HARMADIK FELOLVASÁS.

A kálvinizmus és a politika.

Harmadik felolvasásommal elhagyom a vallás mezejét és az állam területére térek át. Az a tévhit, mintha a kálvinizmus kizárólag csak egyházi és dogmatikai mozgalmat képviselne, elvi és tárgyi cáfolatát itt találja meg. A kálvinizmus vallási indító ereje, éppen azért, mert nemcsak ágakat metszett és a törzset tisztította, de mert egészen az élet gyökeréig hatott: a politikai együttélésnek is sajátos alapgondolatát teremtette meg. Hogy ennek így kellett történnie, az mindenki előtt világos, aki be tudja látni, hogy semmiféle politikai rendszer uralomra nem juthat, mielőtt bizonyos vallásos nézetben alapot nem talált; hogy pedig ez a kálvinizmussal is így volt, kitűnik abból a politikai átalakulásból, amelyet az a politikai szabadság három történelmi országában, Hollandiában, Angliában és Amerikában mindenki szeme láttára előidézett. Minden szakbeli történetíró versenyezve igazolja Bancroft Bancroft: Hist. of the United States from the discovery of the united States. 15-th ed. Boston. 1853. I. 464.

ítéletét, amely szerint "a buzgó kálvinista egyúttal a szabadságnak is rajongó bajnoka volt, mert a népek felszabadításának erkölcsi küzdelmében hitvallása mintegy alkotórésze volt a hadseregnek és leghűségesebb szövetségese volt a csatatéren is". Amit Groen van Prinsterer [94] úgy fejezett ki, hogy: "alkotmányos szabadságunknak forrása és záloga a kálvinizmusban rejlik". Hogy a kálvinizmus az államjogot először Nyugat-Európában, azután két világrészben, majd lassanként minden művelt népnél új vágányokra terelte: azt, ha a nyilvános közvélemény talán nem is, de minden tudományos búvárlat bizonyítja. Ámde annak a célnak elérésére, amit magam elé kitűztem, magának e fontos ténynek konstatálása még nem elég. Hogy meggyőződést ébresszek és hogy a kálvinizmus befolyását államjogi fejlődésünk jövőjére nézve is megelevenítsem, szükséges megmutatnom azt, hogy a kálvinizmus miféle politikai alapgondolatoknak nyitott utat és hogy ezek a politikai eszmék a kálvinizmus vallási gyökerével micsoda összefüggésben vannak.

A kálvinizmus alapelve a Szentháromság-egy-örök-Isten tökéletes felsősége (szuverenitása) [95] minden teremtett élet felett, akár látható, akár láthatatlan legyen az. Ezért nem ismer a földön mást, csak leszármazott szuverenitást, éspedig háromfélét, úgymint 1. az államban, 2. a társadalomban és 3. az egyházban megnyilvánuló szuverenitást. Engedjék meg azért, hogy az itt szükséges bizonyítást előterjesszem, miközben ezt a három levezetett szuverenitást, úgymint: 1. az államban levőt, 2. a nép életében levőt és 3. a Krisztus földi egyházában levőt, egymás után fogom vizsgálni.

Lássuk hát először a szuverenitást abban a politikai körben, amit államnak neveznek. És itt mindjárt el kell ismerni, hogy az államok alkotására indító ösztön az ember szociális természetéből ered; azért nevezte már Aristoteles az embert zóon politikon-nak (Társas lény). Isten az embereket egymástól független, egymás mellett szabadon álló individuumoknak is teremthette volna. Mint ahogy Ádám külön teremtetett, úgy a másodikat és a harmadikat és így tovább minden embert külön életre hívhatott volna önmagában is. De nem úgy történt. Az ember embertől születik, és így a születés erejénél fogva az egész emberi nemzetséggel szervesen függ össze. Akárhány millióra vagyunk is szétesve, azért együtt egy emberiséget formálunk, és nemcsak azokkal, akikkel most élünk, hanem mindazokkal a nemzedékekket is, amelyek már mögöttünk vannak s majd utánunk jönnek. Egész emberi nemzetségünk egyetlen vérből származik. Az az állameszme tehát, mely a földet világrészekre és minden világrészt darabokra oszt, ezzel természetesen nincs összhangban. Az emberiség szerves egysége csak akkor tűnnék ki teljesen, ha az egész világot egy birodalom ölelné át, és ebben az egy világbirodalomban az egész emberiség szervesen élne együtt. Mert ha a bűn, mint bontó erő, az emberiséget részekre nem választja, az emberiség egységét semmi szét nem törte, meg nem zavarta volna. És a Nagy Sándorok és Augustusok és Napóleonok hibája nem az volt, hogy egy világbirodalom gondolata kábította el őket, hanem az, hogy ezt az eszmét egy, a bűn által darabokra tört világban akarták megvalósítani. A szociáldemokrácia internacionális kozmopolitisztikus törekvése a maga egységgondolatával szintén nagy ideál, amely megragad bennünket, bár elérhetetlen, amennyiben ezt a szent és magas ideált már most, ebben a bűnös világban akarják megvalósítani. Sőt mi több, még maga az anarchia sem egyéb, mint az elvesztett paradicsom visszasóvárgása, szóval oly törekvés, amely a felsőség megszüntetésével az emberek között minden mechanikus összeköttetést meg akar szüntetni avégből, hogy egy új, szerves kapcsolat magából a természetből álljon elő; mert bűn nélkül sem hatóságra, sem állami rendre szükség nem lett volna, hanem az élet a családból patriarchális alapon nőtt volna ki. Bűn nélkül sem törvényszék, sem rendőrség, sem hadsereg, sem haditengerészet el nem gondolható, éppen így minden szabály, rendelet, törvény elesnék; minden hatósági ellenőrzés és az életbe való beleavatkozás felesleges volna ott, ahol az élet normálisan és minden zavar nélkül a saját ereje által fejlődnék tovább. Vagy ki alkalmaz kötést ott, ahol törés nincs, és mankó után ki nyúl, ha a lábai gyorsak? Így hát az állam mindenféle alakzata, a felsőség bárminő fellépése, szóval a rend és az élet szabályos menetének biztosítására szolgáló minden gépies eszköz állandóan természetellenes valami, ami természetünk mélyebb hajlamával ellentétbe jut, s éppen azért a hatalmasoknál a hatalmukkal való borzasztó visszaélésre, a nagy tömegnél pedig vakmerő ellenszegülésre nyújthat alkalmat. A tekintély és szabadság közötti, századok óta és századokig tartó küzdelem ebből született; a belénk oltott szabadság utáni szomj pedig Isten által rendelt eszköz arra, hogy a könnyen zsarnoksággá fajuló tekintély erejét megtörje.

