HARMADIK FEJEZET

Az istenismeret természet szerint megvan az emberi észben.

1. Hogy az emberi észben megvan és pedig természetes ösztönből bizonyos mértékben az istenség érzése, ez vitán kívül áll. Mert Isten, hogy a tudatlanság ürügyével senki se menthesse magát, maga adta saját ismeretét minden emberbe, maga újítja meg ez ismeret emlékét szüntelenül s növeli mintegy új cseppekkel; hogy midőn egytől-egyig mindenki tudja, hogy van Isten s ez az Isten az ő alkotója, saját lelkiismerete kárhoztassa, hogy Istent nem tisztelte s életét nem az ő akaratának szentelte. Bizonyára, ha oly helyet keresnénk, ahol Istent nem ismerik, valószinüleg azon vad népek közé kellene mennünk, melyek az emberi művelődéstől távol élnek. De mint ama pogány (Cicero)Cic. de nat. deo. 1., 16.* mondja, nincs oly barbár nemzet, nincs oly elvadult nép, melyben ne lakoznék az a meggyőződés, hogy van Isten. Még azok is, akik más tekintetben alig különböznek vadállatoktól, állandóan megőrzik magukban a vallásosság valamelyes csiráját. Ily mélyen hatalmába ejté a lelkeket, ily erősen győkeredzik az emberek keblében az a közös feltevés, hogy van Isten. Abban a körülményben pedig, hogy kezdettől fogva nem volt egyetlen táj, egyetlen város, sőt egyetlen ház sem a világon, mely vallás nélkül lett volna, megvan annak hallgatag megvallása, hogy Isten érzete minden szívbe beiratott. Sőt még a bálványimádás is ennek a felfogásnak fényes bizonyítéka. Mert tudjuk, mily nehezen alázza meg magát az ember annyira, hogy egyéb teremtményeket magánál feljebbvalóknak tartson. S mivel inkább akar fát és követ tisztelni Isten gyanánt, mint olyannak látszani, akinek nincs istene, ebből is bizonyos, hogy az istenismeret az emberi észbe a legmélyebben bele van vésve s oly kevéssé lehet onnét kitörölni, hogy még a természet hajlamát is könnyebb megtörni; aminthogy e hajlam meg is törik akkor, mikor az ember felfuvalkodott gőgjéből önként lebocsátkozik alacsony dolgokhoz, csakhogy Istent a maga módja szerint tisztelhesse.

2. Ennélfogva haszontalan beszéd az, amit némelyek mondanak, hogy t. i. a vallást néhány ember ravasz furfangja gondolta ki abból a célból, hogy azzal az együgyü népet szolgaságban tartsa, holott épen azok, akik másokat Isten tiszteletére tanítottak, legkevésbbé sem hitték, hogy van Isten. Elismerem ugyan, hogy álnok emberek sok dolgot koholtak a vallásban, hogy az együgyű népben félelmet és tiszteletet gerjesszenek s szolgálatra készebbé tegyék annak lelkét; de e szándékukat sehol meg nem valósíthatták volna, ha a nép lelkét már előbb át nem hatotta volna az Isten lételéről való szilárd meggyőződés, melyből mintegy magból nő fel a vallásra való hajlandóság. Nem hihető az sem, hogy azok, kik a vallás örve alatt ravaszul felülkerekedtek a műveletleneken, maguk minden istenismeret nélkül lettek volna. Mert bár eleinte voltak egyesek s ma is sokan vannak, akik tagadják Isten lételét, de amit oly szivesen tagadnának, azt lépten-nyomon érezni kénytelenek, akár akarják, akár nem. Azt mondják, hogy az isteni hatalmat senki merészebben és féktelenebbül meg nem vetette, mint C. Caligula; és mégis senki sem reszketett nyomorultabbul, midőn Isten haragjának valamely jele mutatkozott. S így, aki Istent mindenáron megvetni törekedett, akaratlanul is reszketett tőle. Lépten-nyomon láthatja az ember, hogy ugyanez szokott történni a hozzá hasonlókkal. Mert aki legvakmerőbben megveti Istent, az rendül meg legkönnyebben még egy hulló falevél zörgésétől is. Honnét van ez, ha nem a felséges Isten büntetéséből, mely lelkiismeretüket annál jobban ostorozza, mennél inkább igyekeznek menekülni. Mindenütt buvólyukat keresnek, hogy elrejtőzhessenek Isten jelenléte elől és azt lelkükből újra meg újra kivessék. De akarva, nem akarva, hálóba kerülnek. Ám, ha úgy látszik is néha, hogy Isten jelenléte egy időre szünetel, de újra megjön s újra rájuk ront. S ha néha egy percre megmenekülnek is a lelkiismeret furdalásától, ez állapotuk is olyan, mint a részegek és lázbetegek alvása, akik még alvás közben sem nyugosznak csendesen, mivel szüntelen iszonyatos és gyötrő álmok kinozzák őket. Tehát maguk az istentelenek is például szolgálnak arra, hogy mindenkoron él minden ember lelkében az Istennek valamelyes ismerete.

