Kocsi Csergő Bálint

Kősziklán épült ház ostroma

avagy

oly rövid, de világos história, melyben a magyarországi protestans ekklésiák nyomorgattatások közönségesen, nevezetesen pedig az 1673. esztendőben Posonyba citáltatott papoknak halálra sententiáztatások, tömlöcöztetések, gályákra való eladattatások és onnan csudálatosan való kiszabadulások világ eleibe adatatott az Krisztusnak ez sok nyomorúságból kiszabadult szolgáji által 1676. esztendőben, mely magyarra fordítatott 1738. siralmas esztendőben

ELSŐ RÉSZE

A magyarországi ekklésiák egynehány esztendőktől fogva való nyomorgattatását a Posonyban extraordinarium judiciumnak (rendkívül való törvényszéknek) rendit és ott megjelenőknek különböző kimenetelét adja elő.

Magyarországban szintén a reformatiónak idejétől fogva a reformata idvességes vallásnak gyakorlására nemcsak szabadság engedtetett, hanem ugyan királyi diplomákkal, függő pecsétes levelekkel az austriai házból származott királyoknak és az ország statusinak megegyezésekből lett decretumival is megerősített: ugyanannyira, hogy annak szabadságát nemcsak meg nem gátolni a király maga vagy alatta valói által, de még oltalmazni is azt, minekelőtte a királyságra koronáztatnék, az országgyűlésében hittel kötelezi vala magát. Mindazonáltal ezt a szentül kötött szövetséget soha az hatalmasabb rész meg nem tartotta; hanem önként tett fogadását, ha nem maga által is és nyilván, de mások által titkon megrontotta. Innen lett az, hogy a reformátusoknak, noha arra méltók volnának, a tisztségek nem adatnának; sőt inkább azoktól sok helyeken megfosztatnának. A jesuiták az ország decretumi ellen az országba bejönni és abban nagy jószágokat bírni az hazafiak akaratjok ellen nemcsak megengedtetnek a királyoktól, hanem ugyan oltalmaztatnak is. A reformatusoknak, kik az országgyűlésében és az udvarnál keserves megkárosíttatásokról és privilegiomoknak megrontásaikról panaszoltak, még ez ideig semmi jó válaszok nem lett, nincsen is arról reménység, hanemha a jó Isten arra bírja szíveket a keresztyén királyoknak és fejedelmeknek, hogy Magyaroszágnak, mely az egész keresztyénségnek erős oltalmazója, bástyája, szabadságát megnyomorítói ellen, békeségét munkálódják. Ennek felette templomaik és jószágaik minden ok nélkül elvétettek és elrontattak. Csak ebben a saeculumban, tudniillik 1600-ban az ország közönséges gyűlésében a statusok a magok királyikkal három rendben kötöttenek békességnek szövetségét; de azok mindeddig mind felbontattanak, és semmivé tétettek. A békeségnek reguláit*, melyeket Bocskai István fejedelem Rudolf császárral 1606-ban kötött, 1618. esztendőig annyira felbontották, hogy Bethlen Gábor fejedelemnek a maga közbenjárása által azt meg kellett újítani, és a reformatusoknak az austriai háztól újonnan békeséget kellett nyerni. De ez is nem sokág tartott, hanem a clerustól, nem akaratjok ellen a királyoknak, csakhamar felbontatott, a reformatusok jószágoktól megfosztattak, számkivetésbe küldettek tömlöceztettek, ölettettek, templomoktól, parochiáktól megfosztattak mindaddig, valamíg 1647. esztendőben Rákóczi György fejedelem megszánván Magyarországnak ezt a nyomorúságos állapotját, közbetevé magát, és ez az evangelikusoknak szabadságokat kilencven templomokkal együtt harmadik Ferdinánd császártól visszaszerzé.

De az szövetség is nem sokáig tarta, jóllehet helyes úton és módon köttetett vala, mert a reformatusoknak, esküvéssel adott privilegiomok felbontatnak. Séllyén, Szencen és másutt e szövetkezésnek ténora ereje szerént a reformatusoktól építtetett templomok fundamentumaikból elrontatnak, a földesurak által az üldözések szabadon mindenütt megindulnak, amelyeket ez ország törvényei szerént a királyok tartoznak vala megtiltani. Innen már hozzáfog az üldözéshez Báthori Sófia fejedelemasszony a boldog emlékezetű II-dik Rákóczi György özvegye, ki hogy a fejedelmi dicsőségnek részese lehetne, római vallását szóval eltagadta, de valósággal azt tartotta; mert midőn a Krisztus asztalához járult, a főasszonyok szokások szerént palástjával ábrázatját elfedvén az úr vacsorájában való kenyeret kebelébe bocsátotta, melyet azután Patakon keszkenőbe kötve Sámbár jésuita előtt megmutatván annak bizonyságára, hogy szóval eltagadott vallásához szíve állhatatos volt, a pervátába vetette volna; de Sámbár azt nem engedte, hanem elégette; ez a Bátori Sófia fiával, Rákóczi Ferenccel, ki 1664 eleinek idvességes vallásokat elhagyta vala, a maga jószágiban, melyekben reformata ekklésiák valának, Bereg és Zemplén vármegyében a persecutiókhoz fog, a jésuiták ingerlésekből, 1670-ik esztendőben, nemsokára a pataki collegiumot elveszi; azhonnan a professorok kéntelenítettek deákjokkal együtt Erdélybe jönni, de a deákok helyett pedig kereskedő zsidókat, oroszokat szállítának a jésuiták; sok papokat elfogatván Munkácsra vitetett vala ez zelota fejedelemasszony, kiket mindenféle szemetes, alávaló munkával terheltetett, vasba veretvén. Gróf Nádasdy Ferenc is, Vas, Sopron és Nyitra vármegyékben a Krisztus ártatlan seregét tűzzel-vassal pusztítja vala; másfelől gróf Eszterházi Pál*, ki az ő testvér atyjafia Eszterházi István Orsolya nevű leányának feleségül néki engedtetéséért, a római pápának hittel kötelezte vala magát a reformátusok üldöztetésére, sokakat számkivetésre küld, tömlöcez, és sokakat megölet Veszprém és Posony vármegyékben s másutt is. Bizonyítták ezt a régen igen szép ekklésiák, a pápai, a szenci, técsi, csepregi s mások. Csepregen sok istenfélő híveket* Eszterházi Miklós, ki apostoli vallását a rómaival szüléi akaratjok ellen elcserélte vala, az Eszterházi Pál atyja, a templomban levágatott, sokakat a magas toronyból nyakra-főre lehányatott. Így cselekedett az érsek, püspökök ki-ki a maga alattvaló helységekben, kivált a Csallóközben; ezeket követték a több urak és pápista nemesség, az üldözésben nem akarván ők is restebbek s utolsók lenni.