Így tehát egyfelől az államélet természetét és a felsőség fellépését, másfelől a szabadság védelmének jogát és kötelességét illető minden helyes felfogás azzal a tétellel függ össze, melyet, mint alapvető igazságot, a kálvinizmus domborított ki, hogy ti. Isten a felsőséget a bűn miatt teremtette. Az államélet fény- és árnyoldala ebben az egy gondolatban rejlik. És pedig árnyoldala abban, hogy mesterségesen alkotott államoknak tulajdonképpen létezési joga nincs; csak egyetlen egy világbirodalomnak szabadna lenni. A felsőség gépiesen kormányoz, és természetünkhöz tulajdonképpen nem is tartozik; a felsőség hatalmát gyakorlatban bűnös emberek érvényesítik, és így mindenféle uralomra vágyó célzat fűződik hozzá. De fényoldala is van a dolognak, mert a bűnös emberiségnek államokra való szétosztása, törvény, hatóság és kormányzó tekintély nélkül, a földön már most valóságos pokol volna, ismétlése azoknak az állapotoknak, amelyek akkor voltak, mikor Isten a bűnbe merült emberiséget özönvíz által pusztította el. A kálvinizmus tehát a bűnről való mélyenjáró felfogása által így mutatta meg az államélet tulajdonképpeni gyökerét, egyszersmind pedig két dolgot vésett tudatunkba: először azt, hogy az államéletet és felsőséget, mint nélkülözhetlen mentőeszközt, hálásan kell Isten kezéből elfogadnunk, másodszor pedig azt is, hogy mivel az államéletben az egyéni szabadságunkat fenyegető veszély állandóan ott rejlik, óvatosaknak kell lennünk vele szemben.

Azonban a kálvinizmus még ennél is többet tett. Valamint ugyanis a sötétség mélységét a fény ellentéte által fogjuk fel, úgy a bűn mélységét sem tudjuk másként megérteni, mint ha minden népet és nemzetet ezen a ponton is Isten színének világosságába állítunk. Itt sem a nép a fődolog, hogy ti. Isten közbejöttére csak azért volna szükség, hogy a népet a veszedelemből kiszabadítsa; hanem ellenkezőleg, Istennek minden népek előtt az ő teljes felségében kell ragyogni, és hogy vele szemben minden nép a mérlegbe vetve: semminek tekintendő. Isten a népeket a föld minden részéből hívja az ő magas ítélőszéke elé. Minden nemzetet Isten teremtett. Őérette léteznek, az Ő tulajdonai azok. Azért az összes népek és bennük az emberiség az Ő dicsőségére vannak teremtve; mert éppen az Ő törvényei megtartása által előálló helyes rendben kell az isteni bölcsességnek napvilágra jutni. Ha tehát a bűn miatt az emberiség a különböző népek sokféleségére esik szét, s ha ezeknek a népeknek kebelében a bűn mindenféle gyalázat és igazságtalanság képében old, bont és rothaszt: Isten dicsősége megköveteli, hogy ezek a borzalmak megszűnjenek, a rend ebbe a káoszba visszatérjen s az emberi együttélés lehetővé tételére egy külső hatalom kényszerítőleg lépjen fel. Erre pedig Istennek és csakis Istennek van joga. Egyik embernek sem lehet joga a másik felett; mert ha igen: akkor azonnal az erősebb joga lesz belőle. Amint a dzsungel tigrise uralkodik a védtelen szarvas felett, úgy uralkodott Egyiptomban is a Nílus partján a fáraó a fellahok szerencsétlen elődei felett. De szövetkezés alapján társult embercsoport sem kényszeríthet bennünket arra, hogy felebarátunkkal szemben engedelmességgel viseltessünk. Vagy miért kötne engem az a szerződés, [96] amelyet évezredekkel ezelőtt őseim másokkal kötöttek? Mint ember büszkén és szabadon állok minden más embertársammal szemben. A családról most nem beszélek, mert itt természetes kötelékek uralkodnak, de az államban senki előtt, aki csak olyan ember, mint én, meg nem hajlok. Emberek fölött gyakorlandó tekintély emberektől nem származhatik; többségtől sem a kisebbség fölött, mert hát a történelemnek csaknem minden lapja nem azt bizonyítja-e, hogy éppen a kisebbség részén volt az igazság? És amaz első kálvinista tételhez, hogy ti. a felsőség hatalmát egyedül a bűn tette szükségessé, így kapcsolódik most már az a nem kevésbbé fontos második, hogy minden felsőség hatalma egyedül az Isten szuverenitásából ered a földön.

