HATODIK FELOLVASÁS

A kálvinizmus és a jövő

A munka, amelyet magamra vállaltam, végéhez közelít. Eljutottam utolsó felolvasásomhoz. Első felolvasásomban a kálvinizmust a felekezeti korlátoltság zűrzavarából egy olyan önálló rendszer magaslatára emeltem fel, amelynek mi egy teljesen különálló, mindent magába foglaló világ- és életfelfogást köszönhetünk; olyan életfelfogást, amely történeti jelentőségében a paganizmussal és a romanizmussal egy vonalon állva, a felfogás mélységében, vonalaink tisztaságában és fejlődési fokozatában mindazokat messze felülmúlja. Azután ennek a hatalmas rendszernek alapját tisztán abszolút valláserkölcsi álláspontjában jelöltem meg önök előtt. Folytatólag ebből az erős alapból ama három vonalat vontam meg, amelyeknek irányában a kálvinizmus az emberiség életét az állam, a tudomány és a művészet terén vezette. Természetesen ehhez még sok mindent kellett volna hozzácsatolnom, ha az élet területére nézve is hasonló utasításokat akartam volna adni. De ezt az idő rövidsége nem engedte. Máris többet követeltem az önök figyelmétől, mint amennyire egy idegen számot tarthat. Azért most már minden késlekedés nélkül áttérek ama végső kérdésre, amelyre programom utolsó pontja akar választ adni, arra a kérdésre nevezetesen: hogy minő jelentősége van a kálvinizmusnak a jövőre nézve?

A jövendő nem rajzolódik ki világosan a láthatáron, s ha nem megyek is el addig az állításig, hogy mi már az általános tönkrejutás szélén állunk, annyi mégis bizonyos, hogy a jelek vésztjóslók. De nem a természet és annak erői felett való hatalmunkat illetőleg, mert az a hatalom még sokszor jegyez föl óriási győzelmeket, és még a legbüszkébb szárnyalású képzelet is alig sejtheti, hogy csak a legközelebbi ötven esztendő alatt is hová emelkedhetik ez a hatalom. Ezzel kapcsolatban az életben növekszik a kényelem. A forgalom és közlekedés állandóan messzebb ágazik és gyorsabban bonyolódik. Ázsia és Afrika, melyek egészen mostanáig aludtak, mind jobban belekerülnek a zsibongó élet széles forgatagába. Az egészségügy fejlődik a sport által. Testileg erősebbek vagyunk, mint bármely megelőző nemzedék. Tovább élünk. S ahol a testi fogyatkozás az életet végzetes veszedelemmel fenyegeti, a gyógyászat szinte megdöbbent bennünket a maga csodáival. Egyszóval csaknem minden fény az élet anyagi, kézzelfogható oldalára esik.

S az elégedetlenség mégis zajong, s a bátortalan gondolkodó mégis panaszkodik, mivel ha az anyagi világot mégoly magasra értékeljük is, emberi életünk még nem merülhet benne ki. A napszámos kunyhójából hálás hangokon dicsérő zsoltár szállhat a magasba, mialatt a milliomos a maga pompás palotájában unatkozik és öngyilkosságra gondol. Nem a körülöttünk levő kényelemben, nem a hozzánk tartozó testben gyökerezik a mi személyiségünk, polgári és emberi mivoltunk, hanem abban a szellemben, amely minket bensőleg tevékennyé tesz, és ebben a benső öntudatban mind élesebb hangon beszél az a fájdalmas meggyőződés, hogy a külső élet vérbősége mind jobban és jobban a szellem aggasztó vérszegényságére vezet bennünket. Nem mintha a gondolkodás, bölcselet, művészet és irodalom hanyatlóban volna. Sőt inkább, az empirikus tudomány fényesebben ragyog, mint bármikor, az általános tudás mind szélesebb körökben terjed, és a civilizáció – gondoljunk csak Japánra – csaknem elbizakodottá lesz a maga hódításaitól. De hát az értelem, az intellektus még nem egyenlő jelentőségű a szellemmel. Személyiségünk mélyebben rejlik benn lényünknek titkos rejtekében, ahol a jellem alakul, ahol a lelkesedés lángja fellobog, ahol az erkölcsi alapok le vannak rakva, a szeretet bimbaját kitárja, ahol az odaadás és hősiesség sarjadzanak s ahol a vágetlen létezés érzetében a mi, idő által megkötött lelki világunk kitárja kapuit az öröklét felé. Az egyéniség e mélyebb alapjaira való tekintettel panaszkodik minden nemzet az elszegényedésről, süllyedésről és megkövesedésről. Az olyan szellem, mint aminő Schopenhaueré, ebből a fájdalmas állapotból sarjadzott ki, és az a tetszés, amellyel pesszimizmusa találkozott, megszégyenítőleg mutatja, hogy mennyire lehervasztotta már ez a halálos sirokkó széltében-hosszában az élet mezőit. Való igaz, hogy Tolsztoj kísérletei jellemerőre mutatnak, azonban éppen az ő vallási és társadalmi teóriája nem egyéb, mint állandó tiltakozás nemünk szellemi elsatnyulása ellen. Nietzsche megbotránkoztathat bennünket azzal, hogy gúnyt űz Krisztussal és becsmérli mindazt, ami gyenge és szenvedő; mindamellett azonban az Übermensch (felsőbbrendű ember) után való vágyódása mi más, mint a kétségbeesés kiáltása, amelyet az emberiség szívéből az a keserű tudat csikar ki, hogy szellemileg fokozatosan megy tönkre? Vagy a szociáldemokrácia mi egyéb, mint a dolgok létező rendje ellen való gigászi tiltakozás? Sőt az anarchizmus és nihilizmus is nem éppen azt bizonyítja-e nagyon világosan, hogy ezer- és ezerszámra vannak emberek, akik inkább rombadöntenek és megsemmisítenek mindent, semhogy a jelen viszonyok terhét tovább hordozzák. Az a német szerző, aki Berlinben a népek hanyatlásáról írt, a jövendő rajzában nem látott mást, csak süllyedést és hanyatlást. Vagy maga a józan gondolkodású Lord Salisbury nem beszélt-e a közelmúltban olyan népekről és államokról, amelyeknek szertartás nélküli temetésre már meg vannak téve az előkészületek? Hányszor vonták már meg a párhuzamot a mi korunk és a római birodalom aranykora között, amikor az élet külső csillogása minden szemet elkápráztatott, és a szociális diagnózis mégsem hozhatott más ítéletet, mint azt, hogy "rothadt a legbensejéig." És ámbár az amerikai kontinensen, ebben az új világban, viszonylag egészségesebb életfelfogás uralkodik, mint a vénülő Európában, ez a körülmény egy pillanatra sem tévesztheti meg a gondolkodó elmét. Önökre nézve lehetetlen, hogy hermetikusan elzárkózzanak az óvilágtól, mert önök sem képeznek külön emberiséget, hanem csupán tagjai az emberi nem nagy szervezetének, és a méreg, amely egyszer behatolt a test valamely részébe, rövid idő alatt szükségképpen elterjed az egész szervezetben.

