MÁSODIK RÉSZ. Séllyei István pápai pap és a körül való helységnek püspökjek...
MÁSODIK RÉSZ
Séllyei István pápai pap és a körül való helységnek püspökjek, Miskolczi Mihály füleki, Bátorkeszi István veszprémi, Czeglédi Péter lévai református papok, és Láni György korponai augustana iskolamester Posonyban és Berencsen való hallatlan nyomorgattatásokról és hóhéroltatásokról
Megsententiáztatások után májusnak ötödik napján gróf Kollonics Leopold hívatja magához Séllyei Istvánt, Miskolczi Mihályt, Bátorkeszi Istvánt, négy református papokat, kikkel megegyezett akaratból, nagyobb egyességnek okául elméne Zolnai Pál is, augustanus pap (ki subscribált azután), ezt megtekintvén Kollonics, kérdi, ha hívták-é őt is? Felel: őtet ugyan nem hívták, de ő is eljött. Mintegy két óráig állnak a palotán, azután kimenvén Kollonics kérdi, ha akarnak-e subscribálni? Kinek felele Séllyei István: Méltóságos gróf! Legyen szabad énnékem szólanom: ha az Isten törvényében megtiltatunk, hogy hamis tanúbizonyságot felebarátunk ellen ne mondjunk, és azt meg ne öljük, sokkal inkább az megtiltatik, hogy magunk ellen ne cselekedjük azt; mi minden ellenünk megbizonyított vétek nélkül halálra sententiáztattunk; nem tartozunk véle, hogy ezt az hamis sententiát megigazítsuk; ugyanis ezzel a subscriptióval csak arra néznek, hogy mi egynehányan eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet a mi eleink sok vérek hullásával kerestek, és elviselhetetlen iga alá vessük, mind ecclésiáinkat, mind országunkat. Nevezetesen feddhetetlen vallásunkat, melynek egyenesen keresik itt veszedelmét mindenek előtt megmocskolni. Kollonics alig várván végét a feleletnek, monda: Látom, hogy mások felett akartok bölcselkedni, de megtanítlak istentelen, rossz emberek. Ezt mondván vasba vereti őket, kettőt-kettőt egy vasba; azután monda Kollonics Zolnainak: Látod, mit szült nékik a vakmerőség, ezek már soha gratiát nem nyernek, menj vissza, s mondd meg a többinek, hanem ha szót fogadnak most hamar, ők is így vagy rosszabbul járnak. Azokat, akiket vasba veretett, negyven németnek kezébe adja, s úgy kísérteti a várba; igen bajosan mehettek a magas hegyre a békókban ketten, melyeket csak egynek csináltanak volt. Sokan látván a püspököt és más nagy rendű embereket úgy kísértetni mint valami híres gonosztévőt, nem tartóztathatják magokat a keserves könnyhullatástól; szólani akarván velök, erősen megverettetnek. Így várba felhajtatván, egy alkalmatlan fogházba vettetnek, azhol sem éjjel, sem nappal nincsen nyugadalmok; a szoros békóba ketten egybeköttetvén, sem nem állhatnak az öregemberek, sem nem ülhetnek, sem nem fekhetnek; legyen becsülettel említve, ha a természet erőltette is valamelyiket, mind a kettőnek kellett menni, és amit a természet eltitkolt, szemlélni kellett. Senki hozzájok nem járhatott, hanem csak a poroszló és német officiálisok. Ment volt hozzájok két barát, kiket hívnak misericordiae fratres, még mikor Kollonicsnál vasba akarják vala verni, kik mondának nékik: Legyetek jó reménységben, hatalmas az Isten, hogy meghajtsa a felsőknek szíveket, megostorozza Isten, akiket szeret. Ezt akármi értelemmel mondák ők, de vigasztalák erősen a szegény foglyokat véle.
