2. Bármily nagyra becsülöm is ezért azt az erőt, amely a római katolikus egyház egységében és a római teológia tanulmányozásában rejlik, és sok oly dolognak a megerősítésére alkalmas, amely nekünk is szent, és amely a modernizmus ellenében csak mindkettőnk legnagyobb erőfeszítése mellett tartható fenn, azért távolról sincs kilátás arra, hogy a római államok ismét kezükbe kaphassák a vezetést. Tovább megyek; még ha a kezükbe vehetnék is azt, azoknak az állapotoknak az általánosítása, amelyek miatt most Dél-Amerikában és Dél-Európában mindenki panaszkodik, épen az ellentéte volna a mi ideáljainknak.

Sőt, hogy még élesebben kimondjuk az igazságot, a római egyház uralomra jutása visszafelé való haladás volna a történelem ösvényán. Róma világnézete régebbi, s ezért alacsonyabbrendű fejlődési fokozatot jelent az emberiség történelmében. A protestantizmus későbben jött, tehát szellemileg magasabb álláspontot foglal el. Aki tehát nem visszafelé akar menni, hanem magasabbra tör, annak vagy amellett a világnézet mellett kell megállapodnia, amelyet a protestantizmus tárt fel, vagy pedig – s ez is elképzelhető – még magasabb álláspontot kell teremtenie magának. A modern világnézet abban a hiedelemben van, hogy tényleg ezt az utóbbit teszi. Szerinte Luther nagy volt a maga korában, de Kant és Darwin már egy sokkal gazdagabb evangéliumnak az apostolai. Minket azonban ez nem akaszt meg. Mert bármily nagy is a mi korunk a feltalálások terén, az értelem és energia erejének felhasználásában, azért még egy lépéssel sem vitt bennünket előre az elvek megalapozásában, semmi tekintetben sem hozott számunkra magasabb életfelfogást, nem ajándékozott meg bennünket sem több szilárdsággal, sem nagyobb gazdagsággal vallásos és erkölcsi, tehát emberi létezésünkben. A reformáció korának hitét ingatag hipotézisekkel cserélte ki, s amennyiben valaminő tételt, rendszert, szilárd s magában elzárt világnézetet alkotott, nem előzte meg a keresztyénséget, sőt inkább a keresztyénség előtti korba tért vissza arra a pogány bölcsességre, amelyről Pál apostol mondta, hogy Isten azt a kereszt bolondsága által megszégyenítette. Ne mondja tehát nekünk senki: "Nektek, mivel a történelem maga útjában vissza nem fordul, a Rómához való visszatérést pedig elutasítjátok, tulajdonképpen a protestantizmusnál sem szabad megállani, mert hiszen a protestantizmus után a modernizmus következett." Sőt inkább az ilyen okoskodásokat vissza kell utasítanunk mindaddig, amig meg nincs cáfolva amaz ellenvetésem, hogy e század materiális haladásának semmi köze sincs az elvek területén való haladáshoz, és hogy az, amit a modernizmus a piacra hoz, egyáltalában nem modern, hanem nagyon is antik dolog, és nemhogy nem képes bennünket a protestantizmusnál magasabb fokra emelni, sőt visszavezet a keresztyénség mögé, egészen a pogány ókorig.

Állást tehát csak a protestantizmus vonalán lehet foglalni; de hogyan? Két mellékút van ugyanis, amelyen az emberek a megoldást keresik, de mindegyik keserű csalódásra vezet. Az egyik gyakorlati, a másik misztikus természetű. A gyakorlati irány nem is törődve azzal, hogy a bibliakritikával szemben, vagy éppen a dogmák kritikájával szemben védekezzék, abban a hitben van, hogy a keresztyének semmi üdvösebb dolgot nem művelhetnek, mintha mindenféle "keresztyéni szeretetmunkára" szorítkoznak. Mert a Szentírással az ember maga sem tudja, mit tegyen, a dogmától pedig az emberek már elidegenedtek; annak azonban semmi akadálya sincs, hogy magunkat, pénzünket a filantrópiának, az evangelizációnak és a missziónak szenteljük, ami azt a háromszoros hasznot is hozza, hogy a különböző irányú keresztyéneket egyesíti, sok szomorúságon enyhít, s a nemkeresztyán világot is kiengeszteli velünk szemben. A "tett által való propagandát" mindenesetre hálával s odaadással kell üdvözölnünk. Az elmúlt században a keresztyénség tevékenysége nagyon is szegényes volt, s az olyan keresztyénség, amely gyakorlati téren nem munkálkodik, száraz skolaszticizmussá és haszontalan fecsegéssé süllyed. Ámde csalódunk, ha azt gondoljuk, hogy a keresztyénség pusztán gyakorlati tevékenységben merült ki; mert bár bizonyos, hogy a Megváltó meggyógyította a betegeket, jóltartotta az éhezőket is, de a mi Jézusunknak a fődolog mégis az volt, hogy szigorúan ragaszkodva az ószövetségi szentíráshoz, nem fogyatkozó erővel hirdesse a saját istenségét, közbenjáró voltát, a vére által való megengesztelődést s az ő ítéletre való eljövetelát. A valóságban pedig Krisztus egyháza egyetlenegy olyan dogmát sem vallott soha, amelyet nem Jézus proklamált volna. Meggyógyította a beteg testet, de sokkal inkább bekötözte a mi lelki sebeinket. Kivett bennünket a pogányságból és zsidóságból, s a meggyőződésnek egészen más világába helyezett át, amelynek középpontjában Ő maga állott. S ami ezenfelül Rómával való harcunkat illeti, ne feledjük el, hogy a keresztyéni szeretet gyakorlásában s az önfeláldozásban Róma bennünket még mindig túlszárnyal; sőt ismerjük el becsületesen azt is, hogy gyakorlati törekvéseinkben a hitetlen világ is erősen a sarkunkban van, s a filantrópia tekintetében mind kétesebbé teszi a mi elsőségünket. Missziónk területén természetesen még nem követ nyomon bennünket a hitetlenség, ámde kérdem, hogyan fogunk tartós ideig misszióval foglalkozni, ha nincs a kezünkben egy minden kételyen felül álló evangélium, amelyet hirdethetnénk? Vagy ismernek-e önök borzasztóbb dolgot, mint az úgynevezett szabadelvű misszionáriusokat, akik nem hirdetnek egyebet, mint az emberiességet és valami színtelen kegyességet, s a pogányok bölcseitől azt a választ kapják, hogy műveltjeik körében ők maguk sem tanítottak és hittek soha mást, mint épen ezt a modern humanizmust.. .