Még eddig a királyi szabad városokra kezét senki nem merte vala vetni, minthogy azok éppen csak a királytól függnek vala; de azoknak szabadságoknak megháborítására is a régen keresett jó alkalmatossággal 1670. esztendőktől fogva élni kezdének; mert midőn a németek az egész országban a török ellen alá s fel hordoztatnának, örömest élnek az alkalmatossággal, az érsek, püspökök és a jesuiták melléjek adják magokat, és azoknak segítségek által mindenütt foglalják a templomokat, a papokat elkergetik, vagy tömlöcekre rakják, a köznépet a magok ceremoniás isteni szolgálatjokra kényszerítik, a szabad nemesekre quartélyosokat osztanak, adót vetnek, hogy mindezek által elnyomorodván a föld népe, a magok vallásokra általvihessék. Ezeknek segítségek által vasas németektől kísértetvén Szécséni György, a kalocsai érsek Győrből, Komáromból, Óvárból és a körülvaló helységből, Kollonics Leopold németújvári püspök Posonyból, Pongrácz János váci püspök Nagyszombatból, mások Patakról, Nagybányáról, Tokajról, Szerencsről, Mádról, Tályáról, Munkácsról, Körmöcről, Késmárkról sat. Magyarországnak nagy részéről az Isten beszédét hirdető Krisztus szolgáit elpusztították, némelyeket megölvén, némelyeket Németországba és Erdélybe siralmas számkivetésbe kergetvén, ezek által Szenicén, Pukován, Turalyukán minden kedvezés nélkül sok fírfiat, asszonyt s gyermeket megöltenek, sokakat a templom ajtajára felakasztottak, városokat felgyújtottak, amelynél nagyobb kegyetlenséget a pogány Néro sem cselekedett.

Komáromban* a komáromi commendans Hofkirker Lajos által Száki János az ekeli* ekklésiában a Krisztusnak hűséges szolgája és a komáromi papnak özvegye 1671. Szent Mihály havának első napján megölettek, a papot a körülötte forgolódó jésuita, Diocletianusnál is kegyetlenebb szentatya az hóhérral megberetváltatta, azután forró olvasztott ónot öntetett fejére ezt mondván: „Tölts rá az ő fejére a szentolajt, mert méltó ő ilyen drága kenetre”, vásznat viaszban és kénkőben és szurokban megmártván a mezítelen testén meggyújtotta, és így sütögette, míg így aztán egészen is megégette, az asszonynak pedig fejét vétette. A törökre indított katonák segítségek által 1670. esztendőtől fogva sok száz ártatlanokat öltenek meg, némelyeknek fejeket vétetvén, némelyeket felakasztatván, némelyeket karóba vonatván, és sok egyéb úton-módon e világból kioltván. Ezek között volt amaz nevezetes ember, Czeglédi István kassai praedicator, ki a szoros árestomban Kassán esztendőnél tovább tartatott, az honnan kiszabadulván Pozsonyba citáltatott, s midőn odamenne útjában a szombati határban megholt, amint gyanították a kassai árestomában mérget adtanak volt néki, melynek ereje fogyatta el életét. Ezek között volt amaz híres ifjú is Szuhai Gáspár, aki Kassán fogságba vettetvén, minthogy idvességes vallását semmi kényszerítés és ígéretek által meg nem tagadá, méreggel kegyetlenül megöleték. Így jára Keczer Ambrus is. Így amaz haza szabadságát oltalmazó Ötvös János, ki Szendrőn nyársba vonaték; Bonis Ferencnek Posonyban feje véteték. Ezek közé lehet számlálni ama jeles nemeseket, Fáy Lászlót, Székely Andrást, Csernel Györgyöt, Báncsik Mártont, Nyikházi Istvánt, kik Csehországban örök tömlöcre vettettek. Ezek között volt ama régi méltóságos gróf Bocskai István, vallásához buzgó szerelmű úriember, aki számkivetésben Kolozsváron holt meg; de ki tudná előszámlálni az ártatlanul megöletteket, kiknek csak puszta nevekből is nagy könyv telnék?*

