KÁLVIN JÁNOS LEVELE FERENC FRANCIA KIRÁLYHOZ

FERENCNEK,

A HATALMAS ÉS DICSŐSÉGES URALKODÓNAK,

A FRANCIÁK LEGKERESZTÉNYEBB KIRÁLYÁNAK,

MINT FEJEDELMÉNEK, KÁLVIN JÁNOS BÉKÉS ÉS ÜDVÖSSÉGET KIVÁN.

Mikor e munkához fogtam, egyáltalán nem gondoltam arra, Dicsőséges Király, hogy olyas valamit irok, amit utóbb Felségednek ajánljak. Mindössze valami elemi ismertetést akartam szerkeszteni s ezzel az igaz kegyességre vezérelni mindazokat, akiknek szivét még némileg áthatja a vallásos érzés. S e munkámat leginkább francia népünkért végeztem. Tudtam, hogy közülök sokan éhezik és szomjuhozzák a Krisztust s viszont láttam, hogy igen kevesen vannak olyanok, akiknek Krisztus felől csak közepes ismereteik is lettek volna. Maga a könyv mutatja nyilván, hogy ez volt feltett szándékom, mert hisz egyszerü s elemi tanítási formában szerkesztettem azt. De mikor észrevettem, hogy országodban egyes istentelen emberek dühe oly magasra csapott, hogy ott az igaz tudománynak többé nincs helye, azt gondoltam, hogy jó munkát végzek, ha egy és ugyanazon műben tanítást nyujtok amazoknak s egyuttal hitvallást készítek számodra, melyből megtudhatod, hogy minő az a tudomány, melyre oly lángoló dühvel támadnak, kik most országodat tűzzel-vassal pusztítják. Mert nem félek bevallani, hogy itt csaknem egészében felöleltem azt a tudományt, melyről a pusztítók azt kiáltják, hogy börtönnel, száműzéssel, polgári jogoktól való megfosztással s máglyával kell büntetni, s az egész föld kerekségéről ki kell irtani. Tudom ugyan, hogy mily szörnyü vádakkal töltötték tele füledet s lelkedet, hogy ügyünket a lehető leggyülöletesebbé tegyék te előtted. De neked kegyelmességednél fogva meg kell gondolnod, hogy ha a puszta vád is elégséges, akkor sem szavaink, sem tetteink miatt soha nem lehetünk biztonságban. Valóban, ha valaki gyülölség-keltés céljából azt emlegeti, hogy ezt a tudományt, melyről néked számot kivánok adni, szavazatukkal az összes rendek elitélték, s hogy a törvényszékek már régóta teméntelen itélettel kárhoztatták, nem mond felőle semmi egyebet, mint, hogy egyfelől ellenségeink pártoskodása s erőszakos hatalmaskodása buktatta meg, másfelől, hogy hazugság, fondorlat, rágalom álutakon ravaszul nyomta el. Erőszak az, hogy vizsgálat nélkül, véres itéleteket hoznak ellene; csalárdság az, hogy méltatlanúl forradalom s gonoszság vádjával illetik. Hogy pedig senki e panaszainkat alaptalannak ne gondolja, magad lehetsz rá tanúnk, Felséges Király, hogy mily hazug rágalmakkal illetik e tudományt naponta előtted. Azt mondják ugyanis felőle, hogy nincs egyéb célja, mint, hogy a királyok kezéből a kormánypálcát kicsavarja, a törvényszékeket és minden itélkezést ledöntsön, minden rendet s államszervezetet felforgasson, a nép békés nyugalmát megzavarja, minden törvény erejét megrontsa, minden vagyont s birtoklást megszüntessen, szóval mindent fenekestől felfordítson. Pedig Te még igen keveset hallasz! Mert a nép között még borzasztóbb hireket terjesztenek. Ha mindez igaz volna, méltán itélné az egész világ e tudományt szerzőivel együtt ezerszer tüzre és keresztfára. Ki csodálkozhatik hát azon, hogy a közgyűlölet lángragyúl ellene, mikor az istentelen vádaskodás hitelre talál.

Íme, ezért ért egyet ellenünk s tör együtt ellenünk minden rend, személyünket és tudományunkat kárhoztatva. Ily érzéstől elragadva, csupán hazulról hozott előitéletüket hirdetik ki, mint ítéletet, azok, akik törvénykezni összeülnek. És azt hiszik, hogy a maguk részéről helyesen járnak el, ha senki más nem itélnek halálra, csak azt, aki vagy sajátos vallomása, vagy hiteles tanuk bizonyságtétele folytán bünösnek bizonyúlt. De miféle bűnben? Ennek a kárhozott tudománynak bünében – felelik. De mily jogon kárhoztatták azt a tant? Hisz épen az volt a védekezés bástyája, hogy a tant magát nemcsak hogy meg nem tagadják, de, sőt mint igazat védik. De e tekintetben még mukkanni sem szabad. Ennélfogva, Győzhetetlen Király, nem ok nélkül kivánom tőled, hogy szerezz magadnak teljes ismeretet az ügyről. Hisz eddig összevissza a törvényes formák mellőzésével és inkább erőszakos indulatossággal, mintsem törvényes komolysággal tárgyalták, helyesebben szólva mindenképpen gáncsolták azt.

Ne gondold azonban, hogy ez alkalommal személyes védelmemről akarok gondoskodni, hogy ily úton szabad visszatérést nyerjek hazámba. Bár erre, amint illik, emberi érzelmeimnél fogva óhajtozom, de a jelen viszonyok között nem esik nehezemre róla lemondanom. Hanem minden kegyes lélek közös ügyét, sőt magának a Krisztusnak ügyét karolom fel, melyet manapság országodban minden módon meggyaláznak s lábbal tapodnak s amely siralmas állapotban hever, inkább ugyan némely farizeusok zsarnoksága miatt, mint a Te beleegyezéseddel. Nem tartozik ide elmondani, hogy miként jutott ennyire Krisztus ügye; elég az, hogy földre sujtva vonaglik. Mert azok az istentelenek annyira vitték a dolgot, hogy Krisztus igazsága, ha üldözve és széttépve meg nem semmisült is, de bizony csaknem eltemetve és gyalázatban lappang. A kisded egyházat pedig részben szörnyü öldöklés emésztette fel s száműzés hajtotta idegenbe, részben félelmes fenyegetések rettentik, hogy még csak mukkanni se merjen. És nem szünnek meg most sem szokott dühöngésükkel s kegyetlenségükkel erősen döngetni a falat, amelyet már megingattak s félig romba döntöttek, e közben pedig nem akad senki, aki ez őrjöngőkkel szemben védelmébe vegye azt. Sőt azok is, akik az igazság pártfogói gyanánt kivánnak mutatkozni, azt mondják, hogy a tudatban ember tévelygését és esztelenségét meg kell bocsátani. Mert így nyilatkoznak a mérsékeltebbek. Tévelygésnek s esztelenségnek nevezik azt, amit Isten legbizonyosabb igazságáúl ismertek meg s tudatlan embereknek mondják azokat, kikről látják, hogy lelkük nem annyira megvetett Krisztus előtt, hogy az őket mennyei bölcsességének titkaira ne méltatta volna. Ennyire szégyenlik mindannyian az evangéliumot.

