HETEDIK FEJEZET

Kimutatása annak, hogy a Szentlélek bizonyságával kell a Szentirást megerősíteni, hogy annak tekintélye bizonyos legyen, továbbá, hogy istentelen hazugság az, hogy a Szentirás hitelessége az egyház itéletétől függ.

1. Mielőtt azonban tovább mennék, szükségesnek látok néhány megjegyzést közbe szőni a Szentirás tekintélyéről, hogy ezekkel ne csak előkészítsem a lelkeket a Szentirás tiszteletére, de eloszlassam a kételyeket is. Továbbá, miután kétségtelen igazság, hogy Isten beszéde az, mely a Szentirásban előadatik, nincs egyetlen oly kétségbeesetten vakmerő ember, aki e beszéd szavaiban kételkedni merészelne, hacsak a közönséges józan észtől, sőt emberi természetétől is nincs megfosztva. De mivel Isten nem szól mindennap az égből, s csak a Szentirás maradt fenn olyan gyanánt, melyben Isten jónak látta örök emlékezete igazságát megszentelni, a Szentirásnak csak azért van a hivők körében teljes tekintélye, mivel tudják, hogy az égből akképen adatott, mintha magának Istennek élő szava hangzanék abban onnan felülről. S így bizonyára nagyon megérdemli, hogy róla bővebben tanítsunk s alaposabb tárgyalás alá vegyük. De bocsássanak meg az olvasók, ha inkább azt veszem figyelembe, hogy megkezdett művem terjedelme mennyit enged meg, mint azt, hogy e nagyjelentőségü tárgy mit igényel.

Sokaknál felettébb elhatalmaskodott az a veszélyes tévedés, hogy a Szentirásnak csak annyi tekintélye van, amennyit az egyház hozzájárulása enged neki. Mintha bizony Isten örökkévaló és változhatatlan igazsága emberi véleményre támaszkodnék. Mert ezt kérdik a Szentlélek csufjára: „Ki tesz bizonyságot arról, hogy a Szentirás Istentől származik? Ki biztosít bennünket, hogy az korunkig épségben és sértetlenül jutott el? Ki győzhetne meg afelől, hogy ezt a könyvet tiszteletben kell részesítenünk, a másikat pedig az ily könyvek sorából ki kell rekesztenünk, ha az egyház mind e dologról biztos szabályt nem adna elénk?” Azt mondják tehát, hogy az egyház meghatározásától függ, hogy mily tisztelettel kell lennünk a Szentirás iránt, s hogy mely iratokat kell felvennünk annak könyvei közé. Igy a szentségtörők, míg az egyház örve alatt zabolátlan zsarnokságot akarnak behozni, azzal mit sem törődnek, hogy úgy magukat, mint másokat minő képtelenségek foglyává teszik, csak azt az egyet sajtolhassák ki az együgyüekből, hogy az egyháznak minden szabad. Pedig ha ez így van, minő sors várakozik azokra a nyomorúlt emberekre, akik az örök élet szilárd biztonságát keresik, ha az arra vonatkozó összes igéretek csak emberi véleményre támaszkodva állhatnak fenn? Vajjon, ha ily választ hallanak, szünik-e reszketésük és bizonytalanságuk? Viszont az istentelenek részéről minő gúny tárgya hitünk mindenki előtt, mily nagy gyanuba keveredik, ha azt hiszik róla, hogy tekintélyét, mintha az különben kétes volna, az emberek jóvoltából nyerte. 2. De az ily szőrszálhasogatásokat az apostol egyetlen szava (Ef. 2:20) eléggé megcáfolja, midőn azt tanítja, hogy az egyház az apostolokon és prófétákon épül föl. Ha az egyház alapja a prófétai és apostoli tanítás, úgy szükség, hogy ennek bizonysága előbb megvolt legyen, mintsem az egyház létezett volna. Nem jelent semmit az a szőrszálhasogatás sem, hogy bár az egyház tényleg ebből vette eredetét, kétes marad, hogy mely könyveket kell a prófétáknak és apostoloknak tulajdonítanunk, ha csak az egyház e tekintetben nem dönt. Bárhol lép is föl ez a tanítás, az egyházat bizonyára megelőzte annak elfogadása és bevevése, mert enélkül maga az egyház sem létezhetett volna soha. Ezért igen hiábavaló hazugság az, hogy az egyház helyeslésétől függ annak bizonyossága. Mert midőn az egyház elfogadja a Szentirást és szavazatával sajátja pecsétli, nem úgy szerez neki méltóságot, mint ha előbb kétes s némely tekintetben vitás lett volna, hanem mivel megismeri, hogy az ő Istene igazságát tartalmazza, azt minden haladék nélkül kegyes buzgósággal tiszteli. Ami pedig azt a kérdést illeti, honnan tudjuk, hogy az Istentől származik az Irás, ha csak az egyház döntéséhez nem fordulunk? ez épen olyan, mintha valaki azt kérdezné, hogyan különböztetjük meg a világosságot a sötétségtől, a fehéret a feketétől, az édeset a keserűtől. Mert a Szentirás nem kevésbbé hordozza magán az igazság ismertető jegyeit, mint a fehér és fekete tárgyak szinüket, az édes és keserű dolgok ízüket.

