KILENCEDIK RÉSZ

A Teáté városban hagyatott hat reformatus papoknak fogságokról

Hatan: Miskolczi Mihály, a lábai eldagadozván, az hús rajta megrothadván; Harsányi István a vénség miatt és a köszvényben elromolván; Korodi Jánosnak a vas lábát szintén a térdéig elrágván; Czeglédi Péternek hasonlóképpen: Huszti Mihály és Szecsei János a vénség és a sok vereség által elerőtlenedvén, sem barmokon, annál inkább gyalog el nem hajtathatának; azért Teátéban hagyják őket, kik a Neapolisba menőket minekutána az Isten oltalmába ajánlották volna, szívesen kérék, hogy ha valami hírt találnának is rólok költeni, el ne hidjék, mert feltött szándékok, hogy ezt a nemes harcot végig Isten kegyelme által megharcolják. Úgy, akik Neapolisba vitetének, ezeket megkérék a végig való állhatatosságra, ígérvén azt magok iránt is. A régi istállóban harmadnap múlva minden őriző nélkül valának, éjszaka hozzájok mene egy vallásokon lévő katona, ki monda: „Atyámfiai, Isten légyen véletek, és adjon tinéktek állhatatosságot, álljatok keményen, oltalmazzátok a Krisztus ügyét; az Isten bizony titeket nemsokára megszabadít”, – ezzel kivészen öt rézforintokat, és nékik adja. Elmegyen hozzájok ama jó kapitány is, aki Piscariába vitte vala, vívén valami ételt és egynehány forintot nekik, ezt mondván: Jól tudom, hogy elmenetelem után ez között a minden irgalmasság nélkül való nemzetség között éhel haltok meg, ezt vegyétek el, és amíg lehet, tápláljátok magatokat vele.

Minekutána elmentenek volna a katonák, a tömlöcbe nem mehetnek, hanem bémásznak, kiket mikor látna a curiae praeses bíró monda: Ah, ah, ördögnek állhatatos martyrjai! A tömlöcbe vitetvén mahumedanusoknak, arménusoknak kiáltják, csúfolják, egybegyűlnek, nézik. Odafut egy Ferenc barát is, kérdi: ha keresztyének-e? Kinek felelének: Azok vagyunk, mert az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében megkeresztelkedtünk. Kérdi tovább: Hisztek-e tehát a pápába? Kinek felelének: Hisszük, hogy a pápa Rómában vagyon: de a pápába nem hihetnek; mert az apostoli hitnek formájában nem úgy vagyon: hiszek a pápába; hanem: hiszek az Istenbe. Kérdi még: Hát a purgatoriumot hiszitek-e? Felelé: Hisszük, hogy a Krisztus vére purgatorium; de oly helyet, azhol a lélek az élet után tisztogattassék, a Szentírással együtt nem hisznek. Más tömlöcbe vettetnek, azhol annyi csúfolódó nem lévén, háromszor napjában az Istent jobban tisztelhették; nyolc hetek alatt annyira kínozta ott a köszvény Harsányi Istvánt, hogy ordítással betöltötte a tömlöcet. Miskolci Mihályra egyéb nyavalyái mellé reáesék a sok éhezés és szomjúhozásból a vér, 1675. 19. máji meghala; meghal nem sokkal azután Korodi János is, kinek minthogy magokat nem tisztogathatják vala, holta után a hideg testéről a mellére igen nagy rakás tetű gyűle. Ezeknek holttesteket mezítelen, a többi félig holtak kivonák a tömlöcből: azután eltemették-e, vagy nem, nem tudhatták meg. Négyen, kik megmaradtanak vala, naponként megépülnének, de nincsen semmi gondviselés reájok, örömest ennének, de nincs mit. Innen volt, hogy mikor a cégéres lator foglyok ennének, ők ott állanak vala, hogy valami cipóhajat vagy csontot kaphatnának tőlek; mászkálnak vala a tömlöcben, hogy valami szilva-, vagy baracmagot, penészes cipóhajat, hagymaszárat, dinnyehajat, halcsontot kaphatnának; ha találtanak, jóízűn megettek ezek az emberek, akik azelőtt másokat tápláltak. Írnak ilyen ínségekben a praesesre, bíróra, de semmit nem nyernek. Végre támaszta az Isten nékik egy olasz nemesembert, Hyacinthus Morust, ortonai notariust, ki valami gyilkosságért abban a tömlöcben tartatik vala: ez sokszor megenyhítette ínségeket, mert olyan könyörületességgel viseltetik vala őhozzájok, mintha ugyan tulajdon atyjok lett volna; e nemcsak a magáéból adott, amit lehetett, hanem ő tanácsolta, hogy a püspököknek, szerzetesek guardjánoknak valami étel iránt írának, kik voltanak is sok segítséggel. Ami az asztaláról megmaradott, azt nekik adja vala, egykor az asztaláról hozott csigahajakat Huszti Mihály mikor enné, álmélkodással nézték mások, holott azelőtt jól készített csigáját sem ette volna meg. Mikor így éhezni látná a tömlöctartó, sokszor az Hyacinthus kérésére két-három cipókat is ád vala. Hyacinthus, mikor nem volt mit adjon, ezen foglyoknak elejekbe sem megyen vala ezt mondván: Bizony szégyenlem reátok is nézni, hogy oly szükségben meg nem segíthetlek. Mikor pedig adhatott valamit, igen jó szívvel conversálódott, és az hitről való articulust jó szívvel hallgatta.

Igen szereti vala Harsányi Istvántól tanulni; innen az hitnek némely ágazatára megtaníttatván, iszonyodni kezdett vala a pápista vallástól. Megtaníttatott vala, a pápának micsoda hatalma légyen? Hogy a képek s szentek tisztelete, segítségül való hívása haszontalan s vétkes; hogy a fülbe való gyónás kegyetlenség, a mise bálványozás. Kiváltképpen pedig megtanította vala az igaz bűnbocsánat miben álljon, hogy az nem a fogadásokban, búcsújárásokban, pápa indulgentiájában, hanem a Krisztus tökéletes elégtételének érdemében áll. És mivelhogy igen vádolja vala őtet megcselekedett vétkéről lelke ismerete, igyekezik vala őtet csendesíteni, lévén egy Újtestamentuma, onnan keres vala sokat az ő vigasztalására. Tanítja vala, hogyha lelkének csendességében akarna lenni: 1. Szükség, hogy vétkeit lelkének töredelmességében megismerje, bánja, és azt kerülje mint a mérget. 2. Azt megvallván, azoknak bocsánatjokat a Krisztustól kérni hittel, és magát új életre kötelezni, szükségesebb dolognak tartsa. 3. Azon igyekezni mind szüntelen, hogy Istennek tetsző életet éljen; mert a lelkiismeretnek megcsendesítésére minden emberi költemények is nem használnak semmit, minthogy a Krisztus a szószóló az Atyánál, aki bűnbocsánatot nyer az Atyától a bűnösnek. Ezen az úton üdvözöltenek mindenek, s ezen is üdvözölnek.

Vette is ez tanításnak hasznát, mert nemsokára halálos betegségben esvén, így könyörög vala: Irgalmas Isten, könyörülj rajtam. Mondá Harsányi Istvánnak: Én jó barátom, István, nem a szenteket, hanem az Istent hívom segítségül. Ha valaha, most vagyon arra szükséged, mert az Isten is azt mondja: „Hívj segítségül engemet a te nyomorúságodnak idején, én megszabadítlak téged.” Hyacinthus: Jól mondod, mert az Isten bocsátja a nyavalyát az emberre, s ő veszi el. Mikor már halálán volna mondá: Oh, én tömlöcben szenvedő Istvánom! Ki visel már reád gondot, ha én meghalok, nézvén könnyves szemmel Harsányi Istvánt. Kinek felele Harsányi István, kicsordulván a könny szeméből: Gondot visel az Isten barátom, Hyacinthe! Hyacinth: Igazán mondád: én bizonnyal tudom, hogy az Isten reád gondot visel, mert te igen jó ember vagy.