A Te feladatod lesz azonban, Kegyes Király, hogy az oly jogos védelemtől se füledet, se szivedet el ne fordítsd. Hiszen oly nagy dologról van szó! T. i. arról, hogy mi módon álljon meg e földön Isten dicsőségének sértetlensége, hogyan tartsa meg Isten igazsága a maga méltóságát s hogyan maradjon meg közöttünk sértetlenül és állandóan Krisztus országlása. E dolog méltó arra, hogy meghallgasd, megismerd s ítéletet mondj fölötte. Hiszen igaz királlyá valakit csak annak tudata tehet, hogy országa kormányzásában Istent szolgálja. S az már nem is országol, hanem rabol, ki nem úgy uralkodik, hogy Isten dicsőségének is szolgáljon. Továbbá csalatkozik, aki azt hiszi, hogy állandó jólét lesz abban az országban, amelyet nem Isten kormányvesszeje, azaz szent igéje igazgat. Mert nem csalhat az égi jóslat, amely azt mondja, hogy elvész a nép, amelynél hiányzik a prófécia (Péld. 29:18). Téged se tartson vissza e törekvéstől, ha a mi csekélységünket számba sem veszed is. Mert mi magunk is jól tudjuk, hogy mennyire nyomorult és megvetett emberek vagyunk; Isten előtt t. i. szegény bünösök, az emberek szemében megvetett lények, sőt, ha úgy akarod, a világnak söpredéke, szemetje, vagy még alábbvaló, ha ennél alábbvaló nevet lehet találni. Mindez hadd történjék azért, hogy semmi se maradjon, amivel Isten előtt dicsekedjünk, csak az Ő irgalmával, mely elhivott bennünket, minden érdemünk nélkül az örök üdv reménységére; az emberek előtt pedig csak erőtlenségünk, melyet csak részben is bevallani szégyennek tartják maguk között. De a mi tudományunknak a világ minden dicsősége fölött fönségben, minden hatalma fölött győzhetlenségben kell állnia, mert nem a mi tudományunk az, hanem az élő Istené s az ő Fiáé, a Krisztusé, kit az Atya királlyá tett, hogy uralkodjék tengertől-tengerig és a folyóvizektől a föld kerekségének véghatáráig. És pedig úgy uralkodjék, hogy szájának egyetlen lehelletével az egész földet vasszilárdságával s ércerejével, arany- és ezüst-tündöklésével együtt úgy széttörje, mint a cserepet. Amint az Ő országa dicsőségéről jósolták a próféták (Dán. 2:34; Ézs. 11:4; Zsolt. 2:9).

Ellenfeleink fölhozzák, hogy jogtalanúl hivatkozunk Isten igéjére, mert hisz annak a leggonoszabb megrontói vagyunk. De bölcseségeddel megitélheted magad is hitvallásunk olvasása után, hogy mindez nemcsak rosszindulatú rágalom, hanem szemenszedett szemérmetlenség. Egyet-mást mégis el kell itt mondanom, ami majd olvasásra s tanulmányozásra serkent, vagy legalább ezeknek útját egyengeti előtted. Pál apostol, mikor azt tanítja, hogy minden prófécia a hit mintájára készült, (Róm. 12:6), a legjobb zsinórmértéket adta az irásmagyarázat megitélésére. Ha a mi ügyünkre a hit e szabályát alkalmazzák, kezünkben a győzelem. Mert mi illik jobban a hithez, mint elismernünk, hogy nincs bennünk erény, de csak azért, hogy Isten ruházzon fel bennünket; elismerni, hogy nincs bennünk jó, hogy Isten töltsön el azzal; hogy a bűn szolgái vagyunk, hogy Ő szabadítson meg bennünket; hogy vakok vagyunk, hogy Ő világítson meg; bénák vagyunk, hogy Ő vezessen; gyöngék, hogy Ő támogasson; hogy a dicsekedés minden tárgya el van tőlünk véve, hogy egyedül az Ő dicsősége tündököljék s mi csak Ő benne dicsőüljünk meg? Ha azonban mi ezt, vagy ilyesmit mondunk, amazok szemrehányásokat tesznek s jajgatnak afölött, hogy ily módon mi kioltjuk a természetnek nem tudom mily vak világosságát, hazug képzeményeit, a szabad akaratot s az örök üdvöt szerző cselekedeteket, a fölösleges jócselekedetekkel együtt. Mert nem türhetik, hogy Istennél legyen minden jó, minden erény, az igazság és bölcseség egész dicsérete és dicsősége. Pedig nem azt olvassuk, hogy azok feddetnének meg, akik sokat merítettek az élőviz e forrásából. Ellenkezőleg azok dorgáltatnak meg keményen, akik ástak maguknak kutakat, beomlott kutakat, melyekben nincs víz (Jer. 2:13). Továbbá mi illik inkább a hithez, mint az, hogy Istent tartsuk kegyes Atyánknak, midőn belátjuk, hogy Krisztus testvérünk és kibékítőnk, mint az, hogy mindent, boldogságot és örömöt bizalommal várjunk attól, kinek irántunk való kibeszélhetetlen szerelme oly nagy, hogy saját Fiának sem kedvezett, sőt érettünk adta; mint az, hogy az örök üdv és élet biztos reményében pihenjünk meg, midőn Krisztusra gondolunk, akit az Atya adott s akiben oly nagy kincsek vannak elrejtve?

Itt ránk támadnak, s azt vitatják, hogy hitünknek e bizonyossága sincs gőg és elbizakodottság nélkül. Mi azonban magunktól semmit, de mindent Istentől remélünk; s nem egyébért fosztjuk meg magunkat a hiú dicsekvéstől sem, csak azért hogy az Úrban tanuljunk dicsekedni. Mi szóljak még? Hatalmas Király! ügyünk minden részletét vizsgáld meg és bizvást a bünös emberek nemzetségénél is hitványabbaknak tarthatsz bennünket, ha nem győzödöl meg arról, hogy azért sanyargatnak és illetnek gonosszal bennünket, mivel reménységünket az élő Istenbe vetjük (I. Tim. 4:10). S mivel hisszük, hogy az az örökélet, ha megismerjük az egy igaz Istent s a Jézus Krisztust, akit Ő elbocsátott (Ján. 17:3).

Ezért a reményért némelyeket közülünk láncra vernek, másokat megkorbácsolnak, ismét másokat csúfságra hurcolnak, némelyeket száműznek, megint másokat kegyetlenűl kinoznak, sokakat bujdosásra kényszerítenek. Mindnyájunkat nyomorgatnak, kegyetlen átkokkal kiátkoznak, szitkokat szórnak ránk s embertelenül bánnak velünk.