Vajon fejlődhet-e most már – és íme, ez az a tengely, amely körül az előttünk álló komoly kérdés forog –, vajon fejlődhet-e tehát ebből a szellemi süllyedtségből természetes evolúció útján valami új és magasabbrendű fázisa az életnek? S itt a történelem válasza távolról sem biztató. Indiában, Babilonban, Perzsiában, Kínában és egyéb országokban éppen így beállott a szellemi süllyedés korszaka, de erre a süllyedésre a felsorolt országok egyikében sem következett emelkedő fejlődés, és mindezen népek most örökre alusszák szellemük halálos álmát. Csupán a római császárságban virradt fel tényleg a végtelen erkölcsi romlottság után egy magasabb élet hajnali fénye. Ámde ez a hajnalpír sem az evolúcióból eredt, hanem a golgotai keresztről sugárzott reánk. Az Isten fia, a Krisztus jelent meg, s az ő evangéliuma volt az, ami által az akkori világ végzetes süllyedéséből megszabadult. S akkor is, mikor a középkor utolsó periódusaiban a társadalom tönkrejutása közellevőnek látszott, másodszor is bekövetkezett ugyan a friss életerőnek a sírból való feltámadása és előtörése a reformáció népeinél, de akkor sem evolúció, hanem ismét ugyanazon evangélium által, amely után ott élt a vágy a szívekben, s amely most sokkal szabadabban lépett fel, mint azelőtt bármikor. Minő alapot, minő jogot szolgáltat tehát nekünk a történelem arra, hogy most az életnek a halálból való evolúcióját reméljük, mikor a felbomlás jelei már mintegy a sír bűzös leheletével borzasztanak vissza bennünket? Mohammed – elismerem – a hetedik évszázadban Levante egész területén mozgásba tudta hozni a holt csontokat azáltal, hogy úgy tüntette fel magát, mint aki második s még a Krisztust is felülmúló Messiása a népeknek. És bizonyára, ha még egyszer eljöhetne egy olyan Krisztus, aki a Betlehemből származó Krisztust dicsőségben még felülmúlná, akkor meg volna adva az eszköz az erkölcsi romlás meggátlására. És tényleg nem egy ember nézett már vágyódva előre, hogy vajon nem közeledik-e felénk újra valami dicsőséges centrális lélek, aki szíve vérének lelki erejét újból belehinti a népek szívébe. De miért maradnánk tovább e hiú álmodozásoknál? A Krisztust semmi felül nem múlja, s mindaz, amit várnunk kell, nem az, hogy második Messiás jöjjön, hanem hogy ugyanaz a Messiás jöjjön el még egyszer, de akkor aztán szórólapáttal a kezében, ítéletre; nem, hogy a bűnös élet számára új evolúciót hozzon, hanem hogy az életet eljuttassa céljához, s ünnepélyesen lezárja a világ történelmét. Két lehetőség van tehát: vagy tényleg közelgőben van a Krisztus visszajövetele (paruzia), s akkor az, amit most az emberiség átküzd, nem egyéb, mint földi nemzetségünk halálharca, vagy még egyszer újraéledés jő ugyan az emberiség számára, de akkor ennek ugyanazon régi és mégis örökre új evangélium által kell végbemennie, amely tizennyolc évszázaddal előbb éppúgy, mint a tizenhatodik században, mikor a krízis tetőfokát érte el, nemünk fenyegetett életét megmentette. Oly tétel ez, amely a hívő számára mintegy magától s a saját hite alapján bizonyos, de amely a krisztustagadókkal szemben is szilárdabban áll ama történelmi tény következtében, hogy csak kétszer látott még az emberiség olyan hatalmat, amely nemünket új életre ébresztette, és hogy ez a hatalom mind a két alkalommal az evangélium és csakis az evangélium volt.

