ÖTÖDIK FEJEZET

Isten ismerete a világ teremtéséből és állandó igazgatásából kitünik.

1. Ezek után, mivel a boldog élet végső célja Isten megismerése, hogy az e boldogsághoz vezető út senki előtt elzárva ne legyen, Isten nemcsak az emberek elméjébe adta – mint mondottuk – a vallásnak ama magvát, hanem úgy kijelentette magát a világ alkotmányában és ma is úgy kijelenti magát, hogy szemeinket ki nem nyithatjuk a nélkül, hogy kényszerülve ne volnánk őt látni. Ha fénye oly megfoghatatlan is, hogy istensége minden emberi érzéken felül áll, mégis minden egyes művébe oly tisztán s világosan véste be dicsősége biztos jegyeit, hogy még a legtanulatlanabb ember sem hozhatja fel mentségéül, hogy Istent nem ismeri. Ezért joggal kiált fel a próféta (Zsolt. 104:2), hogy „ő világossággal, mintegy öltözettel, körülvevé magát”, mintha csak azt mondaná, hogy Isten látható díszben csak azóta kezdett megjelenni, mióta a világ teremtésében fensége dicső jegyeit előhozta, melyekben fényesen tündökölni látjuk őt, valahányszor körültekintünk. Ugyanott szépen összehasonlítja a próféta a kiterjesztett egeket az ő királyi sátorával s azt mondja, hogy „a vizeken szerzette az ő lakóhelyeit, a felhők az ő szekerei és jár a szélnek szárnyain, a szeleket és a villámokat gyors követeivé tette.” Mivel ott fenn teljesebben csillog hatalmának és bölcsességének dicsősége, lépten-nyomon az eget nevezik az ő lakóhelyének. S bárhova veti is az ember tekintetét, nincs az egész világon oly parányi hely, melyen dicsőségének legalább valami kis szikráját ne látnók ragyogni. S nem tudjuk a világ messzeterjedő, szép és dicső alkotmányát úgy vizsgálni, hogy a megmérhetetlen erejü fényesség egészen el ne kábítson bennünket. Ezért a Zsid. lev. szerzője (11:3) találóan nevezi a világot a láthatatlan dolgok nézőhelyének, mivel a világ szép rendje számunkra tükör, melyben az egyébként láthatatlan Istent meglátjuk. Ez oknál fogva tulajdonít a próféta (Zsolt. 19:1) az égi seregeknek oly nyelvet, melyet az emberi ész megérthet, mivel az istenségről oly nyilvánvaló bizonyságot tesz, hogy még a legműveletlenebb nép figyelmét sem kerülheti ki. S miközben az apostol ezt még világosabban megmagyarázza, kijelenti, hogy nyilvánvaló lett az emberek előtt, amit az Istenről meg kellett tudniok, mivel az ő láthatatlan tulajdonságait, még véghetetlen hatalmát és istenségét is, a világ teremtéséből megértve, midnyájan láthatják. 2. Végtelen nagy számmal vannak úgy a földön, mint az égen azok a bizonyítékok, melyek Isten csodálatos bölcseségéről szólanak; és pedig nemcsak azok a burkoltabb bizonyítékok, amelyeknek alaposabb megfigyelésére vannak rendelve a csillagászattan, orvostan és az egész fizika, hanem amelyek bármely műveletlen ember előtt akaratlanul is feltünnek, úgy hogy szemeiket sem nyithatják fel a nélkül, hogy ne kényszerüljenek azok tanui lenni. Akik ama magasabb tudományokat elsajátították, vagy legalább megizlelték, ezektől támogatva, sokkal mélyebbre hatolhatnak ugyan az isteni bölcseség titkainak szemléletében; mindazáltal az ezekben való járatlanság sem akadályoz meg senkit abban, hogy hatalmas remekművet ne lásson Isten alkotásaiban, ami őt az alkotó iránt való csodálatra ragadja. Bizonyára tanultság és valódi szorgalom kell ahhoz, hogy valaki kikémlelje a csillagok járását, kijelölje helyüket, kimérje egymástól való távolságukat, megismerje tulajdonságaikat. Valamint e dolgok megismerése után mélyebb bepillantást nyerünk az isteni gondviselésbe, úgy az is méltányos, hogy lelkünk valamivel magasabbra emelkedjék Isten dicsőségének vizsgálásában. De mivel még a legtudatlanabb köznép, ha csak látni tud is, még ez sem hagyhatja észrevétlenül az isteni bölcseség kiválóságát, mely önként kitárul a végtelen számu s mégis oly szépen elosztott és elhelyezett égi seregben, akkor bizonyos, hogy nincsen senki, aki előtt Isten bőségesen ki ne jelentené bölcseségét. Hasonlóképen éles ész kell ahhoz is, hogy valaki az emberi szervezet összefüggését, arányosságát, szépségét, működését olyan alaposan vizsgálat tárgyává tegye, mint Galenus.Libris de usu partium.* De a közös meggyőződésünk, hogy az emberi test oly felséges szerkezetü, hogy e miatt bátran csodálandónak tarthatjuk teremtőjét.

