MÁSODIK FELOLVASÁS.

A kálvinizmus és a vallás.

Első felolvasásom végeredménye az volt, hogy kálvinizmus alatt tudományos értelemben véve a protestantizmus befejezett evolúciója értendő, amely az emberiség életfejlődését a 16. században új és magasabb körbe vezette át; továbbá, hogy a modern világnézet, mely kiindulási pontját a francia forradalomban találta meg, nem más, mint a kálvinizmus ateisztikus torzképe, tehát nem tekinthető úgy, mint felsőbbrendű fejlődési fázis; azért mindenki, aki az ateizmust, [42] jobban mondva az antiteizmust [43] vonakodik kiindulási pontul választani: kénytelen a kálvinizmushoz visszatérni, hogy természetesen korunkhoz illő alakban – a kálvinista elvből tanuljon élni és gondolkozni.

Már most második felolvasásomban A kálvinizmus és a vallás címmel azt az álláspontot fogom kifejteni önök előtt, amit a kálvinizmus vallási téren foglal el. Hogy a vallás mezején is saját külön álláspontja van: azt senki kétségbe nem vonja. Mintegy varázsütéssel saját vallásformát, saját teológiat, saját egyházszervezetet, saját egyházjogot, saját istentiszteletet és saját vallásos gyakorlatot teremtett, s a folytatólagos történelmi kutatás mind jobban meggyőz bennünket arról, hogy mindebben a kálvinista területen egy és ugyanazon alapgondolat uralkodik, egy és ugyanazon alapelv van megtestesülve. Mérjük csak össze azt az erőt, amelyet a kálvinizmus ezáltal kiárasztott, a modern élet tökéletes tehetetlenségével ezen a téren. Hisz' ez a modern élet is, mióta misztikus periódusába lépett, Európában s Amerikában egyaránt valami külön vallásformát kerés. Egy századdal a "felvilágosodás" arany hímporának felcsillámlása után, miután tudományos téren a materializmus is takarodót fúvott, ismét a szelíd kegyesség hangulata csábít, és a miszticizmus meleg hullámaiban való fürdés megint divatcikké vált. A végtelennek nektárkelyhéből való ivásban a modern miszticizmus szinte érzékien kéjeleg. A puritánok egyházi életének romjain tehát így harangoznak be új kultusszal egy új vallásnak, mely a vallásos életnek valami magasabb evolúciója gyanánt szerepel. Az új szentély felavatását és megnyitását már több, mint egy negyedszázad óta hirdetik. És mégsem lett belőle semmi; semmi kézzelfogható még nem született. Semmi teremtő elv felszínre nem került. Semmiféle közösség elő nem állott. Az ígért növénynek kicsírázása elmaradt. Ezzel szemben pedig a 16. században Kálvin óriás-szelleme áll, ki az egész vallást épületet mesteri módon szigorú stílszerűséggel építette fel, és mi az épület fundamentumairól szinte megfeledkezünk néha amiatt a gyorsaság miatt, amellyel az építést végbevitte. És mialatt abban, amit a modern gondolkozás vallási téren, bizony inkább csak pepecselt, mint hatalmas kézzel alkotott, egyetlenegy nép, család vagy lélek sem találta meg Augustinus "cor inquietum"-ának "requiescat"-ját, [44] addig Genf reformátora öt nép számára és ugyanakkor a nemzetek széles köreinek, abban a korban éppen úgy, mint most is, négy század múlva, az életre, a lelkek Atyjához való felemelkedésre, a legszentebb dolgokban való tisztaságra vonatkozólag határozott irányítást adott. Így merül fel tehát önmagától is a kérdés: mi volt ennek a csodálatos erőnek a titka? Engedjék meg azért nekem, hogy erre a kérdésre feleletet keressek, s vizsgáljam

1. a vallást önmagában véve;
2. az egyházi életben való megnyilatkozási formájában és végezetül:
3. gyümölcsében, ahogy az a gyakorlati életben jelentkezik.

