnak, melyeken Istenhez juthatnak, nem annyira azt kell gondolnunk, hogy tévelygés rabjai, mint inkább azt, hogy őrjöngő bolondok. Mert a minap bizonyos tévelygők léptek fel, akik dölyfösen emlegetik, hogy őket maga a Szentlélek tanítja s megvetik a Szentirás olvasását és kinevetik azoknak együgyüségét, akik – mint ők állítják – a holt és megölő betüt még követik. De szeretném tudni, hogy minő lélek az, amelynek ihletése oly magasra emeli őket, hogy a Szentirás tudományát, mint gyerekeset és értéktelent, megvetni merészelik. Mert ha azt mondják, hogy e lélek Krisztus lelke, igen nevetséges lesz vak önbizalmuk, ha ugyan, amint hiszem, elfogadják azt, hogy Krisztus apostolait és az első egyház egyéb hiveit is e lélek világosítá meg. Pedig azok közül egy sem tanulta tőle az Isten igéjének megvetését, hanem inkább valamennyien nagy tisztelettel voltak eltelve az Irás iránt, amint erről irataik a legvilágosabban tanuskodnak. S bizonyára így is jövendölte Ézsaiás ajaka (59:21). Mert mikor ezt mondja: „lelkem, amely rajtad nyugoszik és beszédeim, amelyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból és magodnak szájából és magod magvának szájából soha örökké”, bizonyára nem úgy köti a régi népet a külső tudományhoz, mintha az elemi iskolás volna, hanem inkább azt tanítja, hogy az új egyháznak Krisztus uralma alatt igazi és teljes boldogsága épen az lesz, hogy ép úgy fogja kormányozni Isten igéje, mint az ő Szentlelke. Ebből azt következtetjük, hogy ezek a semmirekellők istentelen szentségtöréssel választják szét azt, amit a próféta elválhatatlanul összekötött. Vegyük figyelembe még, hogy Pál a harmadik égbe ragadtatva sem szünt meg a törvény és a próféták tanulmányozásában előbbre haladni, aminthogy Timotheust, a kiváló képességü tudóst is buzdítja (I. Tim. 4:13), hogy a Szentirás olvasásával foglalkozzék. Emlékezetre méltó ama magasztalás is, melyben a Szentirást részesíti, midőn így szól (II. Tim. 3:16): „Az Irás hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, – hogy tökéletes legyen az Isten embere.” Minő ördögi őrjöngés tehát azt hazudni, hogy csak mulandó és időleges haszna van annak a Szentirásnak, mely Isten fiait a tökéletesség legvégső céljáig elvezérli! Aztán szeretném, ha arra is válaszolnának, hogy vajjon más lelket vevének-e, mint amelyet az Úr az ő tanítványainak igért? Bár a legynagyobbfoku őrjöngésben szenvednek, mégsem gondolom, hogy oly szédelgés rabjai volnának, hogy még ezzel is mernének kérkedni. Mert minőnek is mondá Krisztus a lelket, melyet tanítványainak igért? Olyannak, mely nem magától szól, hanem lelkükbe csepegteti és sugalja mindazt, amit ő igéjében már rájuk bizott (Ján. 16:13). A nekünk igért léleknek tehát nem tiszte az, hogy új és hallatlan kijelentéseket eszeljen ki, vagy valamely új tudományt koholjon, melynek hatása alatt az evangélium bevett tudományától elhajoljunk, hanem hogy épen azt a tudományt, melyet nekünk az evangélium ad, elméinkben megpecsételje.

2. Ebből könnyen megérthetjük, hogy a Szentirás olvasásának és tanulmányozásának teljes buzgalommal kell nekilátnunk, ha Isten lelkétől valamely hasznos gyümölcsöt óhajtunk nyerni. Aminthogy Péter is dicséri (II. Pét. 1:19) azoknak buzgalmát, akik figyelemmel vannak a prófétai tanításra, amelyről pedig már szinte azt hihette az ember, hogy az evangélium fényének kigyulta után jelentőségét elvesztette. Viszont pedig, ha valamely lélek Isten igéjének bölcseségét mellőzve, más tudományt erőszakol reánk, méltán esik a hiábavaló hazudozás gyanúja alá. Mert hogyan áll a dolog? Mikor a Sátán a világosság angyalává változtatja magát, minő tekintélye lehet nálunk a léleknek, ha csak meg nem különböztetik azt a legbiztosabb ismertető jelek? S valóban Isten szava egészen világosan megjelölte azt előttünk; csakhogy ezek a nyomorultak önként saját vesztükbe akarnak rohanni, midőn a Szentlelket inkább önmagukban, mint Istennél keresik. De itt azt állítják, hogy méltatlan az, hogy Isten lelke, melynek mindenek felett kell állnia, a Szentirásnak alája vettetik. Mintha bizony a Szentléleknek gyalázatára válnék az, hogy magával mindig egyező és azonos, magához mindenben következetes és sohasem változik. Ha talán emberi, angyali, vagy valami idegen szabály járma alá kényszerítenők, akkor kellene róla állítanunk, hogy a többi dolgok sorába, vagy – ha úgy tetszik – szolgaságba hajtatik. De midőn önmagával hasonlítjuk össze, midőn önmagában vizsgáljuk, ki mondja, hogy ezzel igaztalanságot követnénk el ellene? De hát ekként mégis vizsgálat tárgyává tesszük! Elismerem. Fenségét azonban épen ez által óhajtotta előttünk szentesíteni. Nekünk bőven elégnek kell tartanunk, ha pusztán megjelenti is magát előttünk. Hogy azonban az ő neve alatt az ördögnek lelke ne férkőzzék hozzánk, azt akarja, hogy a Szentirásban adott képéről ismerjünk rá. A Szentirásnak ő a szerzője. Önmagától különböző és eltérő nem lehet. Aminőnek tehát ott egyszer magát megmutatta, kell, hogy örökre olyan maradjon. S ez rá nézve nem megszégyenítő, ha csak talán azt nem tartanók tisztességesnek, ha önmagával meghasonlanék s elfajulna.