Nem állapodott meg még itt ezeknek vakmerő szándékjok, bátorságok, hanem többre is igyekeznek (ha Istennek is úgy tetszett volna), hogy egész Magyarországot vallásokra térítsék, kapnak mindenfelé, de jobb alkalmatosság magát elő nem adta, mint némely pápista főuraknak, úgymint Nádasdy Ferencnek, Zrínyi Péternek, Frangepán Orfeusnak pártütések. Ennek alkalmatosságával sok reformatus úriemberek, nemesek megfogatnak, Posonyba citáltatnak, jószágokból kifosztatnak, magok ártatlanságokban bízván ott megjelennek, és az ország törvénye ellen ott megfogattatnak, törvény útján nem persequáltatnak, hanem sokan közülök két esztendeig s tovább is árestomban tartatnak, azholott a sok költéssel majd mindenekből kifosztatnak, minden naponként ott sokféleképpen vexáltattanak, néha kényszerítettek vallások változtatására, abban semmire nem menvén, kézírásoknak (reversalisoknak) adására, melyben felfogják: 1. Királyokhoz való hűségeket, noha erre eleitől fogva készek voltanak. 2. Magok helységekben való papjaiknak pártjokat nem fogják, sőt a miséző papokat is hogy ott tanítsanak, megengedik, és ha a Szentlélek által (amint szólnak vala) megvilágosíttatnak, magok is a római vallást követni fogják; melyekre reversalist nem adván, azokat az urakat és nemeseket, akiket kezekbe kaphattak vala, mindenekből kifordítván, kegyetlenül nyomorgatják vala.

A papok elsőben citáltatnak

Még az uraknak és a nemeseknek vexájokat el nem végezték vala, hogy a papok üldöztetéséhez kezdének. Kérnek azért és nyernek is Leopoldus királytól tehetséget és szabadságot a rendkívül való törvényszékeknek felállítására, avégre, amint ők mondják vala, hogy kikeresnék a rebelliseket, pártütőket. Egyet azért a posonyi papok és városbeliek elnyomorítására állítának fel Nagyszombatban, kettőt Posonyban a magyarországi ekklésiák elnyomoríttatásokra. Hogy pedig feltett véres szándékjokat szerencsésebben vihessék véghez, nem citálják az egész magyarországi papokat, hanem csak egynéhányat, azokat is lutheránusokat, hogy megpróbálják, ezekkel mire mehetnek, s ha szerencsével járnak, a többihez nagyobb reménységgel fogjanak.

És minthogy a rebelliónak színe alatt az egész religiót el akarták törleni, erre az ő céljokra nagy munkával és ezer mesterséggel gondoltanak ki ily három punctumokat, melyeket a szegény papok elejekbe vetnének; azok voltanak ezek: 1. hogy a reformatus és lutheranus papok, az oskolamesterek, kántorok, tanuló deákok, harangozók minden ekklésiai és oskolai szolgálattól a reformata és augustana religióban elfogják magokat azért, hogy a következendő sententiának vétkekkel érdemlett keménységét elkerülhetnék. Életek folytatásában pedig szabnák magokat más emberekhez az országban, békességben élvén, mindezekre fejek és mindenek elvesztésekkel köteleznék magokat kezek írásokkal és pecsétjekkel. 2. Avagy az országból magok számkivetésbe mennének, félvén a következendő sententiától, adván arról pecsétjekkel megerősíttetett kézírásokat, hogy önként mennek el, tizenötöd nap alatt pedig fejek és mindeneknek elvesztések alatt az országból és a király birodalma alatt való tartományokból elpusztulnak, a királynak is ellenségihez nem mennek. 3. Avagy amelyet ők is inkább kívánnak, a római vallásra állanának. A két elsőre ugyan nyilván kényszeríttetnek vala, de leginkább az utolsót akarták, amint kitetszett egynehány reversálisoknak szomorú esetekből.

Hogy azért egy próbát tégyenek, citálnak egynéhányat 1673-dik esztendőben Szent Mihály hava huszonötödik napjára. Megjelennek harmincketten a feltett napra, kik közül egy volt csak reformatus, a többi augustanus papok. Ezeknek a király fiscusa és Szelepcséni György, az esztergami érsek eleve, világosság angyala ábrázatjában, szánakozva tanácsolják, hogy az Istenért a halálos sententiát fejekre ne várják, hanem amicsoda úton-módon lehet, igyekezzék megtartani mind a magok s mind pedig a hozzájok tartozóknak életeket. Midőn a feljebb leírt három punctumokat eleikbe vetették volna, megijedvén a következendő halálos sententiától, noha ők szegények semmi vétkeket nem tudnák, semmi bűnökről meg nem győzettek volna, a punctumoknak is értelmeket jól által nem látnák, a bíráknak ijesztések és ígéretek által arra vétettek, hogy egy része hivatalát eltagadván felfogadná, hogy soha az ekklésiában való szolgálatot nem gyakorlaná. Más része mintha ugyan bűnéről törvényesen meggyőzetett volna, reversálist ád magáról, hogy önként való számkivetésbe mégyen. Ezek a gyülekezetet és a nyájat, azholott Isten őrállókul tette vala, a következendő szenvedéseknek füstét látván, megrettenvén elhagyják mások nem kevés botránkozásokra, és így Isten, lelkekisméreti és ekklésiáik ellen vétvén, magokat s nemzeteket eltörölhetetlen mocskokkal, vétkekkel megmocskolák. Exiliumba mene a reformatus is, egyedül nem tudván mit cselekedjék ennyi hitében tántorgó emberek között. Egy, vallását elhagyatván, a római ceremontás vallásra állott.