3. Ép azért a régi bölcselők közül egyik-másik nem is ok nélkül nevezte az embert mcoócosmoV-nak, mivel az ember Isten hatalmának, jóságának, bölcseségének ritka példája s elég sok oly csodát visel magán, amely foglyul ejti értelmünket, csak ne resteljük megfigyelni. Ez oknál fogva Pál, midőn figyelmeztet arra, hogy Istent tapogatózva még a vakok is megfoghatják, mindjárt azt is kijelenti, hogy Istent nem kell messze keresnünk, mivel minden embert kétségtelenül érzi magában az égi kegyelmet, mely által fenntartatik (Csel. 17:27). Ha pedig azét, hogy Istent felfoghassuk, nem kell magunkon kívül mennünk, érdemel-e bocsánatot az a renyhe, kinek, hogy Istent megismerhesse, nehezére esik még önmagába is elmélyedni? Ez az oka, hogy Dávid, miután röviden magasztalá Isten dicsőséges és csudálatos nevét, mely mindenütt tündöklik, így kiált fel hirtelen (Zsolt. 8:5): „Micsoda az embernek fia, hogy megemlékezel ő róla?” Ugyanott: „A kicsinyeknek és a csecsszopóknak szájuk által is megerősítetted a te hatalmadat.” Ezzel arra tanít, hogy nemcsak az emberi nem tiszta tüköre Isten dolgainak, hanem még az anyjuk emlőjén csüngő csecsemők nyelve is elég ékesen hirdeti Isten dicsőségét, úgy hogy mellettük semmi szükség sincs más szónokokra. Innét van az is, hogy e csecsemőket Isten nem félti a harcosok első sorába állítani, mert eléggé fel vannak azok fegyverezve arra, hogy megcáfolják azoknak esztelenségét, kik Isten nevét ördögi büszkeségből szeretnék eltörölni. Innét van az is, amit Aratus művéből idéz (Csel. 17:28), hogy mi Istennek nemzete vagyunk, mivel megbizonyítá, hogy Atyánk ő, midőn oly nagy dicsőséggel ruházott fel minket. Amint hogy közérzetből s mintegy a tapasztalat szavára hallgatva, nevezték világi költők is Istent az emberek atyjának. S bizonyára senki magát önként és szivesen Isten szolgálata alá nem adja, csak aki megizlelvén az ő atyai szeretetét, viszont az ő szeretetére és szolgálatára indíttatott.

4. Az ember rút hálátlansága pedig abban nyilvánul, hogy ő, holott mintegy fényes műhelye Isten megszámlálhatatlan jótéteményeinek s egyuttal véghetetlen értékü kincsekkel megrakott kincstár, ahelyett, hogy magasztalásra gyúlna Isten iránt, mindinkább önhitté és fenhéjázóvá lesz. Azt érzik az emberek, hogy Isten mily csodás módon munkálkodik bennük s tapasztalatból tudják, hogy az ő bőkezüségéből mily roppant kincsek vannak birtokukban. Akarava, nem akarva, kényszerülnek tudni azt, hogy mind e dolgok az istenségnek jelei s mégis elfojtják magukban ezt a tudatot. Nem szükség magukon kívűl menniök; csak az által, hogy az égajándékozta kincseket önmaguknak tulajdonítják, földbe ne ásnák el mindazt, ami elméjükben fényesen világít Isten tiszta szemléletére. Sőt van ezen a földön most is sok oly gonosz lélek, amely az istenségnek az emberi természetbe elhintett magvát nem habozik Isten nevének megrontására használni. Mily kárhozatos az az őrjöngés, hogy noha az ember százszor is felfedezi lelkében s testében Istent, mégis megtagadja őt saját kiválóságának örve alatt! Nem mondja magáról, hogy csak véletlenségből különbözik az oktalan állatoktól, hanem midőn a természet takaróját veszi elő, mely természet szerinte minden dolgok létrehozója, voltaképen Isten létezését teszi feleslegessé. Látja a páratlan művészi alkotást minden tagjában, arcától és szemétől kezdve, egész a kisujja körméig. S itt is a természetet állítja Isten helyébe. De különösen a lélek nagyszerü munkái és kiváló tehetségei s e ritka adományai nyilván bizonyítják, hogy van Istenség, mely nem könnyen engedi magát eltitkolni. Az epikureusok azonban, mint valami ciklopsok, e magaslatról hadat viselnek Isten ellen. Hogyan? Az öt lábnyi féreg vezérlésére az égi bölcseség minden kincsének össze kell munkálnia? Nincs ehez több joga a világegyetemnek? Az az állításuk, hogy van valami szerv a lélekben, mely az egyes részeknek megfelel, egyáltalán nem homályosítja el Isten dicsőségét, sőt még tündöklőbbé teszi azt. Mondja meg nekem Epikurus, hogy a parányok mily csoportosulása idézi elő azt, hogy az eledel és ital megemésztetvén, részint a vérbe megy át, részint kiüríttetik s minő parány-csoportosulás hozza létre azt, hogy az egyes tagok oly buzgósággal végzik kötelességeiket, mintha ugyanannyi lélek közös tanácsa kormányozna egy testet?

