NEGYEDIK FEJEZET

Az istenismeretet részint a tudatlanság, részint a rosszakarat vagy elfojtja, vagy megrontja. 1. Valamint pedig a tapasztalat bizonyságot tesz afelől, hogy a vallásnak magvát az istenség mindenkinek szivébe elvetette, azonképen száz ember közül alig akad egy, aki szivébe fogadván megőrizné azt; olyan meg épenséggel nincs, akiben megérne: annyira távol vagyunk attól, hogy az istenismeret gyümölcse a kellő időre megteremjen. Továbbá akár babonaságuk miatt lesznek némelyek hiábavalókká, akár céltudatos gonoszsággal szakadnak el mások Istentől, de mindnyájan elhajolnak Isten igaz ismeretétől. Innen van, hogy semmi igaz kegyesség nem marad a világon. Ha azt állítottam, hogy némelyek tévedésből esnek babonaságba, ezt nem úgy értem, mintha az ilyeneket együgyüségük megmenthetné a bűntől, mivel az a vakság, melyben szenvednek, majdnem mindig büszke hiusággal és makacssággal van egybekötve. A hiuság, még pedig az, mely fenhéjázással szokott együtt járni, abban ismerhető fel, hogy a nyomorult emberek Isten keresésekor nem emelkednek maguk fölé, amint illenék, hanem testies eltompultságukhoz képest magukhoz mérik Istent és elhagyván a helyes ösvényt, kiváncsian csaponganak hiábavaló okoskodásokra. Ennélfogva Istent nem úgy fogják fel, amint ő kijelenti magát, hanem olyannak képzelik, aminőnek vakmerőségükhöz képest kieszelték. S mikor ez az örvény megnyilt előttük, bármely irányban mozdulnak, szükségképen önvesztükbe rohannak. Mert bármennyire igyekezzenek is aztán Istennek szolgálni és engedelmeskedni, nem hozhatnak neki kedves áldozatot, mert nem Istent, hanem szivük koholt ábrándját tisztelik Isten helyett. E bűnre nyilván rámutat Pál (Róm. 1:22), ezt mondván: „Mikor magukat bölcseknek vallanák lenni, balgatagokká lettek.” Kevéssel előbb azt mondta ezek felől, hogy önnön gondolataik által hiábavalókká lettek, hogy méltán vakulnak meg, mivel a természetes értelemmel meg nem elégedve, hanem többet követelve magunknak, mint ami szabad, önként keresik a sötétséget, sőt oktalan s bolond dölyffel magukat teszik bolonddá. Ebből következik, hogy menthetetlen az ők oktalanságuk, melynek alapja nemcsak gonosz vágyakozás, hanem a hamis önhittséggel együtt ama kívánság is, hogy többet tudjanak mg, mint amennyit megtudniok szabad.

2. Dávidnak azt az állítását, hogy csak a balga beszél így az ő szivében: „nincs Isten!” (Zsolt. 14:53), először azokra kell értenünk, akik kioltva a természetnek világosságát, szánt-szándékkal kábítják magukat, amint ezt később ismét látni fogjuk. Valóban úgy látjuk, hogy sokan, miután a bűn vakmerő megszokása miatt megátalkodtak, dühöngve dobnak el maguktól mindent, ami istenre emlékezteti őket. Ez az emlékezés azonban a természetes érzés utján ismét felébred bensőjükben. Hogy gonoszságukat még gyülöletesebbé tegye, úgy beszél róluk Dávid, mint akik határozottan tagadják, hogy van Isten; noha tőle isteni voltát el nem vehetik, de mégis mivel itéletétől és gondviselő hatalmától megfosztják, az ég határai közé zárják be, mint olyat, aki semmit sem tesz. Minthogy pedig semmi sem illik kevésbbé Istenhez, mint, ha elveti a világ kormányzását, s a véletlenre bizza azt, ha nem tart számot az emberek bűneiről úgy, hogy büntetlenül féktelenkedhetnek, nyilvánvaló, hogy mindaz, aki a mennyei itélet félelmét magából kivetve biztonságban él, ezzel tagadja, hogy van Isten! És ez az Istennek méltó büntetése, hogy a hitetleneknek szivét megkövéríti, hogy azok, miután szemeiket bezárták, látván ne lássanak. Igy magyarázza ezt Dávid. Dávid másutt a saját felfogásának legjobb magyarázója, mikor azt állítja (Zsolt. 36:2, 21:22), hogy az istentelenek gaztetteiknek büszkén ujonganak, mivel elhitetik magukkal, hogy Isten nem látja. Bár tehát kénytelenek valami Istent ismerni, mégis semmivé teszik dicsőségét azzal, hogy megfosztják hatalmától. Mert amint (Pál tanusága szerint II. Tim. 2:13) Isten nem tagadhatja meg magát, mivel örökké ugyanaz marad, az ilyenekről helyesen állítjuk, hogy Istent tagadják meg, mikor helyébe haszontalan s holt bálványt koholnak. Megjegyzendő továbbá, hogy bár az istentagadók saját érzéseikkel állanak harcban s Istent nemcsak saját szivükből akarják kiverni, hanem mintegy az égből is kipusztítani, elvetemedettségük még sem vehet erőt annyira, hogy Isten néha-napján itélőszéke elé ne vonná őket. De mivel semmi félelem nem tartja vissza őket attól, hogy erőszakosan Isten ellen rontsanak, bizonyos, hogy az Istenről való baromi megfeledkezés uralkodik rajtuk mindaddig, míg vak dühük így ragadja őket idestova.

3. Így hiábavaló az a védelem, mellyel sokan szokták babonájukat leplezni. Mert azt hiszik, hogy a vallásnak bárminő, még fonák tanulmánya is elegendő; azt azonban nem veszik figyelembe, hogy az igaz vallásnak Isten parancsolatához, mint örök zsinórmértékhez kell formálódnia. Nem veszik figyelembe, hogy Isten örökre ugyanaz marad, hogy Ő nem valami látomány, vagy agyrém, hogy bárkinek kénye-kiedve szerint elváltozzék. S látni való, hogy mily haszontalan szinleléssel csufolja meg Istent a babona, míg kedvében próbál járni. Mert többnyire azokat a dolgokat ragadja meg, melyekről Isten bizonyságot tőn, hog azokkal nem gondol, viszont azokat a dolgokat, melyeket Isten előnkbe ir s melyekről azt tanítja, hogy neki tetszenek, megveti, vagy épen nyiltan semmibe sem veszi. Saját szivükben lázálmait imádják tehát azok, akik Istennek hazug tiszteletet mutatnak be, mivel semmiképen sem mernének igy tréfálódni Istennel, ha már előbb nem koholtak volna saját könnyelmű bolondságuknak megfelelő Istent. Ezért mondja az apostol, hogy az ily ingatag s tévelygő vélekedés az istenségről, egyenlő Isten nem ismerésével „Midőn – így szól (Gal. 4:8) – Istent nem tudtátok, szolgáltatok azoknak, akik nem természet szerint való Istenek.” Másutt (Ef. 2:12) azt mondja az efézusiakról, hogy azok Isten nélkül voltak, mikor eltévelyegtek az egy isten helyes ismeretétől. legalább e tekintetben nem sokat jelent, hogy egy vagy több Istent hiszel-e, mivel minden esetre eltávozol és eltévelyegsz az igaz Istentől, akit ha elhagysz, nem marad más számodra, csak kárhozatos bálvány. Lactantiussal együtt azt kell tehát állítanunk, hogy nincs igaz vallás azon kívül, mely az isteni igazsággal van egybekötve.