Nézz most már ellenfeleinkre s vizsgáld meg egy kissé velem, hogy micsoda cél hajtja őket? Az áldozópapok rendjéről szólok, kiknek indításából s itéletéből lett ellenségünkké a többi is. Ezek ugyan nem törődnek azzal, hogy ha az igaz hitet, melyet a Szentirás tanít, melynek minden között fenn kellene állnia, akár ők, akár mások mellőzik, elhanyagolják, megvetik. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy ki mit tart, vagy mit nem tart Istenről, Krisztusról, csak mint mondják, engedelmes hittel alávesse értelmét egyháza itéletének. Nem nagyon bántja őket az sem, ha Isten dicsőségét az emberek nyilvános káromlással beszennyezik, csak senki kezet ne emeljen az apostoli szék elsősége s a szent Anyának, az egyháznak tekintélye ellen. Hát miért viselnek háborút oly vadsággal s elkeseredéssel a miséért, tisztítótüzért, a bucsújárásokért s ily fajtájú haszontalanságokért? Annyira, hogy tagadják, hogy mindezeknek teljes elhivése nélkűl a kegyesség üdvözítő lehessen, pedig egyiket sem tudják az Isten igéjéből igazolni? Miért? bizonyára azért, mert istenük a has, vallásuk a konyha s azt gondolják, hogy ha e dolgoktól valaki megfosztja őket, nemcsak keresztyének, de emberek sem lehetnek többé. Bár egy részük fényben él, más részük kenyérhéjon tengődik, egy s ugyanazon fazékból táplálkoznak valamennyien s ez azok nélkűl a melengető szerek nélkűl, nemcsak kihülne, de fenékig befagyna. Innét van, hogy amelyik közülük legjobban félti hasát, az védelmezi legnagyobb hévvel hitét is. Elvégre mindenik előtt az az egy cél lebeg, hogy uralmuk sértetlenűl s hasuk telve maradjon; egyébként tiszta ügyért való buzgólkodásnak egyikük sem mutatja a legkisebb jelét sem.

S mégsem szünnek meg tudományunkat minden kigondolható módon szidalmazni, gyalázni s így gyülöletessé s gyanussá tenni. Azt mondják, hogy új, csak a minap született. Élcelődnek azon, hogy bizonytalan és ingatag. Kérdezik, hogy mily csoda szól mellette? S számon kérik, hogy méltányos-e, hogy annyi szent atya véleményével és az ősrégi szokással szembeállíttassék. Kényszerítenek, hogy eretnek tudománynak ismerjük el, mely hadat indít az egyház ellen. Vagy állítsuk azt, hogy az egyház sok évszázadokon keresztűl halott volt, mert benne ennyi idő alatt ilyesmiről hallani nem lehetett. Végül azt mondják, hogy nincs is szükség sok bizonyítékra: mert hogy milyen, meg lehet ismerni gyümölcséről. Hiszen a szekták egész tömegét, lázongásokat s bünben való szabadosságot hozott létre. Természetesen igen könnyű dolog hiszékeny s tanulatlan tömeg előtt védetlen ügyet bántalmazni. De ha mi is szólhatnánk, bizonyára lehülne az a hév, amellyel teleszájból épp oly szabadon, mint büntetlenül tajtékoznak ellenünk.

Első sorban Istennel szemben a legigaztalanabbak akkor, midőn a mi tudományunkat újnak állítják, mert az Ő szent igéje nem érdemli meg azt a vádat, hogy új. Természetesen nem vonom kétségbe, hogy azok előtt új a mi tanunk, kik előtt Krisztus is új s az evangélium is új. De semmi ujdonságot nem vethetnek szemünkre azok, akik tudják, hogy mily régi Pál apostol prédikálása, hogy Jézus Krisztus meghalt büneinkért s föltámadott megigazulásunkért (Róm. 4:25). Hogy e tan oly sok időn keresztűl ismeretlenül s eltemetve lappangott, az az emberi gonoszság vétke. Most, midőn Isten jósága visszaadja nekünk, legalább régi joga alapján ősiségét is vissza kellene nyernie.
Épp ily tudatlanság a forrása annak is, hogy bizonytalannak s ingatagnak állítják tanunkat. Bizonyára ez az, ami miatt Isten az ő prófétája által panaszkodik: (Ézs. 1:3) „Az ökör ismeri az ő urát és a szamár az ő urának jászlát, de Őt nem ismeri az ő népe.” De bármint gúnyolódjanak tanunk bizonytalansága fölött, akkor láthatnánk csak, mennyire becsülik a magukét, ha saját vérükkel és életük feláldozásával kellene megpecsételniök. A mi bizakodásunk egészen más, mert nem retteg sem a halál borzalmaitól, sem magától Isten itélőszékétől.

Orcátlanúl cselekszik azt is, hogy tőlünk csodákat követelnek. Mert nem valami új evangéliumot ütöttünk össze, csak azt tartjuk fönn, amelynek bizonyságára szolgál minden csoda, melyet a Krisztus és az apostolok tettek. De nekik az a különös előnyük van fölöttünk, hogy mind e napig szakadatlan csodákkal erősíthetik hitüket. Pedig hát oly csodákra hivatkoznak, melyek minden lelket, még ha különben nyugodt is, ingadozásra birhatnak; annyira izléstelenek, nevetségesek, hiábavalók és hazugok. Még ha valóban bámulatra keltők volnának is, Isten igazságával szemben semmi súlyuk sem lehetne, mert Isten nevét úgy a csodáknak, mint a dolgok természetes rendjének mindenütt és mindig meg kell szentelniök. Talán mutatósabb lett volna a külszin, ha a Szentirás nem tanítana meg bennünket a csodák törvényes céljára és használatára. Márk arra tanít, hogy az apostolok igehirdetésére következett csodák az igehirdetés megerősítésére szolgáltak (16:20). S Lukács is arra oktat, hogy az Úr az ő kegyelmességének beszédéről teszen vala bizonyságot, midőn az apostoloknak keze által jelek és csodák lőnek (Csel. 14:3). S ehhez igen hasonló az apostolnak ama nyilatkozata is (Zsid. 2:4), hogy az üdvösség az evangélium hirdetése által erősíttetett meg, midőn Isten jelekkel, csodákkal és más erőkkel tett bizonyságot a tanítványok beszéde mellett. Hát most már azon dolgokat, melyekről azt hallók, hogy az evangélium jelei, az evangéliumban való hit lerontására használjuk-é? S amely dolgok az igazság pecséteűl vannak rendelve, azokat a hazugságok megerősítésére fordítsuk-é?