Azonban ha azt a halálos nyavalyát nézzük, amely most újból megfertőztette nemünket, egy nyugtalanító körülmény tart bennünket fogva, és ez az, hogy az orvossággal szemben, amelynek a beteget meg kellene mentenie, a szenvedő semmi hajlamot, fogékonyságot nem érez, pedig éppen erre lenne szükség. Mert ez a hajlam az evangéliummal szemben a római-görög világban tényleg fennállott: a szívek kitárultak. Még erősebben nyilvánult meg ez a befogadó hajlam a reformáció korában: széles néprétegek vágyódtak utána. Akkor is, mint mind a két esetben, vérszegénység, sőt vérmérgezés esete forgott fenn, de nem mutatkozott semmi undor az egyedüli hathatós ellenméreggel szemben. A helyzetnek tehát, amely a mi dekadenciankat olyan veszedelmesen különbözteti meg a süllyedés előbbi két korszakától, súlyos volta éppen abban nyilvánul, hogy a tömegnél a befogadó hajlam az evangéliummal szemben most folyton gyengébb, viszont azonban az undor vele szemben folyton erősebb lesz. Ha azt szeretnők, hogy Krisztust még mindig imádják az emberek, vállat vonnak, és szarkasztikus gúnnyal azt válaszolják: "ez jó lehet talán a gyermekeknek és az öregasszonyoknak, de mi szükségünk van rá nekünk, férfiaknak?" A vezető osztályok növekvő mértékben s mind nagyobb körökben úgy érzik, hogy a keresztyén vallásból kinőttek...

De hát hogyan is jutottunk mi ebbe a mocsárba? Ez a kérdés azért fontos, mert a célszerű gyógykezelés szempontjából a diagnózis egyenesen nélkülözhetetlen. És történelmi szempontból tekintve a dolgot, ennek a bajnak okát semmi egyébben nem kell keresni, mint abban a szellemi elkorcsosulásban, amely a XVIII. század végén bekövetlezett. És hogy ebben a romlásban az egyházak s a reformáció egyházai is hibásak, nem tagadom. A reformációval járó küzdelmekhen kifáradva elaludtak, ágaikon a leveleket s virágokat elszáradni engedték, és egészen megfeledkeztek arról, hogy hivatásuk van az emberiséggel, a mi egész emberi életünkkel szemben. Azonban ebbe most nem bocsátkozom mélyebben bele, s csak konstatálom azt, hogy a XVIII. század végén a lelkek általános magatartása sekélyes, közönyös, és a szív lényegében nemtelen és silány volt. Az az irodalom, amelyet akkor oly mohón habzsoltak az emberek, bizonyság erre. Ennek reakciója gyanánt merült fel aztán előbb a deista és ateista bölcselők részéről Angliában, majd azonban mindenek felett az enciklopédisták [164] részéről Franciaországban, az a szándék, hogy az egész életet más alapokra helyezzék, a dolgok fennálló rendjét a feje tetejére állítsák, s egy új világot rendezzenek be azon a feltevésen, hogy a természeti ember nincs megromolva. A gondolat heroikus volt, visszhangra talált, a szív minden húrját megrezegtette s az 1789-es párizsi nagy forradalomban kezdett is valóságra válni. És ebben a hatalmas forradalomban, amely nem csupán az államjogi viszonyokat, hanem még sokkal inkább a nézeteket, eszméket és életszokásokat változtatta meg, két elemet kell élesen megkülönböztetnünk. A francia forradalom ugyanis egyfelől bizonyos tekintetben a kálvinizmus utánzása volt, más oldalról azonban egyenes ellentétben állott annak elveivel. Nem szabad felednünk, hogy e forradalom egy római katolikus országban tört ki, amely először a Bertalan-éjszakán, majd a nantes-i ediktum [165] visszavétele által a hugenottákban a kálvinistaságot irtotta ki és űzte el. Franciaországban és a többi római országokban azonban, a protestánsok erőszakos elnyomása után a régi despotizmus újból hatalomhoz jutott, s az lett a vége, hogy a reformáció minden gyümölcse veszendőbe ment e népek számára. Ez a körülmény aztán az embereket arra ösztönözte és kényszerítette, hogy a kálvinizmus karikatúrája gyanánt e római országokban a szabadságot külső erőszakkal zsarolják ki, s valaminő áldemokratikus, személytelen államot hozzanak létre, amelynek az lett volna a feladata, hogy a despotizmus visszatérésát lehetetlenné tegye. Így a francia forradalom azáltal, hogy az erőszakkal szembe erőszakot, a borzalmakkal szemben borzalmakat állított, valami olyan szabadság után törekedett, mint aminőt szellemi alapon a kálvinizmus proklamált a népek számára; és ennyiben a forradalom tényleg istenítéletet hajtott végre, amelynek eredményét mi is nem egy tekintetben áldhatjuk. Coligny szelleméért Mazas [166] szeptemberi gyilkolásai bosszút álltak.

Ez azonban csak egyik fele az éremnek, s a túlsó oldal egészen más törekvést tár szemünk elé, amely a kálvinizmus szabadságeszméjével homlokegyenest ellenkezik. Míg ugyanis a kálvinizmus a maga mélységes és komoly életével a társadalmi élet szociáletikai kötelékeit szorosabbra fűzte és megszentelte, addig a francia forradalom meglazította és feloldozta azokat; elszakította nemcsak az egyháztól, hanem Isten rendeléseitől, sőt magától az Istentől is. Ettől fogva és ezután az ember lett a saját maga urává és mesterévé, a saját akarata és jótetszése szerint. Az élet vonatának ezután is tovább kellett robogni, de anélkül, hogy továbbra is az isteni vasútvonal sínpárjához lett volna kötve; hát vajon nem kellett-e így szétzúzódnia s a földbe fúródnia? És ha most a mai Franciaországot megkérdezzük, hogy a szabad fejlődés nyugtalan százada után a francia forradalom alapgondolata vajon milyen gyümölcsöt termett a francia nemzet számára: van-e még nép, amelynek kebeléből hangosabban törne elő a keserű panasz, mint épen a franciáéból a nemzeti süllyedés s a nemzeti demoralizáció ténye miatt? Ezt az országot megalázta a Rajnán túli ellenség. Belsőleg szétszaggatta a pártdüh, megbecstelenítette a Panama-botrány, még inkább a Dreyfus-eset, meggyalázta a saját pornográfiája. Gazdaságilag hanyatióban van, népesedése elérkezett a szünetelésig, sőt egyenesen apadni kezd. Mint Garnier, e kérdés orvosi specialistája mondja: Franciaországot az önzés a házasság megbecstelenítésére, a kéjelgés a családi élet szétdúlására vitte; napról-napra szélesebb körökben mutatkozik azoknak a férfiaknak és nőknek utálatos látványa, akik természetellenes nemi bűneikbe süllyedve, minden józan erkölcs arculcsapásával keresik – még a leszboszi szerelemben is – helytelenül felizgatott szenvedélyeik kielégítését.

