MÁSODIK FEJEZET

Mit tesz Istent megismerni s mi célra szolgál az ő megismerése?

1. Isten ismerete alatt azonban azt értem, hogy nemcsak azt látjuk be, hogy van Isten, hanem meg is tartjuk azt, amit felőle tudnunk szükséges, ami neki dicsőségére, nekünk pedig hasznunkra van. Mert nem mondhatjuk a szó sajátságos értelmében szólva, hogy Istent megismerjük, ha nincs bennünk vallás és kegyesség. S itt Isten ismeretének nem azt a fajtáját értem, amellyel a magukban elveszett és megátkozott emberek az Istent a közbenjáró Jézus Krisztusban, mint megváltót, fogják fel, hanem csak arról az első és egyszerü ismeretről szólok, melyre minket a természetnek velünk született rendje elvezérelne, ha Ádám bűn nélkül maradt volna. Mert noha az emberi nemzetnek mai romlottságában senki sem érezheti Istent akár atyjának, akár üdvössége szerzőjének, akár bármiként kegyelmes Istenének, míg meg nem jelenik közbenjáróul a Krisztus, hogy őt irántunk kiengesztelje: mégis más dolog azt érezni, hogy a mi teremtő Istenünk támogat bennünket hatalmával, vezérel gondviselésével, ellát jóságával, eláraszt jótéteményeinek minden fajtájával s megint más dolog a megengeszteltetésnek Krisztusban számunkra készített kegyelmét magunkhoz ölelni. Mivel tehát az Úr először egyszerüen, mint Teremtő, jelenté ki magát úgy a világ teremtésében, mint a Szentirás közönséges tudományában – s Krisztus képében csak azután jelenik meg, mint Megváltó: – ennélfogva kettős ismerete áll elő, melyek közül most csak az első jön szóba, a második a maga rendjén csak aztán következik.

Bár Istent eszünk nem képes anélkül megfogni, hogy valami tiszteletet ne tulajdonítson neki, mégsem volna kielégítő egyszerüen csak annyit tudnunk felőle, hogy ő egy, akit mindenkinek tisztelnie s imádnia kell, ha meg nem volnánk győződve arról, hogy ő minden jónak forrása és hogy sehol egyebütt jót nem kereshetünk, csak nála. Ezt így értem: nemcsak, hogy ezt a világot, amint egyszer megteremtette, végtelen hatalmával fenntartja, bölcseségével kormányozza, jóságával őrzi, különösen pedig az emberiséget igazságos itéletével vezérli, könyörületességével tűri, oltalmával megvédi, de mivel seholsem találjuk a bölcseségnek és világosságnak, az igazságosságnak, hatalomnak, hibátlanságnak és tiszta igazságnak egyetlen cseppjét sem, mely nem tőle ered s melynek nem ő maga az oka: mindezt tanuljuk meg tőle várni és kérni, s amit vettünk, azt neki hálásan megköszönni. Mert Isten e kiválóságainak megismerése alkalmas tanítónk leszen a kegyességre, melyből a vallás származik. Kegyességnek nevezem az Isten iránt való szeretettel egybekötött tiszteletet, mely Isten jótéteményeinek ismeretéből ered. Mert míg az emberek nem érzik azt, hogy mindenért Istennek tartoznak, hogy az ő atyai gondja által tápláltatnak, hogy minden javaiknak Isten a szerzője, úgyannyira, hogy rajtuk kívűl semmit sem kell keresni, addig magukat önkéntes készségből sohasem vetik Isten hatalma alá. Sőt, ha teljes boldogságukat nem ő benne helyezik, soha igazán és teljes szivből nem adják magukat által Istennek.