De hát talán azt a másik, a misztikus [172] irányzatot jobban fel lehetne használni a védekezésre? Ó, de állíthatja-e ezt valaki, aki a dologról elgondolkozik és a történelmet is jól ismeri? Bizonyos, hogy a misztikából valami melegség sugárzik ki, amely bennünket is áthat, s jaj a dogma emberének vagy a tettek hősének, ha szívében nem él a misztika bensősége és gyengédsége. Kezet, fejet és szívet adott nekünk az Isten: a kezet a tett, a fejet az öntudatos hitvallásnak, és a szívet a misztika számára. És az embernek úgy kell megállania hármas tisztében az Isten előtt, hogy király legyen a tettben, próféta a meggyőződésben s pap a szíve által; mert az olyan keresztyénség, amely életében a misztikus elemet elhanyagolja, lehűt és megfagyaszt bennünket. S ezért én is szívemből áldom, valahányszor a miszticizmus atmoszférája árad felénk, mely velünk a tavasz lehelletét érezteti, mert ez az életet bensőségessá, méllyé s elevenné teszi. Ámde keservesen ámítja magát az, aki azt gondolja, hogy a miszticizmus egyoldalúan alkalmazva valami változást hozhatna létre a kor szellemében. Nem Clairvaux-i Bernát, hanem Aquinói Tamás, nem Kempis Tamás, hanem Luther volt az, aki uralkodott a lelkeken. A misztika ugyanis szeret magába vonulni, s lehetőleg elkerüli, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Erejét éppen a differenciálatlan kedélyi életben találja, s ezért semminő állást nem foglalhat. Hasonlít valami földalatti áramlathoz, amely éppen ezért a talaj felett biztos medret nem áshat magának. Sőt még rosszabbul is állhat a dolog; a történelem tanúsága szerint ugyanis minden egyoldalú misztika végül beteges irányzattá fajult, és utoljára is a "test miszticizmusává" lett, amely a maga utálatosságaival borzalomba ejtette a világot. S ezért bármily szívesen üdvözlöm is úgy a gyakorlati keresztyénség, mint a miszticizmus megújhodását, azért meg vagyok győződve arról is, hogy mindkettő kárt fog jelenteni számunkra haszon helyett, ha ti. azt gondoljuk, hogy ezzel a Szentírás és a hitvallás feláldozásának tényét szépíthetjük. A miszticizmus kedves dolog s a keresztyén munka pompás, de az egyház magvát, 1800 évvel ezelőtt éppen úgy, mint a reformáció korában is, a mártírok alkották, s a mi szent mártírjaink vérüket nem a misztikáért vagy filantrópiáért, hanem meggyőződésükért hullatták, s a meggyőződés szoros összefüggésben van azzal, amit az ember igazság gyanánt fogad el, vagy hazugság gyanánt elvet. Öntudatos élet: ez a mi, majdnem isteni privilégiumunk, s csak a tiszta, világos öntudatból folyik az Ige ama hatalmas szózata, amely a korokat megdönti és a világ szellemét átváltoztatja. Öncsalás, pusztára önámítás tehát, ha a gyakorlati és misztikus keresztyének azt képzelik, hogy önálló világnézet nélkül is ellehetnek. Enélkül senki sem lehet el, s mindaz, aki azt képzeli, hogy önálló világnézet nélkül megélhet, miközben a keresztyén dogmát sutba dobja s a reformáció kátéját elrabolja, észrevétlenül is a modern világnézet hipotéziseire hallgat, s anélkül, hogy tudná, mennyire eltévelyedett, a korszellem kátéjára esküszik.