Ha tehát Isten mondja nekem azt, hogy "engedelmeskedjél", akkor – Igen, akkor, – mély tisztelettel hajlok meg előtte, anélkül, hogy ez emberi önérzetemet bántaná. És amilyen megalázó az, amikor ember előtt alázkodunk meg, annyira felemelő, ha az ég és föld Urának tekintélye előtt borulunk le szent némasággal. Így tehát igaz marad az Írás szava, hogy "általam uralkodnak a királyok" és az apostolé: "Minden hatalom, amely van, Istentől vagyon, azért aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene". A felsőség az egyetemes kegyelem eszköze, hogy a féktelenséget és kegyetlenséget megakadályozza és hogy a jót a rosszal szemben megoltalmazza. De még ennél is több. Isten a felsőséget, mint szolgálóleányát, minden irányban azért állította be, hogy műremekét, az embert, a teremtésben az általános megsemmisüléstől megóvja. Isten törvénye, Isten rendelése, Isten igazsága, Istennek, mint legfőbb művésznek és építőmesternek dicsősége az, amit a bűn megtámadott. Isten tehát azért állított be felsőségeket, hogy a bűn pusztításaival szemben az ő saját igazságosságát védelmezze meg s még az élet és halál felett való hatalom borzasztó jogát [97] is ezért adja meg a felsőségnek. Ezért uralkodik minden felsőség, császárságokhan és köztársaságokban, államokban és városokban "Isten kegyelméből". [98]

Azért van az igazságszolgáltatásnak szent jellege. És ezért vagyunk mindnyájan engedelmességre kötelezve, nem csupán a büntetés miatt, hanem letkíismeretünkben is.

Már most, hogy miként szervezik ezt a felsőséget és hogy milyen formában jelentkezik: az, mint Kálvin világosan megmagyarázza, a dolog lényegén semmit sem változtat. Ami azonban Kálvint magát illeti, ő, mint tudjuk, a köztársaságnak adott előnyt, és a monarchiának azt az ideális jogát, mintha egyedül ez volna az Isten által akart kormányforma, nem ismerte el. Igaz, így lenne ez, ha bűn nem volna: mert hisz, akkor Isten maga maradt volna mindenek egyedüli királya. Olyan állapot ez, amely majd csak akkor következik be, amikor ismét Isten lesz minden mindenekben. Hogy Isten tulajdonképpeni uralma monarchikus jellegű, e tétellel szemben a monotheisták [99] ellenvéleményt nem is tűrnek. De a mechanikus hatalmi szervezetre vonatkozólag, mely ma éppen a bűn miatt van életünkbe belekapcsolva, Kálvin (hivatkozással Példabeszédek XI. 14.-re: "a megmaradás pedig a sok tanácsos által van") a hatalomnak több személy között való elosztását, ti. a köztársaságot tartotta legelőnyösebbnek. Ez azonban rendszerében a felsőség lényegét illetőleg csak a gyakorlati használhatóság szempontjából való fokozati különbséget jelent, nem pedig elvit. Monarchia, arisztokrácia, demokrácia: számára mind a három lehetséges és használható forma, de mind a háromnál, mint mindenen uralkodó és változhatatlan alapelvet szilárdan fenntartotta azt, hogy az emberek felett való hatalom gyakorlása senkinek e földön osztályrészül nem juthat, hacsak nem Isten kegyelméből való az; tehát engedelmességre ember nem, csak maga Isten kötelezhet bennünket.

Mármost arra a kérdésre, hogy azok a személyek, akik Istentől a felsőség tekintélyével ruháztatnak fel, hogyan uralkodjanak: Kálvin szerint sem minden időre, sem minden népre vonatkozólag egyforma feleletet adni nem lehet. De azért nem vonakodik ideális értelemben véve ama véleményének adná kifejezést, hogy a legkívánatosabb állapot az, mikor a nép saját maga választja a maga felsőségét. Ahol ez az állapot fennáll, ott, Kálvin szerint, kell, hogy a nép Isten kegyelmét hálásan elismerje, amint ez az önök alkotmányában [100] nem is egy helyütt kifejezésre jutott ezekben a szavakban: "Hálásak vagyunk a mindenható Isten iránt, hogy hatalmat adott nekünk arra, hogy felsőségeinket magunk válasszuk." A Sámuel könyvéhez írott kommentárjában az ilyen népekhez szól Kálvin a következőképpen:

"És ti népek, kiknek Isten szabadságot adott, vigyázzatok, hogy Istennek eme kegyelmére méltatlanná magatokat ne tegyétek azáltal, hogy a legfelsőbb hivatalokba Istennek ellenségeit és haszontalan embereket választotok." Hozzáteszem még, hogy ez a nép által való választás magától előállott ott, ahol más rend nem áll fenn, vagy pedig a létező magától megszűnik. Új államok alkotásánál, kivéve a hódítást vagy erőszakot, az első tekintély mindig népválasztás által erősíttetik meg. Ott is, ahol az örökösödési rend szabályozása nélkül egy királyi család kihal, vagy pedig forradalom következtében a régi felsőség összeomlik, a nép mindig előáll, hogy képviselői által azt helyreállítsa. De éppoly határozottan hangsúlyozza Kálvin azt is, hogy Isten egy népet, szabad hatalmából kifolyólag, gondviselésének tanácsa szerint, megfoszt, vagy pedig ezt a legkivánatosabb állapotot neki kezdettől fogva nem adja meg, ha akár éretlen reá, akár pedig az ehhez való jogát bűnével eljátszotta. Egy nép történelmének lefolyása önként megmutatja, hogy a tekintély gyakorlása minő más formákat vehet fel. Származhatik örökségből, mint az örökösödési joggal bíró monarchiákban. Eredménye lehet egy háborúnak, mint ahogy egy Caesarnak Pilátus által hatalma volt Jézus felett, amely neki felülről adatott. Származhatik választó fejedelmektől, mint a régi német császárságban. Lehet a szövetkezett tartományok államkormányánál, mint volt a régi németalföldi köztársaságban. Egyszóval mindenféle formát felvehet, mint ahogy a népek fejlődésének élete is egymástól végtelenül különbözik. Egy olyan kormányforma, mint az önöké, Kínában egy napig sem állhatna fenn. Oroszország népe ez idő szerint még minden alkotmányos életre fejletlen. És az afrikai kaffer meg hottentotta törzseknél még az orosz uralmi forma is elgondolhatatlan. Isten mindezt az ő gondviselésének kikutathatatlan tanácsa szerint szabályozza és rendezi. De a magas tekintély gyakorlásának bármelyik formája áll is fenn, eredetében isteni marad az, és bölcs az, aki benne Isten szuverenitását dicsőíti.