Lássuk hát először is a vallást, mint olyat, amelyik fellépésében négy egymással összefüggő alapkérdést urai és pedig: 1. hogy Istenért, vagy emberért van-e? 2. hogy egyenesen vagy közvetve; 3. részlegesen vagy a maga egészében öleli-e át személyünket és életünket? És 4. lehet-e normális, vagy pedig abnormisnak, azaz a megváltás szükségességét hirdetőnek kell-e lennie? Négy kérdés, amelyekre a kálvinizmus így felel: A vallás nem egoisztikus és nem az emberért [való], hanem ideális és az Istenért való; nem az egyház, vagy pap közvetíti, hanem közvetlenül a szívből árad; nincs részlegesen az élet mellé rendelve, hanem az egész életet lefoglalja magának; így hát a megváltás szükségességét követelő, azaz nem a most abnormis természetből, hanem az újjászületésből, a palingenezisből [45] való.

Mind a négy pontot igyekezem önök előtt megvilágítani.

Az újabb vallásbölcsészet abból származtatja a vallást, ami azt nem alkotta, mert az csak az abnormis, tehát elesett embert segíti és támogatja, és így a botra támaszkodó embert összetéveszti magával a bottal. Emellett azonban, amikor egyfelől helyesen mutat rá az ember és az őt körülvevő kozmosz (világ) között levő ellentétre, másfelől már azt látjuk, hogy itt a vallás mint mentőeszköz lép fel, hogy a rettegő embert ezzel a fenyegető kozmosszal szemben erösítse. Érezve önmagában, hogy a lelke hogyan uralkodik a testén – a kozmoszt magához hasonlítva – a természetben is egy titkos szellemi erő uralkodását gyanítja. A természet életét animisztikusan a benne lakozó szellemek seregéből magyarázza ki, és most már arra igyekszik, hogy a szellemeket megfogja, elvarázsolja és rajtuk uralkodjék. Vagy pedig ebből az animisztikus felfogásból inkább monisztikusra emelkedve: istenekben hisz, akik hierarchisztikusan csakhamar egy Isten kormányzása alá koncentrálva a természet felett állanak, s így a természettel szemben segíthetik. Végül az anyagi és a szellemi között levő ellentétet megértve, az ős-szellemet, mint minden láthatóval szembenállót imádja, hogy ezt is odahagyva, saját szellemének fenségében egy olyan ideál előtt boruljon le, amelyiknek ő maga a heroikus hordozója. Azonban bármilyen fokokon haladjon is keresztül ez az egoisztikus vallás: mégis csak szubjektív marad s csak az emberért van. Az ember vallásos, hogy a természet szellemei felett uralkodjék, hogy a kozmosszal szemben szabad legyen, hogy saját szellemi hatalmának tudatában minden láthatónak magasan fölibe emelkedjék. Az aztán már mindegy, hogy a gonosz szellemet korsójába láma-pap zárja be, hogy Keleten a nép a természeti isteneknél a természet ellen keres segélyt, vagy hogy később Görögország intelligensebh isteneinél bizonyos szellemi hatalmat imádnak, mely már a természet fölé emelkedik, vagy hogy végül az ideális bölcsészetben az imádás tárgya maga az ember szelleme lesz: a vallás itt mindenütt csak arra való, hogy az embert biztosítsa, megszabadítsa, felemelje, sőt hogy részben még a halál felett való győzelmet is biztosítsa. És ott is, ahol ez a vallás monoteisztikusan [46] hegyeződik ki, Isten, kit imádnak, azért Isten, hogy az embert segítse, hogy az államban rendet és nyugalmat, a szükségben segítséget és menedéket [nyújtson,] és azzal szemben, ami lealacsonyít és nemtelenít, magasabb lelki nemességet ajándékozzon és biztosítson. Ennek aztán az az eredménye, hogy az ilyen vallás virul ugyan a pestisben és éhínségben, a szegények és ügyefogyottak, a kisemberek és elnyomottak között: de a jólétben erejét elveszti, a bővelkedőket nem vonzza, és a magasabban képzett elmék elpártolnak tőle. Mihelyt az ember kényelemben, nyugodtan érzi mágát és – hála a tudománynak a természeti világ megsemmisítő hatalmaitól többé nem fél, a vallás mankóit azonnal eldobja magától, és nekiindul vallástalanul a saját lábán járni. Mert minden egoisztikus vallás, mihelyt az önző érdek kielégülést talált általa, mint felesleges, elesik. Ez volt a vallás életének lefolyása minden nem-keresztyén népnél és a névleges keresztyének között, a társadalom magasabb, jól szituált osztályainál századunkban is ugyanaz a jelenség ismétlődik. Az európai kontinensen a modern művelt osztály most már minden vallásból kinőttnek érzi magát.