Ne álljunk meg tehát a feleúton. Amíly bizonyos az, hogy minden növénynek gyökere van, s oly bizonyos az is, hogy minden életnyilvánulásnak valami elv képezi az alapját. Ezek az elvek egymás között összefüggenek, középponti erőforrásukat valamely alapelvben találják meg, s ebből az alapelvből fejlődik ki logikusan és rendszeresen az uralkodó fogalmak és nézetek amaz összessége, amely élet- és világnézetünket tényleg létrehozza. Ilyen elvhű, magában elzárt világ- és életnézettel lép fel most a modernizmus a keresztyénság ellen, s ezzel a halálos veszedelemmel szemben csak akkor védelmezhetjük meg keresztyénségünket, ha a modernizmussal szembe egy olyan élet- és világnézetet állítunk, amely sajátunk, amely éppoly erősen épül fel saját elvi alapjain, éppoly világos logikai erővel van megalkotva, mint ellenfele. S ezt a szilárdságot sem a "keresztyén munkák," sem a keresztyén misztika nem adhatják meg, hanem csupán az, ha a miszticizmus melegségével telt lélekkel s személyes hitünk gyakorlati megvalósításával visszatérünk a történelemnek ahhoz a fordulópontjához, ahonnan a protestantizmus által az emberiség fejlődése bekövetkezett. Ez pedig azt jelenti, hogy vissza kell térnünk a kálvinizmushoz. Mert itt más választás nincs: a szocinianizmus [173] dicstelenül múlt ki, az anabaptizmus [174] vad, forradalmi mozgalmakban bukott el; Luther nem dolgozta ki a maga alapgondolatát, s a közelebbi megkülönböztetés nélküli protestantizmus ma már vagy tisztára negatív fogalom, tartalom nélkül, vagy kaméleonszerű név, amellyel magukat még a krisztustagadók is felékesíthetik, és csak a kálvinizmusról lehet elmondani, hogy a reformáció alapgondolatát következetesen végigvezetve, egyházakat alapított, államokat épített, a társadalomra a maga bélyegét ütötte rá, és így a szó teljes értelmében a gondolkozásnak saját külön világát teremtette meg az egész emberi élet számára. Nekünk tehát vagy úsznunk kell a modernizmus világnézeteinek árjával, s akkor keresztyénségünknek vége, vagy magunknak kell valami saját külön világnézetet megkonstruálnunk, amely a kálvinizmusnál is magasabban álljon, ami azonban még eddig senkinek sem sikerült. Vagy végül ismét fel kell keresnünk a kálvinizmus elfeledett alapvonalait, s azokat a mi sokkal gazdagabban kifejlődött életünk követelményeihez képest kell újra megrajzolnunk. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy én a lutheranizmust nem becsülöm kevésre, de Németország mostani császára már háromszor megmutatta, hogy Luther látszólag kis hibáinak milyen rossz utóhatásai vannak még most is. Luther arra a helytelen útra tévedt, hogy az egyház fejedelmét egyszersmind az egyház fejének is elismerte, s e tévedése következményeképpen mit hallunk most Németország zseniális császárától? Először azt, hogy a keresztyénszocialista Stöckertől megvonta kegyét s kiutasította az udvarból, csak azért, mert az egyházi szabadságnak ez a bátor védelmezője egy ízben kifejezést mert adni annak a kívánságának, hogy a császár mondjon le a maga főpüspöki rangjáról; majd mikor a német csapatokat Kínába küldte, Henrik hercegnek azt a parancsot adta, hogy a "császári evangéliumot" vigye el messze keletre. Most pedig nemrégiben hű embereinek a kötelességtudást azért kötötte szívükre, mert haláluk után (nem az Isten és az ő fia, a Krisztus, hanem) Isten és a nagy császár előtt kell megjelenniök; s mindez nem jelent egyebet, mint azt, hogy Vilmos a cézárizmus eszméjét mind erősebben keveri bele a keresztyén vallás legszentebb lényegébe. Ezért nem haszontalan semmiségek, hanem inkább nagy jelentőségű elvek azok, amikért a mi református atyáink a reformáció korában síkra szállottak. A reprisztinációban [175] én éppoly kevéssé lelem örömemet, mint bárki más; de ha igaz az, hogy a keresztyénség védelme céljából elv ellen elvet s világnézet ellen világnézetet kell állítanunk, akkor mindenki számára, aki a szívéig, a veséjéig protestáns, csak a kálvinista fundamentumok állnak készen megbízható alap gyanánt, mint olyanok, amelyekre bízvást építhetünk.