3. Jól tudom, hogy általában Augustinus mondását hozzák föl ellenünk, ahol azt mondja, hogy ő még az evangéliumnak sem hinne, ha az egyház tekintélye nem indítaná arra.Contra Epistolam fundamenti, c. 5.* De hogy mily fonákúl és félrecsavarva idézik ezt ily értelemben, az összefüggő szövegből könnyű megérteni. Augustinusnak a manichaeusokkal volt vitája, akik azt akarták, hogy nekik minden ellenmondás nélkül higyjenek, midőn anélkül, hogy bizonyították volna, azt állították, hogy az igazság az ő részükön van. Minthogy pedig manichaeusi tudományuk elhitetése végett az evangélium bizonyságára hivatkoztak, Augustinus azt kérdé, hogy mit tennének, ha oly emberre találnának, aki az evangéliumnak nem hinne? Minő bizonyítással hitetnék el vele tanukat? Aztán így szól: „Én nem hinnék az evangéliumnak sem” – stb. s azt jelzi ezzel, hogy őt midőn még hitetlen volt, másként nem lehetett arra vezérelni, hogy az evangéliumot Isten valódi igazsága gyanánt elfogadja, csak úgy, hogy az egyház tekintélye meggyőzte. S ugyan lehet-e csodálni, ha valakire, aki még Krisztust nem ismeri, emberi tekintély is hatással van? Augustinus tehát nem tanítja e helyen azt, hogy a kegyesek hite az egyház tekintélyén alapúlt, sem nem gondolja, hogy az evangélium hitelre méltósága is e tekintélytől függne, hanem egyszerűen azt véli, hogy a hitetlenek az evangéliumot egyáltalán nem találják hitelre méltónak s így Krisztus számára nem volnának megnyerhetők, ha az egyház köztudata erre nem kényszerítené őket. E feltevését kevéssel előbbImo post scilicet eiusd. libri c. 14.* világosan megerősíti, midőn így szól: „Mikor dicsérem, amit hiszek s kinevetem, amit te hiszesz, mit gondolsz, mi más felett kell döntenünk, s mit kell egyebet cselekednünk, mint hogy elhagyjuk azokat, akik minket biztos dolgok megismerésére hivogatnak, s aztán azt parancsolják, hogy a bizonytalan dolgokat higgyük el; és kövessük azokat, akik minket arra hivogatnak, hogy előbb higgyük, amit még meg nem foghatunk s épen a hit által megerősödvén, megérdemeljük azt, hogy hitünk tárgyát érthessük, nem ember, hanem maga az Isten világosítván s erősítvén meg bensőképen értelmünket.” Ezek bizonyára Augustinus szavai, melyekből bárki könnyen meggyőződhetik arról, hogy e szent férfiúnak nem az volt a szándéka, hogy a hit, melyet a Szentirásból vettünk, az egyház jóváhagyásától és itélésétől függjön, hanem csak, hogy kijelentse, amit mi is igaznak tartunk, hogy mindazokat, akiket még a Szentlélek meg nem világosított, az egyház iránt való tisztelet indítja tanulékonyságra, hogy az evangéliumból a Krisztusban való hitet képesek legyenek megtanulni; s így az egyház tekintélye az a bevezetés, mely az evangéliumba vetett hitre előkészít bennünket. Mert amint látjuk, azt akarja, hogy a kegyesek bizonyossága egészen más alapon nyugodjék. Egyébiránt nem tagadom, hogy amanichaeusokat gyakran szorongatja az egész keresztyén egyház közmegegyezésével, midőn az irást akarja érvényesnek kimutatni, melyet azok visszautasítottak. Ezért feddi FaustustLibr. 32. passim.* is, hogy nem veti magát alá az evangéliumi igazságnak, mely oly szilárd alapokon épült, oly biztos, melynek dicsősége olyan messze elhatott s melyet az apostolok idejétől kezdve az előzők nyomdokaiban való biztos haladás ajánl. De soha nem is gondol arra, hogy azt tanítsa, mintha az a tekintély, amit a Szentirásnak tulajdonítunk, az emberek meghatározásától s döntésétől függne. Csak arra hivatkozik, aminek e vitánál a legnagyobb jelentősége volt, t. i. az egyház egyetemes itételére, amelyben ellenfeleivel szemben fölényben volt. ha valaki ennek bővebb bizonyítását kivánja, olvassa el Augustinus könyvecskéjét „A hit hasznáról” s úgy fogja találni, hogy ő a hitnek csak olyan készségét és hajlandóságát ajánlja, mely csak a bejárást nyitja mg előttünk s – amint ő mondja – az igazság keresésének alkalmas kezdetéül szolgál; mindazáltal nem kell mégsem semmi vélekedésben megnyugodnunk, hanem a biztos és szilárd igazságra kell támaszkodnunk.