Mihelyt meghala Hyacinthus, mindjárt többet kezdének a szegény foglyok éhezni, de a jó Isten, aki szükségnek idején tudja az övéit megsegíteni, támaszta azután másokat, akik egyszer és másszor lennének valami segítséggel. Ugyanis hozzájok ment vala egy pater Agonizantium*, kinek panaszlák nyomorult elvetett állapotjokat; ez ígéri jóakaratját, küldött is néha kenyeret s bort, midőn megkeresték. A tömlöctartó javallásából írtanak vala egy pater Angyal, kegyes oskolák mesterének, küldött vala ez is pénzt, kenyeret, bort, sajtot. Kinek ezt a jóakaratját köszönik, hogy éppen úgy cselekdett velek, mint az üldözök elől futó Illyéssel az őtet tápláló angyal. Sok jóakaratjával éltenek Rudolowicus Miklósnak a Teáté-beli püspöknek is, aki sok kegyesség munkáját közölte vélek, azt remélvén, hogy a maga vallására állíthatja őket; mely reménységét egy presbyter által megjelentette vala a többi között, ki hozzájok menvén, így szóla: A püspök sok jót kíván nektek, valóban szánja nyomorúságtokat, ígéri mindenben jóakaratját; minden ebéd és vacsora felett titeket emleget; izente, hogy gondoljátok meg, hogy mely eretnekségben vagytok, és könyörögjetek, hogy az igaz római hitnek esmeretére jussatok; int pedig, hogy kövessétek minden cselekedetekben az hitet elsőben, azután az esmeretet és az okosságot. Felelé Harsányi István: Tisztelendő püspök uramnak sok jóakaratját, mellyel mindeddig s mind most éltünk, köszönjük; kérjük az Istent is, fizesse meg szeretetének ezeket a gyümölcseit. Hogy azt izente, hogy a római hitnek ismeretére vezető megvilágosíttatásunkért könyörögnénk, ezt a maga vallása szerént kötelességéből cselekeszi; de kérjük tisztelendő püspök urunkat, hogy ezzel magát soha ne terhelje, mert mi Isten kegyelméből azt a vallást követjük, amelyben lelkünk esmérete csendes, és el is tökélettünk magunkban, hogy ezt soha meg ne változtassuk; nem is lehet, hogy az isméretet, mint az hitben kiváltképpen való dolgot, az hit előtt meg ne kívánjuk, mert úgy tanít minket Üdvözítőnk; Luk. 17: 57. Ilyen elméjeket értvén, eddig közlött jóakaratát megvonja a püspök, de az éhség nem engedi, hogy a szegény rabok hallgassanak, kényszeríttetnek ismét keserves instantiájokkal a püspököt megkeresni, aki elküldi a presbytert ismét holmi eleséggel és ilyen izenettel: igen csudálkozik a püspök, hogy oly sokszor zörgettek a testi ételért, de a lelki ételért soha nem keresitek meg: olyan indulattal vagyon hozzátok, hogyha a római hitre állanátok, hazaküldene innen kiszabadítván, és reátok jó gondot viselne. Felele Harsányi István: Mi, hogy függőben legyen tisztelendő püspök uram elméje, nem akarjuk, irántunk ebben ne legyen semmi reménysége, mi a testi ételért zörgettünk tisztelendő püspök urunk ajtaján, mert tudjuk, hogy bővelkedik, de a lélek eledele nélkül is noha szűkölködünk, azt ott nem keressük. Nem akarjuk testünk szabadulását vallásunk cserélésével; ha így akartuk volna, már régen azt Magyarországon megcselekedhettük volna, és ez meglábalhatatlan nyomorúságba sem estünk volna. Külön hívja a presbyter Czeglédi Pétert, és próbálgatja, vigyázna magára, az a vén, tudniillik Harsányi István, igen durva öregember, s úgy tetszik, te tőle függesz; kinek mondá Czeglédi: Én semmi durvaságot nem találtam az emberben, hanem esmertem jó embernek, én pedig a vallásom dolgában tőle nem függök, mert én annak igazságát tudom. Így másokat is haszontalan próbálgata. Hogy ezt megvivék a püspöknek, minden jóakaratot mindenfelől elvonnak, még a tömlöctartó sem akarja istantiájokat elvinni, szemeik az étlenségben meghomályosodnak, erejek elfogy, a lábokról elesnek, kivált hármának állok, hónaljok alja elpenészedik, s ki kezd rothadni, fogakat szájokból kipökdösik, hogy még észre sem veszik; már csak éppen a halálra készülnek vala. Harsányi István így inti a más hármat: Szerelmes atyámfiai, ez igen nagy kísértetben se csüggedjünk el, valamíg mozoghatánk, megpróbálok minden rendes utat, talán megtekinti Isten a mi nyomorúságunkat, és az életünkre tartozó szükséges jókat kiszolgáltatja, ha pedig az Isten itt való halálunkban akarja magát megdicsőíteni, megszenteli ezt a szomorú állapotot is a mi üdvösségünkre. Íra azért a tanácsnak keserves instantiát, amelyben írja, hogyha a kegyetlen scyták között volnának is Tatárországban, ilyen nyomorultul nem vesznének el, itt pedig a római jó cselekedő hitnek örök gyalázatjára, keresztyének lévén a keresztyének között, éhen halnak meg. Nyer azért a tanácstól egy kevés kenyeret mindennapra september 2. napjától fogva novemberig; de a kenyeret sem ehetik már a félig meghalt emberek, hanem áztatgatják, és úgy morzsolgatják be a szájokba.