Azután négy napokkal odaviteti Láni Györgyöt is Kollonics, aki magával nem vihetvén sem pénzt, sem köntöst, sok könyörgésével reáveszi a poroszlót, hogy egy céduláját vigye a posonyi gazdájához, és hozzon neki onnan valami kevés pénzt, aki elmenvén ugyan, de rajtaérék a levél hordozáson, azért egy igen mély tömlöcbe veték, holott hevere egy nap és egy éjszaka étlen. Mikor vasba veretné a papokat Kollonics, azt mondotta vala, hogy ha már felfalnák is a földet előtte, meg nem szabadítja, hanem a gályákra küldi őket; de mindazonáltal a tömlöcbe is az ott való officiálisok által mind kaláccsal, mind korbáccsal elegy próbálja őket, kivált Miskolczi Mihályt és Láni Györgyöt, emlékeztetvén s kérvén őket az ő ifjúságok virágára, melyet kár volna így elveszteni.
Ebben a kemény fogságban tartatnak Pünköst havának 29. napjáig, akkor az érsek udvarába bevitetvén sokképpen próbáltatnak; előáll egy apát úr, és ilyen evangéliommal köszönti őket: Tudjátok meg bizonnyal, hogy titeket a gályára visznek, azhol vénkorotokban is meg kell tanulnotok az olasz nyelvet, és azhol még az anyátok teje is keserű lészen. – Más külső ember hasonlóképpen kesergeti: Én eléggé nem csodálkozhatom a ti szíveteken, miért nem szánjátok magatokat, hanem a veszedelemre adjátok magatokat, mert Isten engemet úgy segéljen, a gályákra mentek, és mind odavesztek. Kiknek felele Séllyei István: Mi ugyan szánjuk magunkat s hozzánk tartozóinkat, de mindezeket az Isten kegyelmességébe ajánlottuk.
Azután a szekérre ültetnek, megparancsolja Kollonics, hogy ha a körülálló, siránkozó sokasághoz csak egyet is szólnak, minden irgalmasság nélkül megöljék; a kegyes istenfélő asszonyok vittek holmi fehér egyet-mást ki a város végére, hogy odaadják, de közel nem bocsáttatván, csak valami részét szolgáltatták a foglyok kezébe a katonák. Azon napon mentenek Stompfájára*, azholott az harmincados pápista ember feleségével együtt elejekbe mégyen, nagy szánakozva és kezeket fogván így szól: Adta volna Isten, hogy én kegyelmeteket boldogabb állapotban láttam volna, és tudtam volna valamit szolgálni; mindazáltal legyenek kegyelmetek csendes elmével, és az Isten tetszésében nyugodjanak meg. Én és ez az egész tartomány keservesen hallottuk azokat, amelyek Posonyban kegyelmeteken estenek. Azután szállást rendelvén nekik, vacsorán jó szívvel látta, s jól tartotta őket. Másnap vitetnek Ménánszki Andrásnak, aki maga mondotta vala ki a papokra a halálos sententiát, valami jószágában, aki kenyérrel, borral, hússal gazdálkodván nekik, maga is kimégyen hozzájok, és így szól: Én, Isten bizonyságom, szívem szerént szánom kegyelmeteket, kérem kegyelmeteket, alázzák meg magokat, és alkalmaztassák magokat a pap urak kívánságokhoz; mert ezzel a fogsággal egyebet nem nyernek a magok veszedelmeknél. Kinek mondanak: Nemzetes úr! Te tudod a mi ártatlanságunkat; ha reménységünk kívül ártatlan ügyünket elnyomták, békességes tűrőknek kell lennünk. Estvére jutnak Szencre, azholott támad mindjárt nagy sírás-rívás ilyen nagy embereknek szomorú sorsokon; adnak egynéhány kenyeret nékik, mert egyebet nem engedték a katonák.
Hozzájok megyen az harmincados is, aki így szól nékik: Talán tiszteletes urak kegyelmeteknek volna akaratjok, hogy a mi vallásunkra álljanak, csak nem merik mondani. Kinek felele egy mellettök vigyázó szolga: De itt, ha olyakat szólasz, csak a falra hányod a borsót, oda nem ragad. Nem hogy vallásunkra állanának, de még subscribálni sem akarnak.