4. Ehez járul az a másik bűn, hogy Istennel nem gondolnak, legfeljebb akaratlanul, soha hozzá nem közelítenek, míg ellenszegülésük dacára is nem kényszerűlnek, nem fogja el őket soha semmi önkéntes istenfélelem, mely Isten fenségének tiszteletéből származnék, legfeljebb szolgai, kényszerített tiszteletadás, amit Isten itélete sajtol ki belőlük. Ez istenitélettől, mivel ki nem kerülhetik, borzadnak, sőt hallani se szeretnek róla. Mert bizonyára az Istentelenségre és pedig egyedül erre illik Statiusnak ama mondása, hogy „a félelem alkotta először az isteneket a világon.” Azoknak, kiknek lelke Isten igazságától idegen, az a legfőbb vágyuk, hogy Isten itélőszéke, melyről tudják, hogy az ő büneik megtorlására áll fenn, felforgattassék. Ezzel az érzéssel Isten ellen harcolnak, ki ítélet nélkül nem lehet. De miközben belátják, hogy Istennek kikerülhetetlen hatalma fenyegeti őket, mivel sem gyengíteni, sem kikerülni nem képesek, kénytelenek tőle rettegni. Ennélfogva nem akarván olyanoknak látszani, mint akik megvetik azt, akinek hatalma rájuk nehezedik, a vallásosság valamely álarcát használják. E közben azonban nem szünnek meg magukat mindenféle bűnnel bemocskolni, vétket vétekre halmozni, miközben az úrnak szent törvényét minden pontjában megsértik s az ő egyetemes igazságát semmivé teszik. Bizonyára nem fékezi őket annyira Istentől való eme szinlelt félelem, hogy büneikben szivesen meg ne nyugodjanak, önmaguk előtt ne tetszelegjenek s testi gyönyörüségekbe ne merüljenek, ahelyett, hogy fékeznék azt a Szentlélek segélyével. De mivel hiábavaló és hazug a vallásnak ez az árnyéka, aligha méltó még arra is, hogy árnyéknak nevezzük; ebből ismét nyilván kitetszik, hogy az a kegyesség, mely csak a hivők kebelébe van csepegtetve s melyből az igaz vallás származik, mennyire különbözik Istennek most említett zavaros ismeretétől. S lám a képmutatók mégis azt akarják elérni ily görbe úton, hogy noha futnak tőle, Istenhez közeledni láttassanak. Mert ahol egész életre kiterjedő, állandó engedelmesség szükséges, ott ők majdnem minden dologban felfuvalkodottan ellenszegülve valamelyes csekély áldozattal iparkodnak kiengesztelni Istent, s ahol az Urnak az élet szentségével s a sziv tisztaságával kell szolgálni, ott haszontalan fecsegéseket és hitvány szolgálatocskákat eszelnek ki, hogy Istent maguk iránt kibékítsék. Sőt mivel biznak abban, hogy e kiengesztelődést haszontalan emberi találmányokkal is megszerezhetik, annál bátrabban megmaradnak ocsmányságaikban. Azután ott, ahol szilárd hittel Istenben kellene bizniok, ott megfeledkezve róla, bizalmukat önmagukba, vagy teremtményekbe helyezik. Utoljára a tévedések oly roppant rengetegébe bonyolulnak, hogy azokat a szikrácskákat, melyek Isten dicsőségének megismerésére bennük fénylettek, elfojtja és végkép kioltja bennük a bűn köde. Csak az a magvacska marad fenn, melyet gyökerestül sohasem lehet kiirtani, t. i., hogy van Isten, de még e magvacska is annyira megromlik, hogy sohasem terem egyebet magából hitvány gyümölcsöknél. Ebből hát világos, amit bizonyítani akarok, hogy t. i. az emberi szivbe természet szerint bele van vésve az istenség érzete, mivel még az istentelenek is kénytelenek megvallani, hogy van Isten. ha jó dolguk van, gunyolják Istent, sőt az ő mindenhatóságának csökkentésére nyelvelnek és fecsegnek. Ha azonban a kétségbeesés karjai közé kerülnek, ez Isten keresésére ösztökéli őket s rövid könyörgéseket mondat velük, amikből kitünik, hogy az ilyen emberek előbb is ismerték Istent, de makacsságuk elfojtotta azt, aminek már előbb napfényre kellett volna jönnie.