HARMADIK FELOLVASÁS A kálvinizmus és a politika. 2. Jegyzet 111.-123.
A felsőség mechanikusan kényszerítő tekintélye itt további magyarázatra nem szorul, hanem annál inkább az organikus-szociális tekintély. Ez organikus-szociális tekintély uralkodó jellege legfeltűnőbben a tudomány mezején vehető észre; Lombardus Sententiae és Aquinói Tamás Summa Theologica című műve egyik kiadásának bevezetésében írja a tudós tomista: [111] "Lombardus műve százötven évig uralkodott és Aquinói Tamást hozta létre, utána Tamás "Summá"-ja teljes öt századon keresztül kormányozta egész Európát (totam Europam rexit) és az összes utána jövő teológusokat ő nevelte." *( Editio Mique, Paris. 1841. Tom. I. praef. I. Ha büszke is ez a kijelentés, azért maga az eszme, ami itt kifejezésre jut, tökéletesen igaz. Olyan férfiaknak, mint Aristoteles és Plato, Lombardus és Tamás, Luther és Kálvin, Kant és Darwin, uralma századokra terjed. Mert a lángész szuverén hatalom, iskolát alkot, a lelkeket ellenállhatatlan erővel ragadja meg és az emberi élet egész alakulására mérhetetlen befolyást gyakorol. Mármost a lángész szuverenitása Isten adománya, egyedül az ő kegyelméből származik, senkinek alávetve nincs és egyedül Istennek felelős, aki ezt a zseniális szellemi túlerőt adományozta. Minden zseniális művész: pap a művészet templomában nem öröklés alapján, vagy íntézményszerűleg, hanem kizárólag Isten kegyelméből. És az ilyen művészek érvényesítik is maguk tekintélyét és hatalmát; magukat senkinek alá nem vetik, de uralkodnak mindenek felett, és művészi tehetségük túlsúlya előtt végre is mindenki meghajol. A személyiség szuverén hatalmáról ugyanezt lehet mondani. Személyi egyenlőség nincs. Mert vannak korlátolt eszű, szeretetnélküli emberek, kiknek életköre nem nagyobb, mint egy verébé, és vannak széles látókörű, imponáló jellemek, kik magasan szárnyalnak, mint a sas. Az utóbbiak között aztán ismét találunk néhány királyi jellemet, kik a maguk körében uralkodnak, tekintet nélkül arra, hogy meghajolsz-e előttük, vagy ellentállasz nekik, sőt ellentállás esetén a legtöbbször még erőteljesebben. És ugyanez a folyamat megy végbe az élet minden területén: a hivatalban, a gyárban, a börzén, a kereskedelemben, a hajózásnál, az emberszeretet és jótékonyság minden mezején. Mindenütt kitűnik, hogy egyénisége, talentuma és a körülmények által egyik hatalmasabb, mint a másik. Mindenütt uralom van, de olyan uralom, mely szervesen hat, nem állami felhatalmazás erejénél fogva, hanem az élet szuverenitásából kifolyólag.
Ezzel kapcsolatban és ugyanazon szerves túlsúly alapján az egyéni szuverenitás mellett az életkör szuverenitása is megszilárdul. Az egyetemnek tudományos hatalma van, a szépművészetek akadémiájának megvan a maga művészeti ereje, az ipar, technika képesség felett rendelkezik, a trade-union [112] munkaerő felett; és e körök, vagy testületek mindegyike tudatában van annak, hogy saját területén önálló ítéletre jogosult és erőteljes cselekvésre alkalmas. E szerves körök mögött s intellektuális, esztétikai és technikai szuverenitásuk mellett feltárul a család köre is a maga házasságjogával, házi békéjével, a nevelés és tulajdon jogával és a természetes fő ebben a körben is tudatában van annak, hogy a maga tekintélyét érvényesítheti, de nem azért, mert azt a felsőség engedi meg neki, hanem mert Isten ruházta azt reá. Az atyai hatalom magában a vérben gyökerezik és az ötödik parancsolat proklamálta azt. És végezetül említsük fel azt is, hogy városokban és falvakban a helyi együttélés is életkört formál, mely magából az élet szükségességéből ered, és azért a saját kebelében autonómnak kell lennie.
A szuverenitást tehát sokféle módon látjuk az egyéni életkörben érvényesülni, éspedig: 1. az egyéni élet szférájában a lángésznek és személyi túlsúlynak szuverenitása által; 2. az egyetemek, ipartestületek, társaságok stb. korporatív szférájában; 3. a család- és házasélet körében; 4. a községi élet autonomiájában.
Mármost egy szférában sem szabad a felsőségnek önhatalmúlag érvényesíteni a maga rendeléseit, hanem a beléjük teremtett élettörvényt respektálni kell. Isten ezekben a körökben éppoly szabadon uralkodik, mint ahogy hatalmát az állam körében a felsőség által gyakorolja. A felsőség, megkötve a saját megbízó levele által, Istennek ama megbízó leveleit sem ignorálhatja, változtathatja vagy tépheti széjjel, amelyek e körök életét szabályozzák. A felsőségnek Isten kegyelméből való szuverenitása itt, Isten akaratáért, egy éppen olyan isteni eredetű szuverenitás elől tér ki az útból. Sem a tudomány, sem a művészet, sem az ipar, sem a kereskedelem, sem a hajózás, sem a család, sem a községi élet nem kényszeríthető arra, hogy a felsőség kegyeihez alkalmazkodjék. Az állam nem lehet élősdi növény, mely minden más életet felszív magába. Az erdőben más törzsek között saját gyökérzettel kell helyét elfoglalnia, tehát az önállóan fejlődő életet a maga szent autonomiájában védelmeznie kell.