5. De most nem vesződöm Epikurus kondájával, hanem inkább azokat szólítom a síkra, akik ravasz fortélyossággal Aristotelesnek ama fentemlített rideg mondását szeretnék úgy elferdíteni, hogy arra támaszkodva, a lélek halhatatlanságát tagadhassák s Isten kezéből jogát kicsavarhassák. Mert mivel a lélek tehetségei szervesek, ez ürügy alatt a lelket a testhez úgy hozzá csatolják, mintha az test nélkül nem is létezhetnék. A természet magasztalásával pedig Isten nevét tőlük telhetőleg elnyomják. De egyáltalán nem állítható, hogy a lélek erői a testnek szolgáló működésben kimerülnek. Mi köze van annak a testhez, hogy az eget méred, a csillagokat megszámlálod, ezek nagyságát megállapítod, egymástól való távolságukat s pályájuk gyorsaságát kiszámítod, s felbecsülöd, hogy ide, vagy oda hány foknyira hajolnak el? Megvallom, hogy a csillagászattannak megvan a maga haszna, de most azt kivánom kimutatni, hogy az égi testeknek ily magasan járó vizsgálatában nincs meg a lélek és a test között a szerves egység, hanem a lélek részei mintegy el vannak választva a testtől. Egy példát hozok fel, amelyből az olvasó könnyen megérti a többit is. Bizonyára sokoldalú működése az a léleknek, hogy a földet és eget vizsgálja, a multat a jövővel összeköti, a hallottakat emlékezetében tartja, sőt bármit el tud képzelni. Bizony, az istenség kétségtelen jegye az emberben az az okosság is, amellyel hihetetlen dolgokat kigondol s amely annyi csodás alkotásnak szülőanyja. Hát arról mit szóljunk, hogy a lélek az álomban is működik, mozog, sőt hasznos dolgokat eszel ki, sok dologról elmélkedik s a jövőt is sejti? Mit mondhatnánk egyebet, mint hogy az emberből nem lehet kiirtani a halhatatlanság jeleit, melyek beléje oltattak. Mit lehet hát az oka annak, hogy bár az ember isteni eredetü, teremtőjét nem ismeri? Ime, mi a belénk adott itélőképességgel különbséget teszünk igaz és igaztalan között, – az égben pedig nem volna biró? Bennünk álmunkban is marad valamelyes értelem s az égben ne volna Isten, hogy a világra vigyázzon és igazgassa azt? Mi azt gondoljuk, hogy oly sok hasznos dolognak és művészetnek feltalálói vagyunk s Istent megfosztanók dicsőségétől? Hisz a tapasztalat eléggé megtanít arra, hogy amink van, egyebünnen kapjuk különféle módon. Hogy pedig némelyek titkos ihletésről fecsegnek, mely az egész világot táplálja, az nemcsak ügyefogyott, hanem egyuttal pogány szédelgés is. Persze tetszik nekik Vergilius ama nevezetes mondása:Aeneid. 6, 724 s köv. Barna Ignác forditása.*

Kezdettől az eget, vizek árját, földet, a holdat S Titan tüz-gömbjét szellem táplálja belülről, Honnan a szörnyü tömeg minden tagjába szivárgó S nagy testébe vegyült lélek viszi végbe a mozgást; Innen az emberi s állati nem, repülői a légnek s a mély örvények csoda-lényi; a létnek e magva Mennyei származatú és élénk szikra gyanánt ég.

Ime ezzel akarják bizonyítani, hogy a világ, mely Isten dicsőségének tükréül alkottatott, saját maga a maga teremtője. Ugyanő egyebütt a latinok s görögök közös hitének ad kifejezést, midőn így ír:Georg. 4, 222 s köv. Bodon Ábrahám fordítása. Sárospatak, 1867.*

(E jel után mentek s ím ezen példákon okúltak,) Amikor azt mondták némely természeti bölcsek: Isteni szellemnek bizonyos, hogy részese a méh, Lég lehe ők. Istennek szelleme ömlik el ég, föld S a tenger szinén; barmok, vadak, emberi nemzet Ami csak él, lelkét abból veszi a születéskor, S ő hozzá tér vissza megint, ha megoszlik idővel. Nincs lélekre halál, hanem élve repűl magas égnek boltja alá s egy-egy csillagá válik az ott fent.

Ime ennyit használ az emberi szivben a kegyesség felkeltésére és táplálására ama silány képzelődés az egyetemes szellemről, mely a világot áthatja és élteti. De hogy mik folynak ebből az alapelvből, még tisztábban láthatók ama tisztátalan ebnek, Lukréciusnak szentségtörő szavaiból , aki azt mondja, hogy alkossunk így árnyékistenséget, hogy messze távozzék az igaz Isten, akitől félnünk és akit tisztelnünk kellene. Hiszem ugyan, hogy kegyes ember is mondhatja, hogy a természet Isten, csak fakadjon e beszéd kegyes lélekből. De mivel ez durva és helytelen szólásmód, minthogy helyesebben szólva a természet nem más, mint az Isten által megszabott rend: veszedelmes dolog ily fontos tételnél s épen azoknak, akiknek a helyes vallásos felfogás különösen érdekében áll, Istent zavarosan összekeverni teremtményeinek alsóbb rendjével.