Azután Berencshez érkezvén, a szekérről leszállíttatnak, és a nagy hegy tetejére gyalog a vasba nagy romlással és fáradsággal felhajtatnak; azholott a posonyi vasakat sokkal nagyobbakkal cserélik el; kivált Séllyei István, olyan hegyes, lábait szaggató rudas vasba verik, hogy mind csizmáját, nadrágát s mindent, valamit a lábára alája tett, egybeszaggatott, s a lábát is egybelyuggatta s szántotta, s ezt viselte hét hétig, míg elszánván az őriző katonák, megengedték, hogy egy régi, elromlott vasat a maga költségén megnyittasson, mellyel aztán elcserélte. Mikor itt vasba verék, monda az udvarbíró: Kiben biztok, hogy vasba veretitek inkább magatokat, mintsem engedjetek? Monda Séllyei István: Vagyon még Isten az égben, aki az erőszaktevőket megítéli, ebben vagyon bizodalmunk, de emellett a királyban is, mert azt el nem hihetjük, hogy az ártatlanoknak nyomorúságokban s halálokban gyönyörködjék; amíg azért királyunk lészen, bízunk az ő kegyelmességében. Egy igen alkalmatlan házba, mely palacféreggel rakva volt, berekesztetnek, azholott nyugodalmuk igen kevés volt. Három hét múlva Kollonics megparancsolja a commendánsnak, hogy az eddig kijárni szokott krajcárból ezután csak hármat adasson a papoknak, kenyeret pedig igen alávaló fekete kenyeret, s tömlöcbe vettesse. A commendáns, jóllehet igen szánja vala őket, de elmulatni nem meri; azért vetteti őket az halálra sententiáztattaknak olyan becstelen nehéz tömlöcekbe, melynek a két oldala már régtől fogva s most is pervátaszék volt, melybe hason, térdeken s tenyereken kellett bemászkálni, oly szorosan volt az ajtaja kivágva kőből. Itt mint a disznóólba a sok tisztátalan között béka, szunyog, légy, tetű és egyéb ártalmas bogarak között, sem éjjel, sem nappal semmi nyugadalmok nem volt, sohasem állhattanak; gyakorta e nagy dögben, bűzben, az érzékenységben fogyatkozást szenvedtenek, sokszor elájultanak, s erejek éppen elfogyatkozik, kicsinyben múlt el, hogy meg nem vakultanak némelyek, ott elsenyvedtenek, csak éppen hogy meg nem haltak. Vévén észre a commendáns ilyen elnyomorodásokat az ahhoz nem szokott erőtelen papoknak, levelet ír Kollonicsnak, melyben protestál, hogy hanemha hamar kivéteti azokat az elfogyatkozott embereket abból a tömlöcből, azok mind meghalnak, oka ne legyen, sem Isten, sem emberek előtt. Melyre azt feleli Kollonics: Nem kell néked attól félned, hogy azok meghalnak, ha meghalnak pedig, elég nagy a berencsi határ, ott elférnek.
Július 8-ik napján a Kollonics parancsolatjára kivonatnak abból a tömlöcből, és rókás tógájoktól, lepedéjektől s ami pénzek abban volt, megfosztja a vicekapitány, elvészi ami könyvecskéjek nálok volt, azt is; mely esett vala a jésuiták sugallásokból. Eltiltatnak mindenektől, senkinek kegyességnek munkáját vélek közleni szabad nem volt; ezt mondják vala: érjék meg az három krajcárral és fekete profonttal.
Eljöttenek sokszor messze földről a foglyoknak kedvesei sok nyomorúság s költés által Berencshez, hogy lássák férjeket sat., de a várba be nem eresztették; néha beeresztették ugyan a sok könyörgés és sok ajándékadás után, de csak messzünnen mutatták meg nékik az ő édes férjeket, atyjokat, s onnan egy vagy két szót engedték, hogy kiáltsanak nekik. Megtiltotta volt a vicekapitány száz pálca és török verésnek ígéretivel, hogy senki az ő rabságának állapotjáról semmi úton-módon senkinek ne mondjon, ne izenjen, s ne írjon, elég az, ha tudják, hogy élnek. Rabszabó János, pápai nemesember sok ajándékkal a vár gondviselőjétől Tardi Ferenctől megnyerte vala, hogy beszélhessen a rabokkal, és vigasztalja őket ilyen nyomorúságokban; de megvivék ezt Kollonicsnak nemsokára, ki ily mérgesen íra a commendánsra: „Nem hogy azok a vakmerő praedicansok a te őrizeted alatt megaláznák magokat, sőt inkább a tetőled hozzájok bocsátott barátjaik által szarvakat felemelték; ha becsületedet szereted, az eddig hozzá mutatott engedelmességedet keménységeddel pótold ki.” Történt ez is, hogy Lászlófi László egynehányszor Berencsre menvén szólott a foglyokkal, amint az útjában általmenne, s még valami eledelt is vitt volna egyszer nekik; ezt meghallgatván, Kollonics citáltatja Posonyba, ahonnan Menánszki András közbenjárására is igen nehezen szabadult el; meg is parancsolák feje vesztése alatt, hogy a foglyokhoz ne szóljon, sem pedig őnékiek semmit ne küldjön. Sokszor küldöttenek az ott körül levő helyekből az istenfélő emberek holmit a szegény rabok számára, de ezt az ott való miséző pap a káplárral s más olyanokkal elmészti vala.