3. A józanul itélők előtt mindig bizonyos lesz, hogy az emberi lélekbe bele van vésve az istenség érzete, melyek kitörölni sohasem lehet. Sőt hogy az istenség létezéséről táplált meggyőződés mindenkivel veleszületik és mintegy a velőkbe van rejtve, bőséges bizonyíték erre épen az istentelenek makacssága, akik bármennyire tusakodjanak is, mégsem tudják megszabadítani magukat az Isten félelmétől. Ám élcelődjenek Diagoras s a többi hozzá hasonlók minden felett, amit csak valaha a vallásról tartottak, ám nevesse ki Dionysius az égi ítéletet, – furcsa nevetés az, mert belülről a lelkiismeret férge minden lángnál erősebben mardossa őket. Nem mondom azt, amit Cicero, hogy a tévedések idővel elavulnak, s hogy a vallás napról-napra növekszik és fejlődik. Mert a világ, mint azt kevéssel utóbb el fogom mondani, amennyire tőle függ, igyekszik az Istennek minden benne levő ismeretét kiirtani s imádását mindenképen megrontani. Csak azt állítom, hogy midőn az ostoba megátalkodottság, melyet az istentelenek az Isten megvetése céljából magukra erőltetnek, lelkükben sorvadoz: él és lépten-nyomon előtör az istenségek érzete, melyet oly igen óhajtanak magukból kioltani. Ezekből világos, hogy Isten ismerete nem oly tudás, melyet csak az iskolában tanulunk, hanem oly ismeret, mely anyánk méhétől fogva mindig velünk van. A természet sem engedi, hogy bárki is megfeledkezzék róla, bár sokan minden erejükkel erre törekszenek. Továbbá, ha minden ember azért született és él, hogy Isten megismerje, az istenismeret pedig ha ezt a célját el nem érné, ingatag s üres tudás volna, azért nyilvánvaló, hogy mindazok elfajulnak teremtésük törvényétől, akik éltükben minden gondolatukat és cselekedetüket nem erre a célra irányozzák. Nem volt ez ismeretlen a bölcselők előtt sem. Mert ezt értette Platon,In Phaedone et Theaeteto.* mikor gyakran hirdette, hogy a lélek legfőbb java az Istenhez való hasonlóság, midőn Istent teljesen megismervén, hozzá egészen hasonlóvá lesz. Ezért Plutarchusnál igen helyesen vélekedik Gryllus, midőn azt állítja, hogy az emberek, ha a vallás előttük ismeretlen volna, nemcsak hogy semmiben sem múlnák felül az oktalan állatokat, hanem sok tekintetben nyomorultabbak volnának azoknál, mivel annyi szenvedésnek alávetve, folytonosan zavart és nyugtalan életet élnének. Ennélfogva egyedül isten imádása az, mely föléjük emeli őket, mely által egyedül jutnak el a halhatatlanságra.