4. Nem szabad felednünk, amit előbb mondottam, hogy a tanítást addig nem kell teljesen hitelre méltónak tartanunk, míg kétségtelenül nem győződünk meg arról, hogy szerzője Isten. Ennélfogva az Irás mellett szóló legfőbb bizonyíték Isten személye, aki abban megszólal. Nem kérkednek a próféták és apostolok sem a saját éles elméjükkel, sem egyéb olyasfélékkel, melyek a szólónak hitelt szereznek és nem támaszkodnak emberi véleményre, hanem Isten szent nevét emlegetik, amely engedelmességre kényszeríti az egész világot.

S most győződjünk meg afelől, hogy nemcsak elfogadható vélekedés, hanem a tiszta igazság is támogatja azon feltevést, hogy a próféták és apostolok nem vaktában s nem csalási szándékkal hivatkoztak Isten nevére. Azért, ha lelkiismeretünknek igazán javát akarjuk, hogy a bizonytalan kételkedés folytonosan magával ne ragadja, vagy ne ingadozzék és ne habozzék bármely legkisebb kételynél: mélyebbről kell merítenünk ezt a meggyőződést, mint az emberi okosságból, itéletből és következtetésből; t. i. a Szentlélek titkos bizonyságtételéből. Igaz, ugyan, hogy ha csak bizonyítékokkal akarnánk a vitát eldönteni, ilyet is sokat hozhatnánk fel, amelyek könnyen meggyőzhetnének afelől, hogy ha van Isten az égben, akkor a törvény, a próféciák és az evangélium is tőle származnak. Sőt ha a tudós és legélesebb elméjü emberek támadnának is ellene s minden lelki erejüket összeszednék és megmutatnák a küzdelemben, mégis, ha csak a legnagyobb szemtelenségre nem vetemednének, ki lehetne belőlük csikarni azt a vallomást, hogy a beszélő Istennek világos jegyei láthatók az Irásban, melyek nyilván mutatják, hogy annak tanítása égi eredetü. Mindjárt meglátjuk azt is, hogy a Szentirás összes könyvei minden egyéb könyvek felett magasan állanak. Sőt ha tiszta szemmel s ép érzékkel vizsgáljuk őket, rögtön szembe ötlik Isten fensége, mely minden vakmerő ellenmondást elnémít s minket arra kényszerít, hogy engedelmeskedjünk neki.