Ezért elsősorban a tant kell szoros vizsgálat alá venni és kifejteni, melyről az evangélista azt mondja, hogy a csodákat megelőzi. S ha ez helyesnek bizonyúl, csak akkor kell joggal megerősítést nyernie a csodákban. Az igaz tudománynak pedig, melynek szerzője Krisztus, az az ismertető jegye, hogy nem az emberek, hanem Isten dicsőségének keresésére irányúl (Ján. 7:18, 8:50). Mikor a tudomány helyességét Krisztus ettől teszi függővé, haszontalanná válik minden oly csoda, mely mást céloz, mint az egy Isten nevének dicsőítését. S arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a sátánnak is meg vannak a maga csodái, melyek ugyan inkább szemfényvesztések, mint igaz erők, mégis olyszerüek, hogy a tudatlan s együgyü embereket könnyen tévútra vezethetik. A varázslók és bűbájosok mindig hiresek voltak a csodáikról s a bálványimádást tüneményes csodák táplálták. De e csodák még sem igazolják előttünk sem a varázslók, sem a bálványimádók babonáit. S régente a donatisták is azzal a fogással próbálták megnyerni az együgyü népet, hogy csodákat tudnak tenni. Nos tehát mi ellenfeleinknek most azt válaszoljuk, amit akkor a donatistáknak Augustinus, hogy az Úr óvatosakká tett bennünket az ilyen csodatevőkkel szemben, midőn előre megmondta, hogy „hamis próféták támadnak és nagy jeleket és csudákat tesznek, úgyannyira, hogy megtévesszék, ha lehetne, a választottakat is” (Máté 24:24). És Pál is figyelmeztet, hogy az Antikrisztus uralma minden erővel, jellel és hazug csodával fog eljönni (II. Tess. 2:9). De azt mondják, hogy e csodák nem bálványoktól, csalóktól s álprófétáktól erednek, hanem szentektől. Mintha nem tudnók jól a sátán ama cselfogását, hogy magát a világosság angyalává változtatja! (II. Kor. 11:14) Hajdan az egyiptomiak Jeremiást, kit maguknál temettek el,áldozatban s egyéb istentiszteletben részesítették.* Hát nem éltek-e vissza bálványimádásra magával az Isten szent prófétájával? S mégis azt tartották, hogy a kigyómarásból aló meggyógyulás a halottimádásnak méltó jutalma. Mit mondjunk hát? Bizonyára mindig az volt és mindig az lesz Istennek méltó büntetése azokkal szemben, kik igazságszeretetét nem vették be, hogy még nagyobb tévelygést bocsát rájuk, úgyannyira, hogy még a hazugságokban is hisznek (II. Tess. 2:11). Tehát nekünk is megvannak a magunk csodái és ezek bizonyosak s gúnyolódásnak nincsenek kitéve. Amit azonban ők maguk mellett felhoznak, azok mind a sátán merő szemfényvesztései, amennyiben a népet Istene igaz tisztelésétől hiábavalóságra csábítják.
Aztán ármányosan fölhozzák ellenünk az egyházi atyákat is – a régi s jobb idők iróira gondolok, – mintha ezek is az ő istentelenségük mellett szólanának. Pedig, ha ezeknek a tekintélye döntené el a vitát, a győzelem a mi részünkön volna, bármi szerényen szóljak is. De bár ez atyák igen sok dolgot bölcsen s kitünően megirtak, bizonyára megtörtént velük is, ami emberrel megesni szokott, s ime az ő istenfélő utódaik szellemük, itéletük s gondolkodásmódjuk készségéhez képest azoknak csak tévedéseit és hibáit imádják. Amit helyesen mondottak, nem tartják meg, figyelmen kívül hagyják vagy meghamisítják, úgyannyira, mintha csak az volna szándékuk, hogy az aranyból a szemetet válogassák ki. Aztán istentelen lármával ránk törnek, mintha mi megvetnők az atyákat s harcra kelnénk ellenük. Mi azonban annyira nem vetjük meg őket, hogy ha most az volna a célom, fáradság nélkül saját szavaikkal bebizonyíthatnám, hogy helyeslik mostani tanításunk nagy részét. De irásaikat csak azzal a tudattal forgatjuk, hogy minden a mienk – és pedig azért, hogy szolgáljon nekünk s ne uralkodjék rajtunk – mi pedig amaz egyetlen Krisztuséi vagyunk, aki iránt kivétel nélkül mindenkinek engedelmességgel kell viseltetnie (I. Kor. 3:21). Aki e megkülönböztetést nem tartja meg, az a vallásban semmi szilárd pontot sem talál. Mert ama szent férfiak sem ismertek sok dolgot, tehát egymástól gyakran eltértek s néha önmagukkal is ellentétbe jutottak. Ellenfeleink azt mondják: Salamon nem hiába figyelmeztetett, hogy ne bontsuk el a régi határt, melyet a mi eleink csináltak (Péld. 22:28). De más a törvény a határok megtartásával s más a hitbeli engedelmességgel szemben s ez utóbbinak olyannak kell lennie, hogy érte népünkről s atyánk házáról is el kell feledkeznünk (Zsolt. 45:11). Ha annyira szeretik a képes beszédet, miért nem az apostolokat hozzák fel inkább, mint bármelyik atyát? Hiszen az ő általuk vetett határokat csak nem szabad megbontani? Így magyarázta ezt Hieronymus is, kinek szavait kánonaikba foglalták.