De hát azt jelenti vajon ez, hogy a felsőségnek semmi joga sincs ezekbe az életkörökbe belenyúlni? Távolról sem! Ez a három hivatása mindig megvan és megmaradt, hogy: 1. őrködjék az egyes körök között levő összeütközés elkerülése és egymás határainak tiszteletben tartása felett; 2. az egyes egyedeket és a gyengét az egyes körökben az erősebb túlkapásai ellen védelmezze; 3. az államban levő természetes egység egyensúlyának megőrzése végett az összességet a személyes és pénzbeli terhek közös hordozására kényszerítse. De a súrlódás és összeütközés veszélye éppen ezáltal áll elő. És a döntés itt sem lehet egyoldalúlag a felsőség kezében. Csak a törvény mutathatja meg itt minden egyesnek a jogát, és a polgárságnak saját vagyona felett való joga kell, hogy a felsőség hatalmi túllépésével szembeszálljon. És itt van a felsőség és a társadalmi körök szuverenitásának együttműködése számára az a kiindulási pont, amely szabályozását az alkotmányban találja meg. Kálvin ennek az alapján állította fel korának viszonyai szerint a magistratus inferiores tanát. [113] Rendi jog, városjog, céhek joga és még annyi más abban az időben, a saját kormányzó hatalommal bíró szociális "államok" kiépítésére vezetett, és ezeknek a magas felsőséggel való együttműködéséből állott elő a törvény, hogy a felsőség hatalmával való visszaélésnek ezzel lehessen ellentállni. Azóta ezek a viszonyok, melyek részben a hűbérrendszerből keletkeztek, mindenféle változáson mentek át.
Hatósági hatalommal ezek a rendek vagy testületek már nincsenek felruházva, most mindezeknek együttes helyébe a parlament, vagy a különböző országokban levő akárminő névvel is nevezett képviselet lépett, hogy a népjogok és népszabadságok mindenkiért és mindenki nevében, az államfelsőség segítsége mellett, vagy azzal szemben is, érvényesíttessenek. A külön körökben való védekezés helyett a közös védelemnek adtak helyet az emberek, hogy az államberendezés összetétele és munkája egyszerűbb, működése pedig gyorsabb legyen. De bármily alakot öltött is, alapjában a régi kálvini gondolat érvényesült, hogy a népnek minden rangban és rendben, minden körben és szférában, minden testületében és önálló intézményében egészséges, demokratikus értelemben vett, a törvény megállapítására törvényesen szabályozott befolyása legyen. [114] Különbség csak abban a fontos kérdésben van még, hogy megmaradjunk-e a jelenleg érvényben levő megoldás mellett, amely minden különleges jogot és szabadságot ez[en] egyéni szavazatjoggal helyettesített, vagy pedig tanácsos lesz-e mellé még egy korporatív szavazati jogot is helyezni, amely különleges védelemre is képessé tesz? Szervezkedésre való hajlam különösen a kereskedő- és iparoskörökben észlelhető, s nem kevésbé a munkások között; és különösen Franciaországból hallatszottak hangok, melyek szerint a szavazati jogot ezeknek a szervezeteknek meg kell adni. Én ezeket a törekvéseket, feltéve, hogy nem egyoldalúan alkalmaztatnak, részemről csak helyeselni tudom... Azonban nem szabad, hogy ezek a kítérések most engem itt feltartóztassanak. Mert főcélom annak a felmutatása volt, hogy a kálvinizmus azáltal, hogy az Istentől nyert jogot és szuverén tekintélyt a szociális életkörökben is elismeri, hogyan tiltakozik az állam mindenhatósága ellen, mintha a fennálló törvényen kívül és felett más jog nem volna, és hogyan tiltakozik ugyanúgy az abszolutizmus dölyfössége ellen is, mely más alaptörvényszerű jogokat, mint fejedelmi kegyből folyókat, nem ismer. Ez a három irányzat, melyet a feltámadó panteizmus oly vészthozóan ápolt, polgári szabadságunk halálát jelenti, és a kálvinizmusé a dicsőség, hogy ennek az abszolutisztikus áramlatnak gátat vetett, de nem a nép erejére, sem az emberi nagyság tévhitére, hanem a polgári társadalom jogaira és szabadságára való hivatkozással; levezetve ezt ugyanabból a forrásból, melyből a felsőség magas tekintély-e folyik, ti. Isten abszolut szuverenitásából. Ebből az egyetlen forrásból árad ki az egyéni, családi és minden más szociális életkörben való szuverenitás éppen úgy, mint az állami legfőbb tekintélyé. Azért mindkettőnek meg kell egymást érteni és mindkettőnek ugyanaz a kötelessége, hogy a saját tekintélyét megvédelmezze és azt Isten felségének szolgálatába állítsa. Egy oly nép, amely a családi élet jogait, vagy egyetem, amely a tudomány jogát a felsőség beleavatkozásanak engedi zsákmányul, éppúgy bűnös Isten előtt, mint az a nemzet, amelyik a felsőség jogán erőszakot követ el. Így hát a szabadságért való küzdelem nemcsak megengedett dolog, hanem mindenkinek a maga körében kötelessége is, de nem úgy, mint a francia forradalomban, hogy Istent mellőzzük és a Mindenható trónjára az embert helyezzük, hanem úgy, hogy minden embert, a hatóságokat is beleértve, a mindenható Isten felsége előtt való mély meghajlásra kötelezünk.
