HETEDIK RÉSZ

Harminc férfiaknak a gályákra való adattatásokról, és ott való nyomorúságokról.

Negyvenegy személyeket indítottanak vala el, de csak harmincat vihetének el bennek Neapolisba; mert hatot Teátéban hagytanak vala betegen, három elszökött vala, kettő ismét meghalt vala.

Nyolcadik napján májusnak lerakatják ezekkel az ő vasokat, és a gályákra viszik, holott nagy vasláncokkal kötözik meg, hajokat is elnyírik. Adták vala pedig minden személyt ötven aranyért a gályákra harmincnyolc személyt, noha annyin nem valának. Májusnak kilencedik napján 1675 a rabok laistromába írák (melyet méltán hívnak halál laistromának is), felírák atyjokat, anyjokat, hazájokat; de eladattatásoknak okát, idejét, amint szokás vala, fel nem írák; és minekutána megbélyegezték volna őket, eloszták a gályákra elegy az hadban fogott szerecsenekkel, törökökkel, maurusokkal; jóllehet pedig Neápolisban a nemesembert a gályákra adni szabad nem vala, mindazáltal ezeket, kik többire születésekre is, de hivataljokra nézve mind nemesemberek valának, bevevék. Mikor laistromba írják vala, mondák a tisztek: Mit csinálunk ezekkel? Hiszen csak a bőrök s a csontjok! Júliusnak huszadik napján, jóllehet minden nyomorúságoknak mélységében hevernének, mindazáltal álmékodva hallák a németeknek tanácsokat Welcz György által, kik hogy mindjárt meg nem adták vala a kétezer-hatszáz hátramaradott tallérokat, úgy akarák, hogy egyenként kihívassák a gályákról, és általlövöldözzék; de a neapolisi vicekirály, Alvárez Péter által megtartatának; nagy ínségben valának az éhség, a mezítelenség miatt a gályákon, mert ott rendszerint egyebet nem adnak vala valami kétszersült kenyérnél és víznél; mások salavárikat kötnek vala, és abból szükségeket pótolják vala, de ezek ahhoz nem tudtanak. Támasztá az Isten egy kevés idő múlva Neapolisban Welcz Györgyöt (n.b. vallására nézve nem tudom, micsoda volt, kitetszik cselekedetiből nem volt igaz pápista), ki szükségekben felsegítené; e volt egy kiváltképpen való Abdiások az öccsével, Welcz Filippel, aki a láncon levő foglyokat majd minden harmadnap meglátogatta, s hatalmasan vigasztalja vala őket; ez ártatlan ügyeket bátran beszéli vala mindeneknek, ez szegény, eladott foglyoknak; ez minden héten egyszer eledelt küld vala a maga asztaláról a foglyoknak, pénzt ád vala nékik, nehogy elvesznének a szükségben; mezítelenségekben holmi ruhával befedezi vala; a gályákon való tiszteket ajándékkal engeszteli vala, hogy igen keményen velek ne bánnának; a betegeket meglátogatja vala, és vigasztalja vala őket, ottan-ottan erre intvén: Csendes elmével legyetek, és meggondoljátok, mely csudálatos az Isten az ő munkáiban; ez ti dolgotokban is az erőtlenség által nagy és csudálatos dolgot viszen véghez, várjátok, és meglátjátok az Úrnak szabadítását. És jóllehet, oly nagy ember volna, hogy az egész Neapolis csudálná és tisztelné őtet, mindazáltal ez alávaló és elvetett emberekkel nem szégyenli vala társalkodni, őket vigasztalni, sőt ezt dicsőségének tartotta, minthogy arany betűkkel írt symboluma is azt tartja vala: Vita vere viva Dei et proximi dilectio. Qui non diligit proximum, manet in morte; omnis qui odit fratrem, homicida est. Azaz: valóságos élet Istennek és felebarátunknak szeretete. Aki nem szereti atyjafiát, az halálban vagyon, és aki gyűlöli atyjafiát, gyilkos az. A pápát ellenem mondhatatlan erősségekkel Antichristusnak lenni, és hogy ő veszedelemnek ama fia, a bűnnek amaz embere, 2 Thess. 2:3*, mutogatja vala. Minden szerzetesek rendének torkát amaz szavaival idvezítőnknek metszi vala meg: Hogy hihettek ti, kik egymás dicsőségét keresitek, és a dicsőséget, mely Istentől vagyon, nem keresitek. Mit? A kapucinusok? keresik az ő Ferencek dicsőségét. A dominicusok? A Domonkost Istennek teszik. A jésuiták? Az ő Ignác Lojolájokra ruháznak minden dicséretet. Vajon vagyon-e ezeknek igaz hitek, midőn minden munkájoknak vége ez, hogy az emberektől dicsértessenek. Egykor a foglyok előtte dicsekedtek vala Istenben ezért, hogy még eddig Isten nem engedte az ő üldözőiknek, hogy gonosz szándékjokat véghezvigyék, hanem többire füstbe ment, semmivé lött tanácsok. Leopoldvárában is sokszor megeskütt vala a jésuita, hogy hitszegés nélkül egy sem szabadul ki kezekből, de az Isten onnan kiszabadított; reményljük, hogy innen is kiszabadít. Monda erre Welcz György, lévén a Szentírásban jártas: Jézabel is megeskütt vala, hogy elveszti Illyést, de véghez nem viheté. Le nem lehet annak az embernek írni állhatatosságát, ritka szeretetét, ritka alázatosságát, ritka nyájas engedelmességét, jeles tudományát; ezt az egyet mondom csak: valami jó a keresztyén emberben találtathatik, ebben az egy emberben minden feltaláltatott: akivel az Isten az ítéletnek utolsó napján cselekedjék irgalmasságot.