Ó, én jól tudom, hogy Franciaországban még ezer és ezer család van, amely tisztességesen él, s hazájának ezen erkölcsi süllyedése miatt halálra búsulja magát, ámde épen azok a körök, amelyek a francia forradalom hetvenkedésével szemben ellenállást tanúsítottak. És megfordítva: éppen ez a majdnem bestiálissá vált társadalmi réteg az, amelyben a voltaire-ianizmus [167] az egyszerű "veni-vidi-vici"-vel diadalmaskodott.

A züllésnek ez a szelleme, a vad emancipációnak ez a szenvedélye aztán Franciaországból – főleg ennek szégyenletes szennyirodalma által – elhatott a többi népekhez is, és azoknak az életét is megfertőzte. Abban a tudatban azonban, hogy Franciaország milyen borzalmas állapotra jutott, nemesebb szellemek, éspedig főleg Németországban, azt a büszke kísérletet kockáztatták meg, hogy az "Istentől és az ő rendeléseitől való emancipáció" csábító és félrevezető eszméjének fenntartása mellett, azt lehetőleg nemesebb értelemben és tartalommal valósítsák meg. Elsőrendű bölcsészek egész serege eszelt ki e célból a maga számára egy-egy kozmologiát, s anélkül, hogy Krisztussal és az ő igéjével való összeköttetést újból helyreállította volna, kísérletet tett arra, hogy a szociális és etikai viszonyoknak visszaadja a maguk sajátos szilárdságát, részben a természeti szükségesságre, részben pedig gondolataik szövedékére építvén fel azt. Oly merészség volt ez, amely egy pillanatra tényleg sikeresnek tűnhetett fel azáltal, hogy e bölcsészek, ahelyett, hogy Istent ateisztikusan kiűzték volna rendszerükből, üdvöt a panteizmusban kerestek, és így feltárták az utat maguk előtt, arra nézve, hogy ne a franciák módjára, a természeti államban, hanem a történelmi folyamatban, és nem az egyén atomisztikus akaratában, hanem az összesség akaratában, az "összakaratban," amely valami tudattalan "végcél"-ra irányult, találják fel társadalmi építményük alapjait. S ez az eljárás több, mint fél évszázadig tényleg szilárdságot adott az életnek, de nem azért, mert e szilárdság magában a rendszerben volt meg, hanem mivel a hagyományos jogrend s az erőteljes államélet az építmény alapfalait, amelyek különben egy szempillantás alatt beomlottak volna, hagyományosan és közvetve támogatta. Mindazáltal ez a körülmény sem szüntethette meg azt a tényt, hogy az erkölcsi kérdések Németországban is mind problematikusabbak lettek, hogy az erkölcs pillérei mind jobban elhajlottak, és hogy semmi más jogot nem tiszteltek az emberek, mint az érvényben levő törvényt, és hogy bármennyire eltért is a német fejlődés a franciától, abban mind a kettő egyforma határozottsággal megegyezett, hogy a hagyományos keresztyénségtől elfordult, és azt elítélte. Voltaire "Ecrasez l'infame"-ját pedig már jóval túlhaladták Nietzsche gúnyos nyilatkozatai Krisztus felől, s figyelemreméltó körülmény, hogy éppen ez a Nietzsche az az ember, akinek műveit a fiatalabb, modern Németország oly nagy mohósággal szinte falja. [168]

