NEGYEDIK FELOLVASÁS.

A kálvinizmus és a tudományok.

Negyedik felolvasásomban a kálvinizmusról és a tudományról akarok szólani. Ezt a témát sem lehet csak úgy sebtiben néhány szóban kimeríteni. Éppen azért csak négy gondolatra hívom fel figyelmüket és pedig először arra, hogy hogyan ébresztett a kálvinizmus érzéket a tudomány iránt, mert ébresztenie kellett. Másodszor arra, hogy hogyan adta vissza a tudománynak a maga birodalmát. Harmadszor arra, hogy hogyan szabadította meg a tudományt természetellenes bilincseitől és negyedszer arra, hogy melyik úton kereste és találta meg a tudományos konfliktus számára a megoldást.

A legelső tehát ez: a kálvinizmusban törekvés, vágy, lelkesedés lakik a tudomány iránt. Mert tényleg úgy áll a dolog, hogy általa felébredt az érzék a tudomány iránt, és elveinek erejénál fogva ki is kellett annak fejlődni. Engedjék meg, hogy ennek a ténynek az igazolására csak egy felséges lapra mutassak rá a kálvinizmus történelmében, hogy azután valamivel tovább időzzem a tudomány iránt való ama hajlamnál, amely, mint ilyen, már alapjában véve benne rejlik a kálvinizmusban. Az a, nem azt mondom, hogy a kálvinizmus, de az emberiség történetében is egyedülálló szép lap, amelyet e célból felütök, Leiden felmentésének története, amelyet még ma is megünnepelnek október 3-án, amikor ugyanis mintegy háromszáz éve, Don Louis de Requesens alatt a spanyol zsoldos hadak Leident körülzárták és kirablással meg lemészárlással fenyegették. Egész Európa jövője függött 1573-ban attól, hogy vajon Spanyolország vagy Hollandia győz-e, mert Hollandiának emberi fogalmak szerint feltétlenül el kellett buknia, ha Haarlem után Leident is beveszi a spanyol. Az a küzdelem, amelyet Leden ostrománál Alba és Vilmos herceg vívtak, tulajdonképpen a körül forgott, hogy milyen fordulatot vegyen a világ történelme azután. És hogy Alba seregeinek végül mégis alul kellett maradni, és Hallgatag Vilmos a szabadság zászlóját Európa fölött mégis lobogtathatta, csakis Leiden felmentése által volt lehetséges. A legjobb csapatok ellen, amelyet akkor a világ első hadseregeinek tartottak, vette fel Leiden a harcot, majdnem teljesen katonaság nélkül, bástyáin, sáncain belül, úgyszólván teljesen polgárai által védelmezve. 1573 októberében kezdték meg a spanyolok a körülzárt sáncok ostromát, és már három hónap mulya nem volt kenyér a városban. Szörnyű éhinség kezdett dühöngeni. Kutyákkal, patkányokkal táplálkozott a földúlt lelkű polgárság. E fekete éhség miatt aztán kitört a pestis is, amely a lakosságnak majdnem egyharmadát ragadta el. A spanyolok akkor békát és bocsánatot ajánlottak fel a haldokló népnek, de Leiden tudta, hogy mily gyalázatosan szegták meg a spanyolok szavukat már Haarlemnél és Naardennél is, tehát büszkén és merészen ezt felelte: "Ha kell, még a balkezünket is megesszük, hogy a jobbal még feleségünket, szabadságunkat és vallásunkat veletek szemben megvédelmezhessük, ó zsarnokok!" Ebben aztán állhatatosak is maradtak. Minden arra várt, hogy az orániai herceg fölszabadító hatalmának napja elkövetkezzék, de... a hercegnek az Istenre kellett várni. Egész Hollandiában át voltak törve a tengeri gátak, és Leiden körül az egész vidék víz alá került. Egy flotta már készen is volt arra, hogy a felszabadításra siessen, de a szél elhajtotta a vizeket, és a sekély, mocsaras helyeken bizony nem volt képes keresztül jönni. Isten próbára tette népét. Amíg aztán végre október 1-én a szél nyugat felé fordult és földuzzasztotta a vizeket, úgyhogy a flotta átjöhetett rajta. A spanyolok pedig mind menekültek az árvíz elől. Október 3-án vonult be a hajóhad Leidenbe, és ezzel fölszabadult Leiden, Hollandia és Európa pedig meg volt mentve. A halálosan kimerült lakosság már alig bírt járni, de azért mégis, mindnyájan, mint egy ember, legelőször a templomba, az imádság házába vánszorogtak. Mindenki térdre borult, hogy Istennek adjon hálát. De amikor így együtt a hálaadó zsoltárt akarták elénekelni: nem jött ki hang az elepedt ajkakon, a hála könnyeibe és zokogásba fúlt az ének.

Íme, amint mondtam, egyetlen egy felséges lap a szabadság vérrel írott történetében. És ha most azt kérdezik önök, hogy mi köze ennek a tudományhoz, íme a felelet: a holland államok a haláltmegvető bátorság elismeréséül nem egy marék rendjelet, sem aranyat, sem megkülönböztetett tiszteletnyilvánításokat adtak Leidennek, hanem a tudományok iskoláját, a világhírű leideni egyetemet. Tudományos érdemeire a németnél senki sem büszkébb, és mégis nem kisebb ember, mint Niebuhr mondotta egyszer, hogy "a leideni egyetemi ülésterem a tudományok legnevezetesebb aulája. A legkiválóbb tudósokat magas fizetéssel csalták oda. Scaligert [124] hadihajón hozták Franciaországból. Salmasiust [125] egy egész svadron lovasság kísérte. Micsoda hosszú sorban tudnám én itt önöknek a tudományok ama hercegeinek és fejedelmeinek nevét felsorolni, akiknek dicsősege Leidenben ragyogott, vagy elmondani, hogy a tudományok ilyen érzéke, amely Leidenből kisugárzott, az egész népet mennyire áthatotta, Hisz' ismerik önök is a Lipsiusokat, a Hemsterhuysenseket és a Boerhavékat. Tudják, hogy Hollandiában fedezték fel a teleszkópot, Hollandiában a mikroszkópot, Hollandiában a termométert, és hogy hogyan lettek lehetségesek éppen ezek alapján a tapasztalaton nyugvó empirikus tudományok. Azt a tényt tehát, hogy Hollandiában a tudományok iránt való érzéket a kálvinizmus ébresztette föl, nem is vonja kétségbe senki. De a leghatározottabb és legmegragadóbb bizonyíték erre mégis a leideni főiskola megalapítása. Mert egy olyan pillanatban, amikor az ember élet-halál küzdelemben a világtörténelem folyását fordítja meg, legfőbb jutalmul a tudományok egy egyetemét fogadni el: ezt csak oly népnél lehet elképzelni, amely életfelfogásában a tudományok iránt való szeretetét szívén viseli.