A papok másodszor citáltatnak

Minekutána az üldözők ezekben a magok lelkeket és ekklésiájokat keservesen megháborító szegény emberekben feltett céljokat elérték volna, nemsokára, úgymint 1674. februáriusban közönségesen minden helyekből citálják a papokat, oskolamestereket, tanuló deákokat, kántorokat, harangozókat, még azokat is, akiket ennek előtte ekklésiájokból kikergettek volt Posonyban a Szelepcséni György esztergomi érsek pecsétjével s levelével, aki akkor, meghalván az ország palatinusa, annak tisztit administrálja vala, a Majlát Miklós király fiscusa kérésére 1674. 5 martiusra.

Sokan, akik a török birodalma alatt való helységekben voltanak, megtiltattak, hogy arra az ítéletre elő ne álljanak. Sőt még az egész Borsod vármegyében való papokat is a császárnak Kassán lévő Spánk nevű generálisa* ettől a citatiónak terhétől felszabadította, nem engedvén, hogy megjelenjenek. Sokan ismét jól tudván az üldözőknek csalárdságaikat, mint akik másszor is azt próbálták volt, hogy hazájokból elfutottak, vagy magokat elrejtették. Mikor ezek citáltattak volna, Szécseni György győri püspöket kérdették az udvarában levő főemberek: mit akarnának a sok papoknak citatiójokkal, kiknek nagyobb részént magok is tudnák, hogy ártatlanok? azt felelte: Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fontunk, melyet ha a nyakokba ránthatunk, soha többször az evangéliumi vallás lábára nem áll, ha pedig azt nem cselekedhetjük, csak magunknak szerzünk bajt.

Jóllehet ennek a törvényszéknek minden rendi a szemes és vigyázó emberek előtt gyanús volna, amely csak arra néz vala, hogy az ekklesiáknak szabadságát felforgatná, és amely erőszakosságok eddig véghezvitettek, azokat elszínelné, palástolná, mindazáltal megjelennek sokan, némelyek hamarább, mások későbbre Posonyba. Akik megjelentenek, többen voltanak kétszázötvennél, kik közül reformatusok voltanak ötvenheten; a többi mind augustanusok; kiknek micsoda kimenetelök lött, kitetszik a következendőkből.

Vajon pedig, akik megjelentenek, Istenre bízván az ő ártatlan ügyeket, erre a citatióra Posonyba, azhol a bírák az ekklésiai és politikai renden levő pápista emberekből állottak, és az evangéliomi tudománynak megeskütt ellenségi voltanak, jól cselekedték-e vagy rosszul. És vajon ezzel használtak-e többet, vagy azzal ártottak volna többet az ekklésiáknak, ha meghallván a citatiót, mind elfutottak volna? Ezt megítélheti akárki, ha józanon gondolkodik róla. Úgy hiszem, hogy aki ez ártatlan ügyet valóban megtekinti, és az üldözőknek is ártalmas csalárdságokat észreveszi, ezeknek cselekedeteket örök emlékezetre dicséretes dolognak tartják, mert valamiképpen ebben a casusban némelyek elfutván az ekklésiáknak s lelkeknek is kárt nem tettek, minthogy mások azoknak személyekben is a Krisztusnak igazságát oltalmazzák vala; így mind elfutni, az ekklésiának ily nagy veszedelmében, káros, nem szabados, s gyalázatos dolog is lött volna.

1. Mert itt noha költött szín alatt az Istennek és a Krisztusnak ügye háborgattatott, mely mellől elállani, és azt nem oltalmazni vétkes dolog lett volna.

2. Mert az ekklésiának következő veszedelmesebb állapotja megkívánta, hogy ott megjelenjenek, ugyanis ha mind elfutottak volna, lett volna alkalmatosságok az üldözőknek, hogy a misézőket az elhagyott ekklésiákba bévigyék. A reformatusok a magok leveleikbe, melyeket az ő fogoly papjaihoz Neapolisba a gályákra köldöttenek, bizonyságot tesznek vala arról, hogy azoknak nyomorúságok által nekik engedtetett valami kis nyugalom; és most békességes tűrésekkel s szenvedésekkel jobban tanítják őket, mint régen, mikor prédikállanának.

3. Mert ha mind elfutottanak volna, ha oly tiszták lettek volna is a rebelliótól, mint a fényes nap, oly ártatlanok, mint a mennyei szent angyalok, mégis okot vettek volna reá, hogy az egész világ előtt pártütéssel vádolják, ez okból, hogy egy sem jelent meg.

4. Mert ezt tanácsolták az okos politicusok is, kérték erre az ekklésiák is.

5. Mert feddhetetlen vallásokat ezzel is igaznak lenni megbizonyították, mely a magistratushoz való engedelmességet parancsolja.