Ez azonban azért nem theokrácia. [101] Theokrácia egyedül Izraelben volt, mert Isten Izraelben közvetlenül lépett fel s úgy az Urim és Thummim, [102] mint a prófécia által, a szabadító csodatételek által szintúgy, mint ítéletei által, a nép vezetését és a jogszolgáltatást kezeiben tartotta. Amit ellenben a kálvinizmus akar Isten szuverenitásának vallásával mondani, az az egész világra áll, minden népre vonatkozik, minden formához találó, amelyben csak ember uralkodik ember felett, még ahhoz is, amelyben szülők uralkodnak gyermekeik felett. Politikai hitvallása tehát ebben a három alapelvben összegezhető: 1. a népek felett rendelkezési joggal soha semmiféle teremtmény, egyedül csak Isten bírhat, mert a népeket egyedül Isten teremtette, mindenható ereje által ő tartja fenn, rendeletei által ő kormányozza; 2. a bűn politikai területen Isten közvetlen uralmát megtörte, azért Ő az emberek közé a felsőségi tekintély gyakorlását, mint mechanikai segédeszközt vezette be; 3. bármilyen formában lépjen is fel az uralkodó hatalom, sohasem bír hatalommal egyik ember a masik felett, csak akkor, ha ez a hatalom Isten felségétől szállott alá a számára.

Ezzel a kálvinista hitvallással szemben most már két más teória áll: egyik a népfelségiség (Volkssouverainität) elve, amint azt 1789-ben Párisban antitheisztice [103] proklamálták, és a másik az államfelségiség (Staatssouverainität) elve, amint azt a németországi történelmi panteista iskola kitalálta. Mindkét teória legmélyebb alapjában véve egy és ugyanaz, de a világosság kedvéért mindkettő elkülönített tárgyalást követel.

A nagy francia forradalomban mi űzte, mi lelkesítette a szellemeket? Megbotránkozás a visszaélések miatt, vagy elfordulás a koronás despotizmustól? Merész felkelés a nép jogaiért és szabadságáért? Bizonyos, hogy részben igen, de mindebben oly kevés bűnös elem rejlett, hogy a kálvinista inkább még három szempontból is hálás azért az istenítéletért, ami akkor Párizst sújtotta. De ennek a revolúciónak ereje nem is a visszaélések megszüntetésében rejlett. Burke Edmund, * ( Burke, Works III. p. 52. Ed. McLean, London.) az 1688-as ún. "glorious revolution" [104] győzedelmes elveit összehasonlítva az 1789-es forradalom elvével, azt mondja: "A mi forradalmunk és a franciaországi forradalom úgy részleteiben, mint a mindkettőt lelkesítő szellem tekintetében éppen a fordítottja egymásnak." Azonban Burke, akinél pedig a francia forradalmat senki erősebben el nem ítélte, az önök Anglia ellen szervezett felkelését is férfias bátorsággal védelmezte, amikor azt mondta rá, hogy az "egy olyan hajtóelvből támadt, mely a szabadság ösztönét ennél a jó népnél eleven erőben tartotta meg, és a lélek és gondolat mindenféle rabszolgaságával homlokegyenest ellentétben állott." Hollandiának Spanyolország ellen való felkeléséről ugyanezt lehet mondani. Mindezek a forradalmak Isten dicsőségét érintetlenül hagyták, és éppen az ő felségének elismeréséből indultak ki. Hallgatag Vilmosnak Spanyolország ellen vezetett felkeléséről mindenki így vélekedik. Senki sem vonta kétségbe ugyanezt arról a "glorious revolution"-ról sem, amelyet

III. Vilmos, az orániai támasztott a Stuartok ellen. Ugyanez áll az önök forradalmáról is. A Declaration of Independence-ben [105] John Hancock sokszor kifejezi, hogy Amerika "a természet törvénye alapján és a természet Istenének erejénél fogva" lépett fel, hogy úgy cselekedtek, mint "akik a Teremtő által bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal vannak felruházva", hogy "törekvéseik igazolása érdekében a világ legfőbb bírájára" hivatkoztak, és hogy a "Declaratíon of Independence"-t "az Isteni gondviselés támogatásába vetett erős bizodalom alapján" bocsátották kí. Az "Articles of confederation"-ban [106] azzal kezdik, hogy: "tetszett a világ nagy Kormányzójának a törvényhozók szívét irányítani". A legtöbb állam alkotmányának bevezetésében is ott van, hogy "hálatelt szívvel a mindenható Isten iránt a polgári, politikai és vallásszabadságért, amelynek megengedte, hogy régóta örüljünk; reá tekintünk, hogy törekvéseinkre áldását adja". Majd úgy dicsőítik Istent, mint "szuverén uralkodó"-t és a "mindenség törvényhozójá"-t. Majd pedig elismerik, hogy "a kormányforma megválasztásának jogát" Isten adta a népnek. A nemzetgyűlés egyik ülésében Franklin tette azt a javaslatot, hogy egy nehéz pillanatban imádságban Istentől kérjék a bölcsességet. És ha valaki még kételkednék az amerikai és párizsi forradalom különbözőségében, azt a Jefferson és Hamilton között 1793-ban lefolyt küzdelem [107] teljesen megnyugtathatja, úgyhogy Holtznak, a német történetbúvárnak ítélete megtámadhatatlan. Szerinte: "bolondság azt mondani, hogy Rousseau iratai Amerika fejlődésére befolyással voltak". Hamilton maga pl. ilyen éles formában fejezi ki ugyanezt: "az amerikai és francia forradalom éppen annyira hasonlítanak egymáshoz, mint amennyire a csendes, puritán családanya hasonlít a francia botrányregény házasságtörő asszonyához".