6. Valahányszor tehát saját természetünkre tekintünk, emlékezzünk meg arról, hogy egy az Isten, aki úgy igazgat mindeneket, hogy akaratával egyezően mi is csak ő reá nézzünk s hitünket benne helyezzük, tiszteljük és segítségül hivjuk. Mert nincs oktalanabb dolog, mint oly teméntelen, az istenség érzetét lehető jótéteménnyel élni s e jótétemények szerzőjével, ki ingyen kegyelemből osztja nékünk azokat, egyáltalán semmit sem törődni. Mily dicső példákkal indít minket az ő hatalma az ő megvizsgálására! Az Úr az, kinek egyetlen intésére harsogás és mennydörgés rázza meg az eget, ki villámával mindent felgyujthat, ki égi tüzeket gyujt a levegőégben, ki egyik percben sötét felhőkkel borítja be az eget, a másikban mindent ragyogóvá tesz, ha akar; ki a tengert, melynek roppant mélysége minden nap pusztulással fenyegeti a földet, mintha csak a levegőben függne felette, féken tartja, ki a vizeket most viharekével szabdalja, majd elnémítja a habokat s csendet teremt. Itt kellene figyelembe vennünk a természet jelenségeiből vett mindama magasztalását Isten hatalmának, mellyel a Szentirásban, kivált Jób és Ézsaiás művében találkozunk. De ezeket most szándékosan mellőzöm, mivel ott, hol a világ teremtését a Szentiratok szerint adom elő, alkalmasabb helyen tárgyalhatom e dolgokat. Csak annyit akartam most jelezni, hogy az Isten keresésének közös útja nyilik meg keresztyének és pogányok előtt: ha azt a leirást követik, mely az ő dicső orcáját ott fenn és ide alant előnkbe ábrázolja. Már puszta hatalma az ő örökkévalóságának elgondolására vezet, mivel szükséges, hogy Ő, akitől mindenek származnak, örökkévaló legyen s kezdetét önmagában hordozza. Továbbá, ha okát keressük annak, hogy mért is teremtette egykor mind e dolgokat s mi indítja őt arra, hogy ma is mindent megtartson, úgy találjuk, hogy ez ok egyedül jósága. Ennek az oknak pedig magában is elegendőnek kellene lennie, hogy bennünket az ő szerelmére hivogasson, mert a próféta szerint (Zsolt. 145:9) nincs teremtmény, amelyre ki ne árasztotta volna irgalmát.

