19. Zsoltár betegágyon.

41. Zsoltár.

Mai Igéről két önálló vázlatot adok. Az első az egész zsoltárt fogja össze, míg a második az első versről szól. De ezeket is megelőzve fogadjatok szeretettel két idézetet a zsoltárokról.

Spurgeon /ejtsd: szpördzson/ ezt mondja. “ A zsoltárok az érzelem legváltozatosabb módozatait tárják elénk. A gyermeknek éppúgy, mint az aggastyánnak. Tanáccsal látnak el az élet küszöbén, és vigaszt nyújtanak a halál kapujában. Zsoltárral az ajkunkon kilép-hetünk az életbe, félrevonulhatunk az ünnep csendjébe, oda állhatunk a szenvedő betegágyához, beköszönhetünk a vendéglátó házba, beléphetünk a templomba, az ima benső kamrájában, sőt még a mennyországba is. / Reformátusok Lapja 1962. november. 25./ Stalker pedig így tanít: “A zsoltárok könyve kétségtelenül a legbecsesebb az ószövetség valamennyi iratai között. Ezt a könyvet a szívük vérével írták a szerzői. Az emberi lélek legmélyebb fájdalmai és legfelségesebb elragadtatásai szólalnak meg benne. Sehol a világon nincs ennél tökéletesebb tükre a lelki életnek. Minden idők szentjeinek kézikönyve, kalauza volt. Ismerni és szeretni a zsoltárok könyvlét – ez a lelkiségnek egyik leghitelesebb pecsétje.” /Dr. James Stalker: Fájdalmak embere. 189. lap./ Segítsen bennünket Isten kegyelme, hogy ilyen lélekkel viseltessünk a zsoltárok iránt. A 41. zsoltár iránt is. Betegágyban mondott zsoltár.
Kétségtelen, hogy a szerző nyomorúságban van. Súlyos betegség gyötri. /Van magyarázó, aki azt gyanítja, hogy nem maga a szerző a súlyos beteg, hanem Jahve népe, az eklézsia./ Így lesz, e zsoltár minden idők szenvedőinek, betegjeinek imádsága. Ma a betegeké, holnap talán a miénk. Így figyeljünk üzenetére!

Az ígéretekre emlékezik. /1v4/ Jó és üdvös dolog elesettségünkben, nyomorúságunkban az Úrra emlékezni. E versek refrénje “az Úr”. Mikor Róla beszél, mindig ígéreteire emlékezik: megmenti, megőrzi, élteti, megerősíti, megkönnyíti betegségében! Mennyi hatalmas ígéret! Szorítsd szívedre bármelyiket, máris meggyógyul az életed! Emlékezzél a te hűséges Urad ígéreteire! Keresd Bibliádban és zsoltáros könyvedben az ígéreteket! Bízzál bennük!

Könyörög az Úrnak./5/“Uram kegyelmezz nekem, gyógyítsd meg lelkemet!” Egyszerű, szívből jövő könyörgés ez. “Uram!” Személyes hit és személyes kapcsolat lüktet e szóban. Emlékezzél betegágyon, mikor mondtad ki először így: Uram! Talán így: “ Én Uram és én Istenem!” Kegyelmezz meg! Mintha a Zsidókhoz írt levél tanítása hangzana: “Járuljatok bizalommal, a kegyelem királyi székéhez! ” Gyógyítsd meg lelkemet! A teste beteg, nagyon beteg, de ő tudja, hogy beteg a lelke. Az a döntő, hogy az gyógyuljon meg! A lelke békessége, derűje, öröme, hite álljon helyre! S akkor bármi lesz is!

Megvallja bűnét. /5b/ “mert vétkeztem ellened ”. Nem sikereit emlegeti, nem eredményeivel megy az Úr elé, hanem a bűneivel. Mert soha nem mehetünk mással. Csak a tékozló fiú és csak a vámszedő lelkületével: vétkeztem ellened. A betegség a magunkba szállás, a megalázkodás ideje! Legyen az a mi számunkra is!