Azonban külde Neapolisból a ritka kegyességű Welcz György nekik valami summa pénzt, de azzal sem élhetnek, amint kellene, mert erejek nem vala, ezt a pénzt elvévén, a tanács cipóbeli jóakaratját megvoná.

Végre hozzájok jöve egy Piccula nevű német kapitány, ki megnézeti a doctorral, melyik életrevaló közülök: Huszti Mihályt és Szecsei Istvánt, kik már halófélben valának, ott hagyá; Harsányi Istvánt és Czeglédi Pétert derekon kötteti vastag kötelekkel, s mint a barmot, úgy hajtja Neapolis felé, de minthogy nem mehetnek vala, az útfélen valami szamarakat kaptak, azokra ültették; mikor így hajtának, mindenütt nigromántáknak, ördöngösöknek csúfolják vala, míg beérének Neapolisba. Ott Piccula lectikán menvén előtte hajtatja vala. Mene Piccula a vicekirályhoz, hogy ismét hozott két embert, akiket megvegyen, de ott megtudák, hogy azokat már ezelőtt eladták volt, azért nagy szégyennel s pirongással kelle visszatérni. Eljöve azonközben Welcz György hozzájok, és köszöntése után mondá: Ismertek-e engemet? Kinek mondának: Mi ugyan kegyelmedet személyében nem ismerjük. Monda: Én vagyok a ti barátotok, Welcz György, legyetek bátrak, el ne csüggedjetek, már instantiát adtam a vicekirálynak, melyre várom a választ. Köszönik a szegény rabok ily nagy embernek ezt a fáradozását. Ád mindeniknek egy-egy aranyat, az őrizőknek is; és az odagyűlt sokasághoz fordulván kezdé beszéleni, hogy a rebelliónak színe alatt a religióért hogy adták el ezeket az embereket; és miképpen munkálódják egész Európában a keresztyén fejedelmek ezeknek szabadulásokat. Hívata borbélyokat is, kik ezeknek egészen sebben levő testeket meggyógyítanák, kötöznék.