Mármost mit értsünk azon a kifejezésen, hogy vissza kell térnünk a kálvinizmushoz? Vajon azt, hogy az összes protestánsoknak mielőbb alá kell írniok a reformátusok formuláréját, hogy minden egyházi szátdaraboltság beolvadjon a református egyházi élet egységébe? Ilyen megfontolatlan, az emberi lelkekkel nem számoló s a történelmet lábbal tipró követelményre távolról sem gondolok. Természetesen minden meggyőződésben, minden hitvallásban megvan a motívum a határtalan propaganda számára s Pálnak Agrippához intézett ama mondása: "Kívánnám Istentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, akik ma engem hallgatnak: lennének olyanok, aminő én is vagyok", nemcsak minden kálvinistának, hanem minden olyan embernek is a szíve vágya marad, aki szilárd és megrendíthetetlen hittel dicsekedhetik. Ámde az emberi szív ily eszményi kívánsága sohasem valósítható meg a mi viszonyaink között. Elsősorban nincs a református elveknek olyan zászlaja, még a legtisztább sem, amely csalhatatlan volna, aminő Pál szava volt. Aztán a kálvinista hitvallás oly mélyen vallásos és oly magasan szellemi, hogy a nagyobbszabású vallási mozgalmak korát nem tekintve, sohasem fog szólni a nagy tömeghez, és mindig csak viszonylag kis csoportra fog hatást gyakorolni. Továbbá természetes egyoldalúságunk mindig közre fog munkálni abban, hogy Jézus egyházának sokféle alakulatban való fellépését kívánjuk. És, last not least, (utoljára, de nem utolsósorban) az egyik egyházból a másikba való átlépés nagyobb mértékben csak a történelem kritikus pillanataiban történhetik. Ha a dolgok a szokott mederben folynak, a keresztyén hívek 90%-a abban az egyházban hal meg, amelyben született és megkereszteltetett. Azonkívül programomnak valamely egyházi kiváláshoz való enemű megkötése bizonyításom egész tendenciájával ellenkeznék. Hiszen én a történelem kálvinizmusát nem mint szűk egyházi kört, hanem mint általános jelentőségű tünetet dicsértem önöknek. S ezért az, amit én kérek, főleg ebben a négy pontban foglalható össze: 1. ne ignoráljuk továbbra is a kálvinizmust ott, ahol még megvan, hanem erősítsük ott, ahol még működik; 2. merüljünk el újra a kálvinizmus tanulmányozásába, hogy azt a külvilág is megismerje; 3. alkalmazzuk a kálvinizmust újból elvileg az élet különböző területein; 4. azok az egyházak, amelyek a közfelfogás szerint még a kálvinizmust vallják, a maguk dicső hitvallását ne szégyelljék tovább.

Elsősorban tehát ne ignoráljuk tovább a kálvinizmustott, ahol még megvan, de erősítsük ott, ahol még működik. Ha csak hozzávetőleg és a részletekre is kiterjedőleg akarnám kimutatni azokat a nyomokat, amelyeket a kálvinizmus a társadalmi és politikai, a tudományos és esztétikai életben mindenütt maga után hagyott, ez már magában sokkal szélesebb körű tanulmányokat igényelne, semhogy azok egy rövid áttekintést nyújtó felolvasás kereteibe beilleszthetők volnának. Engedjék meg tehát önök, hogy ha már Amerikában lépek fel, az önök saját államéletének csak egyetlen tünetére mutassak rá. Már a harmadik felolvasásomban emlékeztettem önöket arra, hogy az amerikai alkotmányok közül nem egynek az előszavában nagyon határozott demokratikus álláspont jut érvényre, s ez az álláspont mégsem a francia forradalom ateisztikus álláspontja, hanem alapjául az Isten legfőbb szuverenitására vonatkozó kálvinista hitvallás szolgál, éspedig gyakran oly fogalmazásban, amely – amint már jeleztem is – szóról-szóra megegyezik Kálvin nyilatkozatával. Annak az antiklerikalizmusnak, amely a forradalmi demokráciát teljesen áthatja, önöknél a nyomát sem lehet találni, s ha Amerika elnöke az egész népet imádkozónapra hívja fel, vagy ha önök nagyszabású gyűlései Washingtonban imádsággal nyittatnak meg, ez a körülmény mindig újabb bizonysága annak, hogy Amerika demokráciájában még mindig lüktet egy ér, amelyben a zarándok atyák kálvinizmusa egész a mai korig érezteti a maga hatását. Sőt az önök általános iskolai rendszere, amely szerint az oktatás a Szentírás olvasásával és imádsággal végződik, bármennyire elhalványult is az idők folyamán, mégis ugyanerre a kálvinista eredetre mutat. S nem kevésbé mutatkozik a kálvinizmus hatása az önök, többnyire magánkezdeményezésből kifejlődött egyetemi életében; helyi hatóságaik decentralizált és autonóm jellegében; a szigorú és mégsem törvényeskedő vasárnap-ünneplésben; a nők iránt mutatott, de azért a párizsi nőimádás hibájába nem eső tiszteletükben, háziasságukban, családi életük szoros, összetartó, szellemében, a szólásszabadság érdekében vívott harcaikban s a lelkiismeret szabadságával szemben mutatott határtalan tiszteletükben. Az önök keresztyén demokráciája mind e körülményekben homlokegyenest ellenkezik a francia forradalom demokráciájával, és történelmileg is kimutatható, hogy önök mindezt a kálvinizmusnak köszönhetik. De lám, míg önök a kálvinizmusnak eme gyümölcseit élvezik s az alkotmányos állami élet a népek becsületét határaikon túl is megőrzi: szerteszéjjel azt suttogják, hogy mindeme dolgokban csak a humanizmus áldását kell köszönteni, s alig gondol ma már valaki arra, hogy ezekben a kálvinizmus utóhatásait tisztelje, amelyet sokan nem is tekintenek egyébnek, mint csupán néhány dogmatikai szempontból megkövesedett kor szellemi virágának. Én tehát most csak azt kívánom, éspedig történelmi jog alapján kívánom, hogy a kálvinizmusnak e hálátlan megtagadása érjen véget, hogy vegyük észre a kálvinizmus nyomait újból, ahol azok még tényleg szemlélhetők az életben. Kívánom, hogy ha némely egészen mai lelkületű ember a kálvinizmus e nyomait, a francia-forradalmi, vagy német panteisztikus szellemben el akarja simítani, önök Amerikában, mi pedig odahaza, szálljunk szembe az ilyen kísérlettel, mely életünk vonalát akarja hamis irányba vezetni... Hogy azonban erre képesek lehessünk, azért másodsorban a kálvinizmus történelmi s elvi tanulmányozását tartottam kívánatosnak. Ha valamit nem ismerünk, nem is szeretjük, s a kálvinizmus tényleg lassanként feledésbe ment a népek szívében. A legtöbb helyen csupán teológiailag s e szempontból is nagyon egyoldalúlag s mellékesen tárgyalják. Ennek az okát különben már egyik korábbi előadásomban elmondottam. Mivel ugyanis a kálvinizmus nem valami elvont rendszerből, hanem magából az életből eredt, virágzása korszakában sohasem fogták fel rendszeresen, egység gyanánt. A fa virágzott, gyümölcsöt termett, anélkül, hogy valaki a nemére, növekedésére nézve botanikai tanulmányokat folytatott volna. A kálvinizmus akkoriban inkább cselekedett, mint okoskodott. Ez a tanulmányozás azonban most már tovább nem halasztható, A kálvinizmus biográfiaját és biológiáját most már át kell kutatni s át kell gondolni, vagy hiányos önismeretünk következtében, akarva, nem akarva áttolódunk egy másik gondolatvilágba, amely a mi keresztyén demokratikus életünk sajátságaival inkább ellentétben áll, mint megegyezik, és bennünket levág arról a gyökérről, amelyen állva egykor oly erőteljesen felvirágoztunk.