Felolvasásom harmadik vagy utolsó részében még egy igen kényes kérdésről kell szólnunk, ti. arról, hogy az egyház szuverenitása az államban miként ítélendő meg. Kényesnek nevezem ezt a kérdést; nem mintha az arra adandó feleletre vonatkozólag kétségeskedném, sem pedig, mintha önöknek e felelethez való hozzájárulásában kételkedném. Ami engem egyénileg illet, én már negyedszázaddal ezelőtt jelszóul választottam azt, hogy: "szabad egyház szabad államban" és kemény harcokban ennek lobogóját mindig magasan tartottam. Azonban a konfessziónkban levő erre vonatkozó hitcikket revideálni kell. E kérdés kényes volta pedig máshol keresendő, így pl. Servet máglyájának fölállításában; a presbyteriánusoknak az independensek ellen való fellépésében, [115] a szabad istentiszteletek fölállításában és a "civil disabilities"-ben, [116] amely magában Hollandiában is évszázadokon keresztül alkalmaztatott a római katolikusokkal szemben. Hitvallásunknak kényes volta abban a tételében rejlik, amelyik a felsőségre azt a feladatot rója, hogy "minden bálványimádást és hamis vallást eltávolítson és kiirtson" [117]. Kényes volta Kálvinnak és utódainak azon közös és egybehangzó felfogásában rejlik, amely a felsőségnek a vallás dolgaiba való beleavatkozását egyenesen szükségesnek tartja. És kényes volta még erősebben nyilvánul abban az el nem tagadható tényben, hogy nem ritkán baptisták és remonstránsok [118] voltak azok, kik a szabad egyház elvét, ezelőtt háromszáz évvel, a kálvinizmussal szemben védelmezték. Ez alapon nagyon kézenfekvő tehát az a vád is, hagy mi a vallás szabadrágáért harcolva, nem a kálvinizmus érdekében vesszük fel a keztyűt, hanem éppen homlokegyenest a kálvinizmussal szemben haladunk.
Hogy egy ezt a nehéz vádat elhárítsam, azt a szabályt helyezem előtérbe, hogy egy rendszer különös jellege nem abból a tulajdonságából ismerhető meg, ami más megelőző rendszerekkel közös, hanem abból, ami azt más rendszerektől megkülönbözteti. A felsőségnek az a hivatása, hogy minden hamis vallást és bálványimádást kiirtson; még Nagy Konstantintól datálódik, és azoknak a borzasztó üldözéseknek volt visszahatása, amiket a császári trónon a názáretiek szektájával szemben pogány elődei folytattak. Azóta ezt az irányzatot minden római teológus védte és minden keresztyén fejedelem alkalmazta. Hogy ez az irányzat az igazságot képviselte, az Luther és Kálvin idejében általános felfogás volt. Az összes nevezetes teológusok, legelöl Melanchtonnal, Servet máglyáját helyeselték, és az a lipcsei vérpad, amelyet egy szigorú kálvinista férfiú, Krell számára állítottak fel, lutheránus oldalról sokkal súlyosabb jellegű eset volt. De ha meggondoljuk azt, hogy a reformáció századában a vérpad és máglya áldozatait tízezrével a reformátusok szolgáltatták, (a római és lutheránus részről való mártírokat hamar meg lehetne számlálni), durva és messzeható méltánytalanság az, hogy mint "crimen nefandum"-ot [119] folyton és mindig ezt az egyetlen Servet-máglyát vetik a szemünkre. Mindamellett magam is nemcsak nagyon sajnálom, de feltétlenül el is ítélem ezt az egyetlen máglyát is. De nem mint a kálvinizmus egy speciális jellemvonásának gyakorlati érvényesülését, hanem úgy, mint egy százados irányzat fatális megnyilatkozását, amit a kálvinizmus már itt talált, amiben felnőtt és amitől megszabadulni nem tudott. Ha azonban ezzel szemben azt akarom tudni, hogy mi folyik a kálvinizmus lényegéből, akkor a kérdést egészen másként állítom fel. Azt kell belátni és megismerni, hogy mikor ez a rendszer a vallás dolgaiban való eltéréseket a felsőség büntető igazságszolgáltatása alá helyezi, egyenesen abból a meggyőződésből cselekszik, hogy Krisztus egyháza e földön csak egy alakban és egy intézményben valósulhat meg. Szerinte csak ez az egyház volt Krisztus igazi egyháza és minden, ami attól eltért, az egy igaz egyházzal szembenálló, ellenséges jellegű irányzatnak tekintetett. A felsőségnek tehát nem kellett ítélni, sem választani, sem határozni. Krisztusnak csak egy egyháza volt a földön, és