Most pedig magára az elvre térek rá; mert nem elég csak a tényt elismerni, hanem meg kell mutatni azt is, hogy miért kellett mintegy a kálvinizmusnak a tudományok iránt való érzéket felébreszteni. És ne nézzenek idegenül reám, ha ennél a kérdésnél egy kálvinista dogmára, a predesztinációra mutatok rá, mint a magasabb értelemben vett tudományosságnak abban az időben, legerősebb rugójára. Előbb azonban szüntessünk meg egy fenyegető félreértést abban a tekintetben, hogy mit is kell tudomány alatt érteni.

Mert én most az emberi tudományról, mint egységes egészről beszélek. Nem arról, amit önök között a "sciences" névvel neveznek, sem olyan értelemben, ahogy a franciák is "sciences exactes"-ról [126] beszélnek. Különösen tagadom azt, hogy a puszta tapasztalat önmagában véve valaha is befejezett tudományt tudna létrehozni. A legfinomabb mikroszkopikus, a legmesszebbre ható teleszkopikus vizsgálódás még nem egyéb, mint megerősített látással való megfigyelés, és az ily módon érzékelt jelenségekből csak akkor jutunk el a tudományra, ha abban a különös jelenségben az általánosnak a törvényét fedezzük fel, és így megértjük azt a gondolatot, mely a jelenségek egész komplexumában uralkodik. Ily módon állanak elő az egyes tudományok; ennél azonban nem nyugszik meg az emberi lélek, mivel nem nyugodhatik. Mert még azt is, amit az egyes tudományok eredményeznek, az eredmény vagy hipotézis által csoportosan egy fő elvnek az uralma alá kell vonni, amikor aztán a filozófia lép elő sátorából, hogy mindazt, ami így csoportonként állott elő, mint egyetlen egészet gondolja át. Mert csak akkor ünnepli a tudomány legteljesebb diadalát, amikor az egész kozmikus élet egységét kikutathatta. Mert ha tudom is azt, hagy Dubois Raymond "ignorabimus "-ával [127] hogyan némították el a magasabb tudomány iránt való szomjúságot, hogy soha le ne csillapítsák azt és az agnoszticizmusban [128] az élet háttere elé és mélységei fölé függönyt húztak, hogy az egyes tudományok elkülönülésével megbékéljenek: de azt is tudom, hogy már régóta bosszút áll az emberi szellem ezért a szellemi vandalizmusért. A minden létező eredete, összefüggése és rendeltetése után való kérdést nem lehet elnyomni és az a veni, vidi, vici, amellyel az evolúció-elmélet [129] mindazon körökben, amelyek a bibliával szemben állanak, különösen pedig naturalistáink között a terrénumot rohammal bevette, elég bizonyíték arra, hcgy mily nagy szükség van nálunk a nézőpont egységességére.

Mármost az a kérdés, hogy hogyan őrizte meg a kálvinistáknak a predesztínációba vetett hite a tudománynak ama magasabbrendű formája iránt való ezen érzéket, amely az egész mindenséget, mint egységet tekinti? Hogy ezt megérthessük, az eleveelrendelésről Isten világtervére kell visszamennünk. Ez nem önkény. Ezt meg kell tenni. Mert hiszen a predesztinációba vetett hit nem egyéb, mint Isten világtervének a mi saját személyes létünkre való alkalmazása és érvényesítése, azaz feltüntetése annak, hogy mi azt hisszük: Isten elhatározó akaratának szabad hatalmát a mi saját személyünkre is alkalmazhatjuk. Szóval nem megállani a szavaknál, hanem egész személyünkkel, egzisztenciánkkal és jövőnkkel e hitvallás mellett megmaradni, ez a lényeg. Őszinteség, megingathatatlan határozottság és szilárdság mindabban, amit az Isten munkáinak egységéről és meghatározottságáról kimondunk. Nemes bátorság ténye, mivel az elbizakodottságtól visszatart. De jó, menjünk hát vissza Isten tanácsvégzésére; és mi mást jelent akkor ez a dogma, mint bizonyosságot afelől, hogy a dolgok, ti. az egész mindenség létezése és befolyása nem szeszély vagy véletlen játéka, hanem szigorúan meghatározott rendnek engedelmeskedik; hogy van egy erős akarat, mely az egész természetben és az egész történelemben érvényesül. Bizonyára elismerik önök is, hogy ez a gondolat mindjárt egységes összefoglalásra vezet. Arra kényszerít, hogy egyetlenegy, minden fölött uralkodó elvet fogadjunk el. Valami egyetemesnek az elfogadására kényszerít, amely minden különös mögött ott van és benne megnyilatkozik. Annak a bevallására kényszerít, hogy mindenben valami határozottság és szabályszerűség rejtőzködik. Így aztán a mindenség nem valami egymásra hányt kövekből álló halom lesz, hanem egy határozott stílusban felépített monumentális épület. Áldozzuk föl ezt a gondolatot, és akkor minden pillanatban bizonytalan lesz, hogy mi fog történni, hogy a dolgok milyen folyást fognak venni, és hogy minden egyes este és reggel családunk, országunk, világrészünk és a magunk számára mit fog hozni. És akkor az emberek szeszélyes önkénye lesz az a tengely, amely körül forog minden. Minden ember minden percben így is, meg amúgy is képes cselekedni. És így semminek sincs mértéke. Nincs összefüggés, nincs előrehaladás, nincs folytonosság; csak krónika van, de nincs történelem. És mondják meg önök maguk, hogyan lesz ily körülmények között tudomány? Hiszen ha a természet tanulmányozása megmarad is, az emberi élet tanulmányozása teljesen laza alapokon fog felépülni. Csak tényeket lehet majd történelmileg megállapítani; azonban minden összefüggés és terv a történelemből el fog tűnni.