Ha hát áthághatlanoknak tartják az atyák által fölállított határokat, mért lépik át azokat oly könnyen, ahányszor csak jónak látják? Az atyák közül való volt az is, aki azt állította, hogy Istenünk sem nem eszik, sem nem iszik s így nincs szüksége sem kehelyre, sem tányérokra.* Az atyák közül való volt az a másik is, aki azt állítá, hogy a szent dolgok nem kivánják az aranyat s nem az aranyért kedves az oly dolog, melyet aranyon nem lehet megvenni.* Tehát áthághatják a határt, midőn istenitiszteletükön annyira használják az aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, márványt, drágaköveket és selymet; s úgy vélik, nem is rendes istenitisztelet az, amely válogatott csillogással, vagy inkább oktalan fényűzéssel nincsen elárasztva. Atya mondta azt is, hogy neki, mivel keresztyén, azon a napon is szabad húst ennie, amely napon mások tartózkodnak tőle.* Áthágják tehát a határt, midőn elátkozzák azt, aki nagy bőjtben a húst csak meg is izleli. Atya volt az is, aki azt állítá, hogy az olyan barát, aki nem dolgozik kézzel, olyan, mint a rabló, vagy tolvaj.* Atya mondta azt is, hogy a barátoknak még akkor sem szabad idegen kéz munkája után élniük, ha folyton elmélkednek, imádkoznak vagy tanulnak is.* Ezt a határt is átlépték, mikor a tunya és pohos barátokat ocsmány lebujaikba telepítették, hogy ott más vagyonán hizzanak. Atya állítá azt is, hogy borzasztó istentelenség Krisztus, vagy valamely szent képét keresztyén templomokban lefesteni.* S nem egy ember szava, de egyházi zsinat határozata az, hogy a vallásos tisztelet tárgyait nem szabad falra festeni.* Szó sincs róla, hogy e határok között megmaradnának, hiszen egy szögletet sem maradnának, hiszen egy szögletet sem hagynak kép nélkül. Más atya azt a tanácsot adta, hogy a halottak iránt emberi kötelességünket temetés alkalmával elvégezvén, hagyjuk őket pihenni.* E határt is lerontják, mikor a holtakért való örökös aggódást verik be az emberekbe. Atya volt az is, aki azt tanítá, hogy az urvacsorában a kenyér és a bor lényege megmarad s nem szünik meg, épúgy, mint Krisztus Urunkban az emberi és isteni lényeg és természet kapcsolva marad.* E tanítást is mellőzik tehát, mikor azt képzelik, hogy az Úr szavainak ismétlése után a kenyér és a bor lényege megszünik, hogy valóságos testté és vérré változzék. Atyák voltak, akik az egyetemes egyháznak csak egy szent vacsorát szolgáltattak ki* s attól minden vétkest és cégéres bünöst távol tartottak s így keményen kárhoztatták azokat, akik bár jelen voltak, a szent vacsorában részt még sem vettek.* Ezt a határt ugyan messze kitolták, mikor nemcsak a templomokat, hanem a magánházakat is misékkel töltik meg és ezek szemlélésére bárkit szivesen fogadnak s ha valaki bűnös, vagy tisztátalan is, nem baj, annál kedvesebb vendég, mennél jobban fizet. A Krisztusban való hitre s a szentségekben való hivő részesedésre nem hivogatnak senkit, hanem inkább a saját cselekedetüket árulgatják a Krisztus kegyelme és érdeme gyanánt. Atyák voltak, kik közül az egyik Krisztus szent vacsorájával való éléstől mindazokat távol tartani rendelte, akik az egyik jegy vételével megelégedve, a másiktól tartózkodtak.* A másik pedig erősen küzd az ellen, hogy a keresztyén néptől megvonják az Urnak vérét, holott az a parancs, hogy vérüket is kiontsák annak vallásáért.* Ezeket a határokat is megszüntették, mikor sérthetlen törvényt épen arra hoztak, amit amaz kiközösítéssel büntetett, ez pedig nyomatékosan helytelenített. Atya volt az is, aki vakmerőségnek állította, ha valamely kétes dologban dönteni próbálnak a Szentirás tiszta és világos bizonysága nélkül.* E határról megfeledkeztek, mikor annyi határozatot, kánont, tantételt állapítottak meg az Isten igéje rendelése nélkül. Atya volt az is, aki Montanusnak egyéb eretnekségei között azt is szemére vetette, hogy először alkotott törvényt a böjtről.* E határon is messze túlcsaponganak, mikor a böjtöt a legszigorúbb törvényekkel szentesítették. Atya volt az is, aki tagadta, hogy a papoknak meg kell tiltani a házasságot s tisztaságnak hirdeté, ha mindenik a maga feleségével él. S atyák voltak, akik ennek véleményét helyeselték.* E határt is áthágták, mikor szigoruan ráparancsolták papjaikra a nőtlenséget. Atya volt az is, aki azt mondta, hogy egyedül Krisztust kell hallgatnunk, akiről ez mondatott: „Őt hallgassátok!” – s nem kell néznünk azt, hogy előttünk más mit mondott, vagy cselekedett; csak azt, amit Krisztus parancsolt, aki mindenek közt első.* E határt sem maguk meg nem tartják, sem másoknak megtartani nem engedik, mert úgy a maguk, mint más mesterévé mindenkit inkább megtesznek, mint Krisztust. Atya volt az is, aki küzdött azért, hogy az egyházat nem kell Krisztus fölé helyezni, mert míg ő mindig igazul itél, az egyházi birák emberek lévén, gyakran tévednek.* E határt is lerombolták s ime bátran hirdetik, hogy a Szentirás egész tekintélye egyedül az egyház itéletétől függ. Az összes egyházi atyák egy szivvel-lélekkel elitélték és kárhoztatták azokat, kik Isten szent igéjét hamis bölcselkedés szőrszálhasogatásaival fertőztetik meg, vagy dialektikai szófacsarásokba bonyolítják. Vajjon ők maguk megmaradtak-é e határok közt, akik egész életükön át nem akarnak egyebet, mint végtelen vitákba és több, mint álbölcselkedő kötekedésbe bonyolítani és fojtani a Szentirás egyszerü értelmét úgyannyira, hogy ha most feltámadnának az atyák s egy ily vitát mghallgatnának, amelyet ők speculativ-theologiának neveznek, bizonyosan minden egyébre gondolnának, mint arra, hogy Istenről foly a vitakozás. e ha ki akarnám mutatni, mily hetykén rázzák le magukról az atyák tekintélyét, ez igát, – pedig engedelmes utódoknak akarnának látszani – beszédem igen hosszúra nyúlna. Bizonyára hónapok, sőt még évek sem volnának erre elégségesek. És mégis oly megátalkodott s szánalmas megrögzöttségben leledzenek, hogy minket mernek vádolni amiatt, hogy nem habozunk átlépni az ősi határokat.

Azzal sem érnek el semmit, hogy bennünket a szokás itélőszéke eléidéznek. Igaztalan elbánásban részesülnénk, ha a szokás előtt kellene meghátrálnunk. Ha az emberek helyes ítéletet tudnának alkotni, a szokást a jóktól kellene tanulni. Hanem gyakran egészen másképen történik a dolog. Mert amiről az emberek azt látják, hogy sokan cselekszik, az csakhamar elnyeri a szokás jogát. S az emberiség dolga aligha ment valaha olyan jól, hogy a többségnek a jó tetszett volna. Tehát sokaknak egyéni vétkeiből származott többnyire a közös tévelygés, vagy inkább a bűnök közhelyeslése s most ime, ama derék férfiak azt akarják, hogy ez szolgáljon törvény gyanánt. Akinek szeme van, látja, hogy a világot a rossznak nem egyetlen tengere öntötte el, hanem mindenféle dögletes betegség borította el, hogy mindent végveszedelembe döntsön. Vagy egyenesen kétségbe kell hát esnünk az emberiség sorsa felett, vagy meg kell fékeznünk a roppant bajt, erőszakot alkalmazván ellene. S csak azért nem használjuk az orvosságot, mert már régen hozzászoktunk a bajhoz. De ám hadd legyen helyén az általános tévelygés az emberi társadalomban! Isten országában azonban egyedül az Ő örök igazságát kell néznünk és hallanunk, aminek sem évek sora, sem szokás, sem összeesküvés nem szabhat törvényt. Így tanítá hajdan Ézsiás Isten választottait arra, hogy ne említsék a pártoskodást mindig, mikor a nép pártoskodást említ, (8:12) azaz a nép bűnös megegyezésével együtt ők is ne pártoskodjanak; attól, amitől a nép fél, ne féljenek és ne rettegjenek, hanem inkább a seregek Urát szenteljék meg s Ő legyen félelmük és rettegésük. Most tehát hadd állítsák velünk szembe úgy az elmúlt századokat, mint a jelenkorpéldáit: ha a seregek Urát megszenteltük, nem igen ijedünk meg. Mert ha évszázadok követtek el együtt hasonló istentelenséget, van egy erős Úr, aki bosszút áll harmad és negyediziglen ; vagy ha az egész világ esküszik is össze ugyanazon gonosztettre, tapasztalat tanít arra, hogy mi lesz végük azoknak, kik a sokasággal együtt vétkeznek. Özönvizzel pusztítá el az egész emberiséget, csak Nóét tartá meg kis családjával, hogy hitével kárhoztassa az egész világot (Zsid. 11:7). A rossz szokás hát nem egyéb, mint oly ragályos betegség, melyben azok is elpusztúlnak a többiekkel egyformán, akik a tömeggel együtt esnek bele.