A kálvinizmus azonban mindezzel homlokegyenest ellenkező álláspontot foglal el. Nem tagadja, hogy a vallásnak a maga emberi, szubjektív oldala is megvan; azt sem vitatja, hogy a szükségben a segedelem keresését, a természeti hatalommal szemben az erőt, az érzékivel szemben a szellem felsőségét a vallás képviseli és segíti elő, de azt fenntartja, hogy megfordítják a dolgok rendjét azok, akik a vallás célját és lényegét ebben keresik. Mndezek a kálvinista előtt csak gyümölcsök, amelyek a vallásból származnak, és segédeszközök, amelyek azt támogatják, de létezésének nem alapjai. Mert minden vallás áraszt ugyan áldást az emberre is, de ez nem az emberért, hanem az Istenért van. Nem Isten van a teremtésért, hanem a teremtés van az Istenért. Mert ő minden dolgot a saját akaratából teremtett. Az egész természetben, növényben, állatban, gyermekben a vallásos képességet ezért teremtette: "Az egész föld telve az ő dicsőségével." "Mily dicső a te neved, óh Isten, az egész földön." "Az egek beszélik az ő dicsőségét és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat." "A gyermekeknek és csecsemőknek szájából készíted a te dicséretedet." Fagy és jégeső, hó és köd, mélység és vihar, minden Istent dicsérje! De amint az egész teremtés az emberben jut csúcspontjára, úgy az Ő dicsőítésének is az emberben kell a legtökéletesebb fokra jutni, abban, ki Isten képére teremtetett; nem azért, mert az ember keresi az Istent, hanem mert az egyetlen igazi vallási tehetséget a "semen religionis" [47] által egyedül az ember szívébe oltotta be az Isten. Az embert vallásossá Isten maga teszi a "sensus divinitatis [48] által, hogy az ember szívének húrjain az játsszék. A szükség is közrejátszik, de csak a bűn következtében; mert a vallás eredetileg alaptermészetéből kifolyólag a csodálatnak és imádatnak a kifejezése volt, mely vonz és felemel, nem pedig a függésé, amely elválaszt és lenyűgöz. Valamint tehát a szeráfok a trón körül csak ezt kiáltják: "szent, szent, szent!": úgy az emberek vallása is tisztességtudás kell hogy legyen az iránt az Isten iránt, aki őket teremtette és fenntartja. A vallásban minden Istentől és nem az embertől számítódik. Az ember csak szerszám és eszköz; Isten egyedül az ok és a cél, a kiinduló és nyugvó pont; forrás, amiből a vizek erednek, óceán, amelybe ömlenek. Vallástalannak lenni annyi, mint az embernek legmagasabb célját eltéveszteni, míg megfordítva: Istenért lenni, Istenért élni, egészen az Ur nevének dicsőítésében lelolvadni: ez minden vallásnak magva és lényege. "Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod": ez minden valódi vallásnak hármas alaplépcsője. A jelszó mindig az marad: "Keressétek először Isten országát," és csak azután gondoljatok magatokra. "Mert őtőle, őáltala és őreá nézve vannak mindenek." A legelső dolog az Isten abszolút szuverénitásáról [49] (felségiségéről) való vallástétel. Az ima minden vallásban a legmélyebb életnyilvánulás. Ez a vallásról szóló alapfelfogás a kálvinizmus szerint. Ennél magasabb felfogást senki sem talált, de nem is lehet találni. A kálvinista alapgondolat, amely az egyedül Írás-szerű és keresztyén is egyszersmind, vallási téren a legmagasabb eszmény megvalósítása. Magasabb nézőpontra századunk vallásbölcsészete még legmagasabb szárnyalásában sem emelkedett, sem ideálisabb felfogást nem talált.

