HATODIK RÉSZ

Negyvenegy praedicátoroknak a gályákra való vitetésekről és azoknak az útban tatár módra való kegyetlen nyomorgattatásokról.

Nem telik be az üldözőknek telhetetlenségek a szegény foglyoknak ennyi nyomorúságokkal is, hanem sok fenyegetéseket, midőn a király kegyelmességét várnák, s mindenfelől jóval biztatnák, megteljesíték. Szemléljed itt a pápista uraknak merészségeket: nyertenek vala a reformatusok a királytól sok költségekkel, fáradságokkal mandatumot, melyben Kollonicsnak keményen megparancsoltatik vala az, hogy bocsássa el a papokat, de minthogy a mandatum a cancellarius nyitrai püspök által, ki egy vala Posonyban a papokra halálos sententiát kiadó bírák közül, adatott vala ki, megvesztegetteték a mandatum; mert ezt írá a hátára: ut orare: hogy könyörgeni. Látták e szókat sok jeles tanult emberek, de nem gondolták, hogy a mandatum ellen való dolog legyen benne; noha semmi jót nem gyanítottak belőle, odaadják mindazáltal Kollonicsnak, és a rabok szabadulását kérik; de megteljesíti most, amit 1674. martiusban sokszor mondott vala Kollonics: Ti erősen bíztok a ti királyotokba, de az ő gratiája soha nektek nem fog használni; mert adjon rólatok tízszer kegyelmes parancsolatot, én százszor megváltoztatom.

Megteljesíté most ezt Kollonics, melynek alkalmatossága ez volt: egynéhány sereg katonát külde a király a spanyol király segítségére Neapolisba 1675-ben martiusnak tizenegyedik napján, azért estve, az estig való munka után lopva egy szökőajtón kivitetnek harminchatan, kettőt a tömlöcben hagyván, kik a vénség és elromlott erőtlenség miatt éppen alkalmatlanok valának az elmenetelre, a vár alatt adattatnak Gemanner György kapitánynak, hogy az gályákra vigye. Kivitetvén, mondom, a várból, melyről ezerszer is megeskütt vala Kelio, hogy onnan ki nem mennek, míg vallásokat el nem hagyják, az hostátban negyven lovas és annyi gyalog némettel környülvétetnek, megtiltják, hogy még ne is szusszanjanak, szekerekre rakatnak és elvitetnek, kikkel sem faluba, sem városba be nem mentek, míg Magyarországból ki nem mentenek. Morvaországban Magyarkenyér nevű városnál elejökbe megyen egy plébánus, szánja sorsokat, és csudálkozik rajta, hogy a gályákra vitetnek; ád nekik kenyeret és sert. Az ostrovai vendégfogadóban ismét más plébánus sert ád nekik. Más vendégfogadóban ismét más plébánus igen emberségesen fogadván gazdálkodik nekik, ki monda: Én a ti tudósaitoknak könyveit szorgalmatosan eddig olvastam, de a ti vallástokon való embert soha nem láttam, most ugyan kívánnám, hogy más állapotban látnálak titeket; de ugyancsak, hogy látlak, örülök. Kívánnám a ti szájatokból hallani, mik azok, amelyek titeket a római háznak egyességétől elszakasztanak? Erre nem akarnak ugyan felelni a foglyok, mint akik már az ilyen kérdésre való feleletnek sokszor megadták az árát, de az emberséges plébánus kényszerítésére felelének: mert a pápát a Szentírás ellen az anyaszentegyház fejének hiszik lenni, purgatoriumot költenek a Krisztus elégtételének megüresítésére, a megigazulásról nem jól tanítnak, az úr vacsorájáról is; melyeket midőn erős megmutatással beszélének, monda: ezek olyanok, hogy ezeknek hitelére nem tűzzel, vassal és tömlöccel kell az embereket hajtani, hanem az Isten beszéde és lelke által. Én csudálom is azt erősen, hogy a keresztyének felülmúlják a zsidókat, törököket s minden barbarusokat az ilyen kegyetlenkedésben. Hiszen jobb volna rendes úton-módon az ilyet eligazítani.