Erre vonatkozik az, amit más helyen mond Cyprianus: azok, akik tudatlanságból vétkeznek, ha minden bűntől mentekké nem tehetik is magukat, mégis bizonyos tekintetben menthetőknek látszanak. Nincs azonban mentségük azoknak, akik megátalkodottan utasítják vissza az Isten jósága által nyujtott igazságot.
Szarvas okoskodásukkal sem tudnak annak bevallására bírni bennünket, hogy vagy az egyház volt bizonyos ideig halott, vagy mi állunk most az egyházzal perben. Mert élt Krisztus egyháza és él ezután is, míg Krisztus az Atya jobbján uralkodik, akinek keze támogatja, oltalma védi s hatalma épséget biztosít számára. Mert ő bizonyára megállja, amit egyszer fogadott s az övéivel lesz mind a világ végeztéig. Az egyház ellen mi most nem harcolunk, ha az egy Istent és Urunkat Krisztust egy szivvel imádjuk, úgy amint az istenfélők imádták. De az igazságtól nem kevéssé térnek el ők maguk, mikor egyháznak csak azt tartják, amit szemmel látnak s ezt is oly korlátok közé akarják szorítani, melyek azt egyáltalán nem foghatják be. A mi ellentétünk e pontokon fordul meg. Ők azt állítják, hogy először az egyház mindig külső alakban jelentkezik s látható; másodszor, hogy ezt az alakot magát a római egyház székével s annak püspöki rendjével azonosnak gondolják. Mi ellenben azt állítjuk, hogy az egyház minden látható alak nélkül is fenállhat s ennek az alaknak ismertető jegye nem a külső fény, amelyet ők balgán bámúlnak, hanem egészen más: Isten igéjének tiszta hirdetése s a szentségek helyes kiszolgáltatása. Zajonganak, ha nem mutatunk mindig újjal az egyházra. De mily gyakran megtörtént, hogy a zsidó nép körében is oly állapotba jutott az egyház, hogy már szinte egyetlen igazi vonása sem maradt fenn! Mily fénylő alakja lehetett akkor, mikor Illés arról panaszkodik, hogy egyedül marad (I. Kir. 19:11). Krisztus eljövetele óta hányszor rejtőzött alaktalanul? Hányszor nyomták el ez időtől kezdve háboruk, villongások s eretnekségek olyannyira, hogy szinte semmi része sem tündöklött elő? Vajjon, ha abban az időben éltek volna, hitték volna-e, hogy van egyház? De Illés hallotta, hogy még van 7000 fedhetetlen férfi, ki nem hajtott térdet Baál előtt. Nem kételkedhetünk abban, hogy Krisztus mennybemenetele óta szünetlenül uralkodott a földön. Ha a kegyes lelkek akkor szemmel óhajtottak volna látni valami észrevehető alakot, nemde azonnal elcsüggedtek volna lelkükben? S valóban Hilarius nagy véteknek tartotta már a maga korában, hogy az emberek a püspöki méltóság balga bámulásával eltelve nem vették észre, hogy mily döglelet lappang ez álarc alatt. Mert így szól*: „Egyre kérlek titeket: Őrizkedjetek az Antikrisztustól; mert balga szeretet fogott el titeket a festett falak iránt; balgatagúl meglepett benneteket a puszta kőfalak szeretete; balga módon állítják, hogy azok alatt a béke székel. Vagy kétes-e, hogy azokban az Antikrisztus fogja felütni trónját? Előttem kevesebb tartózkodási hely a hegy, erdő, tó, börtön s a mélység, mert e helyeken prófétáltak a próféták is félrevonulva s elrejtőzve. Mert, kérlek, mit tisztel manapság a szarvassüvegü püspökön a világ, hacsak a vallás szent őreinek azért nem tartja őket, mert népes városokban székelnek?” Távozzék hát tőlünk ez oktalan tiszteletadás! hanem inkább bizzuk Istenre, hogy amennyiben egyedül Ő ismeri az övéit (II. Tim. 2:19), hadd vonja el néha az egyház külső felismerését az emberek tekintete elől. Megvallom, hogy az Istennek borzasztó büntetése a világra. De ha az emberek istentelensége megérdemli, miért próbálnánk igazságos büntetésének ellene szegülni? Így bosszulá meg az Úr évszázadokkal előtt is az emberek hálátlanságát. Mert mikor igazságának nem akartak engedelmeskedni s világosságát kiolták, megengedte, hogy elvakoltan képtelen hazugságok játékszereivé legyenek és sűrű sötétségbe merűljenek, annyira, hogy az igaz egyháznak semmi külső alakja fenn ne mutatkozzék. Ezenközben azonban elrejtőző s szétszórt hiveit a tévelygések közepette, a sötétségben is, mégis megoltalmazta a pusztulástól. Nem csuda. Hiszen megmutatta, hogy övéit Babylon zűrzavarában s az égő kemence lángjai között is megőrzi.

Hogy minő veszély rejlik abban, hogy az egyház külalakját nem tudom mily hiú fényűzés szempontjából akarják elbirálni, erre inkább csak rámutatok pár szóval s nem tárgyalom alaposabban, mert beszédemet nem akarom a végtelenségig nyújtani. Azt mondják, hogy a római pápa, ki az apostoli székben ül, s azok a püspökök, kiket ő kent és szentelt fel, látott el süveggel és pásztorbotokkal, képviselik az egyházat s mindenki köteles őket tartani az egyháznak s ezért azok nem is tévedhetnek. Miért? Mert ők az egyház pásztorai és Istennek vannak szentelve. De hát Áron s Izrael többi vezetői nem voltak-e pásztorok? S Áron és fiai már papoknak voltak kijelölve s mégis vétkeztek, mikor az aranyborjút készítették (II. Mózes 32). E vélemény szerint mért ne jelenthette volna az egyházat ama 400 próféta, akik Ákhábnak hazudtak? De az egyház mégis Mikeás részén volt, ki magában s megvetetten állott ugyan, de szájából igaz beszéde jöve ki (I. Kir. 22:8, stb). És nem viselték-é az egyház nevét és alakját azok a próféták, akik egyesülve törtek Jeremiásra s fenyegetőzve kérkedtek, hogy a törvény nem veszhet el a paptól, a tanács a bölcstől s az ige a prófétától (Jer. 18:18)? A próféták ez egész nemzetsége ellen az Úr egyedűl Jeremiást küldi, annak hirdetésére, hogy a törvény elvesz a paptól, a tanács a bölcstől s az ige a prófétától (u. o. 4:9). Nemde ily fény csillogott abban a gyülésben, amelyben a főpapok, farizeusok és irástúdók gyültek össze, hogy Krisztus megöléséről tanácskozzanak (Ján. 12:10)? Menjenek hát, csüngjenek a külső álarcon? Tegyék ez által eretnekekké Krisztust s Isten minden prófétáját s tegyék viszont a sátán szolgáit a Szentlélek eszközeivé!