7. Erejének ép ily világos bizonyítékai tünnek fel munkáinak második csoportjában is, amelyek t. i. a természet rendes folyásán kívül történnek. Mert Isten az ő gondviselését az emberi társaság kormányzásában aként irányítja, hogy bár minden emberrel szemben végtelen jó és jóltevő, mindazáltal világos és minden nap előforduló példákkal bizonyítja a jók iránt kegyességét, az istentelen bűnösökkel szemben szigorúságát. Nem lehet kétségbe vonni a bűnnel szemben alkalmazott bosszúállását s viszont nyilván mutatja azt is, hogy az ártatlanságnak védője, sőt oltalmazója, amennyiben a jók életét megáldja, az erőtlenséget támogatja, a fájdalmat könnyebbíti és vigasztalásával elviselhetőbbé teszi a bajt, enyhíti s az üdvösséget mindenképen előmozdítja. S igazsága örök szabályát egyáltalán nem homályosíthatja el az a körülmény, hogy az istentelen gonosztevőt ideig-óráig büntetlenűl engedi tobzódni, az istenfélőket és ártatlanokat pedig sokféle bajjal sujtja, sőt azt is megengedi, hogy az istentelenek gonoszsága és kegyetlensége által elnyomassanak. Sőt inkább éppen ellenkezőleg annak a másik gondolatnak kell megszállni szivünket, hogy ha egy-egy bűnt haragja nyilvánvaló jegyeivel sujtott, akkor voltaképen mindet gyűlöli s ha sok bűnt büntetlenűl hagy, lesz egy másik itélkezés, amelyre halasztja a büntetést. Hasonlóképen milyen bő anyagot nyújt nekünk irgalmassága vizsgálására, mikor a szegény bünösöket mégis gyakran megkörnyékezi hosszútűrő kegyelmével, miközben azok gonoszságát jótéteményeivel töri meg s azzal, hogy szelídebben hivogatja magához őket, mint az atya gyermekét. 8. Ezért mondja a próféta is (Zsolt. 107), hogy Isten a szerencsétlenség idején hirtelen, csodálatosan, váratlanul segítségére jő a nyomorultaknak s félig elveszetteknek: uttalan utakon járókat vadaktól óv, helyes utra vezet, éhezőknek, szükölködőknek eledelt szolgáltat, a foglyokat az undok vermekből s a vasbéklyóból kiszabadítja, a hajótörötteket sértetlenűl révbe viszi, az élőhalottakat meggyógyítja, hő szárazsággal leperzseli a földet, vagy kegyelme titkos öntözésével megtermékenyíti, a megvetetteket magasba emeli, a hatalmasokat letaszítja méltóságuk magaslatáról. Ily példákkal bizonyítja a próféta, hogy minden látszólagos véletlenség az égi bölcseségnek s különösen Isten atyai kegyességének a bizonysága. Örvendezésükre adja ezt az Úr a kegyeseknek, szájuk bedugására az istentelen gonoszoknak. De mivel nagy része az embereknek saját tévelygéseiben annyira elmerült, tehát Isten e gyönyörü palotájában sem lát semmit s azt kiáltja, hogy ritka kiváló bölcseség szükséges ahhoz, hogy az ember meg tudja gondolni Isten ezen munkáit, melyeknek látásán nem épűlnek semmit azok, akik különben igen éleselméjüeknek látszanak. S bizonyára bármint tündöklik az Isten dicsősége, alig minden századik ember látja azt igazán. Mindamellett is nem maradhat titokban hatalma és bölcsesége. Hatalma napfényre jő, mikor az istentelenek dühét, melyet mindenki győzhetetlennek látott, egy pillanat alatt visszaveri, gőgjüket megfékezi, mikor a hatalmas bástyák leomolnak, a támadó és védő fegyverek megsemmisülnek, az erő megbénul, a titkos tervek napfényre jönnek s önönterhük alatt összeomlanak, az égig emelkedő vakmerőség a föld közepéig sujtatik; viszont az alázatosak felemeltetnek a porból (Zsolt. 113:7), a szegények kivonatnak a szennyből, a lesujtott szenvedők a végső nyomoruságból kiszabadulnak, az elsiratottak boldog reménységre ébrednek, a fegyvertelenek a fegyveresen, a kevesek a sokon, az erőtlenek az erősön diadalt aratnak. Bölcsesége pedig világosan kitünik, hogy midőn minden dolgot a legcélszerübben igazgat, e világ minden éleselméjűségét megszégyeníti, a bölcseket az ő bölcseségükben megfogja (I. Kor. 3:19), egy szóval mindent a lehető legjobban kormányoz. 9. Látjuk, hogy nincs szükség hosszú s fáradságos eljárásra avégből, hogy napfényre hozzuk azokat a bizonyítékokat, melyek Isten dicsőségének kimutatására szolgálnak. Hisz az a néhány is, amelyet előhoztunk, annyira nyilvánvaló s feltünő, hogy bármerre fordulunk, szemmel láthatjuk s kézzel foghatjuk őket. S itt viszont azt is jól meg kell fontolnunk, hogy mi Istennek nem oly ismeretére vagyunk elhíva, mely megelégedve az üres elmélkedéssel csak az agyban fészkel, hanem olyanra, mely szilárd és gyümölcsöző leszen s szivünkbe bocsátja gyökerét, ha helyesen fogjuk fel. Mert Isten magát erői által jelenti meg nekünk s mivel az erők munkáját bensőnkben érezzük és Isten jótéteményeit élvezzük, szükség, hogy az így támadt istenismeret mélyebben áthasson minket, mintha oly Istent képzelnénk, kit semmi módon nem érezhetnénk. Látjuk hát, hogy Isten keresésének legegyenesebb útja s legmegfelelőbb rendje az, ha nem iparkodunk vakmerő kiváncsisággal kikutatni lényegét, melyet inkább imádnunk kell, mint szőrszálhasogató vizsgálat tárgyává tennünk, hanem munkáiban szemléljük őt, melyek által közelállónak s szerető atyánknak mutatkozik s bizonyos tekintetben közli is magát velünk. Erre célzott az apostol, midőn azt mondá ( Csel. 17:27), hogy nem kell a távolban keresnünk azt, ki mindegyikünkben lakozik jelenlevő ereje által. Ezét Dávid, bár előbb megvallotta, hogy Isten dolgait mi is szorgalommal kutassuk s ez a kutatás oly bámulatba ringassa lelkünket, hogy egyuttal bensőnket is a legmélyebb érzésekkel hassa át. És mivel Istent nem tudjuk felfogni, mint AugustinusAug. in. Psal. 144.* másutt mondja, mert nagyságához képest erőnk elégtelen, illő, hogy munkáit vizsgáljuk és az ő jósága által felüdüljünk. 10. Aztán az ily ismeretnek nemcsak Isten tiszteletére kell minket birnia, hanem a jövő életben vetett reménységet is serkentenie s ébresztenie kell. Mert mivel észrevehetjük, hogy Isten úgy kegyességének, mint szigorának csak kezdetleges s közelről sem teljes jegyeit adja a földön, meg kell gondolnunk, hogy az Úr ezekkel nyilván csak jelzi azokat a nagyobb dolgokat, amelyeknek kinyilatkoztatása és teljes véghezvitele a más életre marad. Ellenben mikor azt látjuk, hogy az istentelenek a kegyes lelkeket zaklatják, bántalmakkal illetik, rágalommal elhalmozzák, gyalázatos sérelmekkel marcangolják, a bűnösök meg virágoznak és boldogul élnek s méltóság, nyugalom az osztályrészük és pedig büntetlenül: azonnal arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy van egy más élet, melyben a gazságra büntetés s az igazságra jutalom vár. Ezenkívül, mivel azt látjuk, hogy Isten sujtó vesszejével gyakran veri a hiveket is, bizonyára még inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a bünösök egykor még kevésbbé kerülhetik el ostorát. Mert bölcsen mondá AugustinusAug. Libr. 1. de civit. Dei, c. 8.*, hogy, ha minden bűn nyilván bűnhődnék most, azt gondolnók, hogy semmi sem marad az utolsó itéletre. Viszont ha Isten most nyilván egy bűnt sem büntetne, megrendülne az isteni gondviselésben vetett hit. Meg kell tehát vallanunk, hogy Isten egyes műveiben, főleg pedig azok teljességében, mint egy képen, le vannak festve Isten erői, amelyek Isten megismerésére és ennek révén az igazi, teljes boldogságra hivják-vonják az egyetemes emberi nemzetet. Továbbá, bár Isten erői az Ő munkáiban jelennek meg legvilágosabban, mégis azt, hogy mi a céljuk, mit vihetnek végbe és miért kell őket vizsgálat alá vennünk, csak akkor értjük meg igazán, ha magunkba szállunk s azt vizsgáljuk, hogy mi módon nyilvánítja Isten életét, bölcseségét és erejét mibennünk s miképen gyakorolja igazságát, jóságát és kegyességét velünk szemben. Mert bár jogos Dávidnak az a panasza (Zsolt. 92:7), hogy a hitetlenek őrjöngenek, mivel nem látják át az emberi nem igazgatásában Isten mélységes terveit, de nagyon igaz az is, amit egyebütt mond (Zsolt. 40:13), hogy t. i. Isten csudálatos bölcsesége e tekintetben felülmúlja fejünknek hajszálait. De mivel ez a bizonyíték később a maga helyén alapos vizsgálat tárgyát képezendi, most mellőzöm.