Így jutottunk el, legalább Európában, arra az álláspontra, amit modern életnek neveznek, amely Európa keresztyén tradícióival radikálisan szakított, s legjellegzetesebben abban a körülményben jut kifejezésre, hogy az ember eredetét nem annak "Isten képére való teremtettségében," hanem az orangutánból vagy csimpánzból való kifejlődésben kereste. Ebben két alapvető eszme van világosan kifejezve: 1. az, hogy az ember a maga kiindulópontját nem az eszményiben és isteniben, hanem az anyagiban és alantasban veszi, és 2. az, hogy az ember tagadja Isten szuverenitását, amelynek fölöttünk uralkodni kellene, és azt gondolja, hogy őt valami végtelen processzus, egy regressus in infinitum misztikus folyama hajtja tovább. E két anyagondolat gyökeréből mármost kétféle élettípus fejlődik ki: egyfelől bizonyos lebilincselő, gazdag és túlfeszített élet az egyetemek körében s egyes finomabb szellemek között; emellett, vagy inkább mélyen ez alatt azonban valami materialisztikus, élvezet után lihegő népélet, amely a maga módjára kiinduló pontot az anyagi világban keres, és a maga cinikus modorában minden szilárd rend alól emancipálja magát. Különösen folytonosan növekvő nagyvárosainkban fejlődik ki ez az utóbbi törekvés; elárasztja a sekélyes vidéket, vezető szerepet játszik az egész közvéleményben, és minden újabban felserdülő nemzedékben a maga istentelen hangja mind erőteljesebben jut napfényre. Ez a törekvés nem irányul másra, csak a pénzre, élvezetre, társadalmi hatalomra, s a nép mind kevésbé válogatós az eszközökben, hogy ezt a háromféle célját elérhesse. Így aztán a lelkiismeret szava egyre gyengébb lesz, és bágyadtabb a fény ugyanazon lélek tekintetében, amely még 1789 után is annyi rajongással tudott nézni az eszményi felé. A magasabb lelkesedés, amely régebbi tüzének ma már csak a salakjából ismerhető fel, többé nem lobog magasra. Ha az ember megunta az életet, mi gátolja, hogy öngyilkosság által megszabaduljon tőle? A nyugalom üdvöt adó erejétől megfosztva, az emberek túlizgatják és túlfeszítik agyukat, úgyhogy lelki betegeink számára újabb és újabb intézeteket kell állítani. Hogy a tulajdon vajon nem lopott jószág-e, mind komolyabban vitatott problémává válik. Hogy a szerelem szabaddá és a házassági frigy kevésbé kötelezővé vált, azt ma már bebizonyított igazságnak veszik az emberek. A monogámia érdekében folytatott harc szinte feleslegesnek látszik, amióta a realisztikus iskola összes terméke a poligámiát és a poliandriát (többnejűséget és többférjűséget) magasztalja. Ehhez képest a vallást is feleslegesnek mondják, mert az az életet komorrá teszi. Művészet, sok művészet kell mindenekelőtt a népnek, nem a művészi ideálokért, hanem mivel az az érzéknek gyönyört okoz, s mámorossá teszi azokat. Így élnek az emberek az időben és az ideigvalókért, s menten befogják a fülüket, mihelyt az örökkévalóság harangjai zúgni kezdenek. Az egész életfelfogásnak konkrétnek, koncentráltnak és praktikusnak kell lennie, s ebből a teljesen modernizált polgári életből olyan társadalmi és politikai élet támad, amelyben a parlamentarizmus el van gyengítve, a diktátor után való vágy mind nyíltabb kifejezést nyer, s a pauperizmus és kapitalizmus mind két hadirend áll egymással szemben. A leghatalmasabb nemzetek eszményévé az lett, hogy tengeren és szárazon tetőtől-talpig fegyverbe öltözzenek, ha kell: olyan áron, amely a legdúsabb kincsesládát is tönkreteszi. A nagyhatalmaknak terjeszkedési vágya a kisebb államok létezését mind jobban fenyegeti. Az erős és gyenge közötti ellentét feltarthatatlanul amaz egyetlen főellentétté válik, amely az élet felett uralkodik. S ez a nézet magából a darwinizmusból [169] származik, amely a maga struggle for life-ja (a létért folyó küzdelem) által éppen ebben az ellentétben találja elvi motívumát. Mióta Bismarck a magasabb politikába bevezette az erősebb jogát, ez a nézet általános elfogadtatásra talált. Nietzsche már oly messzire ment, hogy gőgje poharát minden gyengére kiöntötte, és csak annak adott tiszteletet, ami erős. Korunk tudósai és virtuózai mind merészebben állítják fel azt a követelést, hogy a közönséges ember előttük hajoljon a földig. S mindennek a vége az, hogy az egészséges demokratikus elvnek az emberek újból ajtót mutatnak, de nem azért, hogy valami új és nemesebb származású arisztokráciának adjanak helyet, hanem hogy az esetlen, mindent elpusztító kratisztokráciát, (az erősebb uralmát), a brutalitást és a pénz hatalmát juttassák a főhelyre. Nietzsche tehát semmi esetre sem kivétel. Ő inkább úgy beszél, mint a mi modern életünk jövőjének a hírnöke. És míg Krisztus gyengéd lelkülete megható részvétet mutatott a gyenge iránt, a modern élet e tekintetben is épp az ellenkező állásponton van: az erősnek el kell nyelnie a gyengét. Ilyen volt – mondják – a kiválasztásnak az a processzusa, amelyből mi magunk támadtunk, s így kell folytatódnia ugyanennek a processzusnak bennünk és utánunk is.