Mindazáltal nagyon helytelenül járnak el azok, akik vitatkozással akarják a Szentirás szilárd hitelét biztosítani. Bár én ugyan nem vagyok nagyon ügyes, sem nagyon ékesen szóló, mégis, ha arra kerülne a dolog, hogy szembeszálljak Isten lefortélyosabb megvetőivel, akik az Irás tekintélyének megdöntésében legeszesebbeknek és legszellemesebbeknek kivánnak mutatkozni, azt gondolom, nem volna igen nehéz megfékeznem azoknak akadékoskodó szavát. S ha szőrszálhasogatásaik megcáfolása hasznos dolog volna, nem nagy erőfeszítéssel semmivé tenném suttyomban hangoztatott hetvenkedéseiket. Ámde ha valaki védelmébe veszi Isten szent igéjét az istentelenek ellen, mégis e védelem nem teremt mindjárt oly szilárd meggyőződést a szivek mélyén, mint aminőt a kegyesség kiván.

Mivel a vallástalan emberek azt hiszik, hogy a vallás csak emberi vélekedésen alapszik, hogy valamit oktalanul s könnyelmüen el ne higyjenek, észszerü bizonyítást követelnek, hogy Mozes és a próféták Istentől ihletve beszéltek. De erre én azt felelem, hogy a Szentlélek bizonysága minden észszerü bizonyításnál nagyobb súlyu. Mert amint egyedül Isten tanuskodhatik önmagáról beszédében, úgy ez az ige sem talál hitelre addig az ember szivében, míg a Szentlélek bensőbb bizonyságtétele meg nem pecsétli. Ugyanazon Szentléleknek kell tehát a mi szivünkbe is behatolnia, mely a próféták szája által beszélt, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy hiven adták elő, amit Isten rájuk bizott. Ezt a szoros viszonyt: Ige és Szentlélek, legmegfelelőbben Ézsaiás adja elő a szavaiban (Ézs. 59:21): „Lelkem, amely rajtad nyugoszik és beszédeim, melyeket szádba adtam, el nem távoznak szádból és magodnak szájából és magod magvának szájából örökkön örökké” Némely jó embernek nagy szive fájdalma az, hogy midőn az istentelenek büntetlen zugolódnak Isten igéje ellen, nincs kéznél világos bizonyíték. Mintha bizony nem azért neveznők a Szentlelket pecsétnek és zálognak a kegyesek hitének megszilárdítására, mivel az emberi lélek mindaddig sok kétség közt ingadozik, míg a Szentlélek meg nem világosítja!