szakadás, eretnekség, szekták ellen ezt az egyetlen egyházat kellett védelmezni. Ha azonban ez az egy egyház darabokra tört, ha megengedjük azt, hogy Krisztus ezen egyháza különböző országokban, sőt egy és ugyanazon országban is különböző alakzatokban, intézmények sokféleségében jelentkezhetik, akkor a látható egyház egységével bukik mindaz, mi abból folyt. Ha már most nem tagadható az, hogy a kálvinizmus az egyház egységét tényleg megszüntette, s hogy épen a kálvinista országokban a mindenféle alakzatoknak gazdag sokfélesége lépett fel, akkor erre nézve az igazi kálvinista jellemvonás nem abban keresendő, amiben egy ideig a régi rendszert utánozta, hanem abban, ami saját gyökérzetéből, mint új dolog nőtt ki. És az eredmény tényleg még most háromszáz év múlva is, azt tanítja, hogy amíg a túlnyomólag róm. kat. országokban, sőt még a dél-amerikai köztársaságokban is a római egyház, a lutheránus országokban pedig a lutheránus egyház államegyház volt és az ma is: addig a szabad egyház kizárólag a kálvinizmus áramlatába került országokban, úgymint Svájcban, Hollandiában, Angliában, Skóciában és az észak-amerikai Egyesült Államokban virult fel. Római kat. országokban a látható és láthatatlan egyház azonosítása a pápai egység alatt még fennmaradt. Lutheránus országokban a "cuius regio, eius religio" [120] elve által az udvari konfesszió szörnyű módon országos konfesszióvá tétetett, a reformátusokkal pedig szigorúan bántak el, mint száműzötteket kiutasították s mint Krisztus ellenségeit gyalázták, Lipcsében egyenesen halálra ítélték. Ellenben a kálvinista Hollandiában minden hitéért üldözött menedékhelyet talált, még a zsidókat is vendégszeretőleg fogadták, a martinisták (lutheránusok) becsületben voltak, a mennoniták [121] virultak, sőt a remonstránsoknak és a róm. katolikusoknak is egyházaik voltak. Az independensek Angliából száműzve Hollandiában szabad földre léphettek, és ugyanabból a Hollandiából vitorlázott ki a Mayflower, hogy "a pilgrim-father"-eket [122] új hazájukba átvigye.
Nem kibuvót keresek tehát én, mert amikre hivatkozom, mind történeti tények; itt csak megismétlem újra, amit fentebb mondtam, hogy ti. nem abban keresendő a kálvinizmus jellemének mély alapvonása, amit a múltból áthozott, hanem abban, amit újat alkotott. Megszívlelendő az is, hogy a lelkiismeret szabadságát az inkvizícióval szemben kezdettől fogva kálvinista teológusaink és jogászaink védelmezték. Róma nagyon is jól átlátta azt, hogy a lelkiismeret szabadsága az egyház egységének fundamentumát bontja meg, azért szembeszállott vele. De megfordítva viszont azt is be kell ismernünk, hogy a kálvinizmus akkor, amikor a lelkiismeret szabadságát elismerte, a látható egyház egységét elvben fel is adta. Mihelyt egy és ugyanazon nép kebelében az egyik fél hitvallás tekintetében a másikkal került szembe, a szakadás ténnyé vált és semmiféle orvosság azon többé nem segített. Már 1649-ben kimondották, hegy a hit miatt való üldözés: "szellemi gyilkosság, a lélek meggyilkolása, maga az Isten ellen való őrjöngés, a bűnök legborzasztóbbika volt." És hogy Kálvin maga, ha nem is jutott még arra a tiszta konklúzióra, de a praemisszumát ennek a konklúziónak már aláírta, kitűnik a római kat. keresztség elismeréséből, azután ama kijelentéséből, hogy az ateistával szemben még a római katolikus is szövetséges társunk, továbbá a lutheránus egyházak fenntartás nélkül való elismeréséből és részben abból a tételes nyilatkozatból, hogy: Scimus tres esse errorum gradus, et quibusdam fatemur dandam esse veniam, aliis modicam castigationem sufficere, ut tantum manifesta impietas capitali supplitio plectatur. Azaz: "A keresztyén igazságtól háromféle eltérés lehetséges, úgymint lényegtelen, amit el lehet hallgatni; mérsékelt, mit kisebb büntetéssel helyre lehet hozni; és megátalkodott istentelenség, amit keményen kell büntetni." Elismerem, hogy még mindig kemény nyilatkozat ez is, de mégis olyan, melyben a látható egyház elvileg feláldoztatott; ahol pedig az egység felbomlik, ott a szabadság napja önmagától jő fel.