Természetesen azonban most nem gondolhatok arra, hogy a szabadakarat kérdésének tárgyalásához fogjak, mert erre nem érek rá. De azon ellentét előtt állva, amely a kálvinizmusnak Isten végzését valló egysége és határozottsága, másfelől pedig a között a szétszórtság és lazaság között van, amelyet az arminiánusok [130] védelmeznek, tisztán áll előttünk az a tény, hogy a tudománynak csak századunkban való magas fejlődése is majdnem egyöntetűen a kálvinizmusnak adott igazat. A modern filozófusok tételei mind egységre és határozottságra törekszenek. Buckle: History of the civilisation in England című munkája bámulatra méltó, majdnem számtani pontossággal bizonyította be az emberi életben uralkodó szigorú rendet. Lombroso és az ő nyomdokain a kriminalisták között levő deterministák iskolája [131] ebben a tekintetben egészen kálvinista csapáson halad. Az a legújabb vélemény pedig, hogy az átöröklés és átalakulás törvényei, amelyek az egesz természetben uralkodnak, az emberi életre is érvényesek, már minden evolucionista "common creed"-je (közös hitvallása) lett. És ha tartózkodnom kell is úgy ezen filozófiai tételek, mint a naturalista hipotézisek mindenféle bírálatától, mégis meggyőző módon tűnik ki, hogy századunkban is a tudományok egész fejlődése miként tételez fel egy olyan világot, amely nem a véletlen játékának esik zsákmányul, hanem egy elv uralkodik benne és határozott terv szerint, szigorú rendelések (ordinantiae) alapján fejlődik. Oly követelmény ez, amely, mint rögtön fel is tűnik, homlokegyenest szemben áll az arminianizmussal, másfelől azonban teljes harmóniában áll a kálvinista hitvallással; egy akarat van, és pedig az, amely minden dolgot létrehozott, mindent törvényei alá vetett, és egy előre meghatározott célra törekszik. Sohasem tanította a kálvinizmus azt, hogy a mindenség képe Isten végzésében csak úgy volt felvéve, mint lazán öszszekapcsolt rendelések aggregátuma, hanem mindig az volt a tanítása, hogy az egész mindenség egy szerves programmot képez az egész teremtés számára. "Természeti törvények"-ről beszélni tehát nálunk bizonyos mértékben mindig szükség volt, de csak úgy, hogy ez alatt nem azokat a törvényeket értjük, amelyeket a természet adott nekünk, hanem azokat, amelyeket Isten adott a természetnek abban az értelemben, amint azt a zsoltáros költő bizonyítja, hogy ti. a föld Isten rendelései által marad meg, mivel ezek a rendelések "Isten szolgái". És valamint a kálvinista számára Istennek e végzésében a természeti törvények alapja és eredete rejlik, éppen így rejlik ugyanabban az erkölcsi és szellemi törvények szigorú alapja és forrása is. Mind a ketten pedig, ti. úgy a természeti, mint az erkölcsi törvények együtt egy magasabb rendet alkotnak, amely Isten rendelése szerint létezik, és amelyben az Őáltala megalkotott törvények alapján az Ő végzése hajtatik végre.

Csak természetes tehát, hogy a dolognak ilyen egységességébe és megszabottságába vetett hit, melyet az egyénre vonatkozólag kiválasztásnak, a mindenségre vonatkozólag pedig Isten végzésének nevezhetnénk, hamarosan életre hívta a tudományt és erőteljesen táplálta is azt. Mert ennek az egységnek, meghatározottságnak és rendnek mély tudata nélkül a tudomány nem viheti messzebb puszta sejtéseknél, és csak ha a mindenség organikus megkötöttségében való hit megvan, akkor juthat el a tudomány a különösnek tapasztalatáról az általános, az általánosról az uralkodó törvényre és a törvényről arra az alapelvre, amely mindenek fölött uralkodik. S a minden magasabb rendű tudomány számára teljesen nélkülözhetetlen adatok csak ennek a feltételezésével állanak rendelkezésünkre. Figyeljük csak meg, hogy azokban a napokban, mikor a kálvinizmus utat tört magának az életben, az egységnek, meghatározottságnak és rendnek különösen ezen tudatát hogyan tompította el az ingatag szemipelagianizmus [132] úgy, hogy maga Aquinói Tamás is háttérbe szorult, és a szkotisták, [133] misztikusok [134] és epikureusok [135] harcai a lelket meghatározott irányától megfosztották. Ki nem látja tehát be, hogy a tudományos életre való milyen új ösztönzésnek kellett az újonnan keletkezett kálvinizmus által előállani, amikor az egyetlenegy hatalmas rántással ezt a szellemi zabolátlanságoi rendbe szedte, a két vagy több gondolatra való sántításnak véget vetett, és a felhők rendetlen kóválygása helyett egy hatalmasan tovahömpölygő folyam képét adta számunkra, amely magasan a hegyekből elindulva, biztos mederben halad reá váró óceán felé. Erős harcot kellett a kálvinizmusnak megvívni, amiért az Isten végzéseibe annyira belekapaszkodott. Gyakran közel állott a pusztuláshoz. Gúnyolták és becsmérelték is ezért a kálvinizmust eleget, és mikor annyira ment, hogy még bűnös cselekedeteinket sem akarta Isten világtervéből kizárni, mivel akkor a világterv egász programja szertefoszlott volna: lehet, hogy talán félreértésből kifolyólag, de még attól sem rettentek vissza az emberek, hogy azzal vádoljanak bennünket: mi Istent tesszük meg a bűn szerzőjének. A kálvinizmus azonban minden jó és rossz híre mellett is szorosan kitartott elvei mellett. Attól a megmásíthatatlan meggyőződéstől, hogy életünk az egység, határozottság és rend mindeneken uralkodó behatása alatt áll, amelynek a súlypontja Istenben van, s amelynek hitéletünkben az első helyen kell állani, sem gúny, sem becsmérlés által nem engedték magukat megfosztani. Ez ébresztette fel széles néprétegekben a vágyat, a megismerés egységességre, az Ismert bizonyossága és a világnézet összefoglaló rendjének megteremtése iránt és ezáltal az erősen jelentkező szükség által történt aztán az, hogy a tudomány után váló szomjúság elevenné lett, és ennek a szomjúságnak kielégítésére abban az időben sehol sem tettek nagyobb bőséggel eleget, mint éppen a kálvinista országokban. Ezért van az, hogy ama napoknak az írásaiból annyi határozottság, a gondolkozásnak olyan erőteljessége és olyan mindent összefoglaló életfelfogás beszél hozzánk. Sőt mi több, azon kor nemeslelkű nőinek emlékkönyveiből és az egyszerű vidéki emberek levelezéséből az élet- és világfelfogásnak olyan egységessége árad ki, amely szinte tudományos bélyeget nyomott az életükre. Ez az, amivel összefüggött az is, hogy sohasem akartak hallani az ún. "akarat primátusáról." Minden gondolkozás a tiszta öntudat zaboláját kereste, és ebben az öntudatban nem a hangulat vagy szeszély vitte az uralmat, ötletszerűség vagy véletlen által, hanem annak a legmagasabb elvnek felségessége, amelyből ők nemcsak a saját életüket magyarázták, hanem egész életüket annak is szentelték.