Novemberben ment vala Berencsre egy irgalmasság nélkül való kőlelkű atya, Radamantushoz hasonló jésuita, ki míg a várban volt, többet szenvedtek, mint eddig egész fogságoknak idején; mert a kemény hidegben, fagyban, hóban a szegény erőtlen foglyoknak kellett felvágni minden a vár számára hozott fát, nékik kellett azt a szállásokra elhordani; ismét szüntelen kellett a vizet negyven ölnél mélyebb kútból mérni; aki ha nem ha elment volna hamar onnan, de nemsokára végét érte volna a foglyoknak.
Hogy inkább kétségbe ejtsék szabadulások iránt a szegény papokat, sokakat, akik az udvarnál azért esedeztek, ijedgették, üldözték; Csizmadia Ádámot pápai érdemes nemes-embert, hogy a pápai ecclésia kérésére a papjok szabadulásában fáradozna, Kollonics Posonyba citálja; de a pápai commendans megtiltá, hogy el ne menne. A fülekiek Bécsbe akarván menni a papjok szabadulásokért, Posonyban mind megfogattatnak; és sokáig ott kényszerítik őket vallásoknak elhagyására; s felfogadtatják azt is, hogy a papjok szabadulásában nem járnak ezután. Sokszor szokta vala csúfolni és bosszantani őket a várban levő barát, hogy már senki nincsen, aki érettek a fülét is mozdítsa, csak egyet is valahol szóljon, eddig ugyan volt (amint ő szól vala) egy procurator, de már az is elveszett. A lévaiak követét is, Kereskényi Ferencet mindenikből kifosztják, s árestálják.
Gyakran egyenként kihívják vala a tömlöcből őket, és examinálják vala, mit akarnának. Gróf Nyári Ferenc monda egykor a foglyoknak: Mit akartok, hogy itt kínoztatjátok magatokat, én a Kollonics szájából hallottam, hogyha tíz esztendeig itt ültök is, de ha nem subscribáltok, vagy vallástokat el nem hagyjátok, ki nem szabadultok. Kinek mondának: Nem félünk azon, hogy egyikőnk is ebben a fogságban ha így tartanak, tíz esztendőt érjen; de talán tíz esztendők alatt Kollonics úr is vagy megszelídül, vagy a halál elviszi; mi pedig Isten kegyelme által nemcsak a tömlöcet, hanem a halált is igaz ügyünk mellett elszenvedjük.
Eljővén az idő, melyen a régen megígért gályákra elindíták őket Szent György havának tizedik napján: 1675. éjszaka tíz órakor a tömlöcből kihozatván, szekérre tétetnek, és Morvaországba, Sotvienna* felé indíttatnak. Sokszor az úton, ott is helyben examináltatnak: hát engedelmeskednek-e már? vagy nem? Megunván ezt a sok szemtelenségeket, monda Séllyei István: Eléggé nem csudálkozhatunk a ti szemtelenségteken, hogy nem szégyenlitek ennyin az sokszor már megvetett punctumokat előnkbe tenni; talán azt gondoljátok, hogy gyermekek vagyunk, hogy minden órán újabb feleleteket gondoljunk; amit egyszer mondottunk, akármit csináljátok velünk, abban megmaradunk. A vár alatt a szekérről leszállítják, vasba, mint a barmokat, hajtják az irtózatos magas hegyre, azholott a várban tartják fogságban huszonötöd napjáig martiusnak; akkor aztán viszik azokhoz az atyafiakhoz, akik Leopoldvárában voltanak.
|