Martiusnak 25. napján elhozzák azokat is, akik Berencsen tartatnak vala, kik örvendének könnyhullatásokkal eddig való állhatatosságokon, inték arra ezután is egymást. Sélyei István (ki püspök vala), látván, mint elfogyatkoztak, hogy alig ismerik meg egymást, felkiáltván mondá: Ó, Isten! micsoda időkre tartottál minket: adjad, hogy a te kegyelmed által a hátralevő nyomorúságokat is békével szenvedjük. Kérdik ott a foglyokat, ha akarnának-e szekereket fogadni a tovább való utazásra? Kik mondának: nincs tehetségünkben. Azért elszedik tőlek késeiket, gyalog szállítván a nagy vasakban fagyon, vízben, sárban hajtatnak a katonáktól, taszigáltatnak, döföltetnek, pálcákkal verettetnek, nem lévén alkalmatosak a menetelre; az elromlott öregembereket látván annak az helységnek lakói, verik a melleket, és sírnak ezen a szomorú tragédián. Éjfél után, hogy egy vendégfogadóhoz érkezének, instálának a kapitánynak, hogy adja ki a rendelt profontjokat, és bár csak egyik lábokról vétesse le a vasat; de egyiket sem nyerék meg, sőt azt felelé: már nincs parancsolatjában, hogy tovább semmit szolgáltasson eledelekre: nem bánja, ha étlen mind meghalnak is. Innen hét mérföldig hajtatván és úgy egyberontatván az embertelen katonák által, hogy már menni lehetetlen volna, fél lábok kivétetik a vasból a Mura vizénél, azhol nem férvén a vendégfogadóban, igen megveretnek ismét a katonáktól. Itt hajót fogadtatának velek tíz forinttal, és hogy szorulnának jobban; mikor beleszállanak, Otrokocsi Ferencnek és Masári Dánielnek betöré fejeket egy Maximilián nevű káplár. Ezzel menének Grécig; ott minekutána nagy bajjal megfizettek volna magokért a fogadónak, a kapitány engedelméből a vendégfogadós által mégis mindenekből kiprédáltatnak (mart. 29.), hihető hogy a katonák nem fizettek volt meg magokért. Onnan esőben, hóban, sárban, vízben, hegyen, völgyön a nagy setétben éjfélkor érkezének valami vendégfogadóba, akkor is egész napon semmit is nem ettek vala. Szüntelen vereti és rongáltatja a katonákkal az a Kollonicstól erre megbéreltetett kapitány, melyet cselekszik vala avégre, hogy elunván a sok szenvedést, inkább vallásokra állanának, mert sokszor mondja vala a kapitány: Mi ördög kemény szívű nemzetség ez? hol nem mehetünk csak arra is ennyi veréssel, hogy a legalábbvaló is vallásunkra álljon. Labakunban* az utcán két óránál tovább ülnek, szánják a külső emberek s még a barátok is, titkon adnak nekik holmi eledelt, mert nyilván szabadságok elvételre nem vala. Eljőnek a jésuiták is, kérdezik, ha bánják-é, hogy addig szenvedték azt a sok nyomorúságot? Felelének, a nyomorúságot ugyan, akinek esze vágyon, senki nem kívánja; de ami őket illeti, minthogy ártatlanul szenvedték, egy se bánja közülök, ezután is Isten kegyelme által elszenvedik. Onnan Lublyóba érkezének, azholott a kapitány nem akarja különben általhordatni a vizen, hanem kényszeríti, hogy adjanak quietantiát, hogy ő Magyarországban a jószágoktól az általköltöztetésnek árát hadd vehesse meg; de nem adnak. Innen Triestumig hajták oly kegyetlenséggel a vasban, hogy hasonlót senki nemhogy látott volna, de még nem is olvasott; mert a fagyon, kövön mezítláb (minthogy egyszer elszakadott lábokbelit nem vala szabad megújítani) úgy kényteleníttetnek utazni, hogy az elhasadozott s a vastól is elrontatott lábokkal véresen festik vala a köveket: kiknek elsebesedett lábok kötésére nemhogy borbélyt, de még kovácsot sem adtanak vasaiknak levételére, noha sokszor keservesen instáltanak vala, hanem végre megengedék, hogy egymásnak kővel verjék le a vasat lábokról, így az elsebesedett lábakat annál jobban elrontják vala.