Első tételünket, hogy ti. a kálvinizmus érzéket ébresztett a tudomány iránt, most befejezem, hogy átmenjek a másodikra, amely szerint a kálvinizmus a tudománynak visszaadta a maga becsületét. Ezzel arra célzok, hogy míg a görög-római világ kezdetben a kozmikus tudományt ébresztette fel, addig a középkorban a kozmosz a horizont mögött aláhanyatlott, hogy minden figyelmet a túlvilági élet távlata számára ébresszen fel; szóval arra célzok, hogy éppen a kozmikus élet helyes értékelésére is a kálvinizmus vezetett. Ezt nem azért mondom, hogy a klasszikus világot a középkor rovására előnyben részesítsem. Mert ha választani kell Görögország szép kozmikus érzékének az örökkévaló dolgok iránt való érzéketlensége és a középkornak a kozmikus iránt való vaksága, de az Úr Krisztus iránt való misztikus szeretete között, akkor Isten minden gyermeke halálos ágyán Clairvaux-i Bernátot és Aquinói Tamást magasan föléje helyezi Hérakleitosznak és Arisztotelésznek. És a zarándok, aki ezt a világot végigjárja, anélkül, hogy élete és sorsa fölött aggodalmaskodnék, mindig ideálisabb alak, mint a görög világ gyermeke, aki a Vénusz-tiszteletben vallást, a Bacchus-tiszteletben az élet diadalát keresi, héroszimádatban tetszeleg magának, hetérák dicsőítésére vetemedik, és végül pederasztiában állatiasodik el. Szűnjék meg tehát minden félreértés, mintha én a klasszikus világot túlértékelném, lebecsülésével annak a mennyei fénynek, amely a középkor minden felhőjének homályán is átragyog. Egy dolgot azonban mindamellett állítok és védelmezek, ti. azt, hogy egyetlen egy Arisztotelész többet megértett a kozmoszból, mint az összes egyházatyák együttvéve; hogy az iszlám alatt Bagdad iskoláiban helyesebb kozmikus tudomány virágzott, mint Európa összes dómjainak és kolostorainak iskoláiban; hogy csak Arisztotelész újra való fölfedezése által kezdődtek meg ismét a komoly kozmikus tanulmányok, anélkül azonban, hogy még így is valami rendszeresebb eredményre vezettek volna. És hogy – hála legyen annak a kálvinista alapelvnek, amely a kereszttől mindig ateremtésre megy vissza és közelebbről hála legyen az egyetemes kegyelem kálvinista tanának – a mindenség hatalmas területe csak a kálvinizmus által nyílt meg ismét a tudományok számára, amelyet azonban most már az Igazság napja ragyog be, melyről az Írás azt mondja, hogy "benne a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse van elrejtve." Álljunk meg tehát úgy a kálvinizmusnak amaz egyetemes elvénél, mint az egyetemes kegyelemnek eme dogmájánál külön is egy pillanatra.

A keresztyén vallás, amint ebben mindnyájan megegyezünk, főbb vonásaiban szoteriologikus jellegű, szóval váltság-vallás. Mit kell tennem, hogy üdvösségre jussak? Ez az aggódó kérdés, amelyre mindenekelőtt meg akar felelni. Ez a kérdés érthetetlen mindazok számára, akik vonakodnak a jelent az örökkévalóságon keresztül nézni, és akik ezt az életet egészen jól el tudják képzelni anélkül, hogy annak a mennyország életével való organikus és erkölcsi kapcsolatára gondolnának. Természetes azonban, hagy ott, ahol mindig két elem lép föl, mint itt is, a bűnös és az üdvözült, az ideigtartó és örökkévaló, a földi és mennyei élet, állandóan az a veszély fenyeget, hogy az ember a kettő között való helyes kapcsolatot szem elől téveszti, és tévelygés vagy egyoldalúság által mind a kettőt meghamisítja. Mármost, fájdalom, ettől a keresztyénség sem tudott megszabadulni, mert az újjászületés dualisztikus felfogása által az Isten kegyelméből való élet között való kapcsolatot szétszaggatta. Azáltal ugyanis, hogy kizárólag csak a menny felé tekintett, elfelejtette figyelmét a világra, mint Isten teremtményére fordítani. Az örökkévalónak egyoldalú szeretete által a földi élet kötelességeinek ápolását elmulasztotta. A lélekről való gondoskodás közben a testről való gondoskodást hanyagolta el. És ez az egyoldalú, összhang nélkül való felfogás végül nem egy szektánál arra vezetett, hogy a Krisztus imádatában merüljön ki, és Istennek, az Atyának és Mindenhatónak, a menny és föld teremtőjének imádását elfelejtse. Ez röviden nem egyéb, mint a keresztyénséget kizárólag szoteriologikusan fogni fel, kozmologikus jelentőségét pedig veszni hagyni.

Mármost ezt a dualizmust maga a Szentírás ítéli el. Amidőn János evangélista a Megváltót akarja nekünk rajzolni, legelőször arról beszél, hogy milyen értelemben Krisztus az örökkévaló Ige, aki által minden teremtetett és akitől lett az emberek világossága. Erről tesz bizonyságot Pál is, amikor azt mondja, hogy minden dolog Általa teremtetett és Általa tartatik fenn. És azt is, hogy a váltságmunka célja nem az egyes bűnösök megmentése, hanem az egész világnak megmentése, és az, hogy mennyen és földön minden dolgot ismét organikus összefüggésében egy fő alatt állítson helyre. Maga Krisztus is nemcsak az egyes szívnek újjászületéséről beszél, hanem éppúgy az egész teremtés újjászületéséről is (anakefalaiószisz). Az egész teremtett világ nyög, várván az Isten fiai dicsőségének megjelenését. És amikor János evangélista Pathmos szigetén a kerubok és üdvözültek dicshimnuszát hallgatja, minden dicséretet, dicsőséget és hálaadást annak az Istennek ad, aki a mennyet és a Földet teremtette. A Jelenések könyve 1. az 1Mózes 1-nek a kiinduló pontjához tér vissza, ahhoz, hogy "kezdetben teremté Isten a mennyet és a Földet." Ezzel összhangban tehát a Szentírás programja sem csupán arra törekszik, hogy az üdvözült lelkek szellemileg megmaradjanak, hanem az egész kozmosznak helyreállítására, amikor majd egyszer új ég alatt és új földön Isten lesz minden mindenekben. Az evangéliumnak ezt a széles, mindent átölelő kozmologikus jelentését Kálvin értette meg először újra, éspedig nem okoskodás útján, hanem annál a mély hatásnál fogva, amellyel ő személyes hitében az Isten színe előtt élt!