Ezen kívül eljöttenek más úriemberek s nemesek is e rabok látogatásokra, mutatták jóakaratjokat is. Volt nevezetesen Velencében egy Zaffius Miklós ott practicus medicus doctor, aki az egész Európában lakó reformatus potentátoroknak levelében siralmasan előadta a Krisztus szenvedő szolgáinak ezt a szenvedő, siralmas állapotjokat, serényen munkálódta szabadulásokat, gyűjtötte mindenfelől váltságokra az alamizsnapénzt; ugyanis írt ez Angliába, Genevába, Tigurumba, Hollandiába, Bécsbe a követeknek. Erdélybe a fejedelemnek, s másuvá is; de írt sokszor vigasztalással teljes leveleket a gályákon nyomorgó papoknak, s addig nem is szűnt meg mellettek munkálódni, míglen Isten őket megszabadította.

Hetet a franciák ellen Siciliába menő gályákon elvisznek a papok közül, úgymint: Köpeczi Balázst, Bátorkeszi Istvánt, Krasznai Mihályt, Jamblonczi Jánost, Masari Dánielt, Tinkovitz Jánost, Sedeni Istvánt, júliusnak második napján. Kik közül négyen visszajövének 14-ik napján octóbernek egy Klára nevű hajón. Masari Dániel pedig meghala Siracusánál, ketteje ismét visszajöve 4. napján febr. 1676, de visszajövetele után nem sokkal Tinkovitz János elromolván a gályákon, testének romlandó sátorát letevé.

Valamiképpen, hogy a gályákon elviselhetetlenül terheltetnek vala, úgyszintén a szárazon annyi terhes munkával nyomorgattattak, hogy azt leírni mind, aki az ott való dolgoknak rendít, tudná is, nagy mesterség volna; a tenger partján vannak szüntelen a mesteremberek, akik faragják az hajókhoz való nagy gerendákat, ezek mellett kellett a nagy fákat egy helyből a másikba emelgetni, hordozni az erőtlen embereknek, mely dolog a legerősebbnek is kitekerte volna az izzadságot az homlokából. Itt voltak a mesteremberek, kik szüntelen tekerik vala a gályákra tartozó köteleket, kik mellett mennyi fáradságos munka volt, a tudja kimondani csak, aki próbálta. Láncolva kellett törökkel, szerecsennel, pogánnyal estig dolgozni; estve pedig nagy láncokkal a gályákra köttetnek vala.