Eközben, mint már az elején is megjegyeztem, a modern élet mezején keresztül a nemes emlékezetnek egy mellékfolyama is húzódott. Nemes lelkületű embereknek hosszú sora lépett fel, akik e nagy erkölcsi ridegségtől megborzongva s az önzés brutalitásától megdöbbenve, részben az altruizmusban, részben kedélybeli misztikus rajongásban, részben magában a keresztyéni névben kerestek üdvöt az élet számára. És bár a keresztyén hagyománnyal ők is szakítottak, és más kiindulópontot, mint a tapasztalatot és értelmet, a forradalom iskolájához hasonlóan, nem ismertek el: mégis, mint pl. Kant is, valami nehézkes dualizmus alkalmazásával elveik szükségszerű következményeit ki akarták kerülni, és éppen ettől a dualizmustól kölcsönözték a motívumot ahhoz a pompás dologhoz, amit teóriákban kidolgoztak, dalokban megénekeltek, megható elbeszélésekben szemünk elé varázsoltak, etikai tanulmányokban szívünkre kötöttek és – erről szabad a legkevésbé megfeledkeznünk – gyakran életük komoly irányával meg is valósítottak. Ezeknél az embereknél a lelkiismeret még megtartotta a maga felszólalási jogát az értelem mellett; hiszen az emberi lelkiismeret oly gazdag ajándékokkal van felruházva Istentől. E férfiak erőteljes fellépésének köszönhetjük azt a sok társadalomtudományi stúdiumot és rendszabályt, ami oly sok fájdalmat csillapított le, könnyített meg s oly sok szívben szégyenítette meg az önzést az ideális altruizmus által. Mások közülük, akik egyénileg misztikusabb hajlamúak voltak, még a lélek benső rejtett élete számára is megkövetelték azt a jogot, hogy emancipálhassák magukat a kritika gyeplői alól. Elmerülni a végtelenben s a lélek világának mélységeiben hallgatni az örökkévalóság árjának zúgását: ez előttük kívánatos kegyességnek tűnt fel; míg ismét mások, teológusok, akik eredetüknél, hivatásuknál s a keresztyénség tanulmányozásánál fogva kevésbé szakadtak el a hit világától, most az altruizmushoz és a miszticizmushoz egyaránt csatlakozva, azt a komoly kérdést állították maguk elé, hogy vajon nem volna-e lehetséges Krisztust úgy átalakítani, hogy még most is, a modernné lett emberi szívnek is eszménye maradhatna? Schleiermachertől kezdve Ritschlig [170] ugyanaz a szent ihletésű és lélekmegnyugtató törekvés. Ha az ilyen embereket ezért lenéznők, ezzel csak magunkat alacsonyítanók le. Inkább köszönetet kellene nekik mondanunk azért, amit még megmenteni törekedtek, s nem kevésbé kellene köszönetet mondanunk annak a sok magasztos céltól vezetett írónak, aki főleg a maga irányregényeivel ugyanezen keresztyén szellemben oly sok alantas ösztönt fojtott el és oly sok nemes magvat öntözött meg. Maga a spiritizmus, bármennyire eltévelyedett is, gyakran ama megtévesztő reménykedés hatása alatt virágzott fel, hogy az örökkévaló világgal való amaz összeköttetés, amelyet a kritika lerombolt, ilyeténképpen, látomások útján, még helyreállítható. Ámde bármennyire át volt is itatva ez az etikai törekvés a dualizmussal, mögötte mégis az a naturalisztikus-racionalisztikus gondolatvilág rejtőzött, amelyet az értelem szőtt, és éppen ez volt az egésznek az árnyoldala. Kozmológiájuk normalizmusát, velünk, abnormistákkal szemben nagyra tartották, s így nem is történhetett másként: e bölcsészeti iránynak a keresztyén vallást, amely a maga megjelenésében és alapeszméjében valóban szigorúan abnormista, feltétlenül el kellett nyomnia, éspedig oly mértékben, hogy sok ember nemcsak a spiritizmusnak, hanem még a mohamedanizmusnak is, Schopenhauer a maga részéről még a buddhizmusnak is elsőbbséget adott a keresztyén vallás felett. S ha még oly bizonyos is, hogy az a falanx, amely Schleiermachertól kezdve Pfleidererig sorba állott, nagy tiszteletet tanúsított Krisztus nevével szemben, éppen oly félreismerhetetlen tény az is, hogy ennek lehetővé tételére Krisztust és a keresztyén hitvallást illetőleg, mind merészebb átdolgozásokra adták magukat, amit csak akkor érzünk teljes jelentőségében, ha azt, amit e körök vallottak, atyáánk hitvallásával vetjük egybe. Sőt ha visszatérünk arra a tizenkét hitcikkre, amely több, mint ezer esztendő óta minden keresztyén közös kincse gyanánt szerepel, úgy találjuk, hogy vége immár annak a hitvallásnak, hogy Isten "a mennynek és földnek teremtője", mert a teremtés az evolúcióval van helyettesítve; vége ama hitvallásnak, hogy a Fiú "fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától"; sokaknál vége az ő feltámadásának, mennybemenetelének, Isten jobbja felől való ülésének, ítéletre való eljövetelének, vége továbbá az egyházra, a halottak feltámadására, vagy legalább a test feltámadására vonatkozó hitcikknek is. És így ez a vallás ugyan még a keresztyén nevet viseli, valójában azonban egészen másnemű vallássá lett. S ha aztán az unalomig próbálják nekünk magyarázni azt, hogy inkább a mi egyházi keresztyénségünk alakította át a Jézus valódi személyét, és hogy éppen ők vonták el a fátylat Jézus valódi képéről, akkor még mindig megmarad az az érdekes tény, hogy nem az ő Jézus-képük, hanem az egyháznak a Krisztusra vonatkozó hitvallása hódította meg a világot, és hogy századról-századra emberi nemünk legkegyesebb és legjobb tagjai senki mást, csak a hagyománynak eme Krisztusát dicsőítették csodálattal.

Én tehát, bár szeretnék első lenni abban, hogy e törekvés nemes vonásait őszintén máltányoljam, mindamellett rendületlenül fennáll az a meggyőződésem, hogy erről az oldalról semmi segítség nem várható. Az olyan teológia, amely a Szentírást mint szent könyvet tényleg megsemmisíti, amely a bűnben semmi mást nem lát, csak fejletlenséget, amely Krisztust csak egy központi jelentőségű vallásos zseninek tartja, amely a megváltást csak úgy fogja fel, mint valami változást képzeteink világában, amely miszticizmusra törekszik, amely dualisztikusan áll a gondolatok világával szemben: az ilyen teológia csak gát, amely menten beszakad, mihelyt az ár dagadni kezd; az ilyen teológia csak elmélet, amelynek a tömegre semmi befolyása nincs és nem is lehet, csak olyan ha-akarom-vallás, amely egyszer s mindenkorra képtelen arra, hogy a mi ide-oda csavart vallásos életünknek csak ideiglenesen is visszaadja a maga elvesztett szilárdságát.