Természetes azonban, hogy a mi üdvösségünk kérdése lényeges súllyal esik a latba. De meg nagyobb súly az, amely a mi Istenünk dicsősége szempontjából esik a mérlegbe. Isten azonban dicsőségét először az ő csodálatos teremtése által nyilatkoztatta ki nekünk. Ez a teremtés az ő műalkotása, és ha Isten e műremekét a bűn most elrontja is, még felségesebben jut az kinyilatkoztatásra az újjáteremtésben. Az újjáteremtés azonban mégis mindig csak annak megmentése marad, ami először teremtetett, azaz az Isten eredeti műremekének teodiceája. [136] Krisztus közbenjárói tiszte örök anyagot nyújt az emberi és angyali nyelv felséges dicshimnusza számára. De még mint közbenjáró sem keresheti a saját dicsőségét, hanem az Atyáét; és bármilyen felségesen tündököljék is az ő királysága, egyszer ezt a királyságot is át fogja adni az Istennek, az Atyának. Most még "közbenjár érettünk az Atyánál," de eljő az óra, amikor többé már nem fog imádkozni érettünk, mert akkor már mi fogunk vallást tenni arról, hogy mennyire szeret bennünket az Atya. Ezt látta át Kálvin, és ezáltal egyszerre megszűnt a világ megvetése, az ideigvalónak elhanyagolása és a kozmikusnak lebecsülése. A kozmikus élet visszanyerte a maga értékét, nem az örökkévalónak kárára, hanem úgy, mint teremtés, mint műremek, mint az Isten erényeinek kinyilatkoztatása.

Két konkrét tény fogja ezt előttünk mindjárt érzékelhetővé tenni. Egy alkalommal, amikor a rettentő pestis Milánót elpusztította, Borromeo érsekben a szeretet hősies bátorsága tündökölt akkor, amikor ez a római katolikus főpap sorra látogatta a haldoklókat. Amikor azonban a XVI. században a pestis Genfet látogatta meg, Kálvin sokkal nagyobb és alaposabb munkát végzett; mert igaz ugyan, hogy ő is gondoskodott arról, hogy a betegeknél a vigasztalás ne hiányozzék, de ugyanakkor olyan egészségügyi rendszabályokat is életbe léptetett, amelyek még ma is mintául szolgálnak, és a pestis továbbterjedését megakadályozták.

A második dolog, amire rá akarok mutatni, az az érdekes tény, hogy Amszterdamban Plancius Péter kálvinista prédikátor ugyan ékesszólóan beszélt, mint pásztor felülmulhatatlan buzgósággal dolgozott, és az egyházi harcokban határozottság tekintetében senki mögött el nem maradt, ugyanakkor azonban zseniális földrajzi ismeretei miatt tengerészkapitányok és kormányosok tanácsadója volt. A földgömb szélességi és hosszúsági távolságainak vizsgálata egy volt számára ama szeretet szélességének és hosszúságának vizsgálatával, amely Krisztusban jelent meg a számunkra. Kétféle munkája volt az Istennek az, amely előtt ő állott: az egyik a teremtésben nyilvánult meg számára, a másik pedig Krisztusban. És mindkettőben az Úrnak nagyságos dolgait imádta, amely lelkét elragadtatásba hozta. Valóban feltűnő dolog is, hogy a mi református hitvallásunk [137] két dologról beszél, mint amely által az Istent megismerhetjük, ti. az egyik a természet, a másik a Szentírás. És még feltűnőbb, hogy Kálvin (bár távol attól, amit sokan tesznek, hogy itt a természetet nem sokba veszik, éppen ellenkezőleg) magát az Írást sem nevezi másnak, mint olyan szemüvegnek, amely képesekké tesz bennünket arra, hogy a teremtés isteni szövegét, amely most el van mosódva és el van homályosítva, ismét olvashassuk. És így minden olyan aggodalmaskodó érzést, amely szerint azáltal, hogy a természetre fordítja figyelmét, hiábavalóságokba merülne el, megszüntetett. Az emberek belátták, hogy figyelmünket Isten kedvéért a természet és a teremtés életének vizsgálatától nem szabad elvonnunk. Így történt aztán, hogy a testnek tanulmányozása a lélek tanulmányozása mellett a maga tiszteletreméltó helyét visszanyerte és az emberiség földi együttélésének mozzanatai az emberi tudomány számára épen olyan méltó tárgynak mutatkoztak újra, mint a megigazultak gyülekezetének életéé odafönn. Innen magyarázható meg az a kölcsönös megértés, amely a kálvinizmus és a humanizmus [138] között fennáll. Amennyiben ugyanis a humanizmus a világ életét az örökélet fölé akarta emelni, a kálvinista a humanistával szembehelyezkedett. De mihelyt a humanista a világ életének értékelésére és jogának megőrzésére törekedett, a kálvinista rögtön szövetséges társa lett.