11. De bármely világosan rajzolja is elénk munkáinak tükrében az Úr magát és örök országát, a mi eltompultságunk oly mérvű, hogy még az ily nyilvánvaló jelenségek mellett is erőtelenek vagyunk s azoknak ránk nincs hatása. mert ami a világnak teremtését és gyönyörü voltát illeti, ugyan hány van közöttünk olyan, ki midőn az égre tekint, vagy a föld különböző tájait szemléli, rá gondolna arra is, aki mindezeket teremté és az alkotó mellőzésével ne elégednék meg a tárgyak puszta szemléletével? Ami pedig azokra a bizonyítékokra vonatkozik, melyek, a természet rendes folyásán kívül fordulnak elő naponként: ugyan hány van közöttünk, aki nem azt hiszi, hogy az embereket sokkal inkább a vak szerencse forgatja és ragadja, mint az isteni gondviselés igazgatja? És ha néha a dolgok indítása s utmutatása folytán Isten vizsgálatára hajtatunk is és szükséges, hogy ez mindenkivel megtörténjék, mégis mihelyt egy pillanatra az istenség valamelyes érzete megszállott bennünket, azonnal testünk ártalmas gondolataiba és hazug érzéseibe szoktunk sülyedni s Isten tiszta igazságát hiábavalóságunkkal megrontjuk. Abban különbözünk egymástól, hogy mindegyikünket egyéni tévelygés jellemez, abban azonban teljesen megegyezünk, hogy az egy igaz Istentől elfordulva kárhozatos léhaságokra adjuk magunkat egytől-egyig. S ebben a betegségben nemcsak a póri és tompa szellemek szenvednek, hanem az egyébként igen jeles és kiválóan éleseszü emberek is. Mily bő mértékben mutatá ki e tekintetben dőre oktalanságát a bölcselők egész serege! Mert, hogy mellőzzük a többi bölcselőt, kik még sokkal képtelenebbül balgáskodnak; ott van maga Plató is, aki valamennyi között a legvallásosabb és legjózanabb s lám „kerek gömbjé”-vel az ő tudománya is kimerül. Ugyan mi nem történhetik másokkal, ha már az elsők, kiknek egyebek előtt fáklyául kellene szolgálni, ily üres beszédeket hangoztatnak s ily tévedésekbe esnek! Hasonlóképen, bár a történelem folyamatának igazgatása sokkal világosabban bizonyítja az isteni gondviselést, semhogy azt tagadni lehetne, e bizonyság mégis annyira kárba vész, mintha az a hit uralkodnék, hogy a vak szerencse kénykedve hány-vet fenn és alant. Ily nagy hajlamunk van a hiábavalóságra és tévelygésre! Mindig csak a legkiválóbbakról szólok s nem a tömegről, melynek esztelensége Isten igazságának megbecstelenítésében a végtelenségig megnövekedett.