Már most mindezekkel a nemzeti felkelésekkel, melyek imával az ajkakon és Istenben vetett bizodalommal folytak le, a francia forradalom elvi ellentétben áll. Istenről tudni nem akar, szembehelyezi magát Vele. Vonakodik az életnek mélyebb alapját elismerni annál, ami a természetben, azaz magában az emberben van. A "ni Dieu, ni maître" itt a legteljesebb hitetlenség hitvallásának első tétele. Istent az ő szabad hatalmától megfosztják, és az embert a maga szabadakaratával helyezik a trónra. Az ember akarata határoz. Az ember tetszése a döntő. Minden hatalom, minden tekintély az embertől származik. Így jutnak az egyes emberről a sok emberre, és aztán minden szuverenitás legfőbb forrása a sok emberben, mint népben rejlik. Itt tehát szó sincs arról, ami az önök állami törvényeiben megvan, ti. az Istentől levezetett szuverenitásról, amelyet Ő bizonyos körülmények között a népre ruház, hanem inkább valami eredeti szuverenitásról, mely mindenütt, minden államban a néptől származik, és amelynek alapja egyszerűen az emberi akaratban van. Egy olyan népszuverenitás tehát, amely az istentagadással egyenlő. És ebben rejlik most már az önlealázás; mert a kálvinista felfogás szerint az önök alkotmányában is Isten előtt térdet hajt az ember, de embertársával szemben fejét büszkén emeli fel. Itt azonban, a népszuverenitás álláspontján, az ember Isten előtt ökölbe szorított kézzel áll, embertársai előtt pedig csúszik-mászik, és ez az önlealacsonyítás egy több ezer évvel ezelőtt olyan képviselők által megkötött társadalmi szerződés [108] (contrat social) hazug kitalálásának aranyos ruhájába van öltözve, akikre senki sem emlékszik. Az eredmény megmutatta, hogy a hollandiai felkelés, az angol "glorious revolution" és az önök felkelése [109] Anglia ellen a szabadságot miképpen vívta ki, míg a francia forradalom más eredményre nem vezetett, mint hogy az állami mindenhatóság a szabadságot bilincsekbe verte. Tényleg nincs olyan ország, amelyiknek szomorúbb állami története volna, mint Franciaországnak a 19-ik században.

A fikcióra alapított népszuverenitás tévhitével Németország tudósvilága de Savigny és Niebuhr óta tényleg szakított. Az általuk alapított történeti iskola 1789-nek apriorisztikus fikcióját pellengérre állította. A történet minden ismerője nevet most már rajta. De amit annak helyébe tettek, az, sajnos, még messzebb vezet el bennünket a helyes úttól. Nem népszuverenitás, hanem államszuverenitás az, mint Németország bölcseleti panteizmusának produktuma. Eszerint a valóságban az eszmék testet öltenek, s az embert és embert összekötő minden kapcsolatok között az állameszme a legmagasabb, leggazdagabb, legtökéletesebb. Így lett az állam misztikus fogalommá. Az állam tehát titokteljes lény, amelynek rejtett "én"-je, önmagából fejlődő állam-öntudata, erősödő állam-akarata van, s lassú folyamatban a legmagasabb államcél felé halad. A nép tehát nem individuumok számtani összege, mint Rousseau-nál. Mert azt nagyon helyesen belátták, hogy egy nép sem összerakott valami, hanem szerves egész. Ennek az organizmusnak most már tagozatai vannak, mik lassanként történetileg tűnnek elő. Az államakarat ez orgánumok által hat, és ezen államakarat előtt mindennek meg kell hajolni. Ez az államakarat tehát mindenható, szuverén volt. Ez a szuverén államakarat a köztársaság, királyság formájában, Cézárban, valamely ázsiai despotában, Spanyol Fülöp tirannizmusában, vagy Napóleon diktátorságában egyaránt megnyilatkozhatott. De mindezek csak formák voltak, egy soha be nem végződő processzus átmeneti fokai, amelyekben azonban azért ugyanaz az állameszme testesült meg, és bármily formában nyilvánult is meg az államnak e misztikus lényege, az eszme mégis uralmon maradt; az állam szuverenitását mindenkor érvényesítette, és az állam istenítése maradt az állampolgárok számára a bölcsek köve. Így tehát minden transzcendens jog, amely Istenben van, s akihez az elnyomott felemelkedhetnék, elesik. Nincs más jog, mint az az immanens jog, amely a törvényben íratott meg. A törvény a jog, de nem azért, mert tartalma a jog alapeszméjének megfelel, hanem egyszerűen azért, mert törvény. Ha tehát holnap éppen az ellenkezőt állapítja meg, akkor ez lesz a jog. És ennek a gyilkos elméletnek gyümölcse aztán az lesz, hogy a jogérzék elhalványul, minden jogbiztosság eltűnik a lelkekből, és minden magasabb lelkesedés tüze kialszik. Ami van, az jó, mert van és életünk folyását nem Isten határozza nseg, aki teremtett, ismer bennünket, s aki maga minden államhatalom felett magasan áll, hanem az államnak állandóan változó akarata, mely felett nincs senki, s ezáltal valójában Istenné is válik. És ha most már meggondoljuk azt, hogy ennek a misztikus államnak akaratnyilvánulása egyedül emberek által történik, akaratát csakis emberek által valósítja meg és viszi keresztül: szükség-e még bizonyítanom, hogy az embernek ember alá vettetésénél feljebb ez az államszuverenitás sem tud jutni, és hogy nem tud felemelkedni az engedelmesség kötelességéig, melynek súlypontja a lelkiismeretben van?