Azután állíttatának a neapolisi generalis auditor eleibe, aki kérdi: Honnan valók vagytok? Magyarországból. Hogy jöttetek ide? Felelet: Jól tudja nemzetes uram kegyelmed, hogy jöttünk, mert a mi atyánkfiai itt vagynak a gályákon, azok pedig kegyelmed híre nélkül oda nem vitettek. Micsoda vallásúak vagytok? Felelet: Mi reformatusok, vagy amint közönségesen hívnak, kalvinianusok. Küldé onnan a Szent Jakab tömlöcébe. Jóllehet igen munkálódja vala a jó Welcz György, hogy csendesen lehetnének, de mégis a több raboktól sokat szenvedtek, akik nemcsak szüntelen káromolják vala, hanem éjszaka takaródzójokat rólok levonják vala, s puskaport tesznek s fellobbantják vala alattok, néha egyetmásocskájokat levizelik vala. Tartatások pedig volt bőven az istenfélő Welcz György asztaláról. Sok veszedelmes térítők jártanak hozzájok, a többi között egy igen nagy szentségű Tarracenus János presbyter eljő sokadmagával, ki olyan híres ember vala a tudományban és szentségben, hogy már Indiákra akarták küldeni apostolságra, ez köszöntése után kérdi a foglyoktól: hiszik-e az Ótestamentumot? Mondának a foglyok: miért kérdené azt, hiszen tudja, hogy a reformatusok hiszik az ótestamentumi könyveknek isteni méltóságokat. Erre monda: Így argumentálok: ha vagyon Mózesnek cathedrája, széke, vagyon Szent Péternek is cathedrája. Kinek mondá Harsányi István, mit akar ezzel, ha disputálni akar, tartsa meg a jó disputálásnak rendes reguláit. Erre mondá a presbyter: Mert ti nem hiszitek a pápát. Kinek mondá Harsányi István: Látom már, mit akarsz; felelhetnék neked másképpen is, de tagadom a consequentiát, következést. Igyekezik próbálni nagy zörgéssel így, ha Szent Péternek nincs cathedrája, széke, pásztor nélkül mind elvesznek a juhok. Mond Harsányi: nem jól próbál. Akkor fordulván a mellette levő sokasághoz a presbyter, mondá olaszul, hogy ő miképpen próbál; de az a vénember semmit nem felel. Harsányi István megragadá az ő köntösit, noha nem akarják vala engedni, hogy a szent emberhez érjen, megrántá és mondá: Nem kell neked a tudatlan községtől keresned a dicsőséget: hozzánk jöttél, azért velünk beszélj. Mondá Harsányinak: Nagyobb vagy-e te a Krisztusnál? Kinek mondá: Távol legyen, sőt a Krisztusnak legkisebb szolgája vagyok. Mondá erre: Így argumentálok: ha a Krisztus engedett a főpapnak, neked is engedned kell a pápának. Harsányi felelé: Tagadom a consequentiát, következést, semmi köze nincs a ti pápátoknak a zsidók főpapjokkal; aztán ha Krisztus engedett, engedett az Atya törvényének, mely alá adta vala magát, nem a főpapnak; de látom, hogy, mi is valóban engedünk a pápa szolgáinak is, kik tűzzel-vassal, tömlöccel kínoznak minket. Ha pedig te másféle engedelmességet értesz, nem engedett semmit a főpapnak a Krisztus, mert így tanítványa is lett volna. Tarracenus mondá: Igenis tanítványa volt. Harsányi: Tehát mikor a Krisztus megfeddette a főpap és a farizeusok traditióit, a maga mesterét fedette meg; a főpap is halálra sententiázván a Krisztust, a maga tanítványát sententiázta meg; amely hamisság. Akkor a nagy szentségű presbyter kiáltozni kezde s mondani Harsányinak: Te felfuvalkodott kevély, sőt ördög vagy. Kinek mondá Harsányi: Hát neked theologus lévén, így kell-e dühösködned s káromolnod felebarátodat? Mondá egy barát: De nem dühösség az benne, hanem igen buzgó és hirtelen ember. Mondá továbbá a presbyter: Én azért jöttem hozzátok, hogy igazságra tanítsalak, és megtérítselek. Harsányi erre felelé: Ha azért jöttél, a megtérésnek eszközeit minden alázatossággal kell forgatnod; de hogy téríted meg azt, akit ördögnek mondasz? Igazságra minket nem taníthatsz, mert magad ahhoz semmit nem tudsz; így elmenvén a fényes presbyter, többször nem tére vissza téríteni.

Eljöttek hozzájok sokszor politicus nagy emberek, s őket vigasztalták, szabadulással biztatták; egy úriember hozzájok menvén mondá: Neapolisban ugyan a sok büntetlen maradott bűn is magára vonja az Istennek büntetését, de ha egyért, azért a ti méltatlan szenvedésetekért megbünteti Isten; bízzatok az Istenbe, s megszabadít titeket. Vagyon is jó patronustok, Welcz György, aki serényen jár dolgotokban. Más úriember mint valami históriát úgy beszéli vala a több raboknak ezeknek dolgokat, hosszan, hogy ezek mindeneket a Szentírás szerént hisznek, amennyire lehet feddhetetlenül élnek, és amint ő az históriából olvasta ilyen vallású ember sok vagyon a világon, de a barátok miatt úgy szól vala, hogy ő históriát mond csak. Eljöve végre a Ruyter Adorján Mihály, s neki ajándékoztatának ezek is többivel együtt. Az tömlöcből kihozatván a hollandiai tanácsúr Vandeln Cornelius által, hintóba ültettetnek, és az hollandiai papokkal együtt felviszi őket a vicekirályhoz, azholott kitörlik neveket a halál könyvéből; onnan vitetnek Ruyter őexcellentiájához, aki sok örvendezései után a maga asztalánál megvendégli. Kinek midőn ennyi jóakaratát meg akarná köszönni Harsányi, nem engedi, ezt mondván: Nem szükség tiszteletes uram! hogy a mi jóakaratunkat köszönjed, mi itt éppen csak eszközei voltunk az Istennek. Monda Harsányi István: „Az Isten eszközeinek is meg kell adni méltó becsületeket.” Legyen azon dicséretes emlékezete Ruyter Adorján Mihálynak a magyarok előtt a gályán nyomorgó papok megszabadíttatásokért, mint Ebedmélek szerecsennek a Jeremiással cselekedett irgalmasságáért.* Jer. 38. 7. 8.

Itt lőn a Posonyba citáltatott papok szenvedésének vége.