Ha szivből szólnak, válaszoljanak nekem igaz hitükre: mi gondolnak, mely nép között és mely vidéken székel az egyház azóta, hogy a baseli zsinat határozatával letette s megfosztotta a főpapságból Jenő pápát s helyére választotta Amadaeust? Ha megszakadnak sem tagadhatják, hogy a zsinat külső lefolyását tekintve, törvényes volt s nem is egy pápa, hanem kettő hivta össze. Jenőt akkor eretnekség, lázadás, makacsság vétkeiért kárhoztatták, biborosai s püspökei egész seregével együtt, kik vele együtt a zsinat feloszlatásán fáradoztak. Később mégis visszakapta fejedelmi kegy révén az egész pápaságot. Amadaeus választása, bár egyetemes szent zsinat tekintélye alatt törvényszerűleg tötént, mégis füstbe ment, eltekintve attól, hogy biborosi kalpaggal betömték a száját, mint az ugató kutyáét az odalökött falattal. Amaz eretnekek, lázadók és makacsok csapatából kerűlt aztán ki, ahány pápa, biboros, püspök, apát, presbiter ezután csak volt. Itt be kell látniok, hogy meg vannak fogva, mert az egyház nevet ugyan melyik pártra ruházzák? Tagadják-e, hogy ez egyetemes zsinat volt, melynek külső tekintélyéből s méltóságából semmi sem hiányzott? Hisz e zsinatot két pápai irat is összehivta ünnepélyesen. A római szék elnöklő követe szentelte meg. Minden dolog jó rendben folyt s a zsinat méltóságát mindvégig megőrizte. Vagy eretneknek vallják Jenőt, az ő egész táborával együtt, akitől nyerték mindnyájan felszentelésüket. Vagy az egyház alakját kell tehát másként meghatározniok, vagy egytől-egyig eretnekeknek kell őket tartaniok, mint akik tudva s akarva eretnekektől szenteltettek fel. Ha régóta nem volna is tudott dolog, hogy az egyház fogalma nincs külső csillogáshoz kötve, ők jó bizonyítékúl szolgálhatnának erre: hisz az egyháznak ama tetszetős címe alatt oly hosszú időn át keltették magukat a világ előtt, bár az egyháznak halálos fekélyei.

Nem szólok erkölcseikről és azokról a borzasztó büntetteikről, melyektől egész életük hemzseg. Hiszen farizeusoknak nevezik magukat, akiket nem nyomon követni, hanem csak hallgatni kell. Világosan meggyőződhetel, ha művünk olvasására nyugodt perceidből időt szakítasz, hogy maga az a tan, amelynek szerintük tulajdonítható, hogy ők képviselik az egyházat, – a léleknek halálos kinpadja, az egyháznak máglyája, romlása s pusztulása.

Végűl nem elég tisztességgel járnak el, mikor gyülölettel emlegetik, hogy a mi tanunk hirdetése mily lázongásokat, zavarokat s versengéseket hozott létre s manapság is sokakban minő gyümölcsöket terem. Mert ezen bünösök vétkét méltatlanúl vezetik le tanunkból, mivel ezt az ördög gonoszságának kell tulajdonítaniok. S az isteni igének mintegy természete az, hogy sehol sem kel ki úgy, hogy sátán pihenjen és aludjék. Isten igéjének ez éppen legbiztosabb s legmegbizhatóbb jegye, amely megkülönbözteti a hamis tanoktól, amelyek könnyen terjednek, amennyiben minden fül szivesen hallgatja s a világ tapssal fogadja őket. Így annyi évszázadon keresztül, midőn minden mély sötétségbe sülyedt, a világ ez urának mindenki halálos játék s kedvtelés tárgyáúl szolgált s nagy békességben épp úgy székelt s kéjelgett itt, mint valami Sardanapal. Mert mit is tehetett volna mást, mint, hogy nevetett és gúnyolódott uralma nyugodt s békés birtokában? De midőn a magasságból alávillant a fény s annak sötétségét valamennyire szétüzte, mihelyt ama hatalmas az ő uralmát megzavarta s megingatta, akkor szokott tunyaságát rögtön kezdé levetni s fegyvert ragadott. S először is az emberek kezét hozta mozgásba, hogy ez által a fénylő igazságot erőszakkal elnyomja. S midőn így semmire sem ment, cselhez folyamodott. Visszakeresztelkedői s más fajzatai által zavarokat és hittani vitákat keltett, hogy ezek által elhomályosítsa s végre kioltsa az igazságot. És most is szünetlenül munkálódik mindkét eszközzel ellene. Mert egyfelől ama jó magvat emberi hatalommal és erőszakkal iparkodik kiirtani, másfelől, amennyire tőle telik, konkolyával törekszik elfojtani, hogy ne növekedjék s gyümölcsöt ne hozzon. De mindez hiába való, ha hallgatunk Isten intő szavaira, ki egyrészt sok idővel ezelőtt felfedte előttünk annak cselszövevényeit, hogy váratlanúl foglyúl ne ejtsen, másrészt minden fogása ellen elég erős oltalommal látott el. Egyébként mily rosszakarat kell ahhoz, hogy valaki Isten igéjének tulajdonítsa gyülölséget, vagy azokat a zavarokat, melyeket istentelen és lázadó emberek támasztanak s a szektáskodást, mit ellene gonosz csalók keltenek! A példa azonban nem.
Megkérdezték Illést is, hogy nem ő-e az, aki felzavarja Izraelt? Krisztus a zsidók szemében lázadó volt s az apostolokra a népbujtogatás vádját kenték. Mi mást művelnek mindazok, akik manapság minden zavart, lázongást és versengést, mely ellenünk támad, nekünk tulajdonítanak? De hogy az ilyeneknek mit kell felelnünk, megtanított rá Illés, t. i.: hogy nem mi vagyunk, akik a tévelyt hintjük, vagy a zavart támasztjuk, de éppen ők maguk, akik Isten erejével kelnek harcra. Igaz ugyan, hogy ez az egy dolog elég ellenfeleink vakmerőségének visszaverésére, azonban segítségül kell sietnünk mindazok erőtlenségének, akikkel gyakran megesik, hogy ily apró támadásoktól megrendülnek s zavarba jöve ingadoznak. Hogy ezek se inogjanak meg ily támadástól és haladásukban meg ne tántorodjanak, hadd tudják meg, hogy a maguk idejében az apostolok is átszenvedték mindazt, amit mi most hordozunk. Voltak oly tanulatlan s ingatag emberek, amint Péter beszéli (II. Pét. 3:16), akik a maguk romlására elferdítették azokat, amiket Pál isteni ihlettel irt meg. Voltak, akik Istent megvetették s midőn azt hallották, hogy a bűn azért bővelkedik, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen, ebből rögtön ezt magyarázták ki: maradjunk hát a bünben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen. S midőn azt hallották, hogy akik hisznek, nincsenek a törvény alatt, rögtön így kiáltottak: vétkezzünk, mivel nem a törvény, hanem a kegyelem alatt vagyunk (Róm. 6:1,:15). Voltak, akik Pált azzal vádolták, hogy bünre csábít. Hamis apostolok tolakodtak be, hogy lerombolják az egyházakat, melyeket ő épített. Némelyek gyülölségből s irigységből prédikálták elferdítve az evangéliumot, rosszakaratulag azt remélve, hogy ezzel is nehezebbé teszik fogságát (Filippi 1:15). Más helyen nem sok haszna volt az evangéliumnak, mert mindenek a maguk hasznát keresték, nem a Jézus Krisztust. Mások visszatértek előbbi állapotukba, mint a kutyák az okádásra, s a disznók a pocsolyába. Sokan a Szentlélek által adott szabadságot a test szabadosságára zsákmányolták ki. Sok hamis atyafi beférkőzött, akik miatt aztán veszedelemben voltak a kegyesek is. Még a keresztyének közt is különféle torzsalkodások támadtak. Mit tehettek ily helyzetben az apostolok? Hát nem az lett volna-e kötelességük, hoy egy időre eltitkolják vagy inkább eldobják maguktól s cserbenhagyják azt az evangéliumot, amelyről látták, hogy annyi viszálykodásnak melegágya, annyi veszélynek anyaga, s annyi botránkozásnak szolgál alkalmul? De ily szorongattatásaik között eszükbe jutott, hogy Krisztus a botránkozásnak köve s a megütközés kősziklája, vettetvén sokak romlására, feltámadására, s jelűl, hogy neki az emberek ellent mondjanak (Luk. 2:34). E hittel felfegyverkezve minden zavar és megbotránkozás veszélyén keresztül bátran haladtak előre. S ha ezt elgondoljuk, nekünk is meg kell nyugodnunk, hiszen Pál apostol (II. Kor. 2:16) bizonyságot tesz arról, hogy az evangéliumnak éppen az az örök sajátsága, hogy némelyeknek halálnak illatja a halálra, míg számunkra inkább abból a célból rendeltetett, hogy az életnek illata legyen az életre s Isten hatalma a hivőknek üdvösségére. S mi is bizonyára éppen azt tapasztalnók, ha hálátlanságunkkal Isten e kiváló jótéteményét meg nem rontanók s veszedelmünkre nem fordítanók azt, aminek üdvösségünk egyedül való oltalmáúl kellene szolgálnia.