Azért úgy az enciklopédisták népszuverenitásával, mint a német panteisták államszuverenitásával szemben én tehát Isten magas szuverenitását védelmezem, melyet, mint az emberek között levő minden hatalom és tekintély forrásának gondolatát, a kálvinizmus proklamált. Legjobb és legnemesebb aspirációinkat táplálja a kálvinizmus akkor, amikor minden embert és minden népet a mi mennyei Atyánk színe elé állít. A kálvinizmus számol a bűn tényével is, amelyet először letagadni és eltüntetni igyekeztek, most pedig pesszimista hóbortossággal ugyanazt, mint létünk lényegét, üdvözlik. A kálvinizmus különbséget tesz organikus együttélésünk természetes kapcsolatai és ama mechanikus kapcsolat között, amellyel a felsőség hatalma köt össze bennünket. Könnyűvé teszi a tekintély előtt való meghajlást, mert tudtunkra adja, hogy minden tekintélyben Isten szuverenitásának követelményét kell tisztelnünk. Megszabadít bennünket attól, hogy az erős kéznek félelemből engedelmeskedjünk, s felemel bennünket odáig, hogy már lelkiismeretből tudunk engedelmeskedni. Megtanít bennűket, hogy a fennálló törvényen túl az örök jog Istenben való forrására tekintsünk fel, és legyőzhetetlen bátorságot önt belénk, hogy az igazságtalanságban meg ne nyugodjunk, még ha törvény is az, és a legmagasabb jog nevében tiltakozni tudjunk ellene. És bármily hatalmas legyen is az állam, és a szabad egyéni fejlődésnek bármennyire állja is útját, lelki szemeink előtt e hatalmas állam felett is ott ragyog a még mindig véghetetlenül hatalmasabb felsége a királyok Királyának, kinek ítélőszékéhez minden elnyomott bármikor apellálhat, s kihez a mi imádságunk folyton száll, hogy minket, mint népet és a népben bennünket s családjainkat is megáldjon.

Ennyit az államban levő szuverenitásról; most már "a saját körünkben levő szuverenitás"-ra térünk át. Ez alatt a kálvinista azt érti, hogy a család, ipar, tudomány, művészet és még több egyéb területe az életnek külön társadalmi köröket alkotnak, melyek létüket nem az államnak köszönik, sem élettörvényüket nem az államtól kölcsönzik, hanem egy, a saját lelkükben élő magas tekintélynek engedelmeskednek, melyek éppen úgy, mint az állami szuverenitás, Isten kegyelméből uralkodnak. Az állam és a társadalom között levő különbségről van itt szó, mégpedig ama közelebbi meghatározással, hogy a társadalmat nem valami tömeghalmaznak kell tekinteni, hanem organikus részeire bontani, és e részek mindenikének önálló jellemét meg kell becsülni. Az önálló jellemben szükségszerűleg tekintély nyilatkozik meg. Ez a tekintély a különböző körökben lépcsőzetesen emelkedhetik, de végezetül is a maga körében a legfőbb tekintély alakját ölti fel. És ezt a legmagasabb tekintélyt most már szándékosan az "egyéni életkör szuverenitása" névvel jelöljük meg, hogy hatarozottan és élesen fejezzük ki azt, hogy a legfőbb tekintély fölött minden körben már csak Isten van, és hogy az állam ide már nem furakodhatik be, és saját hatalmából kifolyólag itt nem parancsolhat. Szóval, mint talán ezt már sejtik is önök, a mi polgári szabadságainkat mélyen érintő kérdésről van itt most szó.

Itt azonban most már a legfontosabb, hogy a társadalom organikus élete és a felsőség mechanikus jellege között levő fokozati különbséget határozottan meglássuk, amire én már ismételten ráutaltam, de amit most még jobban meg kell világítanom. Ami az emberek között egyenesen a teremtésből származik, abban megvan minden tényező arra, hogy az emberi természetben, mint olyanban kifejlődésre jusson. Ezt a tényt a családban, meg a vér- és közeli rokonok közötti kapcsolatban azonnal észrevehetjük. A férfi és nő kettősségéből áll elő a házasság. Egy nő és egy férfiú közötti viszony teszi a monogámiát. A beléjük teremtett fajfenntartási képesség hozza létre a gyermekeket. A gyermekek egymással önként testvéri viszonyban vannak. És amikor a gyermekek is megházasodnak, magától előállanak a vér- és egyéb rokonsági kötelékek, melyek az egész családi életen uralkodnak. Mindebben semmi mechanikus nincs. Épen úgy fejlődk itt minden, mint ahogy a növényen a szár és az ágak maguktól állanak elő. És bár a bűn itt is zavarólag hatott, és sok dolgot, ami áldásra volt teremtve, átokká tett, mégis a bűnnek e végzetes áthatolását a közönséges -egyetemes - kegyelem megakadályozta; és bármennyire fölzavarja is és megszentségteleníti a házassági szövetséget a szabadszerelem és az ágyasság, ezért nemzetségünk túlnyomó többségénél a házasság marad mégis továbbra is az emberi együttélés alapja, és a társadalmi együttélésben a családi élet a primordiális [elsőrendű] kör. És ez a többi életkörökre nézve is érvényes. És bár legyen úgy, hogy a bűn következtében a természet körülöttünk paradicsomi gazdagságát elveszítette, s a föld most már csak bogáncsot és tövist terem, úgyhogy mindennapi kenyerünket arcunk verejtéke nélkül nem ehetjük: mégis az emberi fáradozásnak fővonása az marad, ami volt a teremtés értelmében a bűneset előtt is, ti. a természet felett való uralom, és ezt az uralmat másként nem lehet megszerezni, mint azoknak az erőknek kifejtése által, amelyek, hála a teremtés rendjének, a természetbe beleplántáltattak. Ennek következtében a tudomány nem más, mint a belénk teremtett kutatási és gondolkozási tehetségeknek a kozmoszra való alkalmazása, és a művészet nem más, mint a mi képzelőerőnk természetes tevékenysége. Tehát, ha megengedjük is azt, hogy a bűn a "közönséges, egyetemes kegyelem" által akadályozva, ezekben a különböző életnyilvánulásokban sokféle változtatásokat hozott létre, amelyek tulajdonképpen csak az elveszett paradicsom után támadtak, és majd elmúlnak akkor, ha a dicsőség országa elkövetkezik, mégis ezeknek az életnyilvánulásoknak alapjellege az maradt, ami eredetileg volt, ti. teremtményi élet, a teremtés rendje szerint való, éspedig organikus fejlődésben megnyilatkozó élet.