Az egyház érintetlen egysége kezdettől logva azon meggyőződésen alapszik, hogy a hitvallás, melyet elfogadtak, az igazságról való abszolút vallástétel; és ettől a megtévesztő káprázattól keletkezése stádiumában a kálvinizmus sem tudott megszabadulni. De miként az egyház egységének megbontása által minden egyes hitvallás relatív jellegének önként napvilágra kellett jönnie, úgy a kálvinizmus is, belátásunk korlátoltságát az igazságról való vallástételnél is, az egyházalakzatok sokféleségének lehetővé tétele által nyilvánosságra hozta.
Ennyit a tényekről; s most már magát az elméletet szólaltassuk meg, a felsőségnek a lelki dolgokban való hivatását a következő sorrendben vizsgálva, úgymint: 1. Istennel, 2. az egyházzal és 3. az egyes személyekkel szemben. Ami az első pontot illeti, a felsőség mindig "Isten szolgája" volt és marad. Istent, mint legfőbb főurát kell elismernie, akitől hatalmát nyeri. Istennek kell szolgálnia úgy, hogy a népet Ő törvényei szerint kormányozza. Az istenkáromlással, mikor az különösen Isten felsége kigúnyolásának határozott jellegét ölti fel, szembe kell szállnia. Isten legfőbb hatalma elismerésének azáltal adja jelét, hogy nevéről az alkotmányban vallást tesz, a nyugodalom napját megszenteli, imádkozó és hálaadó ünnepeket tartat, hogy Isten áldását és oltalmát az egyházak részére kikérje. Hogy pedig az ő szent törvényei szerint kormányozhasson, minden hatósági személy kötelezve van Isten jogait az ő igéjében és a természeti törvényben kutatni, de nem azért, hogy valamely egyház határozatának vesse magát alá, hanem hogy azt a világosságot nyerje meg, amelyre Isten akaratának megismerése céljából szüksége van. Ami pedig az istenkáromlást illeti, a felsőségnek ezt megakadályozó joga a mindenkivel veleszületett istenfogalmon alapul. Kötelessége pedig abból a tényből származik, hogy Isten minden népnek legfőbb királya. De éppen azért az istenkáromlás ténye csak akkor veendő bebizonyítottnak, amikor kitűnik, hogy valaki Istennek a népek feletti uralmát bűnös vakmerőséggel szándékosan akarja kigúnyolni. Amit ilyenkor büntetnek, az nem a vallásos tévelygés, sem a hitetlen érzület, hanem annak az államjogi alapnak megtámadása, melyen mind az állam, mind a felsőség együtt nyugoszik. Itt azonban nagy a különbség az államok között, aszerint, hogy azokat abszolút egyeduralkodó, vagy alkotmányosan több ember, vagy végül a még szélesebb köztársasági alapon álló parlament kormányozza. Az abszolút uralkodónál a tudat és a személyes akarat egy, tehát ez az egy személy van hivatva arra, hogy személyes belátása alapján Isten törvényei szerint kormányozzon. Ha pedig ezzel szemben sokaknak tudata és sokaknak akaratnyilvánulása hat össze, akkor az egység veszendőbe megy, és sokaknak Isten rendeléseibe való szubjektív belátása csak közvetve kormányozhat. De akár egyetlen személy akaratnyilvánulásával, akár sokaknak szavazás útján létrejött határozatával legyen is dolgunk, a fődolog az, hogy a felsőség önállóan ítél és önállóan határoz, nem mint az egyház függeléke, sem pedig, mint az egyház szócsöve. Az államterület maga is az Úrnak felsége alatt áll. Ezen az államterületen tehát Istennel szemben önálló felelősség van érvényben. Nem úgy áll tehát a dolog, hogy az egyház öröksége megszentelt terület, az azon kívül fekvő államterület pedig profán, hanem úgy, hogy mindkettő, az egyház és állam, de mindegyik a saját területén, Istennek kell, hogy engedelmeskedjék és az Ő dicsőségét szolgálja. Ennek elérésére pedig az szükséges, hogy mindkét területen Isten Igéje uralkodjék, az államterületen azonban egyedül a hatalommal felruházott egyének lelkiismerete által. A legmagasabb követelmény természetesen mindig az marad, hogy minden népek keresztyéni alapon kormányoztassanak, azaz amaz alapelvek szerint, melyek az államvezetésre vonatkozólag Krisztustól erednek, de amelyeket megvalósítani soha másként nem lehet, csakis a hatalmon levő egyének szubjektív meggyőződése által, és annyiban, amennyiben azok a keresztyénségnek az államkormányzásra vonatkozó elveit ismerik és alkalmazzák is.