Csak e tanulmányozás által válik lehetővé az is, amit a harmadik helyen jeleztem, hogy ti. a kálvinizmust elvileg az élet minden területéhez hozzá alkalmazzuk azáltal, hogy a tudomány minden ágára nézve azt választjuk, mint elvet, kiindulási pont gyanánt. A teológiát sem zárom ki e pontnál, mert ez is a szélesen elágazó életre irányul, és nincs szomorúbb dolog, mint látni, hogy a református egyházak teológusai is miként jutottak teljesen idegen befolyások uralma alá. A teológia azonban csak egyike ama sok tudománynak, amely várja a kálvinista szellemben való feldolgozást. A jogtudomány is, a társadalmi tudományok: a filozófia, az irodalom, a nyelvészet, a lélektan, az esztétika is, sőt az orvosi és természettudományi stúdiumok is, ha mélyebben fogjuk fel őket, valamennyien különbség nélkül elvekre mennek vissza, s a mi köreinkben aztán nagyobb komolysággal kell felvetni, mint eddig, a kérdést, hogy vajon a logikus, ontologikus, kozmologikus és antropologikus elvek, amelyeknek a tudományokban döntő szerepük van, megegyeznek-e a kálvinizmus elveivel, vagy inkább ellentétben vannak annak lényegével.

S ehhez a három, nézetem szerint történelmileg igazolt kívánalomhoz végezetre azt a negyediket függesztem, hogy azok az egyházak, amelyek még a kálvinista hitvallás alapján állanak, szűnjenek meg most már szégyenkezni ezen hitvallásuk miatt. Hallották, hogy mily széleskörű felfogásom, milyen mindent felölelő nézetem van az egyházi élet tekintetében is. Csak a szabad fejlődéstől várok üdvöt az egyházi élet számára is, mert én dicsérem a sokféleséget, és benne a fejlődés magasabb álláspontját látom. Sőt kívánom, hogy még a legtisztább hitvallású egyház is részesüljön más egyházak támogatásában, hogy így tagadhatatlan egyoldalúsága kiegészíttessék. Ámde mindig elkedvetlenített és méltatlankodással töltött el, ha láttam egy-egy egyházat, vagy egyházi tisztviselőt, aki a maga zászlaját, összegöngyölve, a kabátja alatt rejtegette, ahelyett, hogy annak gyönyörű színeit szabadon lobogtatta volna a magasban. Ki aminek vallja magót, merjen is az lenni szavában, tettében, egész fellépésében; s az olyan egyház, amely kálvinista eredetű s még fölismerhetőleg a kálvinista hitvallást vallja magáénak, de mégsincs meg benne a bátorság, de mit mondok? a lelki gyönyörűség arra, hogy ezt a hitvallást okosan s bátran védelmezze meg az egész világ ellenében, az ilyen egyház nem a kálvinizmust, hanem saját magát becsteleníti meg. De legyenek bár a szívük bensejéig kálvinista egyházak kicsinyek, számbelileg pedig mégoly jelentéktelenek is, mint egyházak azért a kálvinizmusra nézve mindig nélkülözhetetlenek maradnak, s a magvaknak kicsinysége miatt nincs mit sajnálkoznunk; csak legyenek azok teljesen egészségesek, s legyenek telve megtermékenyítő, túláradó életerővel.