A máscdik főkérdés minden vallásnál az, hogy közvetlen, vagy közvetített-e. Szóval az, hogy Isten és a szívünk között egyház, pap, sámán vagy az isteni titkok bármely néven nevezett hordozója álljon-e, vagy pedig a vallás minden közvetítő elvetésével kösse össze lelkünket Istennel? A közvetítő személy minden nem-keresztyén vallásban nélkülözhetetlen. Ez a gondolat Mária és a szentek segítségül hívásában, a klérus papi hierarchiájában, egészen a mártírok tiszteletéig keresztyén talajra is behatolt. És bármennyire síkraszállott is Luther a papi közvetítés gondolata ellen, mégis a nevéről nevezett egyházban, mint a titok osztogatója és közvetítő személy, az ecclesia docens [50] bennmaradt. A tiszta eszmény realizálására ezen a ponton is Kálvin tört. A vallás, mint ő értette, "nullis mediis interpositis" [51] Isten és az emberi szív között a közvetlen összeköttetést kellett, hogy megvalósítsa, éspedig nem papgyűlöletből, nem a szentektől való irtózatból, nem az angyalok jelentőségének kevésre becsüléséből kifolyólag, hanem kizárólag azért, hogy a vallás lényege és ebben Isten dicsőségének ügye érvényesüljön. Ezért lépett fel – meghátrálást vagy ingadozást nem ismerve – mindaz ellen, ami Isten és a lélek közé befurakodott. Azt ugyan látta világosan, hogy a bukott embernek az igazi vallás megértéséhez és elfogadásához közbenjáróra van szüksége, de ez a közbenjáró nem lehet embertársa, hanem egyedül az Istenember, Isten maga és a Szentlélek-Isten bennünk lakozása által ezt a közvetítést nem nekünk, hanem az Istennek kell megpecsételni. Minden vallásban Isten maga a folytonosan aktív elem. Vallásossá ő tesz minket, vallásosságra ő hangol, azért mi csak hangot és alakot adunk annak a vallásos megnyilatkozásnak, amelyet ő teremtett belénk. És itt rejlik a hibája azoknak, akik Kálvinban csak valami Augustinus redivivus-t [52] látnak. Hisz' Augustinus a Szentháromság-Isten és a laikusok között állva, püspök maradt. S az igazi vallás mások részére szóló konzekvens követelményét oly kevéssé látta be, hogy dogmatikájában az egyháznak, mint misztikus kincstárnoknak hódol, melynek ölébe Isten minden kegyelme hull, s amelynek kincseiből minden ember a kegyelmet nyerte. A kálvinizmust és augusztinizmust csak az zavarhatja össze, aki felületesen egyedül a predestinációt nézi, és a vallás talajába való mélyebb leásást elmulasztja. Mert az ember érdekében fölépített vallás közvetítő személynek mindig az embert használja fel, ellenben az Isten akaratán alapuló a közbeeső személyt kérlelhetetlenül kizárja. Ha ugyanis a vallásnak az a célja, hogy főként az embert segítse, és az ember az, akinek vallásossága által ezt a segítséget meg kell szereznie, akkor csak természetes, hogy a kevésbé kegyes ember szent emberek közbeléptét hívja fel. Amit ő maga meg nem tudna szerezni, megszerzi számára egy másik. A gyümölcs az ágakon igen magasan függ, s csak aki feljebb ér, szakíthatja le és nyújthatja oda a nálánál alacsonyabban állónak. De ha a vallásnak az a követelménye, hogy Istennek a tisztességet minden szív adja meg: akkor senki a másiknál feljebb nem állhat, akkor minden egyes ember személyileg kell, hogy érvényesüljön, akkor a vallás célját csak a hívek egyetemes papságában éri el. A vallásos elemet a ma született gyermek szívébe is Isten maga helyezi el, és ha a gyermek kereszteletlenül hal meg, nem a "limbus innocentium"-ba [53] helyeztetik el, hanem Istennel személyes közösségbe lép, hogy őt dicsérje mostantól fogva mindörökké.

