HATODIK FEJEZET.

Hogy a teremtő Isten megismerésére eljuthassunk, szükségünk van a Szentirásra, mint tanítónkra és vezérlőnkre.

1. Bár tehát az emberi hálátlanságot teljesen megfosztja minden mentségtől az a fény, mely égen és földön mindenkinek szemébe árad, aminthogy Isten a maga istenségét az összes teremtményekben kivétel nélkül kiábrázolta, hogy így az emberi nemzetségre a hálátlanság vétkét rábizonyítsa, mégis kell, hogy egy más és jobb támasztékunk legyen, mely minket helyesen a világ teremtőjének megismerésére vezessen. Ezért nem hiába adta igéjének világosságát, hogy azzal ismeretessé legyen előttünk a mi idvességüngre. Erre a különös kegyelemre méltatta azokat, akiket önmagához közelebb és meghitt körébe akart gyűjteni. Mert mivel látta, hogy az egész világ balga, állhatatlan tévelygésbe süllyedt, miután külön nyájáúl kiválasztá a zsidókat, korlátokkal vevé körül őket, hogy a többiek módjára ők is haszontalanokká ne legyenek. S nem hiába tart minket sem ez orvosság által az ő igaz ismeretében, mivel egyébként rövid idő alatt azok is elpusztulnának, akik mások felett erősen látszanak állani. T. i. valamint az öregek, csepegős szemüek s más szembajosok, akármilyen szép könyvet adsz is nekik; ámbár megismerik, hogy az valami irás, nem tudnak két szót sem elolvasni, de ha felteszik a szemüvegüket, annak segélyével mindjárt tisztán kezdenek olvasni: így a Szentírás Istennek egyébként zavaros ismeretét elméinkben összegyűjtvén, a homályt elűzvén, tisztán mutatja nekünk az igaz Istent. Igen kiváló ajándéka tehát Istennek, midőn egyházát nemcsak néma tanítómesterekkel oktattatja, hanem szentséges ajakát is megnyitja, s nemcsak azt hirdeti, hogy valamely Istent imádni kell, hanem azt is kijelenti, hogy ő az, akit imádni kell; a kiválasztottakat nemcsak arra tanítja, hogy Istenre nézzenek, hanem önmagát fel is mutatja, hogy reá tekintsenek. Ez egyházával szemben eleitől fogva úgy járt el, hogy ama közönséges bizonyítékok mellé még igéjét is kijelenté, ami egyenesebb, biztosabb jegy az ő megismerésére. Kétség sem fér ahoz, hogy Ádám, Nóé, Ábrahám és a többi atyák az ige segítségével jutottak Istennek arra a benső ismeretére, mely őket a hitetlenektől valami módon megkülönbözetné. Nem szólok még a hit tulajdonképeni tanáról, mely az örökéletre megvilágosítá őket. Mert, hogy a halálból az örök életre átmenjenek, Istent nemcsak mint teremtőt, de mint megváltót is kell ismerni, aminthogy bizonyára mindkettőt megnyerték az Isten igéjéből. Mert rend szerint első volt az istenismeretnek az a faja, mely kezdetben adatott a célból, hogy megtudják, ki amaz Isten, aki a világot teremtette és igazgatja. Aztán ehhez kapcsolódott Istennek ama másik benső ismerete, mely egyedül eleveníti meg a holt lelkeket, mely nemcsak úgy ismerteti meg Istent, mint a világ teremtőjét és minden lett dolgok egyedüli szerzőjét és biráját hanem a Közbenjáró személyében mint megváltót is. Egyébként, mivel a világ elestéig és a természet megromlásáig nem jutottam el, nem beszélek ezeknek orvosságáról sem. Vegyék hát figyelembe az olvasók, hogy még nem beszélek arról a szövetségről, melyben Isten Ábrahám fiait felvevé, sem a tannak ama részéről, melynek értelmében a hivek mindig el voltak választva a hitetlen népektől, mivel e tan Krisztusra van alapítva, hanem csak azt tárgyalom, hogy az irásból mint lehet azt megtanúlni, hogy Istent, ki a világ teremtője, biztos jelekkel mg lehet különböztetni a koholt istenek egész seregétől. maga a sorrend vezet el helyesen minket a megváltásra. Bár az új-szövetségből sok bizonyítékot hozunk fel, másokat ismét a törvényből és prófétákból, ahol nyilt említés tétetik Krisztusról, mégis mindezt csak amaz ez állítás szolgálatában tesszük, hogy a világot teremtő Isten a Szentirásban nyilatkoztatja ki nékünk önmagát s a Szentirásban van megmagyarázva, hogy mit kell Istenről gondolnunk, hogy téveteg utakon valami bizonytalan istenséget ne keressünk.