És így most már, mélyen tisztelt Uraim, ez az utolsó előadásom is a vége felé jár; hadd mondjak tehát önöknek köszönetet azért a szíves türelemért, amellyel terjedelmes fejtegetéseimet mindvégig kísérték. Mielőtt azonban előadásomat befejezném, mégis úgy érzem, hogy még mindig maradt önökben egy kérdés, amelyre szintén nem akarok a válasszal adós maradni; az a kérdés nevezetesen, amelyre én végezetre célzok: hogy vajon fel kell-e adnunk, vagy meg kell-e tartanunk az electio [176] (kiválasztás) elvét? S itt engedjék meg mindjárt, hogy ezzel az elekcióval egy másik szót állítsak szembe, amely attól csak egy betűben különbözik: a szelekciót! [177] Manapság az elekció előtt bezárják a fülüket az emberek, míg viszont a szelekcióért valósággal rajonganak. Melyik most már az a hatalmas probléma, amely a szavak mögött rejlik, s miben különbözik az a megoldás, amit e két szó a lét mindenek fölött álló problémájára nézve nyújt? A probléma arra az elvi kérdésre vonatkozik, hogy honnét származnak a különbségek, miért nem egyenlő minden? Honnan van az, hogy az egyik dolog így, a másik amúgy létezik? Nincs élet differenciálódás nélkül, s nincs differenciálódás különbség nélkül. A különbségek létezése: ez a motívum minden öntudatra nézve, s ez az oka mindannak, ami létezik, nő és fejlődik; oka minden harcnak és küzdelemnek, egyszóval a különbségek létezése az elvi alapmotívuma minden életnek és gondolkozásnak. És nem mondok nagyon sokat, ha azt állítom, hogy minden más probléma ebből az egy problémából vezethető le: honnét származnak a különbözőségek, honnét származik a létezés, a levés és az öntudat egyenlőtlensége, heterogenitása? Hogy szemlélhetővé tegyem a dolgot: ha virágok volnánk, szívesebben lennénk rózsák, mint gombák; ha rovarok volnánk, szívesebben lennénk legyek, mint pókok; ha madarak volnánk, szívesebben lennénk sasok, mint baglyok, s ha állatok volnánk, szívesebben lennénk oroszlánok, mint hiénák; mivel pedig emberek vagyunk, jobban szeretnénk gazdagok lenni, mint szegények, zseniálisak, mint ostobák. s szívesebben tartozunk az árja fajhoz, mint a hottentottákhoz vagy kafferekhez. Mindebben különbség, roppant különbség van. Hozzáteszem, hogy egyik-másik ember még magasabbra tört, és Isten akart volna lenni – és íme, ember volt és ember is maradt. Különbözőség van tehát mindenütt, különbözőség az egyik lény és a másik lény között, éspedig olyan különbözőség, amely az egyiknek előnyt ád a másik fölött. Ha a karvaly lecsap a galambra és széttépi azt, honnan van, hogy ez a két lény annyira szembenáll egymással és annyira különböző? Egyedül ez a kérdés uralkodik a növény-, az állatvilágban, az egész szociális életben s íme, a szelekció-elmélet az, amely által korunk erre a minden kérdés fölött álló kérdésre választ adni törekszik. Az emberek már a sejtben is különbözőséget tételeznek fel, s gyöngébb és erősebb elemről beszélnek, és úgy vélik, hogy az erősebb már a sejtben előnyre tesz szert a gyengébb felett. Ez az előny konszolidálódik aztán bizonyos magasabb létezési potenciában, s ahol a gyengébb ennek dacára is ragaszkodik a létezéshez, a különbözőség harcban tör ki.