12. Ebből származott a tévelygéseknek ama mocskos áradata, mely az egész világot eltöltötte és elborította. Mert saját természete kinek-kinek utvesztő, úgy, hogy nem is csoda, ha az egyes nemzetek különböző hazugság utjaira tértek. Az sem csoda, hogy majdnem minden embernek saját Istene volt. Mert amint a sötét tudatlansághoz féktelen vakmerőség is szokott járulni, úgy alig vala egyetlen ember, aki magának valamely bálványt, vagy képet ne csinált volna Isten gyanánt. Bizonyára éppen úgy árad az istenek e roppant tömege az emberek eszéből, mint ahogyan a nagyon bő forrásból előszökken a víz, miközben mindenki túlságos szabadon csapongva tetszés szerint hazudhat Istenről bármit. S még sincs szükség arra, hogy előadjam azt a temérdek babonát, melybe a világ bonyolódott, mert annak soha végére nem jutnék. S ha egy szót sem szólok is, e sok megtévelyedésből nyilvánvaló, hogy mily szörnyű vak az emberi értelem. Nem szólok a durva s tanulatlan tömegről. De azok között a bölcselők között is, kik az emberi ész eszközeivel az égbe is behatolni próbáltak, mily szégyenletes nézeteltérés van! Mert minél nagyobb szellemi képességgel volt valaki felruházva, s minél nagyobb tudományos készültséggel volt kipallérozva, annyival mutatósabb szinnel óhajtá véleményét kihimezni. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük tanításaikat, úgy találjuk, hogy olyanok azok, mint az elenyésző füst és pára. A stoikusok igen elmés mondásnak tartották azt, hogy a természet minden részéből külön-külön nevet lehetne adni Istennek, de azért az egy Isten mégsem szaggattatnék részekre. Mintha bizony nem volnánk eléggé hajlandók a hiábavalóságra s az istenek nagy sokasága volna szükséges ahhoz, hogy minket mind mélyebben és mélyebben vonjon a tévelygésekbe! Az egyiptomiak titokzatos theologiája is mutatja, hogy mindannyian szorgalmasan törekedtek arra, hogy ne láttassanak ok nélkül balgatagoknak. Talán első tekintetre valami látszólag helyeselhető tény félrevezetheti az együgyüeket és könnyen hivőket, de soha emberi ész nem hozott létre olyat, ami a vallást rútul meg ne rontotta volna. S a felfogásoknak e zavaros különfélesége az epikureusoknak, valamint a kegyesség egyéb durva megvetőinek bátorságot adott arra, hogy egyáltalán tagadják Istent. Mert midőn látták, hogy még a legeszesebb emberek is ellenkező véleményeik folytán harcban állanak egymással, azok viszálykodásából s léha és képtelen tudományából nem haboztak levonni azt a következtetést, hogy az ember céltalanul s balga jódra szerez magának gyötrelmet akkor, mikor a nem létező Istent keresi. S azt gondolták, hogy mindezt büntetlenül tehetik, mert jobb Istent egyenesen tagadni, mint bizonytalan isteneket koholni s oly vitákat indítani, melyeknek nincs vége. De e tekintetben igen balgatagon okoskodnak. Hisz inkább saját istentelenségük fedezésére támasztanak felleget az emberek tudatlanságából s egyáltalán nem volna helyén, hogy ebből istennek származnék valami fogyatkozása. De mivel mindenki elismeri, hogy ez a tárgy az, mely felől a tudósok és tudatlanok a legkülönbözőbb nézeteket vallják, ebből az következik, hogy a vallás titkainak szemlélésében az emberi értelem, mely Isten keresésében ilyen nagy tévedések áldozata lehet, bolondabb a bolondnál és vakabb a vaknál. Némelyek dicsérik Simonides válaszát, aki midőn Hieron zsarnok megkérdé tőle, hogy mi az Isten? – egy napi gondolkodási időt kért. A zsarnok kérdését másnap is feltette; erre Simonides még két napi időért esdett; aztán még többször kért kétannyi időt s végre így válaszolt: „Mennél jobban vizsgálom a dolgot, annál homályosabb.” Abban bizonyára helyesen járt el ez ember, hogy az előtte homályos tárgyról nem mondott véleményt; de ebből is kitünik, hogy ha az emberek csak a természettől taníttattak ki, semmi biztosat, semmi szilárdat, semmi világosat nem tudnak, hanem zavaros elveik annyira fogva tartják őket, hogy ismeretlen Istent imádnak.

13. Most már figyelembe kell vennünk azt is, hogy akik a tiszta vallást megfertőzhetik, az egy Istentől pártolnak el. Tagadhatják, hogy ezt hánytorgatják lelkükben; hogy azonban mire törekesznek, miről vannak meggyőződve, az mellékes, mert a Szentlélek jelenti ki, hogy mindazok, kik szivök vakságából az ördögöt állítják az Isten helyébe, hitehagyottak. Ezért mondja Pál (Ef. 2:12), hogy az efézusiak Isten nélkül voltak mindaddig, míg az igaz Isten tiszteletét az evangéliumból meg nem tanulták. S Pál e véleményét nem kell egyetlen népre korlátoznunk, mivel egyebütt (Róm. 1:21) általánosságban állítja, hogy minden halandó embernek haszontalanná lettek minden ő gondolatai, miután a világ teremtésében megjelentetett nekik a teremtő fensége. S ezért az Irás, az egy Istennek helyet készítendő, csalásnak és hazugságnak itél mindent (Hab. 2:18), amit a pogányok hajdanában Istenség gyanánt tiszteltek s nem hagyott meg egy Istent sem azon kivül. Ki a Sion hegyén lakozott, hol kiváltképen virágzott az ő igaz ismerete. Bizonyára a pogányok közt Krisztus korában az igaz kegyességhez látszólag legközelebb a samaritánusok állottak s mégis magának Krisztusnak szájából halljuk, hogy (Ján. 4:22) ezek sem tudták, mit imádjanak; s ebből az következik, hogy oktalan tévelygés által voltak megcsalatva. S végre is, ha nem mindenki volt is durva bűn rabja, vagy nyilt bálványimádásba nem mindenki hullott is, mindamellett nem volt tiszta és helyes vallás az, mely csak a közönséges emberi értelmen alapult. Mert bár némelyek nem őrjöngtek a tömeggel, mégis megdönthetetlen Pál ama tanítása (I. Kor. 2:8), hogy e világ fejedelmei nem foghatták meg Isten bölcseségét. Ha a legkiválóbbak is a sötétben tévelyegtek, mit kell mondanunk a söpredékről? Ez oknál fogva egészen természetes, hogy a Szentlélek minden emberi ész koholta isteni tiszteletet, mint elfajultat, utasít vissza, mivel a vallás rejtélyeiben minden emberi eredetü feltevés, habár nem hoz is létre mindig roppant tévedéseket, mégis a tévelygésnek szülőanyja. S ha szinte semmi gonoszabb nem járul hozzá, már az sem csekély hiba, hogy az ember találomra oly istent imád, akit nem ismer; e vétekben bünösök mégis Krisztus mondása szerint (Ján. 4:22) mindazok, kik a törvényből meg nem tanulták, hogy mely Istent kell tisztelni. És bizonyára a legjobb törvényhozók sem haladtak messzebb, mint addig a feltevésig, hogy a vallás közmegegyezésen alapul; sőt Xenophonnál dicséri Sokrates Apollon válaszát, amellyel meghagyja, hogy mindenki az ő eleinek szertartása és városa szokása szerint tisztelje isteneit. De honnan lehetne a halandó embernek joga ahoz, hogy saját tekintélyével állapítsa meg azt, ami a világot sokkal felülmulja? Vagy ki képes úgy megnyugodni elődei hagyományában s a népszokásokban, hogy Istene gyanánt vegye kételkedés nélkül azt, akit csak emberi úton vett át? Sőt mindenki inkább indul a saját esze után, semhogy más véleményének vesse magát alá. Mivel tehát felettébb gyenge és törékeny a kegyesség köteléke, ha az ember a város szokását, vagy elmult idők közmegegyezését követi Isten tiszteletében, nem marad egyéb hátra, mint hogy Isten önmagáról tegyen bizonyságot az égből.