A kálvinizmus által a vallás kérdésében elfoglalt eme második álláspont – mely a személyes kiválasztás vallástételében jut legélesebb kifejezésre – kiszámíthatatlan értékű. Mert míg egyfelől minden vallásnak arra kell törekednie, hogy az embert szabaddá tegye, hogy annak a vallásos elemnek, ami még természetében kötve rejlik, külső kifejezést szabad öntudatból adjon: addig másfelől minden közvetítő személynek vallásos téren való fellépése az emberi szellemet bilincsbe veri, ami annál vészthozóbbá válik, minél nagyobb a kegyesség mélysége. A római egyházban a "bons catholiques" ("jó katolikusok") papi láncokkal még ma is nagyon meg vannak kötve, és csak a kevésbé jó katolikus embernek van, az egyháztól való nagyobb függetlensége miatt, félszabadsága. Luther egyházában ez a bilincs nem szorít úgy, de távolról sincs megoldva. Azt az önállóságot, amivel a hívő szükség esetén magával a hivatal viselővel szemben Is fel tud lépni, csak azokban az egyházakban tudjuk megtalálni, amelyekben Kálvin alapgondolata az uralkodó. Egyedül az, aki az Isten előtt áll és Istennel személyes közösségben él: repülhet a szabadság szárnyain fénylő magasságba; és az eredmény úgy Hollandiában, mint Franciaországban, Angliában nem kevésbé, mint Amerikában megtanított arra, hcgy embernek ember fölött gyakorolt despotizmusa legyőzhetetlenebb harcosokat, és megfordítva: a kegyes embernek szabadsága szívósabb és bátrabb bajnokokat nem talált, mint az "issue de Calvin" ("Kálvin sarjadéka") alatt. Valami, aminek legmélyebb oka abban rejlik, hogy a közvetítő személy minden vallást elkülsőesít és formák által fojt meg; csak amidőn minden közvetítő alak elesik, akkor kapcsol össze bennünket a kiválasztás közvetlenül az Istennel, az örök világosság sugara közvetlenül az Istentől árad lelkünkbe, amíg aztán a vallás a szó abszolút értelmében véve válik a szív sóvárgásává.