A felsőség fellépése azonban nem ilyen. Mert igaz ugyan, hogy a bűnön kívül is előállhatott volna az a szükség, hogy sok család magasabb egységbe foglaltassék össze, ez az egység azonban belsőleg Isten királyságához lett vobna kötve, aminek szabályszerűen, rendszeresen s harmonikusan kellett volna minden szívben és minden életben uralkodnia és külsőleg a patriarchális hierarchiában megtestesülnie. Így tehát államok nem lettek volna, hanem ehelyett Isten királyságának jogara, alatt egy egyetlen világbirodalomnak kellett volna lennie; ugyanaz tehát ez, amit nekünk a jövőre nézve prófétálnak, amely majd akkor vár reánk, amikor már minden bűn kihal. De hát a bűn a mi mostani emberi életünkben éppen ezt törte össze. Többé nincs meg ez az egység. Isten uralma nem érvényesülhet. A patriarchális hierarchia szétromboltatott. Most már világbirodalom többé nem lehet, de nem is szabad, hogy legyen. A bábeli toronyépítés vakmerősége éppen abban állott, hogy ezt akarta. Így támadtak aztán népek és nemzetek. A népek államokat alkottak. És az államok fölé Isten felsőségeket állított. Nincs tehát, ha szabad magamat így kifejeznem, olyan természetes feje a társadalomnak, mely mintegy szervesen nőtt volna ki a nép testéből, hanem csak mechanikus feje van, amely kívülről került a népek teste fölé. Az előállott visszás állapotok között ez lett a mentőeszköz. Támasz, amilyet a növénynél alkalmaznak, hogy egyenesen álljon, mert különben belső gyengesége következtében a földre hajolna. Ennek a felsőségnek fő ismertető jegye az élet és halál felett való jog. Az apostoli bizonyságtevés szerint mint attribútumot, a kardot hordozza; és ennek a kardnak háromféle jelentése van. Ez a kard ugyanis egyfelől az igazságosság kardja, hogy a bűnöst testileg büntesse; azután a háború kardja, hogy az állam becsületét, jogát és érdekét az ellenséggel szemben megvédelmezze; és végül a rendnek a kardja, hogy a lázadásokat az országban megakadályozza. Luther és a többi reformátorok rá is mutattak, hogy a felsőségnek tulajdonképpeni beállítása és teljhatalommal való felruházása csak az özönvíz után történt, mikor Isten parancsot adott arra, hogy aki embervért ont, ezt a borzasztó bűnt halálbüntetéssel kell megtorolni. A jog, valakinek életét elvenni, egyedül csak annak a joga, aki az életet adja, ti. az Istené; így tehát ehhez törvényes joga a földön senkinek sincs, hacsak Istentől nem vette azt. Ennélfogva a római törvényhozás, mely a jus vitae et necis-t [110] az apára és rabszolgatartóra bízta, elvileg sokkal alacsonyabb fokon áll, mint Izraelé, mely szerint senki az embert életétől meg nem foszthatja, csak a hatóság, vagy annak megbízásából valaki. Az igazságszolgáltatás tehát a felsőség legfőbb hivatása, továbbá kötelessége a nép egységét megőrizni, éspedig egyfelől a belföldi dolgokat illetőleg, az egységérzet minél mélyebbé tétele által, hogy azt semmi se zavarja, másfelől pedig külügyi tekintetben, hogy a nemzeti létet semmi veszedelem se fenyegesse.

Ennek az eredménye most már az, hogy a népek kebelében egyfelől a társadalmi körökből mindenféle szerves életnyilvánulások jönnek felszínre, másfelől azonban ezek felett magasan ott van a felsőség mechanikus egységre törekvése is, amely a maga erejét állandóan érezteti. Mármost ez az, amiből az a sokféle súrlódás és összeütközés áll elő. A felsőségnek ugyanis mindig megvan a maga hajlandósága arra, hogy a maga mechanikus tekintélyével a társadalmi életbe belenyúljon, azt alárendeltjévé tegye és mechanikusan szabályozza. Ez az állami mindenhatóság. De másfelől a társadalmi élet is állandóan arra igyekszik, hogy a felsőség tekintélyét válláról lerázza, amint ez a törekvés most újabban a szociáldemokráciában és anarchizmusban jutott csúcspontjára; mert hiszen mindkettő arra törekszik, hogy a mechanikus tekintély-intézmény egészen megszűnjék. Azonban e két szélsőséget nem tekintve, minden egészséges nép- és államélet e két hatalom közötti küzdelem történelmi eredménye volt, és az úgynevezett konstitucionális államjog az, amelyben a mindkét oldali viszony szilárdabb alapokon való szabályozására kísérlet történt. Már most, ebben a küzdelemben a kálvinizmus foglalt el legelőször határozott álláspontot. És amily nagy tiszteletben részesítette egyfelől az Isten által beállított hatósági tekintélyt, éppen oly nagyra becsülte másfelől az Isten által a teremtés rendje szerint megszabott társadalmi körök számára adott szuverenitást is. Mindkettő számára a maga körében önállóságot kívánt, és mindkettő viszonyának a törvényben való szabályozását követelte. És ezzel a szigorú követelményével a kálvinizmus a maga alapgondolatából kifolyólag az alkotmányos államjogot teremtette meg. A történelem pedig megdönthetetlenül bizonyítja is, hogy az alkotmányos államjog nem a római katolikus, sem a lutheránus államokban, hanem a kálvinista népek között jutott legelső és leggazdagabb virágzásra.