3. Hogy pedig minket azzal rágalmaznak, hogy mi a holt betünek engedelmeskedünk, ebben látjuk, hogy miként bünhödnek a Szentirás megvetéséért. Mert eléggé bizonyos, hogy Pál apostol e pontnál (II. Kor. 3:6) a hamis apostolok ellen küzd, kik a Krisztus nélkül való törvényt ajánlgatva, elvonták a népet az új-szövetség jótéteményétől, melyben Krisztus Urunk igéri, hogy törvényét a hivek lelkébe vési és szivükbe irja. Megholt tehát a betű és gyilkos az Úr törvénye, ha azt Krisztus kegyelmétől elválasztva olvassuk és ha szivünket érintetlenül hagyva, csak fülünkbe cseng. Hanem ha a Szentlélek segélyével hathatósan szivünkbe vésődik s Krisztust állítja elénk: akkor az élet igéje, mely megtéríti a lelkeket és bölcsekké teszi az együgyüeket stb. Sőt ugyancsak ezen a helyen igehirdetését az apostol a Szentlélek szolgálatának mondja (II. Kor. 3:8) s ezzel világosan jelzi, hogy a Szentlélek az ő igazságával, melyet a Szentirásban kifejezett, oly szoros összeköttetésben áll, hogy erejét akkor hozza napfényre és fejti ki valójában, mikor az Igének meg van az őt megillető tisztelete és méltósága. S ezzel egyáltalán nincs ellentétben amit fentebb mondottunk, hogy t. i. maga az ige sem bizonyos előttünk, ha a Szentlélek bizonysága nem támogatja. Mert az Úr bizonyos kölcsönös kötelékkel kapcsolta össze az Igének és Szentlelkének bizonyosságát, hogy az igében való szilárd hit foglaljon helyet sziveinkben, mikor felragyog azokban a Lélek, mely velünk ott az Isten képét láttatja, hogy viszont minden csalódástól való félelem nélkül fogadjuk el a Szentlelket, mihelyt azt igazi képében, azaz az igében felismerjük. Így van ez valóban. Isten nem rövid ideig tartó mutogatás céljából adta az embereknek az igét, hogy azt Szentlelkének jövetelkor tüstént eltörölje, hanem ugyanazt a lelket küldötte alá, melynek erejével az igét adta, hogy e Szentlélek az ő munkáját az ige hathatós támogatásával véghez vigye. Ily módon nyitotta meg Krisztus a két tanitvány értelmét (Luk. 24:27), nem azért, hogy a Szentirást elvetve, csak magukban bölcselkedjenek, hanem hogy a Szentirást megértsék. Hasonlóképen Pál (I. Thess. 5:19–20) mikor a thesszalónikabelieket inti, hogy a Szentlelket ki ne oltsák, nem ragadja őket ige nélkül való haszontalan magasan csapongó elmélkedésekre, hanem mindjárt megjegyzi, hogy a próféciákat meg ne vessék. S ezzel kétségtelenül azt adja tudtukra, hogy mihelyt a próféciák megvettetnek, a Szentlélek világa is kioltatik. Mit szólhatnának ehhez azok a pöffeszkedő rajongók, kik azt az egyet tartják kiváló megvilágosodásnak, hogy Isten igéjét nyugodtan sutba dobva, saját álmodozásukat állítják épp oly bizakodva, mint vakmerően annak helyébe. Isten fiaihoz bizonyára egészen más józanság illik. Mert ezek valamint látják, hogy Isten lelke nélkül az igazság minden fényétől meg vannak fosztva, úgy azt is tudják, hogy az ige az az eszköz, mellyel az Úr a Szentlélek világosságát hiveinek osztogatja. Mert nem ismernek más Szentlelket, mint amely az apostolokban lakott és szólt s melynek szava őket folyton hivogatja, hogy az igét hallgassák.