14. A világ alkotmányában hiába ragyog hát felénk annyi fáklya, hogy feltüntesse alkotója dicsőségét. Mert ezek úgy ragyognak ránk mindenfelől, hogy maguk még sem vezethetnek bennünket semmi esetre sem a helyes útra. Bizonyára gyujtanak is néhány szikrát, de ezek kialusznak, mielőtt nagyobb világosságot terjeszthetnének. Ezért az apostol ugyanazon a helyen, ahol a világot a láthatatlan dolgok nézőhelyének mondja, azt is hozzá teszi, hogy e világot az Isten igéjével teremtette (Zsid. 11:3). S ezzel azt jelzi, hogy az ilyen látható dolgokkal megjeleni ugyan magát a láthatatlan istenség, de a szemlélésre szemeink csak akkor képesek, ha Isten hit által első kijelentéssel megvilágosítja azokat. Pál is, midőn(Róm. 1:19) azt mondja, hogy a világteremtésben ki van jelentve mindaz, amit Istenről tudnunk kell, nem oly nyilvánulást ért ezen, melyet az ember éleselméjüleg megfoghatna, sőt jelzi, hogy a kijelentés csak annyira terjed, hogy ne mentegethessék magukat. S így bár egyebütt azt mondja, hogy Istent nem kell messze keresni (Csel. 17:27), mint aki bennünk lakozik, mindazáltal más helyen felvilágosít, hogy mit jelent ez a közelség: „Az elmúlt időkben megengedte, hogy a pogányok a maguk útjain járjanak, de nem hagyta magát tanúbizonyság nélkűl, mikor tudniillik mivelünk jót tett, adván mennyből esőt és termő időket és betöltvén eledellel és örömmel az emberek sziveit.” Bármennyire nem hagyja is tehát magát Isten bizonyság nélkül, midőn különböző temérdek jótéteményeivel édesgeti az embereket a maga megismerésére, mindazáltal a saját utaikat, azaz a halálos tévelygéseket nem szünnek meg követni. 15. Bár természeti tehetségünknél fogva erőtlenek vagyunk arra, hogy Isten tiszta s világos ismeretére felemelkedhessünk, mégis, mivel az erőtlenség hibája önmagunkban van, meg vagyunk fosztva minden kibuvótól. Mert tudatlanságunkat nem hozhatjuk fel ürügyül úgy, hogy restségünk és hálátlanságunk tudatra ellenünk ne bizonyítana. Bizony furcsa mentség volna, ha valaki azt mondaná, hogy nem hallotta azt az igazságot, melynek hirdetésére még a német teremtményeknek is igen erős hangjuk van; ha azt hozná fel okul, hogy nem látta szemével azt, mit a szem nélkül való teremtmények is olyan jól mutatnak neki, ha értelmének gyengeségével mentené magát, midőn minden értelmetlen teremtmény az igazságra oktatja őt. Ezért joggal fosztatunk meg minden mentségünktől, mikor így tévelygünk és csapongunk, noha minden a helyes utat mutatja. De mert bármennyire az emberek vétkéül számíttassék is be az, hogy Isten ismeretének magvát, mit elméjükbe a természet csodás alkotmánya hint, csakhamar megrontják, hogy jó s tiszta gyümölcsöt ne teremhessen: mégis a legnagyobb mértékben igaz az a másik állítás, hogy az az egyszerü s puszta bizonyítás, mit a teremtmények oly nagyszerüen szolgáltatnak Isten dicsőségére nézve, semmiképen sem elégséges a mai oktatásunkra. Mert mihelyt a világ szemléléséből és meggondolásából az istenségnek valami csekély érzését vesszük, az igaz Istent mellőzvén annak helyébe álmokat s agyunk ábrándképeit állítjuk és igazságának, bölcseségének, jóságának és hatalmának dicsőségét kútfőtől elvonva, majd erre, majd arra ruházzuk. Mindennapi dolgait úgy elhomályosítjuk, vagy helytelen itéletünkkel úgy kifordítjuk, hogy mind őket a maguk dicsőségétől, mind alkotójukat az őt megillető magasztalástól megfosztjuk.