Azért tehát itt is az a gondolat képezi az alapot, hogy amikor Isten szuverenitása emberekre száll alá, két szférára oszlik; egyfelől az állam hatalmi körére, másf elől a társadalmi életkörök hatalmi szférájára és a mindkét szférában benne rejlő tekintély szuverén, ti. egyedül Isten van felette. Azonban nem szabad itt szem elől téveszteni mégsem azt, hogy a szuverenitás minősége e két szférában nem ugyanaz. Az állam ugyanis a maga tekintélyszférájában mechanikusan hat, azaz külsőleg, erős karral kényszerít és győz, a társadalmi élet pedig a maga tekintélyszférájában szervesen, azaz morális és inherens túlsúlyával kényszerít bennünket. És miközben mindkettő így saját jellege szerint szemben áll egymással, addig a család élete mintegy mindkettőnek összevegyülése alapján fejlődik. A jó szülők ugyanis erkölcsi alapon uralkodnak, de legvégső esetben egyszersmind a fegyelmet is gyakorolják.

JEGYZETEK

94. Groen van Prinsterer (1801–1876.) a holland kálvinista újjászületés vezére, történetíró és egyházpolitikus, a holland kálvinista politika megteremtője. Halála után Kuyper vette át a vezetést, és vallási, egyházi politikai és tudományos téren kiépítette mindazt, amiről mestere még csak álmodozhatott.

95. A kálvinizmus nagy alapelvét, az Isten szuverenitásáról szóló tant (lásd a 49. jegyzetet) az élet minden területére s így a politikára is alkalmazni kell. Ezen épül fel a kálvinista politika.

96. Célzás Rousseau francia gondolkodó elméletére, aki azt állította, hogy az emberek eredetileg egykor társadalmi szerződést kötöttek (Contrat social), és így állt elő az állam.

97. A kálvinizmus bibliai alapon vallja a felsőség élet és halál felett való jogát, s ezért az álhumanizmus elveitől félre nem vezettetve, követeli a halálbüntetés fenntartását. Hollandiában pedig, ahol a halálbüntetés ez idő szerint el van törölve, annak visszaállítása a kálvinista politika egyik programpontját képezi.

98. Kálvinista alapon tehát minden felsőség "Isten kegyelméből" uralkodik. Ezt a gondolatot tehát nem szabad a római katolikusoknak átengedni. Ne a gondolat ellen küzdjünk azért, hanem annak római katolikus eltorzítása ellen, amikor ennek a folyományaként a királyok személyét is misztikus félisteni ködbe akarják burkolni, s őket a nemzettel szemben minden morális felelősség alól is fel akarják menteni. 99. Lásd a 46. jegyzetet. Isten uralmát csak monarchisztikusnak lehet és szabad elképzelni.

100. Célzás az észak-amerikai Egyesült Államok alkotmányára, amelynek szelleme sok tekintetben magán hordja a kálvinizmus nyomait.

101. Teokrácia = Istenuralom.

102. Urim és Thummim héber szavak; állítólag azt jelentik: világosság és jog. A zsidó papok és főleg főpap mellén levő oly jóslóeszközt, talán kockákat jelentenek, amelyek színének változásából a papok válságos kérdésekben Isten akaratát és döntését próbálták megtudni. Lásd Mózes II. könyve 28. rész és IV. könyve 27. rész 21. versét.

103. Antitheisztice = istenellenesen.

104. Glorious revolution (angol kifejezés) = dicsőséges forradalom. Így nevezi az angol történelem azt a nagyszerű forradalmat, amely által az angol nép megszabadult a Stuartok zsarnoki s erőszakkal katolizáló uralmától, s az angol protestánsok segítségül híván Orániai Vilmost, az, a politika és vallásszabadság védelmére, bevonult 1688 novemberében Londonba, s II. Jakab, az utolsó Stuart Franciaországba szökött. Azért volt dicsőséges ez a forradalom, mert az Isten jogaiért és tövényeiért szállott síkra egy zsarnok és törvénytelenül uralkodó királlyal szemben.

105. Declaration of Independence = Függetlenségi nyilatkozat. Így nevezik az amerikaiak függetlenségi nyilatkozatát, amelyet a virginiai Jefferson Tamás (1743–1826.) szerkesztett, s amelyet 1776. júl. 4-én proklamáltak. Ez a nap az észak-amerikai Egyesült Államok születési napja.

106. Articles of Confederation = Szövetségi cikkelyek. Az amerikaiak híres alkotmányjogi államokmánya, amely az Egyesült Államok szervezetének alapját képezi.

107. Jefferson és Hamilton Amerika két nagy, egymással szembenálló államférfia volt. Jeffersonra nézve lásd a 105. sz. jegyzetet. Hamilton Sándor (1757–1804.) az amerikai szabadságharc egyik vezéralakja, Washington hadsegéde volt. Kuyper itt arra céloz, hogy a kettő között a döntő harc akörül forgott, hogy az amerikai kormányforma Kálvin vallásos eszméire legyen-e felépítve (ezt akarta Hamilton) vagy Rousseau forradalmi elveire (ezt akarta Jefferson).

108. Rousseau elmélete volt az, hogy az emberek társadalmi és állami élete úgy kezdődött, hogy sok ezer évvel ezelőtt társadalmi szerződést (Contrat social) kötöttek egymással. Hirdeti továbbá a teljes egyenlőséget és a népszuverenitás elvét. Rousseau tanainak gyümölcse volt részben a francia forradalom is.

109.* Célzás az amerikaiak szabadságharcdra. Az Anglia elleni függetlenségi harc 1775–83-ig tartott, Washington vezérlete alatt. Az 1776. júl. 4-ei philadelphiai kongresszus elfogadta a Jefferson által szerkesztett függetlenségi nyilatkozatot, amely az észak-amerikai gyarmatokat függetleneknek nyilvánította.

110. Jus vitae et necis = élet és halál fölött való jog és hatalom.