És vajon talán Róma félreismerhetetlen energiájától itt több üdvöt várhatunk? E kérdés felett nem szabad olyan könnyen napirendre térnünk. Ha a reformáció története elvileg úgy állítja is velünk szembe Rómát, mint ellenségünket, és a "no popery", [171] vagy, ha úgy tetszik, az antipápizmus még mindig hallatja utóhangjait, mégis korlátolt és rövidlátó eljárás volna, ha félreértenők azt a jelentékeny erőt, amely Rómának az ateizmussal és panteizmussal való ellenállásában még ma is ragyog. Csak aki a római filozófia nagyszerűen kidolgozott elvi tanulmányaiban nem eléggé jártas, vagy semmit sem tud arról, hogy Róma a társadalom terén mit hozott létre, csak az eshetik ilyen felületes ítélkezés hibájába. Már Kálvin kimondotta, hogy a pokol szellemével szemben neki a római hívők is szövetséges társai; és aki fáradtságot vesz magának arra, hogy a saját maga hitvallását és katekizmusát elővéve megvizsgálja azt, hogy köztünk és Róma között mely vallási és erkölcsi tételek azok, amelyek nem a vita, hanem éppen a megegyezés tárgyát képezik, annak el kell ismernie, hogy amit Rómával közösen hiszünk, az keresztyén hitvallásunknak éppen ama főmomentumaiban jut kifejezésre, amelyeket most a modernizmus a leghevesebb támadásokban részesít. Kétségtelen, hogy mi az egyházi hierarchia kérdésében, a bűn dolgában, a megigazulás, a mise, a szentek imádása, a képtisztelet, a tisztítótűz és sok más hitcikk tekintetében, éppoly elszántan szállunk szembe Rómával ma is, mint atyáink tették; de kérdezzék meg önök mai irodalmunkat, kérdezzék meg saját magukat, hogy vajon a különböző irányok harca most e kérdések körül forog-e? Hát nem a teizmus áll most szemben a panteizmussal, a bűn a tökéletességgel; nem arról folyik-e a szó, hogy Krisztus Isten volt-e, vagy pusztán ember; a kereszt mártírhalált jelent-e, vagy engesztelő áldozatot; az Írást Isten ihlette-e vagy pusztán emberi termék; a tízparancsolat történelmi okmány-e vagy Istennek hozzánk intézett rendelése; Isten rendelései maradandó dolgok-e vagy a jog és erkölcs saját kedélyvilágunk szövedéke csupán? S ebben a harcban nem áll-e oldalunk mellett Róma, amely velünk együtt vallja és hiszi a Szentháromságot, Krisztus istenségét, a kereszt engesztelő áldozatának tényét, az Írást, mint Istennek beszédét s a tízparancsolatot, mint Istentől eredő életszabályt? Ha aztán római teológusok ezeknek az előttünk is szent hitcikkeknek védelmében jól kiélesített fegyverrel felveszik a harcot ugyanazon iránnyal szemben, amellyel nekünk is meg kell küzdenünk életre-halálra, vajon szabad-e nekünk ezt a segítséget visszautasítanunk? Kálvin mindenesetre állandóan hivatkozott Aquinói Tamdsra is, és ami engem illet, egyáltalán nem szégyellem elismerni azt, hogy a római teológusok tanulmányozása sok tekintetben hozzájárult az én nézeteim tisztázódásához is.

Az azonban már egészen más kérdés, hogy vajon ezért Rómából kell-e várnunk a jövő megmentését, s szabad-e nekünk így csendben Róma diadaljelentéseire várakoznunk? Tekintsünk csak szét magunk körül, s könnyen meggyőződhetünk az ellenkezőról. Hogy Amerikával kezdjem: lehet-e Dél-Amerikát csak egy pillanatra is összehasonlítani Észak-Amerikával? Márpedig Dél-Amerikában s – hozzátehetem mindjárt – Közép-Amerikában is a római egyház túlnyomó hatalommal rendelkezik. Róma itt uralkodik, itt egyedül van, protestantizmus nincs a közelében. Itt tehát megmérhetetlen a mező arra, hogy azt a társadalmi és politikai erőt, ami emberi nemünk újjászületásére Rómából kiáradhat, megítéljük. Róma nem is csak most érkezett meg ide, hanem itt van már majd három század óta. Róma itt új társadalmat teremtett, s akkor is megmaradt ezen államok szellemi vezetőjének, mikor azok Spanyolországtól és Portugáliától elszakadtak. Ezeknek az államoknak a népessége is olyan európai országokból származik, ahol a kormánypálcát mindig Róma forgatta. A próba tehát annyira teljes és pontos, amennyire csak lehetséges. És mégis hol van ezekben a római államokban olyan élet, amely bennünket felemelne, hatalmát kifejthetné é megszentelő hatását kifelé is érvényesíthetné? Financiális szempontból az egyik gyengébben áll, mint a másik, társadalmi téren semmi haladást sem tudnak felmutatni; politikailag a véget nem érő polgárháború szomorú látványát nyújtják, és akármilyen eszményi képet akarunk is magunknak jövőnkre vonatkozólag megrajzolni, azt bizonyára sohasem kívánnók, hogy az a mostani dél-amerikai állapotokhoz hasonlítson. Mármost csak ne is mondják Róma védelmezői azt, hogy mindennek oka a különös körülményekben van; mert a politikai élet sivár nyomorúságára nem csupán Chilében bukkanunk, hanem éppen úgy Peruban is, nemcsak Argentínában, hanem Brazíliában is, egyszóval mindezekben az államokban; de másfelől, ha az Újvilágból az Óvilágba hajózunk is át, akár akarjuk, akár nem, hasonló eredményre jutunk. A protestáns államok hitele Európában is sértetlenül áll, míg a déli, tehát római katolikus államoké a pari (névérték) alá süllyedt. A társadalmi állapotok, a közigazgatás Spanyolországban és Portugáliában, s nem kevésbé Olaszországban mindig új panaszokra adnak okot. Ezeknek az államoknak hatalma és befolyása is szemmel láthatólag csökken. S ami a legsajnálatosabb, a hitetlenség és a forradalmi hangulat ezekben az országokban olyan nyugtalanító haladást tett, hogy a népesség fele ugyan még név szerint római katohikus, de bensőleg minden vallással szakított. Nézzék meg önök Franciaországot. Ezt az országot csaknem egészen katolikus államnak tartja a világ, s a választási urna mégis minden egyes alkalommal megdöbbentő többséggel nyilatkozik a vallás védelmezői ellen. Sőt azt mondhatjuk, hogy ha a római egyház híveit energikus, nemes oldalukról akarjuk megismerni, akkor nem a saját országaikban kell őket megfigyelnünk, ahol hanyatlóban vannak, hanem azt kell néznünk, hogy pl. a protestáns Észak-Németország centrumában, a protestáns Hollandiában, a protestáns Angliában s az önök saját protestáns államaiban is mint virágzanak! Ahol a vezetés nem az ő kezükben van, hanem egy idegen háztartáshoz kell alkalmazkodniok, s mint ellenzéknek a saját táborukban kell koncentrálódniok, ott még olyan embereket is, mint Manning és Wiseman, Ketteler és Windhorst, ügyük lelkes védelmével magukhoz vonzanak.

