ELSŐ KÖNYV.

A TEREMTŐ ISTEN MEGISMERÉSE.

ELSŐ FEJEZET

Felmutatása annak, hogy Isten s önmagunk ismerete kapcsolatosak és hogy mi módon függenek össze.

1. Egész bölcseségünk, már t. i. amelyet igaz, valóságos bölcseségnek kell tartanunk, két részből áll: Isten s önmagunk ismeretéből. Egyébként, bár egymással sok kapocs fűzi őket össze, nem könnyű eldönteni, hogy melyik előzi meg és szűli magából a másikat. Mert elsőben is senki sem tekinthet aként magára, hogy egyuttal Isten belső szemléletére is ne fordítsa érzéseit, kiben él és mozog (Csel. 17:28), mivel világos, hogy azok az ajándékok, melyekben bővölködünk, semmi esetre sincsenek mi magunktól, sőt még az is, hogy vagyunk nem más, mint az egy Istenben való létezésünk. Aztán eme jók, melyek cseppenként hullanak alá reánk az égből mint megannyi patakocska, elvezetnek minket a kútfőhöz. Saját gyarlóságunkból pedig még jobban kitünik azoknak a javaknak végtelensége, melyek Istenben lakoznak. Különösen az a romlás, melybe az első ember esete döntött, kényszerít, hogy szemünket felemeljük és pedig ne csak azért, hogy éhségünkben és szomjuságunkban onnan felül kérjük azt, amire szükségünk van, hanem hogy a félelem ösztönzésére alázatosságot is tanuljunk. Mert, amint az emberben a sokféle nyomoruságnak mintegy egész világa van s ennek folytán meg vagyunk fosztva isteni ékességünktől, szégyenletes mezitelenségünk a vétkek roppant tömegét tárja fel: saját boldogtalanságának tudata mindenkit szükségképpen ösztönöz arra, hogy Istennek legalább valamelyes ismeretére eljusson. Igy saját tudatlanságunknak, hiúságunknak, szükségünknek, erőtlenségünknek, gonoszságunknak s végre romlottságunknak érzetéből megtudjuk, hogy egyedül az Urban van az igaz bölcseség fénye, a valódi jóság, minden javak tökéletes bősége s a tiszta igazság. Igy tehát saját bajaink serkentenek bennünket Isten javainak megvizsgálására. Nem is kivánunk addig komolyan hozzá térni, míg önmagunkkal nem kezdünk elégedetlenkedni. Mert az emberek közt ki nem nyugszik meg szivesen önmagában, ki nincs békén mindaddig, míg magát nem ismeri; azaz: míg javaival elégedett, míg saját nyomoruságáról nem tud és nem is gondol arra? Ennélfogva az önismeret nemcsak mindenkit Isten megkeresésére, hanem kezén fogva is vezet mindenkit az ő megtalálására.