5. Az tehát kétségtelen, hogy azok, akiket a Szentlélek belsőleg megtanított, teljesen megnyugosznak a Szentirásban s hogy a Szentirás autópioton (önmagában hiteles) és hogy nem szabad azt sem bizonyítás, sem okoskodás tárgyává tenni; s bizonyos az is, hogy ami hitelre méltósága nálunk van, azt a Szentlélek bizonyságtételéből nyeri el. Mert bár fensége önkéntelenül tiszteletet gerjeszt vele szemben, de csak akkor hat ránk komolyan, mikor a Szentlélek megpecsételi szivünkben. Mikor tehát annak ereje megvilágosít, többé nem a magunk s nem más itélete folytán hisszük, hogy az Irás Istentől ered, hanem minden emberi vélekedésen felül emelkedve, a bizonyosnál bizonyosabban állítjuk (épen úgy, mintha Isten lényét látnók benne), hogy a Szentirás emberek közvetítésével Isten tulajdon ajakáról folyt hozzánk. Nem is keresünk aztán érveket, valószinüségi bizonyítékokat itélőképességünk megnyugtatására, hanem mint mindenféle birálaton felül álló dolognak, alárendeljük itélőképességünket és szellemünket. Nem úgy járunk el, mint szoktak azok, akik mohón kapnak valamely ismeretlen dolog után, melyet ha megismernek, nem tetszik nékik, de mi teljesen biztosak vagyunk e felől, mert a megcáfolhatatlan igazság birtokában vagyunk. Nem is úgy járunk el, mint nyomorult emberek, kik a babona szolgaságára adják eszüket, mivel tudjuk, hogy az istenség kétségen felül álló ereje hat, munkál abban, mely erő saját tudtunkkal és akaratunkkal egyezőleg sokkal élénkebben és hatásosabban von és visz minket az engedelmességre, mint bárminő emberi tudás és akarat. Teljes joggal kiáltja hát Isten Ézsaiás ajkán (Ézs. 43:10), hogy a próféták az egész néppel együtt az ő tanui, mivel a jövendölések által megtanítva, szilárdul hitték, hogy minden csalárdság és kétértelmüség nélkül Isten szólott. Olyan meggyőződés tehát ez, melynek emberi okoskodásokra nincs szüksége; oly ismeret, amelyen a leghelyesebb bizonyíték alapszik, t. i. amelyben értelmünk sokkal biztosabban és szilárdabban nyugszik, mint bárminő emberi okoskodáson végül oly érzés, mely csak égi kijelentésből származhatik. Nem mondok mást, mint amit minden hivő tapasztalhat önmagán, csakhogy a szavak nem képesek kifejezni e dolognak igazi jelentőségét. Nem nyújtom most tovább szavaimat, mivel e tárgy kifejtésére még lesz másutt alkalmam. Most elég annyit tudnunk, hogy igaz hit csak az, amelyet Isten lelke sziveinkben megpecsétel. Bizonyára a szerény és tanulni vágyó olvasó megelégszik ezzel az egy bizonyítékkal: – Ézsaiás megigéri (54:13), hogy a megujhodó egyháznak minden gyermeke Isten tanítványa leend. E nagy kiváltságra Isten azon a helyen csak a kiválasztottakat méltatja, akiket az egész emberi nemből kiszemel magának. Mert ugyan mi az igaz tudomány kezdete, ha nem a gyors készség Isten igéjének hallgatására? Isten pedig akarja is, hogy meghallgassák Mózes szája által, amint megvagyon irva: (V. Móz. 30:10) stb.: „Ne kérdezd a te szivedben, ki hág fel az égbe, vagy ki száll le a mélységbe. Ime az ige a te szádban vagyon.” Ha Isten az értelemnek eme kincsesládáját csak fiai számára akarta fenntartani, nem csoda s nem képtelenség, hogy a tömegnél akkora tudatlansággal s ostobasággal találkozunk. A tömeg neve alá foglalom a legkiválóbbakat is, míg be nem oltatnak az egyház testébe. Figyelembe veendő az is, hogy Ézsaiás (53:1), midőn arra figyelmeztet, hogy a prófétai tudomány nemcsak az idegen népek előtt hihetetlen, hanem azok előtt a zsidók előtt is, akik az ígéret örökösei gyanánt akartak tartatni, egyszersmind az okot is jelzi: mivel Isten karja nem mindenkinek jelentetik meg. Valahányszor zavarba ejt tehát bennünket a hivők csekély száma, az is jusson viszont eszünkbe, hogy Isten titkait csak azok foghatják fel, akiknek az adatott.