Triestumon kívül egy minden rútsággal teljes istállóba rekesztetének; itt reménylik vala, hogy talán nyugosznak valami keveset, de különben esék a dolog, mert alig pihentek vala meg, mikor Germánner György nevű kapitány más tisztekkel odamegyen, és ami kevés rongyos köntös esztendeig való fogságokból s sok prédáltatások után a nyakokban volt, abból kifosztja, pénzeket pedig annyira megkereste, hogy még a természettől eltitkolt részeknek sem kedvezett; ezt még el nem végezték vala, mikor tiszteséges nagy szakállokat s bajuszokat is elprédálják; mikor a szomorú beretvára hurcolnák, mindnyájan sokat mondanak vala, mondá az öreg Nikléczi Sámuel is: vegyétek el ezt is, amit a természet adott, elhisszük, hogy él még, és látja e mi gyalázatunkat, ki a Dávid követeit megcsúfoló ammonitákat* megbüntette. Csúfolták a triestumiak az Istennek szolgáit, látván ily szomorú állapotjokat, kiknél talán ez világon kegyetlenebb nemzet nincsen. Nézték a szegény rabok egymást, de meg sem ismerték volna, hanemha a szavakról; mezítelenül hevernek már abban az istállóban, de ott sem nyughatnak, mert egyik szegeletiből kergetik a másikba.

Hetedik napján aprilisnek Séllyei Istvánt, Nikléczi Sámuelt, Köpeczi Balázst küldik a kapitányhoz, kérik az Isten nevében mondja meg, mit akarnak velek, hová akarják tenni? Mert olyan tettesen és alattomban bánnak vala vele, hogy míg a gályákhoz nem kötöztetének, addig semmi bizonyost magokról nem tudtak. Fenyegetődzik a kapitány, s felel: A király titeket Kollonicsnak adott, Kollonics pedig a főkancelláriusnak becsületi vesztése alatt megparancsolta, hogy olyan helyre vigyen, azhonnan soha egy se szabaduljon meg, annál inkább Magyarországra soha ne menjen. Efelett monda: Majd meghalljátok, mit fognak veletek cselekedni. Kihívják őket mindjárt az udvarra, ott a secretarius kezdi írni némelyeknek, ki az atyjok, anyjok, hol születtek? Hoznak fegyvereket és köntösöket elő, ebből vevék észre, hogy katonáknak akarják tenni; ezt látván, nem akarják a neveket megmondani. A kapitány kezdi mondani: jobb volna, hogy katonák legyenek, mint a gályákra menjenek; már másképpen is étlen, mezítelen csak el kell veszniek, ha katonák lesznek pedig, öt garast adnak nekik. Mondának erre: Mi már nagyobb részint megvénhedtünk, és elromlottunk, arra alkalmatlanok vagyunk; de másképpen is a felséges császárnak dicsőséges neve ezzel mocskoltatik-é, hogy elnyomorodott praedicátorok erőltessenek szolgálatra? Talán már másokat nem kap? Mit mondanak, mikor ezt meghallják más királyok? Kezetekben vagyunk, lássátok, velünk mit csináltok, de mi sohasem cselekeszük. Szép szerént semmire nem mehetvén, megforgatja a kapitány Füleki Istvánt, és fel akarván öltöztetni a katonaköntösbe, ő elveti, és nem engedi, azért a kapitány megrugdossa, s másokkal is kegyetlenül megveretvén, a többihez visszamegyen. Berekesztetnek az istállóba, és harmadnapig nekik semmi ennivaló egyéb nem adatott, hanem az irgalmasabb katonák titkon adtanak egy-egy falat kenyeret.