Most következik az "egyetemes kegyelem" dogmája, amely az elénk tárt egyetemes elv folyománya, de csak abban az esetben, ha különös esetben a bűnre alkalmazzuk azt; bűn alatt pedig természetünk megromlását értjük. Tény azonban az, hogy a bűn valami önmagában megoldhatatlan rejtély elé állítja az embert. Mert ha úgy tekintjük a bűnt, mint valami halálos mérget, mint Istennel szemben való ellenségeskedást, mint valami örök kárhozatra vivő valamit, a bűnöst pedig úgy, mint aki "minden jóra alkalmatlan és minden rosszra alkalmas," és csak úgy menthető meg, ha Isten belőle az újjászületés által más embert farag, akkor ebből az következnék, hogy a hitetlen és még újjá nem született emberek között csak gonosz és visszataszító embereket találunk. A valóságban azonban és az életben éppen nem így áll a dolog. Sőt a hitetlen világban sok minden van, ami valami kiválósága által kitűnik. Sok értékes dolog szállott reánk a régi pogány világból is. Vannak lapok Plátónál, amelyeket csak úgy fal az ember. Cicero vonz és hangjának nemessége által elragad bennünket, és legszentebb érzéseinkbe markol bele. Ha pedig saját környezetünket vizsgáljuk, vagy pedig azt, amit máshonnan hallunk, vagy tanulmányokban és irodalmi termékekben jut el az hozzánk, az emberiségnek még ma is hitetlen részétől: akkor, ó, mennyi minden van, ami vonz, ami csodálatra indít bennünket s szívünkben a rokonszenvet felébreszti. Mert az, ami sok hitetlen ember szavaiból, cselekedeteiböl ér általános fellépéséből felénk szól, igen gyakran nemcsak a zsenialitás szikrája, vagy a talentum csillogása, hanem éppen úgy jellemének szépsége, buzgósága, áldozatkészsege, szeretete, nyíltsága, hűsége és becsületessége is. Sőt, mi több, nem lehet elhallgatni azt sem, hogy nem ritkán lelkünkbe lopózik az óhajtás: ó, vajha sok hívőben több lenne ezekből a vonzó jó tulajdonságokból! És ki nem érezte magát nem egyszer megszégyenítve azáltal, amit a "pogányok erényeinek" mondanak? Ily alapon tehát a bűn által való teljes megromlottság dogmájával nem sokra megyünk. Ha pedig megfordított úton járunk, és ezekből a tényekből indulunk ki, akkor – és ezt ne felejtsük el – egész keresztyén hitvallásunk elesik; akkor az ember természetét jónak és sértetlennek látjuk; akkor a megrögzött gonosztevők nem egyebek, mint erkölcsi őrültek; akkor semmi szükség sincs újjászületésre, hogy becsületesen éljünk, és a magasabbrendű kegyelemről való képzelődésünk nem lesz egyéb, mint oly orvossággal való játék, amelynek úgyszólván semmi hatása sincs. Mármost ebből a helyzetből megmenekülhetünk úgy is, hogy a hitetlenek erényeit "tündöklő bűnöknek" nevezzük, és megfordítva, a hívők bűneit a régi Ádám terhére írjuk. Azonban magunk is érezzük, hogy ez olyan kibúvó, amelynél minden komolyság hiányzik. És Róma keresett is ügyes kibúvót az önök által is jól ismert pura naturalia tanításában. Két szférája volt az életnek, így tanították; egy földi, ti. a közönséges emberi, és egy mennyei, a közönséges emberi fölé emelkedő, amely az Isten szemlélete által külön gyönyöröket nyújtott. Mármost Isten Ádámot mind a két szférában való életre elkészítette; a közönséges életre az által a természet által, amelyet neki ajándékozott, és a rendkívüli életre azáltal, hogy az eredeti igazságosság természetfölötti (szupranaturális) ajándékait adta neki. Ádám tehát kettős mértékben volt felruházva; egyfelől a természeti, másfelől a természetfölötti életre. A paradicsomi bukás által azonban ez utóbbira való képességét elvesztette, de nem az előbbire. A földi életre szóló természetes képességei sértetlenül maradtak. Eszerint tehát igaz ugyan, hogy az ember beteg lett, de természete azért a maga egészében megmaradt. Ádám a maga természetes ajándékaiban majdnem sértetlenül megmaradt. És ebből magyarázható, hogy az elesett ember a természetes élet keretében oly gyakran még ki is válik, és ami nála végeredményében hiányzik, az csak az az érzék, mely őt az alapjában emberfölötti, mennyei élet iránt való fogékonyságra képessé teszi.

Amint látjuk, ez határozott tétel, éspedig olyan, amely az ember bukásáról szóló dogmát az élet körülöttünk levő valóságával akarja összhangba hozni. És ebben az érdekes antropológiában (embertanban) rejlik az egész római katolikus vallás alapja. Ami azonban hiánya neki, az egyfelől a bűnnek a Szentírás alapján álló mélyebb felfogása, másfelől pedig a földi élet lebecsülése, amihez okvetlen elvezet. Ez a felfogás a karneválok gondolatában jut a legtalálóbban kifejezésre. Mielőtt ugyanis a caro vale -hoz [139] eljutnának az emberek, először kiélvezik a világ minden gyönyörűségét, azután aztán minden ideáljukat már a mennyei élet szférájába való szellemi felemelkedésben keresik. Ezért van az, hogy a klérus, amely a házassággal a földi kapcsokat is elkerüli, a tömeg fölött áll, és a szerzetes, aki a földi jókról és a saját akaratáról is lemond, erkölcsileg már a papságnak is fölé kerül. Végül pedig az oszlopos-szent minden földi dologtól elszakadva felkúszik a maga oszlopára, vagy a még csendesebb vezeklő zárkájába falaztatja magát. Horizontálisan, ha szabad magam így kifejeznem, ugyanez a gondolat jut kifejeződésre a megszentelt és meg nem szentelt terület között levő különbségtételnél. Amit ugyanis nem az egyház avat és szentel fel, az az alacsonyabbrendűség jellegét viseli magán, és a keresztségnél alkalmazott exorcizmus [140] azt mondja nekünk, hogy ez az alacsonyabbrendűség valami szentségtelent jelent. Ezen az állásponton természetesen a földi dolgok körében végzett tanulmányozás a keresztyén számára nem ajánlható. Ami ezen az állásponton vonzott, az csak a mennyei dolgok tanulmányozása volt, végül pedig a kontempláció, azaz a passzív elmélkedés.