De nem is tekintve azt a testimonium paupertatis-t (szegénységi bizonyítványt) is, amelyet Róma ott állít ki magáról, ahol, mint Dél-Európában és Dél-Amerikában, korlátlan tekintéllyel uralkodik, egyébként megállapítható, hogy hatalma és befolyása a hatalmak harcában egyaránt csökkenőben van. Európában a vezetés már átment Oroszország, Anglia és Németország kezébe; mint az önök saját világrészében a protestáns észak, úgy Európában is a nem katolikus államok játsszák a vezérszerepet. Ausztria 1866. óta viszonylag mindig süllyedt, s a mostani császár halálával felbomlás és összeomlás fenyegeti. (*) Olaszország megkísérelt erején felül élni; szeretne nagy gyarmatokkal bíró, tengeri hatalom lenni, s e közben már ott áll a társadalmi tönkrejutás szélén. Az aduai csapás nem csupán a gyarmatokra vonatkozó reményeit sújtotta porba. Spanyolország általában semmi befolyást nem gyakorol többé az európai államéletre, és Franciaország, amelynek kardcsörgetésétől még ötven esztendő előtt egész Európa reszketett, már maga sem meri reszketés nélkül fellapozni jövendője szibillai jóslatait. Róma hatalma a felekezetközi számarányok tekintetében is állandó hanyatlásban van. A társadalmi élet nyomorúságai nem egy római katolikus államban arra vitték az embereket, hogy a születések számát korlátozzák, s míg Oroszországban, Németországban s az önök hazájában, az Egyesült Államokban, a lakosság erősen gyarapodott, ez a szaporodás sok római katolikus országban vagy végleg megszűnt, vagy sokkal lassubb tempóban halad. A statisztika adatai szerint a keresztyénségnek ma már csak a kisebbik fele római katolikus, és bizonyos, hogy még egy fél század sem telik bele, s ez a szám jóval 40% alá fog süllyedni. (*) Ez a sejtés nem vált be.

6. JEGYZETEK

163. Egyetemes papság a reformációnak az a nagy gondolata, hogy nincs külön papi rend Isten és ember között, hanem mindenki lehet papja az élő Istennek, ha Krisztus szolgálatára szenteli magát. Az egyetemes papság jelenti a lelki nagykorúságot a keresztyén ember vallásos életében. Szabad az út Krisztuson keresztül Istenhez.

164. Francia enciklopedistáknak nevezzük azokat a francia filozófusokat, akik a francia destrukció megindítói és a francia forradalom előkészítői voltak a XVIII. században. Főbb képviselőik: Diderot, D'Alembert, Rousseau, Voltaire, Holbach báró stb.

165. Nantes-i ediktumnak nevezzük a francia reformátusoknak (hugenottáknak) azt a nagyjelentőségű szabadságlevelét, amelynek értelmében nekik IV. Henrik francia király, aki eredetileg szintén hugenotta volt, 1598. ápr. 13-án az egész országban "teljes lelkiismereti szabadságot, nyilvános vallásgyakorlatot, teljes polgári jogegyenlőséget és politikai testületi jogot biztosított örök időkre és visszavonhatatlanul". Ezt az ediktumot vonta vissza XIV. Lajos francia király 1685. október 17-én.

166. Mazas híres francia börtön Páris mellett, amely Mazas abbé tervei szerint épült.

167. Voltaire-ianizmus alatt Voltaire szellemét értjük. Lásd a 3. számú jegyzetet.

168. Nietzsche Frigyes híres német filozófus, egyike a leghírhedtebb keresztyénellenes gondolkodóknak korunkban. Egész erejével gyűlölte s üldözte a keresztyénséget munkáiban. Élt 1844–1900-ig.

169. Lásd a 22. sz. jegyzetet. Itt Kuyper arra mutat reá, hogy mily veszedelem származik abból, ha a darwinizmus alapgondolatát, a létért való küzdelem elvét az erkölcsi, politikai és társadalmi életre is alkalmazzák, s ezt természetes és jogos érvényesülési eszköznek is tekintik.

170. Schleiermacher Friedrich Dániel (1768–1834.) és Ritschl Albrecht (1822–1889.), híres német protestáns teológusok voltak.

171. "No popery" angol jelszó = nem kell a római katolicizmus ,szó szerint: a pápizmus..