Hogy pedig a citátió után s a papok megjelenések után lenne valami törvényes processus szerént, némelyeket megszólíttatnak (kik közül vala Sélyei István is, a pápai pap és a környül levő helységnek püspökje), actiót vagy vádat íratnak a fiscus procuratora, Majlát Miklós által; melyet már régen koholtanak volt, melynek summája ez: Hogy a törvénybe idézett papok mindnyájan hátrahagyván az Istennek és az embereknek szerelmét és félelmét, az egész pápistaságot és így a királyt is bálványimádónak kiáltották a prédikálószékből; a boldogságos szent Szüzet, a megholt szenteket és a Krisztusnak képjeit káromlották; a venerabile sacramentumot megtapodták; a rebelliseket és a király ellenségeit tanáccsal, pénzzel, eleséggel segítették; a törököknek Magyarország megvételére utat nyitottak. Azért kívánja a procurator, hogy mind a törvénybe idézettek, mind kik az Istent és a királyt megbántották, fejeket és mindeneket elveszessék az ország articulusi szerént. Ennek a törvényes széknek a processusáról és rendiről azt jegyezd meg. Mikor elolvastatnék ez a vád, akkor csak Sélyei István ötöd- vagy hatodmagával szólítatott meg; mindazáltal a vádnak csak egy cikkelyét is vagy ellene, vagy társai ellen semmi bizonysággal meg nem bizonyította. A több atyafiakat pedig akkor szólította meg a procurator, mikor már minden egybenfűzött allegatiójit elvégezte volna, a sententiának kimondása előtt harmadik nappal. Sokakat meg sem szólíthatnak vala, mert neveket sem tudták, a bírák catalogusokban sem valának, hanem magok mondják vala meg a procuratornak neveket, hogy megszólíthassa. Azok ellen, kik martiusnak ötöd napja után szólítattak meg, semmi nem allegáltatott, mindazonáltal a többivel egy sententia alá rekesztettek.

Elvégeztetvén az actio vagy a vád, parancsolják Sélyei Istvánnak, hogy szóljon; mit felel e vádra, kérdik a bírák. Aki monda: nem akar ugyanő az ő kegyelmes királyával perlekedni, mindazonáltal, minthogy a király szolgáitól olyan vétkekkel vádoltatik, amelyek ha úgy volnának, akármi nagy büntetésre is méltó volna, azért kötelességében járó dolognak tartja, hogy a maga becsületét oltalmazza. Ami a vádat, accusatiót illeti, az semmi részben az ő személyére nem esik, ha valakinek ellene vagyon valami praetensiója, szükséges, hogy az hiteles jó bizonyságokkal álljon elő, hogy olyannak megmutogatathassék, amicsodásnak vádoltatik. Monda továbbá: néki a fejénél és az életénél semmi kevesebb nincsen, az pedig vagyon a bírák hatalmában; ha azért valami ellene, amivel vádoltatik megpróbáltatik, örömest elszenvedi a megmondott büntetést. Kérdik a bírák, hogy feleli ezt juridice törvény útja szerént-e vagy nem? Kiknek felel Sélyei István: nem tudja ő, hogy veszik a bírák, törvény útja szerént-e vagy nem? De ő a maga mentségére másként nem felel, valamíg nem látja, hogy a vádakat hiteles bizonyságokkal megbizonyítják. Akkor megszólal az érsek: Ha akarsz, úgymond, juridice megfelelni, szükséges, hogy procuratorokat kérj a felséges széktől (úgy hívják vala ezt a törvényszéket). Felel Sélyei István, néki nincs szüksége procuratorokra, mert az igazság kevés szóban áll, nincs szüksége a procuratorok hosszas veszekedésekre. De akaratjok ellen is procurátorokat adnak nékik, kéri aztán, engedjék meg hát, hogy had légyen procurátora Keczeri Sámuel Posonyban lakos ember, és ismét egy pápai nemesember. A posonyi emberről azt feleli az érsek, hogy annak Posonyban nem szabad senki ügyét felvállalni. A pápairól pedig kérdi, hát az Posonyban vagyon-e? mit akar, talán a papok causajokat akarja oltalmazni? Talán még nem tanult a bátyja példáján? Talán nem tudja, hogy aki ezeknek a törvénybe idéztetteknek ügyeket felfogja, az is szintén olyan rebellisnek tartatik, mint ezek? Néz vala pedig ez pápai nemesembernek arra a bátyjára, akit a vallásért Posonyban esztendeig tartatott vala árestomban ezelőtt nem sokkal. Megengedi végre, hogy előálljon a pápai nemesember; de a jeles ember elő nem mer állani, sőt a szállásáról sem mer kimenni ez ártatlan ügynek oltalmazására, hanem onnan tanítgatott másokat, miképpen oltalmazzák azt. Nyér más procuratorokat, Szendrei Nagy Ferencet, Heussler Ferdinánd Menyhártot, kik a király procuratorának minden allegatióira úgy megfeleltek, hogy noha igen kiáltozó öregember volna, de csakhamar bedugák mégis a száját, mikor még egy procuratort, Szalontai Istvánt kérnék a más kettő mellé, megengedék, de mondják vala a bírák hallhatós szóval: „Legyen annyi proturatortok, amennyit akartok; de ha száz lészen is, azt bizony véghez nem viszitek, hogy el ne nyomattassatok.” A király procuratora, noha régi ravasz kiábáló ember volna, de mégis gyakorta úgy megszorították a papok procuratorai, hogy semmit sem tudott felelni, olyankor Kollonics és Pálfi Tamás, kik bírák valának, cédulácskára írván valami feleletecskét, mindenek szemek láttára úgy küldözik vala nékie, s úgy segítik vala; úgyhogy ott a bírák néha vádlók, néha bizonyságok s néha panaszlók valának.