De most ujra hozzád fordulok, óh Király! Ne hallgass azokra a haszontalan besugásokra, melyekkel ellenfeleink benned félelmet akarnak támasztani; ne hidd, hogy az új evangélium – mert így nevezik – semmi más célt nem szolgál, semmi mást elérni nem akar, mint lázadásra való alkalmatosságot, s vétkek számára büntetlenséget. Mert Isten nem a szakadásnak, hanem a békének Istene, s Isten fia nem a bünnek szolgája, hanem azért jött, hogy az ördög munkáit megsemmisítse. Ily gonosz óhajtásokkal hát ok nélkűl vádolnak minket is. Hiszen e tekintetben soha a legkisebb gyanura sem szolgáltattunk okot. Hát mi jártatnók eszünket a királyságok felforgatásán, akiknek soha egy pártos szavát nem hallották s akiknek élete a köztudomás szerint a legcsöndesebb s a legbékésebb volt, míg uralmad alatt éltünk, s akik most is hazánkból kiüldözve sem szününk meg rád s országodra minden jót kivánni? Hát mi hajhásznók a büntetlen maradó féktelenséget, kiknek erkölcsünkben ugyan sok kifogásolni való lehet, de nincs semmi, ami ily súlyos megbecstelenítést megérdemelne? Istennek legyen hála, az evangéliumban sokkal jobban előre haladtunk, hogy sem életünk tisztaság, jóság, könyörület, mértékletesség, türelem, szerénység és bármiféle erények tekintetében ama gáncsolóinknak mintáúl ne szolgálhatna. Hogy mi Istent igazán féljük és tiszteljük, már abból is nyilvánvaló, hogy úgy életünkkel, mint halálunkkal az Ő nevét kivánjuk megszentelni. S maga az irigység is kénytelen volt közülünk némelyek szeplőtlenségéről s állampolgári fedhetetlenségéről bizonyságot tenni, s bennük éppen azt az egyet büntették halállal, amit különös dicséretben kellett volna részesíteni. Ha valaki az evangélium köpenyege alatt zavarokat csinál – ilyesmiről a Te birodalmadban eddig nem lehetett hallani – s ha valaki a vétkekben való szabadossága védelméül Isten kegyelme által való szabadságát hozza fel, – ilyet sokat ismertem, – van törvény s törvényes büntetés, hogy Isten evangéliuma, valami módon, az elvetemült emberek hitványsága miatt rossz hirbe ne jusson.

Ime, itt van előtted, óh Király! rágalmazóink mérges vádja eléggé megmagyarázva, hogy besugásaik nálad túlságosan hiszékeny fülre ne találjanak. Attól félek, hogy védelmem túlságosan is részletes, mert ime a bevezetés rendes védelmi irathoz kezd hasonlítani, pedig ebben még nem szándékoztam védőbeszédet írni, csak lelkedet akartam előkészíteni ügyünk meghallgatására; azt a lelket, mely most tőlünk el van fordulva s el van hidegülve, sőt, mondhatnám, haragra is gyúlt ellenünk, de amelynek kegyét, azt gondoljuk, visszanyerjük, ha e hitvallásunkat, mit Fenséged előtt védelem gyanánt is akarunk bemutatni, nyugodtan és szenvedély nélkűl egyszer végig olvasod. Ha azonban füleidet rosszakaratú emberek besúgása úgy elfoglalja, hogy a vádlottak védekezésének semmi hely nem marad, s ama kegyetlen fúriák a Te elnézéseddel szüntetlenül börtönnel, vesszőzéssel, kinpaddal, felnégyeléssel, s máglyával dühöngenek ellenünk: mi ugyan, mint a mészárszékre szánt juhok, végveszedelembe jutunk, de akként, hogy lelkünk békességes tűrését megőrizzük s Isten hatalmas kezét segítségül várjuk, mely bizonyára idejében eljő s fegyverrel szabadítja meg a nyomorultakat szenvedésükből s áll bosszút a sanyargatókon, kik most oly nagy bátorságban vannak.

Az Úr, a királyok királya, szilárdítsa meg trónodat igazsággal, a Te székedet részrehajlatlansággal, felséges Király!

Basel, 1536, augusztus 1-én.

Lap tetejére