Mármost az elesett ember erkölcsi állapotának ilyen felfogását a kálvinizmus alapjában támadta meg egyfelől azáltal, hogy a bűnről a legnagyobb szigorúsággal ítélt, másfelől pedig azáltal, hogy az elesett emberben levő jól egészen másként igyekszik megmagyarázni, ti. úgy, hogy azt az egyetemes kegyelem hatása gyanánt fogja föl. A bűn, így szól a Szentírással egybehangzóan a kálvinizmus, fék és nyakló nélkül önmagára hagyva, nemsokára az emberi élet egyetemes elvadulását vonná maga után, úgy, amint azt már valamennyire az özönvíz előtt láttuk. Isten azonban ezt, mivel ez az egész isteni műremeknek, a teremtésnek egyetemes megsemmisítésére vezetne, nem engedte. Mert minden emberben, egész fajunkban, magában saját természetünkben lépett közre kegyelmével. Ez a kegyelem azonban a bűn csíráját egyáltalában nem öli meg, nem ment meg semmiben sem az örökéletre, csak meggátolja a bűn teljes érvényesülését, éppen úgy, mint az emberi belátás megfékezi a vadállat dühöngését. Az ember ártalmatlanná tehet egy állatot ketrecek által, féken tarthatja szelídítés által, használhatóvá teheti a domesztikáció által, mint pl. az önmagában véve vad természetű kutyát és macskát s háziállatokká tette. Így korlátozza tehát az Isten is a bűn munkáját a kegyelem által az emberben, egyrészt azáltal, hogy azt vad erejében megtöri, másrészt azáltal, hogy gonosz szellemét megszelídíti, részben pedig úgy, hogy domesztikálja azt. Ez az egyetemes kegyelem tehát eredményezheti azt, hogy az elesett bűnös sok kedvesség és értékes erő által elragad bennünket, éppen úgy, ahogy azt háziállataink teszik, természetesen emberi módra; de maga a természet azért éppen úgy megőrzi a maga vad alapvonásait, mint az állatok. Nagyon lehet ezt látni pl. a macskánál, amely az őserdőbe visszavitetve, két nemzedék után már ismét a régi vadságát ölti föl. Ugyanezt láttuk, sajnos, az embereknél nemrégen Örményországban és Kuba szigetén is. Aki a történelemben a Szent Bertalan-éj kegyetlenségeit olvasta, könnyen hajlik arra, hogy ezt azon kor alacsonyabbrendű műveltségi állapotának terhére írja, és íme, ezt a mi XIX. századunk az örményországi mészárlások által még túlszárnyalta. És aki Hollandia történelmében azokról a szörnyű kegyetlenkedésekről olvas, amelyekkel a XVI. században a spanyolok Hollandia falvaiban és városaiban, védtelen aggok, nők és gyermekek ellen dühöngtek, és most hallja azt, ami Kuba szigetén történt, nem tudhatja eltitkolni abbeli meggyőződését, hogy a XIX. században megismétlődött az, ami a XVI. századot megbecstelenítette [141], és hogy Buckle helyes ítélete szerint a rossz formái változhatnak ugyan, de azért az erkölcsi rossz csírájában és alapjában a századokon át állandóan megmarad. Ahol ugyanis a rossz nem jelentkezik, vagy nem nyilvánul meg szörnyűségekben, ezt nem annak köszönhetjük, hogy a mi természetünk talán nincs oly mélyen megromolva, hanem egyedül Istennek, aki egyetemes kegyelme által megakadályozza azt, hogy az izzó tűznek lángja kicsaphasson. És ha azt kérdezzük, hogy az ily módon megfékezett rosszból hogyan jöhet valaha olyan jó elő, ami bennünket vonz, megkap, magával ragad, akkor gondoljunk csak a repülőhídra. Azt a hidat a folyamnak ugyanazon árja hozza mozgásba, amely azt, ha lehetne, nyílegyenesen a folyó irányában is vinné és a pusztulásba ragadná. Azonban a reá erősített lánc segítségével a híd épségben megérkezik a túlsó partra, és azt oda semmi más erő nem hajtotta és szorította, mint az, amelyik azt önmagára hagyva szétmorzsolta volna. Így fékezi meg Isten a rosszat, és Isten az, aki a rosszból is jóthoz elő és miközben mi, kálvinisták, bűnös természetünket folyton és kérlelhetetlenül vádoljuk, másfelől meg dicsőítjük Istent és hálát adunk neki, hogy a rendes társas együttélést számunkra lehetővé tette, s minket személyünkben is visszatartott minden gonoszságtól. És teszi ezt azért, hogy egyfelől mindazokat a képességeket, melyeket nemünkben elrejtett, napvilágra hozza, másfelől meg azért, hogy egy szabályos folyamatban az emberiség történelmét hozza létre; végül pedig azért, hogy egyházában a földön egy oly helyet biztosítson magának, amelyen egész munkáját szilárdan fölépítheti, ahol mintegy a lábát megvetheti.

Világos tehát, hogy ennek a hitvallásnak az alapján már egészen másként áll a keresztyén az élettel szemben. Így most már nemcsak az egyház az Istené, hanem a világ is az. És mindkettőben a legfelsőbb építőmesternek és legfelségesebb művésznek a művészetét kell vizsgálnunk. Így aztán már annak, aki az Istent keresi, nem csupán a teológia és a kontempláció marad meg, hogy minden más tudomány, mint alacsonyabb rangú, a hitetleneknek jusson; hanem egészen másként, mindenki, aki Istent munkájából akarja megismerni, hivatva van arra, hogy tudásának egész komolyságával ne csak a mennyei dolgokat, hanem a földieket is átvizsgálja, hogy úgy a természetben, mint annak csodálatos jellegében, valamint mindabban, amit emberi művészet létrehoz, és az emberi életben, úgy a szociológiában, mint az emberiség történelmében, imádata Istenének teremtési törvényeit és egyetemes kegyelmét föltárhassa. Így látjuk meg, hogy az egyetemes kegyelem e dogmája hogyan szüntette meg egyszerre azt a nyomást, amely alatt az egyházon kívüli élet szenvedett, nem félvén attól a veszélytől sem, hogy, reakcióképpen, néha a világi tanulmányok iránt való egyoldalú szeretetet is fölébresztheti. Így tehát megértjük, hogy hogyan gyújtotta fel az egyetemes kegyelem a régi Görögországban és Rómában a bölcsészet kincseinek fényét és a mű- és jogi érzék óriási értékeit juttatta kifejeződésre, amelyek aztán klasszikus tanulmányokra csábítottak azért, hogy azoknak a drága kincseknek ismerete és tudománya nekünk is hasznot hozhasson. Most tehát belátjuk, hogy az emberiség történelme mennyire nem véres szenvedélyek színjátéka, hanem egy összefüggő folyamat, amelynek középpontjában ott van a kereszt, amelyben minden népnek megvan a maga hivatása, és amelynek megismerése minden népet boldoggá tehet. Most már megértjük, hogy az állam és a nemzetgazdasági élet tudománya nagyon is megérdemli a kutatók és gondolkozók fáradságos munkáját. Igen, végeredményében akár a természetet, akár a körülöttünk levő természet életét, akár az ember saját életét vizsgáljuk, nincs semmi, amelyre a vizsgálódó léleknek nem lenne érdemes figyelmet fordítani, amelyben ne lehetne olyan új anyagot találni, mely által az egész mindenségnek úgy látható jelenségeiben, mint láthatatlan életében megnyilvánuló felséges művészi munkáját nem lehetne jobban megérteni. És ahol, máskülönben, a tudományoknak mindeme területeken való fejlődése által, könnyen elbizakodottság lopózhatott volna a szívekbe, és az ismeret a szívet elidegeníthette volna az Istentől, a kálvinista körökben – hála ennek a felséges dogmának – a tudomány embere mégis megmaradhatott abban, hogy magát Istene előtt vétkes bűnösnek érezze, hogy az ismeretnek még azt a fényét is, amely mellett ő e világ dolgait vizsgálta, egyedül Isten egyetemes kegyelmének köszönhesse.