Néha azokkal a bizonyságokkal oltalmazzák vala magokat a papok procurátori, amelyeket ellenek hoztanak mások elő; tudniillik: nem kell a rebelliót azokra fogni, akik arról nem is gondolkodhatnak; mert a rebelliónak minden fészke a pápistáknál rakatott, nevezetesen eredett a már megholt Lippai György érsektől. A procucatorok allegatióik a Szelepcséni György érsek parancsolatjára eltöröltetnek. Protestálnak a papok procuratori. Mi szükség, hogy a törvénynek színe alatt elnyomják az ártatlanokat? Miért törlik el az ő allegatióikat? Hiszen ha úgy van a dolog, csak mondják ki a sententiát. És midőn kényszerítenék, hogy próbálják meg, amivel vádaskodnak, monda Kolonics: „Meglesz, meg. Hiszen ti az első törvényszéken az első citátió alkalmatosságával mind meggyőzettettetek, mikor azok, kik nálatoknál okosabbak s bölcsebbek voltak, megvallották, hogy ők rebellisek, de vajon mit nyertek véle, hogy a ti uratokkal szembeszállatok.” Mond Szelepcséni: Szorosan meg kell tartani a törvényt, de afelől nem engedi, hogy amiket az előbb eltörletett, újólag felírják. Gyakran kényszerítik a papok procuratori, amit előhoznak, nevezzék ki a személyt ki ellen, az helyét, időt, mit mikor cselekedett, mert másképpen sententiát arról a bírák és ítéletet nem tehetnek; de azt nem cselekszik, hanem az unalomig kínálják a reversionálisnak subscriptiójával. Ottan-ottan mondják, hogy nincsen más út és mód, mely által elkerüljék a halált, tömlöcet és a halálnál is keservesebb gyalázatot, gályákat, hanem ha megalázzák magokat, vétkeket megvallják, és kegyelmet kérnek, ennek pedig bizonyságára pecsétekkel megerősített kezek írását adják. Ezek oly bölcs bírák valának, hogy a puszta vádra mindjárt látták, mi következik a törvénybe idézett személyekre, holott a jó bírák a magok mentségekre előhozott feleleteket, okokat szokták meghányni-vetni, s úgy deliberálnak, végeznek. De így cselekesznek azok, akik a vallásból származott gyűlölség miatt igazat látni nem akarnak, hanem ami nekik tetszik, azt cselekszik.

Nem elég vala a törvénynek rendiben a király kiáltozó procuratora által őket ijeszteni a subscriptióra, hanem mind magok az assessorok s mind más erre alattomban megfogadott személyek szépen és rútul arra erőltetik vala. Nem szégyellte ezt sokszor maga is az érsek, mind közönséges, mind magányos helyen, nékik igen nagy atyai indulattal javallani, azt mondván: „Ne szállj perbe a te szolgáddal, irgalmasságot kívánok, nem ítéletet. Ma atya vagyok, de holnap kemény bíró.” Nem restellte sokszor beszéleni a hit ágazatiról, és arra inteni azután, hogy adják kezek írását. Mások is ezt a szent munkát igen véghezvitték, mint Zicsi, Szécséni, Majtini a király personálisa. Gilányi János magához hívatván sokszor a papok közül, úgy javallotta azt. Úgy Forgács Ádám összegyűjtvén majd mind a magyar papokat, hosszas beszéddel javallotta az három punctumok közül valamelyiknek elválasztását és subscriptióját, de mikor erről beszélett, Sennyei István somogyi püspök az oldalkamarában hallgatta, mert néki sem hittek a püspökök, hogy híven járna el benne. Ez volt martiusnak 6-ik napján, az oratiónak summája ez vala: „Mely igen nagy vétek a szolgának az ő ura ellen támadni, nyilván vagyon csak azoknak a magyaroknak példájokból is, kik a királyt akarván megháborítani, már mind elvesztek. Én ugyan úgy gondolom, hogy senki kegyelmetek közül azokkal egyet nem értett; mindazonáltal minthogy igen nagy gyanú vagyon, amely szerént akarja a felséges király, hogy senki közületek a maga hivatalát ne gyakorolja, énelőttem forgatván a törvénynek szomorú kimenetelét, igen javallom, hogy másképpen vennék annak elejit, követnék az elsőben citáltatott papoknak példáit, kik subscribáltak. Mikor aztán a felséges királynak tetszenék, gyakorolhatnák ismét a magok hivatalokat, de most azt a nagy gyanú miatt gyakorolni éppen lehetetlen.”

Erre a hosszas oratióra a több tiszt, atyafiak egyezésekből felel Miskolczi Mihály. Elsőben is megköszöni, hogy őket erősen szánja, és ellátván a következendő gonoszt őket intené. De ami őtet illetje, ő arra nem mehet, hogy amely büntetést semmi részben nem érdemlett, azt válassza magának, vagy hivatalát megtagadván, vagy számkivetésbe menvén. Ha pedig semmi vétke nem lévén, megbüntetik, ő arról nem tehet, bízik ártatlanságához, ami rajta esik, kénytelen véle, hogy elszenvedje. Mikor pedig intett volna, hogy ő ezt csak a maga képében felelte, kéri őket Forgács egyenként, ha úgy értenek-e ők is? Felelnek mindnyájan: ők azt nem cselekedhetik, hogy semmi bűnöket nem tudván büntetést válasszanak magoknak. Hallván Forgács ezeknek feleleteket monda: „Ti lássátok, de annyi hajszál fejeteken nincsen, amennyiszer megbánjátok, hogy tanácsomnak nem engedtetek.” Így elbocsátja ugyan őket, de nem nyugszik, hanem sok ízben Jánoki Gáspárt, Gyurki Gábort és Pált ez okon szállásokra küldözi ijesztvén őket. Hasonlóképpen az ő udvari kapitányját, Hofmár Györgyöt sokszor küldözi hozzájok, s maga is, azhol reájok akadott, őket inteni meg nem szűnt. Ezekhez járultak a jésuiták és az assessoroknak udvari szolgái, kik közül némelyek a reversionalist szépítették, némelyek javallották, hogy instáljanak, hadd szakadjon félbe a törvény, némelyek, hogy fussanak el, ne várják fejökre a veszedelmet. Azzal is arra nézett Kollonics, hogy a pápai és veszprémi papokat Sélyei Istvánt és Bátorkeszi Istvánt árestálja, és addig el ne bocsássa, míg ezek írásával nem kötelezték magokat, hogy Posonyból az ő híre nélkül el nem mennek.