Nyolcadik napján aprilisnak az hajó fenekére az Adriai-tengeren letaszíttatnak, azholott el nem lehet hinni, mint megszaporodott volt a tetveknek sokasága körülöttek, hogy majd megemésztették; az irtózatos büdösség miatt is, mely a hajó szemetéből, de kivált a Miskolczi Mihály elrothatt lábából támad vala, sokan kemény betegségbe estenek. Adtanak itt egy kevés kétszersült profontot, egy kalán riskását, egy falat sajtot s néha egy-egy pohár bort, amint mondják vala, egy jésuitának instantiájára. Érkezének aztán Piscariába, azholott Korondi Jánost a vállokon, Miskolczi Mihályt pokrócba takarva kell vala vinniek; mikor vinnék, a lakosok csúfolják s nevetik vala; Maximilian Ploss káplár kegyetlenül veri vala, egy katona ismét monda: No most kutya, ördöghitű istentelenek akadtatok iskolába, higyétek el, hogy megtanítunk. Ezentúl napjára három rézfillért adnak vala, amellyel három falat kenyérnél többet nem lehetett venni. Midőn Piscariánál volnának, hozzájok megyen egy igen fennlátó presbyter valami spanyol katonával, aki csak kérdésekkel terheli vala őket; kinek más katona, belga fi, látván, hogy sok feleletek után sem szűnik meg, monda: hallod-e? hogy megtudjad miért nyomorgattatnak ezek az emberek, oka ez: mert nem akarnak a pártütőkkel egyetérteni. Vallások pedig ezeknek az, amely volt a prófétáknak, Krisztusnak, apostoloknak; becsülik az egész Szentírást, s azt életeknek regulájául tartják.

Harmadnap múlva egy emberségesebb embernek bízatnak kezébe, ki a betegek számára szekeret állíta elő, kenyeret, húst, riskását szerze az úton is, s vizet hogy igyanak, nem akarja vala engedni ezt mondván: Majd beértek a városba, s igyatok bort; kinek mondának: Kifosztottak, uram, minket mindenünkből, akik minket hoztanak; melyet csudálva hallá. Teáté* városba érkezvén, az elébbi hóhérlók kezébe esének, kik tömlöcbe zárák, ennivalót pedig semmit nem adának, úgyhogy egy barát által kényszerítetnének izenni a Teáté városbeli püspöknek, hogy küldjen nekik valami eledelt, mert másképpen a keresztyének között éhel kell meghalniok; ki külde egy bárányt és egynehány kenyeret; de a bárányt meg nem tudák készíttetni, noha feldarabolván tizennyolc mértföldre magokkal elvitték vala. Itt kimegyen hozzájok a főcolonellus, és monda: Akartok-e catholicusok lenni? Még lehettek akár papok, akár külső emberek, akár katonák. Semmit nem felelének a rabok. Kiknek is monda: Mégis nem jobbultatok; de nemsokára megtanít titeket a gálya, mi a catholica hit? Melyre felele Láni György: Mi tudjuk az Athanasius symbolumából, mi a közönséges hit, mert az egy Istent háromságban, a háromságot egységben hisszük és tiszteljük, ki Atya, Fiú és Szentlélek. Hisszük a Jézus Krisztust egyetlenegy idvezítőnek és közbenjárónak lenni, aki született a boldogságos Szűz Máriától, megfeszíttetett, meghalt, feltámadott, az égbe felment, és onnan eljő ítélni eleveneket és holtakat, ezt pedig szívesen hisszük és valljuk, az anyaszentegyház tudománya szerént. Tudjuk hát, mi a catholica hit, és valóságos catholicusok is vagyunk; ennél több catholica hit nekünk nem kell. Erre monda nevetve egy jésuita: Úgy, de mit hisztek a pápáról? Kinek mondának: Mi arról nem disputálunk, mert ha magunk kötve vagyunk, szükség, hogy nyelvünk is kötve legyen. Ez mindenekfelett kesergette lelkeket, hogy mikor azok között az ostoba olaszok között hordoztatnának, nigromántoknak, ördöngösöknek, törököknek mondják vala, s nem is hitték el addig keresztyéneknek lenni, míg a Hiszek egy Isten-t el nem mondanák; mindjárt azt szokták kérdeni, catholicusok vagytok-e? Ők mondának vala: Catholikusok, de nem romano catholicusok, hanem apostolico catholikusok. És hogy semmiképpen el nem vihetnék, szükségesképpen hat elromlott beteg és sebes rabokat Teátéban kell hagyniok; a többit, akikben még valami lélek volt, oly kegyetlenséggel hajtották, hogy kő volt az agya, vas a lelke, aki ezt látván meg nem indult rajta; nemcsak az öregek az hosszú út miatt, hanem még az ifjabbak is a sok étlenség miatt úgy elerőtlenedtek, hogy nem mehettenek. Bátorkeszi Istvánt addig veré egy embertelen katona, hogy nem mehetne, míg a dárdája nyele eltörék. Séllyei Istvánt kétfelől fogva viszik vala, ki már éppen nem mehetett. Kocsi Bálint, hogy az öregemberekről elfordíthassa a verést, hátul marad, mert aki utol járt, azt verik vala, ez monda egy őtet verő Filep nevű katonának: Egy katonát sem hallottam, hogy azért megdicsérték volna, hogy a rabot, ha szintén fegyverével nyerte is, megverte, de azért megdicsérték, ha sok rabokat tudott nyerni. Ezzel maga ellen indítá jobban is. Mikor városokban vagy falukban mennének, úgy mutogatják vala őket, mint valami fegyverekkel nyert törököket.