Helyzetjelentést ad az Úrnak. /6v10/ Nem hízelgő a többiekre nézve! Betegágyából másként látja az embereket, a látogatókat.” Ha látogatni jön be valaki, hiábavalóságokat beszél.” Nem ítéli-e meg sok beteglátogatásunkat e mondat! A betegágynál nincs helye sem a hiábavaló beszédnek, sem az ítélgetésnek. /9./ Csak egy kiutat lát. /11 v 14/Ahogyan az egyik magyarázó fogalmazta, betegágyán találkozott a “világ hálátlanságával”. Még a barátokban is csalódnia kellett./ 10. verset Jézus Krisztus is, az ajkára vette! / csak egy kiutat lát: fölfelé: “ De Te Uram.” Ez a hit bátorsága és kiváltsága! Mikor mindenfelől körül zárattam, fölfelé szabad az út. Mikor az emberekben csalódsz, fordulj könyörgéssel az Úrhoz!

Utolsó mondata: “Áldott az Úr, Izráel Istene öröktől fogva mindörökké. Ámen. Ámen” / Ez a doxologia nemcsak a 41. zsoltárt zárja le, hanem mind a negyvenegy zsoltárt, a zsoltárok első könyvét./ Legyen ez intés, tanítás számunkra. Kérjünk olyan életet, hitet, hogy az utolsó mondatunk ez legyen: “Áldott az Úr!” Ámen

A diakóniát végző ember boldogsága. /1. vers./

A 41. zsoltár nyomorúságát körülöleli a boldogság. Ez a kezdet és ez a vég. A keresztyén ember életét is így kell, hogy körülölelje a boldogság. Mert a mi Istenünk, boldog Isten / 1 Timótheus 1, 11/, Aki boldogságot hirdet Jézus Krisztusban. Gondoljunk a Hegyi Beszéd indító szakaszára. Milyen boldogságra emlékezünk még a Bibliából? Most a diakóniát végző ember boldogságáról tanít minket Isten Igéje.

Boldog, aki gondol a nyomorultra. Most így hangsúlyozom: aki gondol a nyomorultra. Az eredeti szöveg, a hűvös rágondolásnál többet jelent: szeretetteljes részvételt fejez ki. Azt mondhatná valaki, hogy a diakóniánál a tett a fontos, nem a gondolat. De a gondolat az első. Így volt ez az Ap. Csel 6, 2 szerint is:/” Annak okáért a tizenkettő egybegyűjtvén a tanítványok sokaságát, mondának: Nem helyes, hogy mi az Isten Igéjét elhagyjuk és az asztalok körül, szolgáljunk.”/ azóta is így van mindig. Köszönjük meg Istennek a lelke, kedve, akarata szerinti gondolatokat, melyek szülő-anyjai lettek az egyház történelme során az irgalmasság cselekedeteinek. Kérjünk ilyen új gondolatot, a nyomorultakra nézve.

Boldog, aki a nyomorultakra gondol. Az eredeti szöveget FR. Baethgen, Göttingen 1904, így adja vissza: “gyengére és szegény-re”. Kik ezek? Nem csupán Ézsaiás 58, 7-ben felsoroltak: Nem azé, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat?” hanem a gyermekek és az öregek. És mindenki, aki testi, lelki nyomorúságban szenved. Ahogyan a jó orvos igazi barátai nem az egészségesek, jaj, ha csak közöttük érzi jól magát s ideje nagy részét velük, tölti, – hanem a betegek; úgy az Úr szolgájának /márpedig az egyetemes papság elve alapján mindnyájan azok vagyunk, ki ki a maga helyén/ igazi “kedveltjei” a nyomorultak, a Jézus Krisztus “kicsinyei”. Közöttük érzi jól magát, rájuk gondol, velük törődik.

Aki a nyomorultra gondol, az boldog. Olyan értelemben is boldog, ahogyan boldoggá tette hitvalló eleinket a kapuvári börtönben az ének ”nem egyedül vagyok, földön ki nyomorgok... ”./262, 6/ de, az igazi boldogságot az jelenti számára, hogy Isten az Ő ígéreteit valóra váltja életében. Mert ha igaz -márpedig igaz- a Példabeszédek könyve 19, 17 is: “Kölcsön ád az Úrnak, a ki kegyelmes a [Máté 25, 40.] szegényhez; és az ő jótéteményét megfizeti néki.” Isten ígéretei igen bizonyosak, számíthatsz rájuk. Adjon számunkra a mi urunk részt a diakóniát végző, az irgalmas szívű, a nyomorultra gondoló emberek boldogságából, mert van ilyen boldogság!

/E szerény kis írásomat had ajánljam igaz tisztelettel és szeretettel Bujáky Miklós mezőlaki lelkipásztornak, a pápai gyülekezet presbiterének, a Farkasgyepüi Szanatórium betegjének: Legyen segítség számára a betegágyon mondandó zsoltárhoz./

Pápa 1976.