Egészen más természetű a második kérdés, hogy ti. az egyház és felsőség közötti viszonynak milyennek kell lenni. Ha Isten akarata az lett volna, hogy ez a látható egyház mindig egy alakzatban maradjon, akkor erre a kérdésre egészen más feleletet adnánk, mint így. Hogy kezdetben egységre törekedtek, az természetes. A vallás egységének a népéletre nagy vonzóereje van és a kétségbeesésnek ama dühöngése fölött, amellyel Róma a 16-odik században a hit egységének megtartásáért harcolt, csak a kislelkűség bosszankodhatik. Az is érthető, hogy ez az egység kezdetben erős, ép volt. Minél alsóbb fokán áll valamely nép a fejlődésnek, annál kevesebb a gondolkozásmódban való különbség. És csakugyan a fejlődés majdnem minden népnél egységes vallással kezdődik. Amint azonban a fejlődés folyamán az individuális élet erőben nyer, egészen természetes, hogy az egység bomlik és a sokféleségnek, mint gazdagabb életfejlődésnek elodázhatatlan követelménye érvényesül. És így állunk most már az előtt a tény előtt, hogy a látható egyház szétesett és a látható egyház egységét többé egy országban sem lehet fenntartani. Mármost a dolgok ilyetén állapotában mi a felsőség hivatása? Joga van-e vajon – mert a kérdés ezen fordul meg – ítéletet alkotnia arról, hogy a sok egyház közül melyik az igazi és ezt a többivel szemben védeni, vagy pedig a felsőségnek a saját ítélet alkotásától óvakodnia kell, és mindeme vallásközösségek sokféleségének komplexumában Krisztus egyháza földi kijelentésének egészét kell látnia? Kálvinista szempontból kiindulva csakis az utóbbi értelemben kell dönteni; de nem hamisan felfogott semlegességből, sem pedig azért, mintha előtte az igaz vagy nem igaz mindegy volna, hanem azért, mivel a felsőség, mint ilyen, nélkülözi azokat a feltételeket, melyeknél fogva ítéletet nyilváníthatna, és mert minden erre vonatkozó ítélet az egyház szuverenitását igen közelről érinti. Mert máskülönben, ha ti. a felsőség abszolút egyeduralkodó, a lutheránus fejedelmek "cuius regio eius religio"-ját kapjuk vissza, ami ellen pedig kálvinista oldalról mindig küzdöttek; vagy pedig, ha a felsőség hatalma személyek sokaságán nyugoszik, akkor a szavazás eredménye szerint ma igaz egyháznak fogják tartani azt, amely tegnap még hamis volt, és az államkormányzás minden folytonossága veszendőbe megy. Így történt, hogy a kálvinisták a lutheránus teológusoktól eltérőleg a szabadságért, azaz az egyháznak a maga belső ügyeiben való szuverenitásáért oly büszkén és férfias bátorsággal küzdöttek. Az egyháznak Krisztusban megvan a maga saját királya és az államban nem a felsőség engedélye alapján, hanem "jure divino" [123] lép fel. Megvan saját szervezete, megvannak a saját tisztséget viselői, tehát saját képessége is arra, hogy igazság és hazugság között különbséget tudjon tenni. Az ő és nem a felsőség joga az igaz egyház ismérveit megállapítani és saját hitvallását, mint az igazságról szóló vallástételt proklamálni. Ha más egyházak eközben szembe jutnak vele, úgy velük a szellemi harcot szellemi és szociális fegyverekkel ő vívja meg és tagadja bárkinek, és így a felsőségnek is a jogát arra, hogy különböző intézmények felett hatalmat gyakoroljon, valamint azt is, hogy ő és mellékalakzatai között ítélkezési joggal bírhasson. A felsőség kezében a kard van, amelyik sebez, és nem a szellem fegyvere, amely lelki dolgokban dönt. Azért a kálvinisták mindig is tagadták azt, hogy "patria potestas"-a lehetne. Bizonyos, hogy egy családapa családjában a vallást is szabályozza. De mikor a felsőség fellépett, a család nem tűnt el, hanem megmaradt, úgyhogy a felsőségnek osztályrészül csak bizonyos határok közé szorított feladat jutott, amelyet úgy az embernek a saját körében való, mint a Krisztus egyházának szuverenitása is nem kis mértékben korlátoz.
Azonban mégse legyünk túlságos puritánok e tekintetben és ne vonakodjunk Európában a történeti állapotok utóhatásával számolni. Mert egészen más dolog szabad földön új házat építeni és ismét más valamely fennálló épületet átalakítani. Ez azonban egyáltalában nem dönti meg azt az alapelvet, hogy a keresztyén egyházak komplexumában a felsőségnek Krisztus földi egyháza sokalakzatú kinyilatkoztatását kell tisztelni, hogy a szabadságot, azaz a Krisztus egyházának szuverenitását, ezeknek az egyházaknak saját területén tiszteletben kell tartani; hogy az egyházak akkor virulnak legjobban, ha a felsőség engedi őket a saját erejükből élni, hogy tehát sem az orosz cár cezaropápiáját, sem az államnak, mint Róma tanítja, az egyház alá való alárendeltségét, sem a lutheránus jogászok "cuius regio, eius religio"-ját, sem a francia forradalom vallástalan közönyös álláspontját, hanem egyedül a "szabad egyház szabad államban" jelszót kell tiszteletben tartani. Oly álláspont ez, amely két követelményt von maga utám az egyik az, hogy a felsőség mindenben, ami a vallást illeti, az egyházat, mint érdekeltet hallgassa meg; és a másik az, hogy a felsőség polgári háztartásában a saját útján haladjon és ne engedje meg, hogy valamely vallásos párt akár a monogámiát, akár a polgári jogrend bármelyik pontját illetőleg, az állam törvénye ellen szociális tényekkel törjön. Az állam és egyház szuverenitása egymás mellett állanak, egymást kölcsönösen határolják és korlátozzák.