Mikor Pesculopenatarium* nevű helyből kimenének, a betegek szamarokon vitetnek vala, Illyés Gergely, akit már megemésztett vala a sok vereség, kétfelől fogva támasztatik vala kettőtől a szamáron, de minthogy fél kezekkel a vasat kell vala tartani, egy szoros, meredek helyen egyik sem segíthetvén, leesék a szamárról, és mindjárt meghala; levonák a katonák; ami kevés rongyos ruha vagy köntös vala rajta, és elveték ott temetetlen. Séllyei Istvánt eleibe vevé a kegyetlen Ploss káplár, és minthogy a szamár erősen serényen nem mehet vala, úgy egyberontá a rajta ülőt, hogy orrából, szájából bőven kifolyó vérével megfesteni a szamár oldalát; ez valóban nagy kegyetlenség vala, hogyha a barom nem bírja vala is terhét, a szegény rab papok lakolnak vala érte. Huszonkilencedik napján aprilisnak jutának Capra Cottára*, azholott két nap hevervén egy büdös istállóban, keservesen éneklék a Dávidnak a X, LXXIX, LXXXIII, LXXXVI, LXXXVIII, XCIV-ik zsoltárit. Reávevék ugyan ott azt a kőszívű kapitányt; hogy a vasat leveretné lábakról, melyet a derekokra és nyakokra kötve visznek vala; onnan háromnapi járóföldre menvén, nem állhaták a sok vereséget tovább három augustanus atyafiak, hanem elszökének, ezért is azután a többit keményebben tarták. Capuában* kérének valami alamizsnát, de azok azt felelék: A mi alamizsnánkat keresztyéneknek adjuk, nem eretnekeknek. Gocs Mihály ott vevén észre; hogy közel vagyon megoszoltatásának ideje, elbúcsúzék szenvedő társaitól, kiket az állhatatosságra inte, azután egy parasztszekeren vitetvén, meghala az útban, a szekérről leveték, s ott hagyák a földszínen. Hogy pedig a tengerpartra érkezének, berekeszték egy sáros pincébe az elnyomorodott rabokat.