De hogy az ő vádjokra visszatérjünk: ami az elsőt illeti, soha egy papról sem bizonyíthatják meg azt, hogy a pápista urakat s a királyt is nyilván és egyenesen bálványimádónak mondották volna. Ha pedig csak következésképpen akarják azt kihozni az ő tudományokból példának okáért a reformatusoknak sententiájokból: a pápisták bálványimádók, tehát a király is, mert pápista, így nemcsak a magyarországi, hanem a németországi és más országbeli papokat is vádolhatják azzal, hogy azok mind rebellisek, mert azoknak is ez sententiájok. Ami a másikat illeti: nemhogy a boldogságos Szüzet és a megholt szenteket káromolnák, sőt azokról tisztességesen emlékeznek, és azoknak jó cselekedetiket serényen követik. Azokat ugyan isteni tisztelettel nem illetik, de nem is káromolják, hanem az isteni beszéd szerént szólnak rólok, midőn az a materia fordul elő; amiképpen cselekszik az egész evangéliom világánál járó ekklésia minden helyeken; itt is hát csak azzal vádolják őket, amivel minden reformatust akármicsoda helyeken lehet vádolni. De nyilván vagyon a már e világon, hogy ezeket nem a rebellióért, hanem religióért cselekszik, mert másképpen ennek a vádnak helye nem volna. Ami illeti az ő sacramentumoknak megtapodtatását, nem vádoltak azzal senkit a jelenvalók közül, hanem csak azt mondották, hogy cselekedte azt egy lutheranus pap Szebenben, hogy ez az ostyát ki találta taszítani a miséző pap kezéből, de az ezekre nem tartozik, akik itt megjelentek, s azt nem cselekedték; annakfelette hiszen nem is szentségtörésért citálták a papokat, hanem rebellióért.

Ami néz a negyedikre, hogy az ország háborgatókkal, rebellisekkel egyetértettenek, a töröknek eladják az országot? Meg kellene ezt próbálni. Nem elég az emberre fogni csak valami vétket, hanem meg is kell azt próbálni, mert másképpen így minden ártatlan bűnössé tétethetik; ebbe pedig mint sült belé a király procuratora, kitetszik az ő allegatióiból, mely valaha még világ elébe ki fog adódni. Egy szóval sem vádolhatták a papokat, amelyekből azoknak procurátorok szépen őket ki nem menthették volna. Ennekfelette a Foederatum Belgium bécsi residense Brunigh (Bruininx) van Hammel Gerard*, kinek dicsérete légyen örök emlékezetben, 1675-ben ezeknek ártatlanságokat hathatósan a bécsi udvarnak megmutogatta. Hogy az egész világ előtt s az ezután következendő előtt is nyilvánvaló legyen ez törvénybe idézetteknek ártatlanságok, és hogy a költött rebelliónak színe alatt a Krisztusnak ügyét akarták elnyomni az üldözők, megmutatom azt ellene mondhatatlan erősségekkel:

1. Kitetszik ártatlanságok a bizonyságoknak nem létekből, mert csak egyet nem állíthattak elő, aki vagy pártütéssel vagy a törökökkel való cimborálódással őket vádolhatta volna. Kérem a papháborgató buzgó üldözőket, ha az Isten, angyalok és az emberek előtt igaz lelkek esméreti szerént akarnak szólni, nevezzenek ki bár csak egy bizonyságot, amellyel a törvénybe idéztettek közül valamelyik vagy rebellisnek, vagy olyannak, amint praetendálják lenni megbizonyíttassék, noha két vagy három tanúnak szájából erős az igazság, de ők nevezzenek bár csak egyet. Nagy erősséget keresnek vala égy régen meghalt Vitnyédi István lutheranus főembernek levelében, melyben mondják vala, hogy írt Bethlen Miklóshoz Erdélybe és Keczer Ambrushoz, hogy ott az evangelicus papok készek arra, hogy az ő hallgatóikat a közönséges szabadságnak oltalmazásának színe alatt a király ellen feltámasszák, s ők is legyenek készen. Ez levél értelmét valami csudás betűkből találták volna ki. De ez csak költött levél volt, mert amint magok megvallják, hogy nagy summa pénzön fogadtak egy ifjat, aki azt a titkos betűkkel vagy cifrákkal írott levelet Erdélyből visszahozná; azhonnan akinek esze vagyon, megítélheti, hogy az oly gonosz ember jó fizetésért költhetett olyan levelet. Miért nem neveztek ki vagy egyet a papok közül, ki Vitnyédivel barátkozott, szövetkezett, vagy levelét vette volna? De sokan azt sem tudták, amíg Posonyban nem hallották, élt-e Vitnyédi valaha e világon vagy sem. Hát mikor Heussler Ferdinand, a papok procuratora tizenegy erős argumentumokkal mutogatná azt költött levélnek lenni, miért nem felelt egyebet a király procuratora e tréfás beszédnél: „Jaj! igen benn szántasz, félek, hogy ki nem húzhad az ekédet”; mellyel csak azt akarta mondani, hogy nem magától gondolta azokat az erősségeket: Ítélje meg már akárki, vajon ezen költött levélben vagyon-e annyi bizonyításra való erő, hogy annak a bizonyítására az országban levő papokat, oskolamestereket kárhoztassák, kivált holt ember levelére. Megfelelt erre a levélre Bethlen Miklós* akkor fontosan.
Amiket a király procuratora e kívül előhordott, azok nevetségre méltók, példának okáért, hogy néhol ötszáz papok egybegyűltenek, és arról gondolkoztanak, hogy vegyék meg Bécset. Holott ötvenen sem voltanak, Szilvágy nevű faluban, Sopron mellett lévén partialis gyűlések holmi ekklésiai dolgok iránt, az ország törvénye pedig megengedi a synodusgyűlést is minden esztendőben az ország megmaradására minden religiónak. Ismét, hogy Pápán a tanuló gyermekek dobbal, zászlóval a mezőre szerdán, szombaton kimentenek játszódni, ezt a királyi procurator úgy magyarázza vala, mintha a rebelliseknek mentek volna elejekbe örvendezve; amelyet szégyen volt megemlíteni is.