2. Akár jóslat és látomány által adta hát Isten tudtára az atyáknak, akár emberek munkájával és szolgálatával juttatta hozzájuk azt, aminek később maradékról-maradékra kellett szállnia, az az egy bizonyos, hogy szivük mélyébe be volt vésve a biztos és szilárd tudomány, úgy hogy meg voltak győződve és belátták, hogy Istentől származott, amit tanítottak. Mert Isten a hitet igéjével mindig oly kétségtelenné tette, hogy az minden emberi vélekedésen felül állott. Végre azt akarta Isten, hogy tudományának igazsága folytonos előrehaladással örökre megmaradjon a világon s hogy azok a kijelentések, melyeket az atyákPátriárkhák.* előtt tett, mintegy nyilvános táblákra följegyeztessenek. Ez okból hirdette ki törvényét, melynek magyarázóiul adta aztán a prófétákat. Mert ámbár a törvénynek sokféle haszna volt, amint később a maga helyén látni fogjuk, különösen pedig Mózes és minden próféta előtt az a cél lebegett, hogy az Isten és ember között való megbékülés módját adják elő, amiért Pál is Krisztust a törvény végének nevezi (Róm. 10:4): mégis ismételten mondom, hogy a hit és bűnbánat tulajdonképeni tanán kivül, mely tan Krisztust közbenjáróul állítja, a Szentirás az egy igaz Istent, mint a világ teremtőjét és igazgatóját, biztos és dicső jegyekkel ruházza föl, hogy össze ne tévesztessék a hamis Istenek sokaságával. Azért, bár illik, hogy az ember Isten műveit komoly buzgósággal szemlélje, mivel a fényes és tündöklő világba azért helyeztetett, hogy szemlélője is legyen annak, figyelmét mégis főleg az igére kell irányoznia, hogy jobban előre haladhasson. Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy azok, kik sötét vakságban születtek, e betegségükben napról-napra megrögzöttebbek lesznek. Mert igen kevesen vannak, kik a célból, hogy a helyes határokon beül maradhassanak, Isten igéjével szemben tanulékonyak kivánnak lenni, hanem inkább tombolnak hiábavalóságukban. Azt kell tartanunk, hogy az égi tudománynak kell kezdetűl szolgálnia, ha azt akarjuk, hogy az igaz vallás reánk ragyogjon s hogy senki sem képes az igaz és józan tudománynak legkisebb parányát sem felfogni, ha nem volt a Szentirás tanítványa. Innen származik az igazi értelem kezdete is, midőn nagy tisztelettel öleljük magunkhoz, amit Isten az Irásban önmaga felől bizonyítani akart. Mert nemcsak a tökéletes és teljes hit, hanem Isten minden helyes ismerete is az engedelmességből származik. S e tekintetben Isten páratlan gondviselésével a halandókról valóban örök időkre gondoskodott.

4. Ezért ugyanaz a próféta, miután megemlítette (Zsolt. 19:1), hogy az Isten dicsőségét az egek beszélik, kezének munkáját hirdeti a kiterjesztett erősség, az egymás után következő napok és éjszakák prédikálják méltóságát, áttér az ige emlegetésére (Zsolt. 19:8), s így szól: „Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket, az Úrnak tanubizonyságtétele biztos bölcseséget ád a kisdedeknek. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szivet. Az Úr parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket.” Mert bár a próféta a törvény egyéb hasznait is összefoglalja, mégis általában jelzi, hogy mivel hiába hiv Isten minden népeket önmagához az ég és föld szemlélése által, a törvény az Isten fiainak különös rendelt iskolája. Erre célozza 29. Zsoltár is, melyben a próféta, miután Isten rettenetes hangjáról szólott, mely mennydörgésben, szélben, esőben, forgószélben s fergetegben megrázza a földet, megrengeti a hegyeket, széttöri a cédrusfákat, végül mégis hozzáteszi, hogy a szentélyben éneklik igazán az Úr dicsőségét, mivel Istennek a levegőégben megzendülő hangjaira a hitetlenek süketek. Egy másik zsoltárát, miután leirta a tenger rettenetes háborgásait, így fejezi be: (Zsolt. 93:5) „A te bizonyságtételeid igen bizonyosak, a Te házadnak kivánatos szentsége sok ideig megmarad.” Innen van az is, amit Krisztus a samáriabeli asszonynak mond, hogy annak nemzetsége és minden egyéb népek azt imádják, amit nem ismernek, egyedül a zsidók azok, akik Istent helyesen tisztelik (Ján. 4:22). Mert minthogy az emberi és a maga erőtlensége folytán Istenhez semmi módon el nem juthat, ha csak az ő szent igéje nem segíti és támogatja, azért a zsidók kivételével az összes akkori embereknek szükségképen a hiábavalóság és tévelygés utain kellett járniok, mert Istent az ő igéje nélkűl keresték.