JEGYZETEK

124. Scaliger híres francia református nyelvész és történettudós (1546–1609.). 1593-ban hívták meg a leydeni egyetemre. A jezsuiták halálosan gyűlölték.

125. Salmasius (1588–1653.), híres francia református jogász, filozófus és keleti nyelvész. 1632-ben Scaliger utódául hívták meg a leydeni egyetemre.

126. Sciences exactes = egzakt tudományok (pl. fizika, kémia, csillagászat, matematika), amelyek tisztán tapasztalati úton szerzik az ismeretet.

127. Ignorabimus = sohasem fogjuk megismerni. Du-Bois-Reymond (1818–1896.) híres berlini egyetemi tanár nagy feltűnést keltő természettudományos munkát adott ki, amelyben hét oly természettudományos kérdést sorolt fel, amelyekre a tudomány szerinte soha feleletet tudni adni nem fog.

128. Lásd a 27. számú jegyzetet; Kuyper itt arra céloz, hogy az agnoszticizmus azáltal, hogy minden természetfölötti igazság megismerésének lehetőségét tagadja, valójában halálosan megbénítja a maga bátor, szabad szárnyalásában a tudományt.

129. Lásd a 22. számú jegyzetet. A darwinizmus alapján felépített evolúciós elméletet ugyanis ma már az élet minden területére alkalmazták, és azt hitték, hogy ezzel minden kérdés meg van oldva.

130. Arminiánusok = remonstránsok. Lásd a 84. számú jegyzetet.

131. Kriminalistáknak nevezzük a büntetőjogászokat. Deterministák a büntetőjogban azok, akik tagadják az ember erkölcsi szabadságát, s vallják azt, hogy a gonosztevők szükségszerűleg, a természetüknél fogva követik a rosszat, és mást nem is tehetnek. Lombroso híres olasz pszichiáter, kriminológus (1836–1909.) külön elméletet állított fel erre vonatkozólag a született gonosztevőkről, akiknél a gonosztettek mindig megfelelő koponyaformával és bizonyos lelki jelenségekkel járnak együtt. Lombroso sokáig szocialista és istentagadó volt; később spiritiszta lett.

132. Szemipelagianizmus = félpelagianizmus. A predesztinációról, kegyelemről, szabadakaratról, bűnről szóló teológiai vitákban merült fel a szemipelagianizmus álláspontja. Augustinus, a nagy egyházatya ugyanis tanította a predesztinációt, az ember tökéletes romlott voltát, az isteni kegyelem feltétlen szükségességét az üdvösséghez s a szabadakarat elvesztését. Ezzel szemben híres ellenfele, Pelagius nem fogadta el a predesztinációt, tagadta a bűn egyetemes romboló hatalmát, a kegyelem feltétlen szükségességét, és vallotta a teljes sérthetetlen szabadakaratot. Ez a két álláspont ezerötszáz év óta szakadatlanul harcban áll egymással, s megpróbálták a kettőt kiegyeztetni egy középső álláspont hangsúlyozásával. Így született meg a szemipelagianizmus a középkorban, főleg Johannes Cassianus marseille-i apát (élt 400 körül) tanításában, aki szerint a bűn nem rontotta meg az embert teljesen, csak beteggé tette, szóval a kegyelemnek is kell segíteni az emberen, de az ember is tud valamennyire segíteni magán, s az üdvösség az Isten és ember közös munkája.

133. Szkotisták vagy scolisták alatt Duns Scotus híres, középkori franciskánus teológus követőit nevezzük. Erős ellenfelei voltak a tomistáknak, Aquinói Tamás követőinek (lásd a 111. jegyzetet).

134. Misztikusok alatt értjük általában az olyan vallásosságú embereket, akiknek vallásos élete mély titokzatosságokat kereső, érzelmes, visszavonuló, elmélyedő formában jelentkezik. A középkor a maga mély vallásosságával és kolostori életével különösen is alkalmas volt a misztikusok nevelésére. A miszticizmus minden vallásosság nélkülözhetetlen eleme. Veszedelmessé csak akkor válik, amikor a bibliát félretéve, a léleknek Istennel való kapcsolatát a Szentírás fölé is helyezi, s a lélek szubjektív érzéseit többre becsüli az Isten objektív kijelentésénél, amely számunkra a bibliában adatott. A leghíresebb misztikusok a német Eckehart mester (1260–1327), Tauler (1300– 1361.), Suso (1295–1366j s a holland Ruysbroek (1294–1381.).

135. Epikureusoknak nevezik Epikurosz görög filozófus (242–270. Kr. e.) tanítása nyomán ma azokat, akik a semmittevő jól élést s az érzéki élvezetet és gyönyörkeresést tartják az élet egyetlen céljának. Azonban ma már bebizonyított dolog, hogy bár Epikurosz nem volt élvhajhász ember, elvei azért a keresztyén morálra nézve veszedelmesek.

136. Teodicea (a görög theosz = Isten, dikaiosz = igaz, igazolt) jelenti Isten igazolását azzal a váddal szemben, hogy a világban levő rossznak és bűnnek Ő is oka. A teodicea tehát azt akarja bebizonyítani, hogy a bűn és gonoszság jelenléte a világban Isten bölcs, jóságos és igazságos gondviselésével harmóniában van.

137. Célzás a holland reformátusok hitvallása (Confessio Belgica) I. cikkelyének második pontjára.

138. A kálvinizmust és humanizmust tehát korántsem lehet annyira egynek venni, ahogy sokan nálunk teszik. A humanizmus ugyanis csak a földi élettel, a világgal, az átalános emberivel törődik; a kálvinizmus azonban mindig többet akar. A kálvinizmusban mindig benne van az elfogadható humanizmus, de a humanizmusban még nincs benne a kálvinizmus.

139. Caro vagy carne vale = "Isten veled, hús!" Ebből eredt a húshagyó kedd és a karnevál gondolata.

140. Exorcizmus = ördögűzés, hókuszpókusz.

141. Amikor ezt a munkát Kuyper 1898-ban írta, természetesen nem is álmodhatott oly hallatlan kegyetlenségekről, amilyeneket a világháború, a kommunizmus, a cseh, román, szerb megszállás stb. produkált. A Kuba-szigeti események és az örmény mészárlások ma már jelentéktelen kis epizódok ezekhez képest.