Egészen más természetű az a kérdés, amit utóljára említettem, nevezetesen a felsőség hivatása az egyes személyek szuverenitásának kérdésében. E felolvasásnak már második részében utaltam arra, hogy a felnőtt embernek is van személyi életköre és saját körében rejlő szuverenitása. Ez alatt most nem a családját értem. Mert hiszen az már több személy szociális összeköttetése. Amit én gondolok, azt Weitbrecht professzor így fejezi kí: "Lelkiismereténél fogva mindenki király, szuverén, mert minden felelősség felett áll." (Weitbrecht: Woher und wohin? 1877. p. 103.), vagy amit dr. Held hasonló tartalommal így formulázott: "Bizonyos tekintetben minden ember "supremus," vagy szuverén lesz, mert minden embernek bírnia kell egy szférával s tényleg bír is, melyben a legfőbb..." (Held: Verfassungssystem I. p. 234.). Reámutatok erre, de nem azért, mintha a lelkiismeret jelentőségét túl akarnám becsülni, mert aki a lelkiismeretet Istennel és az ő igéjével szemben is szabaddá akarja tenni, azt úgy tekintem, mint ellenséget, nem pedig, mint szövetséges társat. Ez azonban nem akadályoz meg engem abban, hogy a lelkiismeret szuverenitását, mint minden személyes szabadság palládiumát, abban az értelemben védelmezzem, hogy a lelkiismeretnek ember soha és egyedül csak Isten áll felette. Azonban a lelkiismeret egyéni szabadságának szükséglete nem érezteti magát mindjárt. A gyermekben pl. nem, csak a felnőtt férfiúban szólal meg az nyomatékkal; fejletlen népeknél még szunnyad, csak a műveltség magas fokára emelkedett népeknél ellenállhatatlan. Érett, gazdag fejlettségű férfiú inkább önkéntes száműzetésbe megy, magát inkább bebörtönözteti, vagy életét hozza áldozatul, mintsem hogy lelkiismeretének fóruma előtt kényszert tudna eltűrni. És az inkvizíció ellen mélyen gyökeret vert amaz ellenszenves érzés, ami annyi hosszú évszázad folyamán ki nem halt, szünet nélkül abból a tudatból eredt, hogy annak gyakorlata az emberben az embert sértette és gyalázta meg. Ebből most már a felsőség részére kettős kötelezettség folyik: az első az, hogy a lelkiismereti szabadságot az egyházzal is tiszteletben tartassa, a második pedig az, hogy a szuverén lelkiismeretnek ő maga Is kitérjen az útjából. Ami az elsőt illeti, az egyház szuverenitása a szabad egyéniség szuverenitásában természetszerű korlátozását találja. És, mint a saját területén szuverén, mindarra vonatkozólag, mi e területen kívül él, semmi mondanivalója sem lehet; ahol pedig az ezzel való harc közben hatalmi túllépés történik, ott minden egyes polgár kérése, amikor az védelemért a felsőséghez fordul, tekintetbe veendő. Az egyház nem kényszeríthető arra, hogy valakit, akit köréből el akar távolítani, tagjául tűrjön, viszont egy állampolgár sem kényszeríthető arra, hogy olyan egyházban maradjon, amelyet lelkiismeretének ösztönzéséből el akar hagyni. Azonban amit a felsőség az egyháztól követel, azt a gyakorlatban neki is meg kell valósítani és a lelkiismereti szabadságot, mint minden embert megillető elsőrendű jogot, minden egyes polgár számára el kell ismernie. Hősies küzdelembe került ezt a minden emberi szabadságok legmélyebbikét a zsarnokságtól kiküzdeni, és az embervérnek egész árja folyt el, amíg ezt az emberiség ki tudta vívni; de éppen azért a reformációnak minden fia atyáinak becsületét dobja el, ha a mi szabadságaink palládiumáért kitartással s a legkisebb megalkuvás nélkül nem harcol. A felsőségnek tehát éppen azért, hogy emberek fölött uralkodhassék, emberi lényünknek e legmélyebben fekvő erkölcsi erejét feltétlenül érintetlenül kell hagynia. Az a nemzet, amelynek polgáraiban a lelkiismeret ereje meggyengült, saját nemzeti ellenálló erejében gyengült meg ezáltal.