2. Második argumentum.

A rebelliseknek, hazát megháborítóknak, kivált sokan lévén, azok közül mindennek életeket meg nem engedik, csak azért: ha hivatalát eltagadja, vagy számkivetésre kötelezi magát, keze írásával bűnét megvallván, vagy változtatja vallását; ezek a törvénynek keménységét meg nem lágyítják, kivált mikor király, ország ellen vagyon a vétek, minemű a pártütés. A papoknak pedig nemcsak életeket akarták meghagyni, kivált ha vallásokat változtatnának, hanem még sok ajándékok, pénzek és hivatalok, jó kövérek ígértetnek vala. Innen nyilván vagyon, hogy hamisan kárhoztatták őket. Hát a pártütő pápista urak, azért, hogy pápisták voltak, miért ölettek meg.

3. Argumentum.

Nem a volt a praelatusoknak céljok, hogy a rebelliót büntessék meg, hanem hogy a rebellió színe alatt eltöröljék a religiót, ha az Istennek kegyelme a papokat meg nem erősítette volna, és subscribáltak volna. Mire való lött volna azoknak a punctumoknak oly erőszakosan subscriptiójokra való kényszerítés? hogy az ellenkezők eddig erőszakkal is el nem nyomhatván az ekklésiának szabadságát, mármost ha a törvénybe idéztetett személyek, kik az ekklésiáknak mintegy fejei, subscribálnának, a Krisztus ekklésiáját, a magok nyájokat hitetlenül elhagyják, és mint hitvány béresek a farkasoknak általadnák, és Magyarországot, mely eddig szabados volt, az ausztriai háznak örökösének vallanák. Mert ezek a ragadozó farkasok úgy bocsáttattak az úr nyájára, nem impediáltatván attól, akinek ez tisztében és hatalmában volt, hogy a magyarországi főembereket, nemeseket, papokat sok vexálások és nyomorgatások után arra vegyék, hogy recognitionalist, kezek írását adják róla pecsétjekkel megerősítve, hogy ők rebellisek, háborúságindítók, noha ez ellenek soha meg nem próbáltatott volna is. Innen ha erre mehettek volna, láttatnak vala magoknak alkalmatosságot venni, ezután privilegiomaikkal is nem élhettek volna, és elnyomattatásokról méltán nem panaszolkodhattanak volna, midőn magok önként vallották volna magokat rebelliseknek, és így lemondottak volna minden belső és külső szabadságokat, békességeket erősítő privilegiomokról.

4. Argumentum.

A haza fiai a törvénybe idéztetteknek ártatlanságokról mind attestáltanak nemcsak az evangelicusok, hanem még a pápisták is. Jóra István, a pápai ekklésiának nagy persecutora keresett volt holmi hamis bizonyságokat az extraordinarium iudicium megerősítésére; melyekkel ugyan senkit felettébb meg nem sértett, de minthogy tudták hamis úton-módon szerzett tanúknak lenni, a Forgács Ádám parancsolatjára újabb inquisitió lészen, s majd mindnyájan meghamisították Jóra Istvánt, hogy az ő nevek alatt olyanokkal bizonyít, amelyekről ők nem szólottanak, ezek pedig nagyobb részén pápisták voltanak, és ekképpen bizonyságot tehenek a papok ártatlanságokról. Kértenek időt a papok procuratori, hogy a Jóra István hamisan költ tanúbizonyságait jobban meghamisítsák, refutálják, de időt nékik nem adtak. Forgács Ádám, mikor javallaná a subscriptiót, hosszas oratióval elmondá, hogy ő nem hiszi, hogy egy is közülök a rebellisekkel egyetértett volna, noha ez ott bíró volna. Így Zicsi István, ez is assessor, ezt megvallotta. Ide járul ez is, hogy maguk ennek az üldözésnek fúrói és faragói, mikor sem kérésekre, nem parancsolatjokra subscribálni nem akarnának, a papoknak nem a rebelliót, hanem a vakmerő engedetlenséget hányják vala szemökre, hogy nagy főembereknek, praelatusoknak intéseiket meg nem fogadnák, s nem is egyébért vetették a tömlöcre, hanem azért az állhatatosságért, amelyet az ellenkezők vakmerőségnek neveznek vala, hogy az ő reversionálisokat megvetették állhatatosan.