Mármost a fűszál erről mit sem tud, a pók tovább is hálózza a legyet és a tigris öli a szarvast, anélkül, hogy a gyengébb erről magának számot adna. Ámde mi emberek világos tudatában vagyunk e különbözőségnek, minekünk tehát nem lehet magunkban elnyomnunk azt a kérdést, hogy vajon ez a szelekció-elmélet oly rendszer-e, amely a gyengébbet, a kevésbé felfegyverzett teremtményt sorsával ki tudja békíteni? Magában véve – s ezt önök is elismerik – ez az elmélet csak dühöngő harcra ingerelheti a gyengéket a maga lasciate andare ogni speranzá-jával. [178] Az ellen a végzet ellen, hegy a gyengébbet az erősebb elnyeli, saját erőlködésünk semmit sem tehet; a megengesztelődésnek tehát valamely eszméből kellene itt származnia. Ámde melyik ez az eszme? Az, hogy ott, ahol ezek a különbözőségek megerősödnek, s így a lények egymással való ellentétükben jelennek meg, ez, vagy a véletlennek a gyümölcse, vagy valamely vak természeti hatalomnak szükségszerű eredménye. Tehát csakugyan azt képzeljük, hogy a szenvedő emberiség a maga szenvedései közepette valaha megelégedhetik egy ilyen megoldással? És ért mindemellett ujjongva üdvözlöm a szelekció-elméletet, s bámulom a kutató tehetségét, gondolkozásbeli erejét azoknak az embereknek, akik ezt az elméletet elénk tárják, de természetesen nem azért, amit a szelekció-elmélet igazságképpen magasztal, hanem mivel ez elég bátor volt e legmélyebb alapvető problémának a szemébe nézni, és így, a dolgoknak mélyére hatolva ugyanarra a színvonalra törekszik, amelyen a kálvinizmus áll. Az elekció nagy jelentősége azonban éppen abban áll, hogy e dogmában a kálvinizmus már három évszázaddal ezelőtt a szemébe mert nézni ugyanazon alapproblémának, s ezt mégsem a tudatnélküli sejtekben végbemenő vak szelekció által, hanem Istennek a maga szabad tetszése szerint való elekciója által fejtette meg, Aki minden dolognak megadta a maga létezését. Az a minden lényre kiterjedő rendelkezés, hogy vajon melyik legyen kamélia és melyik százszorszép, melyik fülemüle és melyik varjú, melyik szarvas és melyik disznó, és ugyanúgy az emberek között is, az a személyünkre vonatkozó rendelkezés, hogy vajon valaki lánynak vagy fiúnak, gazdagnak vagy szegénynek, ostobának vagy zseniálisnak, Káinnak vagy Ábelnak szülessék-e, ez az a legmegrendítőbb predesztináció, amely mennyen és földön elképzelhető, és amely mégis napról-napra szemünk előtt megy végbe, sőt amelynek mi magunk is, önök épp úgy, mint én, az egész személyiségünkkel alá vagyunk vetve, és amelytől a mi egész lényünk, egész gondolat- és érzésvilágunk, az életben elfoglalt pozíciónk függ. Ezt a mindenre kiterjedő elhatározást a kálvinista nem embernek, vagy még kevésbé valamely vak természeti hatalomnak, hanem a mindenható Isten, az ég és föld szuverén alkotójának és urának a kezébe teszi le; a Szentírás pedig a fazekas képében magyarázta meg nekünk ezt a mindenre kiterjedő elekciót. Kiválasztás a teremtésben, kiválasztás a gondviselésben és épp így kiválasztás az örökéletre és a kegyelem országában: ez itt a lényeg. Szóval kiválasztás éppen úgy, mint a természet minden országában. Ha most már a szelekciónak és az elekciónak ezt a két rendszerét egymás mellé állítom, akkor nem azt mutatja-e a történelem, hogy az elekció évszázadokon át tényleg megelégedést és megbékülést adott a világnak, sőt hogy velünk együtt a többi keresztyének is tisztelik az elekciót, úgy a teremtésben, mint a gondviselésben, és hogy a kálvinizmus csupán abban múlja felül az összes többi keresztyén hitvallásokat, hogy ez, az egységet keresve és Isten iránt minden tiszteletet megadva, az elekció mellett még az örökélet reménységénél is szilárdan mgállott?

Íme, ilyen a Kálvin dogmatikai elfogultsága; vagy inkább – mivel az idők az iróniára, sőt tréfára is túl komolyak – tétessük fel minden egyes aggodalmaskodó keresztyénnel azt a mindenek felett uralkodó kérdést, hogy ha kifogásuk van ez alaptétel ellen, vajon ismerik-e ennek az alapproblémának más megfejtését, amely jobb garanciákat tartalmazna arra nézve, hogy majd, mikor a harc a leghevesebben lángol, keresztyéni hitét megvédelmezheti a fellépő, új erőt gyűjtő s óráról-órára nagyobb tért nyerő pogányság ellenében? Mert ne feledjük el, hogy a keresztyénség legfőbb ellensége mindig a pogányság volt, s az is fog maradni örökre; az élő Istennel szemben a bálványok állanak, és ennyiben mélyen érzett igazság rejlett a német császár merész rajzában, mikor előttünk a buddhizmust tüntette fel közelgő ellenség gyanánt. A jövendő előtt sötét fátyol van, de Krisztus Pathmos szigetén véres befejező küzdelem közelgését jósolta meg. Japán alig negyven esztendő alatt óriási haladást tett, és egész Európa borzalommal gondolhat arra, hogy vajon mit várhatunk "a sárga fajtól", amely Indiával együtt az emberiség nagyobb felét képezi. Hát nem tett-e bizonyságot arról Gordon, hogy ha kínai katonái, akikkel a taipingeket megverte, kellőleg be lennének tanítva, felfegyverezve, s ha jól vezetnék őket, a világ első katonái lennének? Az ázsiai kérdés tényleg nagyon komoly, és fontos dolog. A világprobléma Ázsiában kezdődött, s végső megoldása is Ázsiában fog végbemenni; a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az ázsiai népek, amint egyszer halálos álmukból újra talpra állnak, úgy technikai, mint anyagi tekintetben egy pillanat alatt utolérnek bennünket. Mindennek dacára e veszély egyáltalában nem volna fenyegető, ha a keresztyénség úgy az ó-, mint az újvilágban ott állana egyesülve a kereszt körül, s mint a keresztes háborúk korában, ujjongva menne bele Királyáért és Üdvözítőjéért a végső küzdelembe. Hogyan lehetne azonban szó erről, mikor a pogány gondolatok, pogány törekvések, pogány eszmények közöttünk is tért nyernek, s a serdülő nemzedéket szívük mélyéig megfertőzik?! Ma már azonban, mivel a keresztyéni egység gondolata oly kiáltó módon elgyengült, az emberek gyáván és közönyös szívvel tűrték, hogy az örményeket kiirtsák; a görögöt leverte a török; elment már közülünk Gladstone is, aki mint keresztyén államférfiú, a szíve mélyéig kálvinista volt, s elég bátorsággal rendelkezett ahhoz, hogy a szultánt great assassin-nek, "a nagy gyilkos"-nak bélyegezze. Ezért, végül, rá kell lépnünk a radikális elszántság mezejére. A félig végzett munka nem visz minket előre, s a felületesség nem acéloz meg. Elv ellen elvnek, világnézet ellen világnézetnek, szellem ellen szellemnek kell bizonyságot tennie. Ha valaki jobbat tud, ám szóljon, de én nem ismerek semmi szilárdabb s megbízhatóbb bástyát, mint a még mindig legyőzhetetlen kálvinizmust.