Minthogy éppen a gályák mellett való tisztek arra rendeltettek, hogy hóhérságot gyakoroljanak, úgy legkisebb dolgot is verés nélkül véghez nem vihettenek. Séllyei Istvánt sokszor kegyetlenül megverék. Turóczi Andrásnak, midőn egy igen-igen nagy gerendát emelnének fel, elejték, és úgy elrontá a lábait, hogy másoknak kelle a fogházba is bevinniek. Így Körmöndi Györgynek is a lábát kegyetlenül megrontá, Ujvári Jánosnak a kötéljáró eszköz a fejét erősen megsebzette vala. Szomodi János, minthogy szüntelen dolgozik, úgy szüntelen is verettetik vala. Szodai Andrást egy napon négyszer verék meg, mégpedig oly kegyetlenül, hogy az ábrázatja is egybehasadna, és a vére bőven kifolyna. Ezen mind csudálkoznak, akik látják; sőt maga a főgondviselő a király dolgán ezt látván, inti az hóhérló pallérokat, ne kegyetlenkedjenek így, de ezt felelék: nekik ezt meghagyták a jésuiták, hogy mindenekfelett a magyar praedicatorokat vexálnák. Ezt el is lehet hinni, mert mikor vernék, ezt mondják vala: Miért nem hisztek a pápába? A sok elviselhetetlen munka miatt meghalnak a gályákon Paulovitz Mihály, Szilvási István, Füleki István, Borhidai Miklós. Valamiképpen az evezők mellett félmezítelen valának, úgy szintén az ácsok mellett éppen csak lábravalójokat hagyták rajtok, hogy mezítelen testeket inkább verhetnék, és úgy dolgoztatták. Öregbítette nyomorúságokat az ott velek együtt való embereknek Isten ellen való sok káromkodások, csúfolódások is, kik miatt még isteni szolgálatjokat sem vihetik vala véghez. De sok volna azt mind előszámlálni, mit szenvedtek ott ez ártatlan emberek.

A sok nyomorúságok között is érzették nemcsak az Isten bennek munkálódó lelkének vigasztalásit, mely által mind egymást intették a végig való állhatatosságra, mind az elhagyott ecclésiáikat, mind szenvedő társaikat, amint ezeket bizonyíták a gályákról írott leveleik; hanem sok szép vigasztaló leveleket, istenes intésekkel teljeseket vettenek sokaktól, nevezetesen Zaffius Miklóstól mintegy Néhémiástól: kiről emlékezzél meg, Úristen, az ő javára.

Ez nem kevés terhekre volt a fáradságok mellett, hogy szüntelen megyen vala reájok, mint valami ártalmas bogaraknak serege, a barátok és jésuiták szerzetesserege, gyülekezete, kik haszontalan kérdésekkel terhelik vala. Hisztek-e a pápába? Hiszitek-e a purgatoriumot? És sok káromlások után szokták vala elhagyni őket. Ment vala hozzájok egy Ferenc nevű jésuita, ez felírá a praedicatorok nevét, és sokat átkozá Kollonicsnak ezt a gályák által való térítését; de az ilyen krokodilusi szánakozáson nem sokat örvendezének ők, mert már igen megkostálták vala a jésuiták irgalmasságát. Ment vala egy öreg jésuita is hozzájok, ki magát a gályákon nyomorgók irgalmas atyjoknak nevezi vala, és sokszor mondja vala a papoknak, hogyha őtőlek szép jeles titulust nyerne, azt cselekedné, hogy a főembereket reávenné kiszabadításokra. Kérdi Kocsi Bálint, hogy: hogy adhatnának ők oly jeles titulust? Monda a jésuita: Álljatok a római hitre. Kocsi Bálint: Miért állanánk mi arra? Jésuita: Mert én hatvanesztendősnél nagyobb vagyok, minden vallásokat megexamináltam, s ezt találtam igazabbnak. Kocsi Bálint: Úgyde így csak a te szódon fundálnók hitünket, de hozz erősséget reá. Jésuita: Ott vagynak a jó cselekedetek. Kocsi Bálint: Hogy volnának ott jó cselekedetek, azhol semmi véteknek büntetése nincsen, lopás, gyilkosság, paráznaság, sodomia, bestialitas szabad. Jésuita: Nálunk vagyon a jobb hit; noha megvallom, nálatok vagyon a szentebb élet. Felele: Nem teremhet a jó fa rossz gyümölcsöt. Sokszor kéri vala, hogy írnák meg a pápának ártatlan ügyeket; de nem akarák. Az ilyen látogatókat félteni kezdék, hogyha sokszor a papokkal conversálódnak, felnyílnék a szemek, azért keményen megtiltá az ott való kardinál, hogy senki hozzájok ne menjen, amint ezt nemzetes Welcz György megjelentette. Azt is nem lehet itt elhagyni, hogy egy a német főtisztek közül meglátogatá őket feleségével együtt, ki ada is nékik tizenkét aranyakat, kéré, hogy csak álljanak a római hitre, azon nap kiszabadítja, s magával Magyarországba viszi; de nem cselekedék; azután ijesztgetni kezdé hogy még újonnan sok papokat hoznának a gályákra, ha nem gondolkodának; de mind az ilyekre már fülek bedugult vala. Novemberben aztán, midőn naponként az hollandiai hajós hadi sereget várnák, engedelmesebbek kezdének lenni, noha akkor is kegyetlenségeket nem éppen titkolhatják vala el.