2. Ezért haszontalan eszmékkel űznek játékot azok, akik azt a kérdést tüzik maguk elé, hogy mi az Isten; mivel sokkal inkább érdekünkben van azt tudni, hogy milyen ő s mi illik természetéhez. Mert mi haszna van annak, ha Epikurussal együtt olyan Istenben hiszünk, aki a világra való gondviselést félretévén csak tétlenségben tölti kedvét? Végre is mit használ megismernünk egy oly Istent, akivel semmi dolgunk? Sőt inkább kell, hogy Isten ismerete ránk nézve arra szolgáljon először, hogy minket az Isten iránt való félelemre és tiszteletre tanítson, aztán, hogy annak vezérlete és tanítása mellett megtanuljunk minden jót Istentől kérni, s amit nyertünk, neki tulajdonítani. Mert miképen emlékezhetnél meg elmédben Istenről anélkül, hogy egyszersmind tüstént arra ne gondolj, hogy mivel teremtménye vagy, a teremtés jogánál fogva hatalmában vagy, s az ő uralmának vagy alávetve, hogy életeddel neki tartozol, hogy bármit cselekszel, az ő dicsőségére kell szolgálnia? Ha így áll a dolog, menten arra a következtetésre kell jutnod, hogy életed veszedelmesen megromlott, ha az Isten szolgálatára nem használod, mivel életünk törvénye szükségképen az ő akarata. Viszont nem ismerheted meg világosan, ha minden jó forrásának és kútfejének nem őt tartod. Innen származnék mind a hozzá való ragaszkodásnak vágya, mind a benne való hit, ha az ember eszét a romlottság a helyes ösvényről el nem vonná. Mert először a kegyes elme nem álmodik mindjárt akárminő istent magának, hanem egyedül az egy igaz istent nézi, nem költ arra olyat, ami neki jónak látszik, hanem megelégszik azzal, hogy olyannak hiszi, aminőnek ő kijelentette magát és a legnagyobb gonddal óvakodik mindig attól, hogy vakmerő bátorsággal az ő akaratát áthágva céltalanul bolyogjon. mikor így megismeri Istent, mivel tudja, hogy mindeneket ő igazgat, úgy tekinti, mint aki őt is védi és oltalmazza s ezért teljes hitét benne helyezi, mivel belátja, hogy Isten szerzője minden jónak; ha valami baj éri, ha valamiben szükölködik, mindjárt az ő oltalmába menekül, segítséget tőle várván. Mivel bizonyos abban, hogy Isten jó és irgalmas, szilárd hittel pihen meg benne és nem kételkedik abban, hogy minden bajai között oltalomra lel Isten kegyességében. Mivel Úrnak és Atyának ismeri őt, méltónak tartja arra is, hogy országát tekintse mindenben, felségére nézzen, dicsőségét terjessze, parancsainak engedelmeskedjék. Mivel igaz birónak látja, aki szigoruságával kész minden bűnt megbüntetni, itélőszékét mindig szeme előtt tartja, iránta való félelemből türtőzteti magát s tartózkodik haragjának kihivásától. mindazáltal Isten itéletének érzetétől nem retten annyira meg, hogy előle minden áron menekülni kivánjon, még ha menekvés nyilik is; sőt nem kevésbé szereti benne a bűnösök büntetőjét, mint a kegyesek jóltevőjét, mivel átérti, hogy Isten dicsőségéhez ép úgy hozzátartozik az istentelenek és bűnösök büntetése, mint az igazaknak örök élettel való jutalmazása. Ezenkivül az istenfélő ember nemcsak a büntetéstől való rettegés miatt tartózkodik a bűn elkövetésétől, hanem azért is, mivel Istent atyja gyanánt szereti és tiszteli, ura gyanánt szolgálja és imádja és ha egyáltalán nem volna is pokol, puszta megbántásától is visszarettenne. Ez hát a tiszta és igaz vallás! T. i. hit, egybekapcsolva az Isten iránt való igaz félelemmel; úgy, hogy ez a félelem magában foglalja egyrészt az önkéntes kegyességet, másrészt maga után vonja azt a törvényes tiszteletet, mely a törvényben meg van irva. S ezt annál inkább meg kell jegyeznünk, mert az emberek általában tisztelik istent, de kevesen félik őt, s míg ceremóniáikat mindenütt nagyban fitogtatják, az igazi szivbeli tisztaság nagyon ritka.