És ha én most már teljes mértékben el is ismerem azt, hogy atyáink mindazokat a következményeket, amelyek a lelkiismeret szabadságából a prédikálás és az istenimádás szabadságára vonatkozólag folytak, elméletben még nem is látták és nem is sejtették oly tisztán és ha jól tudom is azt, hogy még azt a kétségbeesett kísérletet is megkockáztatták, hogy cenzúra és könyvkiadási tilalom által a nekik nem tetsző irodalmat megrendszabályozzák, mégis mindez nem szünteti meg azt a tényt, hogy a gondolat beszédben és nyomtatásban való szabad nyilvánításának elve gyakorlatilag először a kálvinista Hollandiában jutott diadalra, hogy akit másutt ezért üldöztek, az a gondolat- és könyvnyomtatás szabadságát először kálvinista talajon élvezhette, hogy tehát amit a lelkiismereti szabadság zárt magában, annak logikai fejleményét, valamint magát a lelkiismereti szabadságot is a kálvinizmus ajándékozta a világnak. Mert igaz ugyan, hogy római katolikus országokban a szellemi és politikai despotizmus bukását egyszer s mindenkorra a francia forradalom idézte elő, s ennyiben hálásan kell elismerni, hogy a szabadság ügyét előre vitte; de aki a történelemben utánanéz annak, hogy Franciaországban a guillotine addig meg nem pihent, míg a másként gondolkozókat mind ki nem irtotta; aki visszaemlékszik arra, hogy Párizsban a római katolikus papokat, mert vonakodtak szentségtelen eskü által lelkiismeretükön erőszakot tenni, mily kegyetlenül és kímélet nélkül mészárolták he, vagy aki, mint magam is, tapasztalatból ismeri azt a szellemi zsarnokságot, amit az európai liberalizmus és konzervativizmus azokkal szemben gyakorol, kik más utakat választottak: az mégis csak érzi, hogy az a szabadság és ez, amelyről mi itt beszélünk, két különböző dolog.
A francia forradalomban szabadságot élvez a kisebbség azért, hogy a hitetlen többség kijelentéseire áment mondjon; a kálvinizmusban szabadságot élvez a lelkiismeret, hogy mindenki szívének sugallata szerint Istennek szolgálhasson.
Jegyzetek
111. Tomizmusnak nevezzük a római katolikus teológia leghatalmasabb irányát, amely Aquinói Tamásnak, a legnagyobb középkori katolikus teológusnak követésében áll. XIII. Leó pápa 1879-ben őt tette a róm. kat. egyház hivatalos teológusává. Az ő szellemében tanítanak ma az egész világon a róm. kat. teológusok.
112. Trade unions = munkás szakegyesületek vagy munkáspáholyok, szakszervezetek.
113. Magistratus inferiores = közbeeső hatóságok. Kálvinnak egyik nagyfontosságú gondolata az, hogy a felsőség és a nép között közbeeső hatóságok legyenek, amelyek az összekötő szolgálatot végzik. Ez a gondolat a magja a mai értelemben vett modern alkotmányos parlamentarizmusnak is. A kálvinista politika egyik szép gondolata.
114. Ez a gondolat óriási jelentőségű a modern politikai élet alkotmányos és demokratikus fejlődésére vonatkozólag. A kálvinizinusé itt is a dicsőség, hogy ezt megértette és a modern politikai életbe belevitte.
115. Kuyper itt arra céloz, hogy a régi kálvinizmus még nem ismerte a "szabad egyház szabad államban" elvét, hanem a református vallást, ahol lehetett, államvallássá kívánta tenni. A holland hitvallás is azt mondja, hogy a hamis vallások ellen a református felsőségnek fel kell lépni.
116. Civil disabilities = szó szerint polgári alkalmatlanság, jelenti az angol törvények amaz intézkedését, hogy államhivatalt Angliában sokáig csak az anglikán vallásúak viselhettek. Ezzel van összefüggésben a híres Test-acta törvény is 1673-ból, II. Károly idejéből, amely szerint minden állami hivatalnoknak ki kellett jelenteni, hogy a királyt egyházi főnek elismeri, s a róm. kat. átlényegülési tanban nem hisz. Ez a törvény 1829-ig volt érvényben, s a protestáns dissentereket, puritánokat, baptistákat, stb. is sújtotta.
117. Idézet a holland reformátusok hivatalos hitvallásából, az ún. Confessio Belgica híres XXXVI. cikkelyéből.
118. A remonstránsokra nézve lásd a 84. jegyzetet. Mint kisebbségben levő vallásfelekezet, természetesen helyzetüknél fogva előbb voltak kénytelenek a vallásszabadság, a szabad egyház nagy jelentőségét felismerni. Magyarországon mi is ezért küzdöttünk, Erdélyben azonban, ahol egy ideig uralkodók voltunk, mi is kísértésbe estünk.
119. Crimen nefandum = kimondhatatlan, szörnyűséges bűn.
120. Cuius regio, eius religio = Akié az ország, azé a vallás. Az a szerencsétlen lutheránus elv, amely főleg a reformáció korában uralkodott, s a tartalma az volt, hogy minden egyes fejedelem maga szabta meg, hogy országában mi legyen az uralkodó vallás. Aki a fejedelem vallását nem követte, házát, vagyonát, szülőföldjét el kellett hagynia, s mint száműzöttnek kivándorolnia.
121. A mennoniták Menno Simonnak (1492–1559.) követői, az anabaptisták legcsendesebb, legszelídebb utódai. A gyermekkeresztséget elvetik, csak felnőtteket keresztelnek, s a felebaráti szeretet munkáit óriási mértékben gyakorolják.
122. Lásd a 13. számú jegyzetet. A hazájukból kiüldözött puritánok ugyanis, mielőtt Amerikába vándoroltak volna, egy ideig Hollandiában Leyden városában találtak menedéket. Onnan indultak el azután Amerikába, hogy ott a kálvinizmus minden értékét kivirágoztassák.
123. Jure divino = isteni joggal.
|