Ha aztán valaki félig gúnyosan azt a kérdést intézné hozzám, hogy én vajon valóban elég naiv vagyok-e hinni azt, hogy a jelzett kálvini tanulmányok hatása alatt a keresztyének világnézetének a megváltozása fog bekövetkezni, akkor ezt felelem: az életre való felébresztés nem embertől jő, Isten előjoga az, s az ő szabad elhatározásából folyik, hogy a vallásos élet árja az egyik évszázadban magasra hág, a másikban pedig csaknem kiapad és elsekélyesedik. Az erkölcsi világban is van tavasz, mikor minden rügyez és élettől árad, de van téli hidegség is, amikor az egész vallási élet jéggé fagy és kővé merevedik.

Kétségtelen, hogy az a korszak is, amelyben mi élünk, vallási tekintetben igen sivár, és híjával van a heroikus hévnek Ha Isten az ő Lelkét ki nem bocsátja, semmi változás sem jő létre, s a vizek apadása aggasztóan gyors mérveket ölt. Mindnyájan ismerjük azonban az eolhárfát, amit az emberek az ablakba állítanak, hogy a szél eljátszhassa azon égi melódiáit. Mindaddig, amíg a szél pihen, a hárfa sem ad semmi hangot; de ha megjön ugyan a szél, a hárfa azonban nem áll készen, ekkor hallhatjuk majd a szél zúgását, suttogását, de nem fogjuk hallani az atmoszférikus zenét. És tegyük fel most azt, hogy a kálvinizmus nem egyéb, mint egy ilyen eolhárfa. Jó; de ez akkor azt jelenti, hogy a kálvinizmus is teljesen erőtlen az Úr Lelke nélküL Azonban éppen ebből a körülményből számunkra is kettős feladat következik: és pedig egyfelől az, hogy atyáink Istenét imádságban kérjük a Szentlélek zúgó szelének kiárasztására, másfelől pedig az, hogy legyen gondunk arra, hogy amikor a Lélek nagy zúgása ismét megkezdődik, hárfánk, tisztán felajzott húrokkal, Isten szent Sionának ablakában, újra készen álljon.

JEGYZETEK

172. Lásd a 134. jegyzetet.

173. Lásd a 17. jegyzetet.

174. Lásd a 33. jegyzetet.

175. Reprisztináció jelenti általában valami régebbi gondolat visszahozatalát. Azután jelenti a teológiában azt a munkát, amikor egy régi kornak egész gondolkozását teljesen változatlanul akarja valaki a mai korban újra életre kelteni. Kuyper tehát hangsúlyozza, hogy a kálvinizmust illtőleg ő sem akar reprisztinálni, azaz megállani a XVI. század gondolkodásánál, s nem akarja annak szellemét mindenestől feleleveníteni.

176. Electio = kiválasztás; jelenti az Isten eleve elrendelésében, ti. a predesztinációban az örök üdvösségre való kiválasztást, szemben az elvettetéssel (reprobatio.)

177. Szelekció jelenti a darwinista értelemben vett kiválasztást, helyesebben kiválógatódást, amikor a létért való küzdelemben (struggle for life) az erősebb, szívósabb, kitartóbb győz a gyengébb felett, és ezáltal megmarad.

178. Lasciate andare ogni speranza = Hagyjatok fel minden reménnyel. Dante világhírű mondata a Divina Commedia III. énekéből. Szó szerint: "Lasciate ogni speranza, voi che 'ntrate."