2. Viszont bizonyos, hogy az ember tiszta önismerete csak akkor jut el, ha előbb Isten ábrázatát vizsgálja s Isten belső szemléletéből tér az önvizsgálatra. Mert magunk előtt mindig igazaknak, becsületeseknek, bölcseknek és szenteknek látszunk (ez a kevélység mindannyiunkkal velünk született), ha kézzelfogható bizonyítékok meg nem győznek afelől, hogy igazságtalanok, fertelmesek, esztelenek s tisztátalanok vagyunk. Még ezek sem győznek azonban meg, ha csak magunkra tekintünk s nem az Istenre is, ki az egyedüli mérték, melyhez emez ítéletet kell szabni. Mert minthogy természet szerint üres látszata is bőven elég nekünk maga helyett az igazság helyett. S mivel körülöttünk s bennünk mindent betölt az ocsmányság, azért ami kevésbbé rút, mindaddig igen tiszta gyanánt mosolyog ránk, míg elménket az emberi tisztátalanság határai között tartjuk. Épen mint az a szem is, amely előtt nincs más, csak fekete szin, tiszta fehérnek látja azt a tárgyat, amely mégis egy kissé szürke, vagy csak hellyel-közzel barnás. Sőt a mi testi érzésünkből még világosabban megállapíthatjuk, hogy mennyire tévedhetünk a lélek erőinek megitélésében. Mert ha délben a földre, vagy azokra a dolgokra nézünk, melyek körörkörül szemeink előtt vannak, azt hiszük, hogy a legeslegélesebb látással vagyunk megáldva; amint azonban a napba tekintünk s nyitott szemmel azt vizsgáljuk, ime azt az erőt, mely a földön oly derekasan helyt állott, ekkora tündöklés úgy legyőzi és megzavarja, hogy kénytelenek vagyunk bevallani, hogy a földi tárgyak vizsgálásában éles látásunk merő vakság, ha azzal a paphoz fordulunk. Igy vagyunk lelki javaink szemlélésével is. Mert míg a földre tekintünk, megelégedve igazságunkkal, bölcseségünkkel, erényünkkel, magunk előtt a legkellemesebb szinten tündöklünk s majd hogy félisteneknek nem látszunk a magunk szemében. De amint gondolkodásunkat Istenre irányítjuk s azt mérlegeljük, hogy milyen ő, hogy az igazságnak, bölcseségnek, erénynek mily tökéletes teljessége ő, kinek képére kellene nekünk formáltatnunk, mindazt, ami azelőtt tetszetősnek látszott bennünk az igazság álarca alatt, menten úgy utáljuk, mint a legnagyobb bűnt; ami azelőtt a bölcseség címe alatt oly csodamódra nagynak tetszett előttünk, határtalan ostobaság gyanánt undorit bennünket, s ami előbb az erő látszatát mutatta, nyomorult tehetetlenségnek bizonyul. Ily kevéssé felel meg az isteni tisztaságnak még az is, ami bennünk a legtökéletesebbnek látszik.

3. Innét ered az a borzadály és zsibbadás, melyről a Szentirás lépten-nyomon említést tesz, azt állítván, hogy szentek megrendülve földre estek, valahányszor Isten közelségét érezték. Mert midőn látjuk, hogy azok, akik Isten távollétében erejük teljességében álltak, midőn Isten kijelenti dicsőségét, úgy megrendülnek és megzavarodnak, hogy halálos félelmökben összeroskadnak, sőt szinte megemésztődnek és semmivé lesznek: ebből azt tanulhatjuk meg, hogy alacsonyságának tudata csak akkor hat eléggé az emberre, ha magát Isten felségével hasonlítja össze. Ennek az Isten előtt való ijedelemnek gyakori példájával találkozunk úgy birák könyvében, mint a próféták irataiban (Bir. 13:12, Ézs. 6:5, Ez. 1:28, 3:14). Annyira, hogy szokásban volt Isten népénél ez a kifejezés: Meghalunk, mert megjelent nekünk az Úr! Ezért Jób történetének célja az, hogy az embereket saját oktalanságuk, erőtlenségük és fertelmük megismerésével sujtsa le s e céljához a bizonyítékokat főleg mindig Isten bölcseségének, hatalmának és tisztaságának leirásából veszi. S nem ok nélkül. Látjuk ugyanis, hogy Ábrahám annál jobban érzi, hogy csak por és hamú, minél közelebb járul Isten dicsőségének szemléletéhez (I. Móz. 18:27). Látjuk, hogy Illés sem várhatta Isten jövetelét anélkül, hogy arcát be ne fedte volna (I. Kir. 19:13). Ily rettenetes Isten szinének látása. Mit tegyen az ember, aki rothadás és féreg, ha előtte még a kerubimoknak is el kell takarniok féltükben arcukat? (Ézs. 6:2) T. i. ez az, amit Ézsaiás próféta mond (24:23): „Megszégyenül a hold, elpirúl a nap, midőn uralkodik a Seregeknek Ura”, azaz mikor fényességét kimutatja s közelebbről láttatja, előtte a legfénylőbb dolog is setétséggé homályosul. Ezért bármi szorosan egybe tartozik is Isten s a magunk ismerete, a helyes tárgyalási rend úgy hozza magával, hogy először szóljunk külön az Isten, aztán a magunk ismeretéről.