És szinte magától vezet ez át engem a harmadik vallási kérdésre, ti. arra, hogy a vallásnak milyen a természete, részleges-e, életünknek egy kis részére vonatkozik-e, vagy mindenen uralkodó, mindent körülölelő, a szó legteljesebb értelmében "egyetemes"? Mármost ott, ahol a vallás célját az emberben keresik, ahol megengedik, hogy vallási közvetítő személyek lépjenek fel, valóban csak részleges. Mert hiszen akkor az ember a vallást következetesen és logikusan csak az életnek ama területére korlátozza, ahol szüksége van reá, és ahol e közvetítő személy fellépése előnyére szolgál. A vallásnak ez a parciális jellege háromféle tekintetben jut kifejezésre: és pedig a vallásos szervben, ami által, a szférában, ahol és azoknak a személyeknek csoportjában, akik között virulnia kell. Az első korlátozásról korunk küzdelme már elég beszédes képet nyújt. A vallásnak – így akarják századunk bölcsei – használatlanul kell hagynia az ember értelmi tehetségét, és kizárólag misztikus érzésben vagy gyakorlati akaraterőben kell megnyilvánulásra jutnia. Misztikus és etikai hajlamokat vallásos téren még megengednek, de az értelemre a vallás területén már szájkosár teendő. Metafizika [54] és dogmatika már több, mint tilos terület; végső menedékhelyet az agnoszticizmusban [55] találnak. Az érzések vizein való utazás vámmentesen megengedtetik, s az erkölcsi munkásság az igazi arany megvizsgálására szolgáló próbakő; de a metafizikától, mint mocsártól óvnak, s mindent, ami valamílyea sarkalatos dogmához csak hasonlít is, mint vallási képtelenséget utasítanak vissza. És bár ugyanazon Krisztus, kit ők is vallásos lángész gyanánt tisztelnek, mondotta meg egész határozottan, hogy szeressétek Istent nemcsak teljes erővel és teljes szívvel, de teljes értelemmel is, mégis azt hiszik, hogy az értelmet, mint vallásos szervet tétlenségre kárhoztathatják. Szerintük tehát nem egyetemesen, egész lényünkből kifolyólag, hanem részlegesen, egyedül érzésünkből vagy akaratunkból kell a vallásnak támadnia, aminek következtében az a kör is, amelyen hathat, csak részleges lehet. A vallást tehát a tudomány s a nyilvános élet mezejéről száműzik, hogy aztán azt a szív belső kamarájába, imádkozó cellájába utasítsák. Kant a vallás körét, az etikai élet "Du sollst"-jára korlátozta: [56] korunk misztikusai pedig az érzés titkos szegletébe száműzik. Így hát a vallás mindenféle formákban csak az élet mellett áll, vagy az élet széles mezejétől félreeső magánterületen. Ez pedig önmagától vezet a korlátozás harmadik ismertető jegyéhez, amely szerint a vallás nem való mindenkinek, csak egy csoportnak, azoknak, kik közülünk kegyes érzülettel bírnak. A vallás orgánumának korlátozásából így folyik az ő körének, majd pedig ebből annak az emberek egy kis csoportjára való korlátozása. Amint ugyanis a művészet megtalálja a maga szervét, saját körét, imádóinak saját csoportját, úgy van ez a vallással is. Mert hát vannak emberek, kikben nem sok az érzés és nem sok az akarat, akik tehát a misztika melegsége iránt érzéketlenek, s így kegyes cselekedetek véghezvitelére nem alkalmasak. Az ilyenek előtt a vallásnak sem értelme, sem jelentősége nincs. De vnnak viszont érző kedélyek is, akiknek van érzékük a végtelen iránt, kik között aztán a kegyesség és a kegyességben a vallás gazdag lelki életben virul.

Egészen más tekintetben ugyan, de idők folyamán Róma is mindinkább ugyanezt a parciális álláspontot foglalta el. Ő vallást csak a saját egyházán belül ismert, és a vallás hatása szerinti tovább nem ér, csak az életnek ama részéig, amelyet ő, az egyház megszentelt. És bár igaz ugyan, hogy amennyire csak lehetett, minden emberi életet a saját szférájába vont be: azonban ami azon kívül maradt, tehát ami a keresztséget és szenteltvizet nélkülözte, minden lényeges vallásos erőnek híjával volt. Amint tehát Róma ilyeténképp az élet vallásos és vallástalan része között éles határt vont, saját területét megint az erő különböző fokai szerint osztotta fel; a klérus és a kolostor volt a "szentek szentje," a valóban hívők köre a "szentélyt" alkotta, aki pedig megkeresztelkedett ugyan, de az egyházzal különben nem törődött, a "pitvarban" állott. Oly felosztás és korlátozás ez, amelyet a közönséges laikus megint a maga módja szerint tovább folytat, úgy, hogy gyakorlati életének kilenctized részét minden vallási vonatkozástól felszabadítja, a vallást külön módszerével parciálissá teszi, amennyiben azt hétköznapokról ünnepnapokra, a jólét napjairól a veszedelem és betegség idejére és egy egész hosszú életről a halálos órára halasztja és korlátozza. A vallásnak ez a részlegessé tevése legfrappánsabbul a Karneválban nyilatkozott. A böjti időszak van csupán egészen a vallásnak szentelve; a testnek tehát, mielőtt a szomorúság komor völgyébe szállana alá, szabad magát még egyszer érzéki élvezetekben, féktelen mulatozásokban kitombolnia.

Homlokegyenest szemben áll ezzel a kálvinizmus, mely a vallásnak feltétlenül egyetemes jelleget követel. Mert ha minden Istenért áll fenn, akkor az egész teremtés Istent kell, hogy dicsőítse: a madarak fent, a nap, hold és csillagok az égbolton, a természet körülöttünk mindenütt. De mindenekfelett az ember, aki kell, hogy ezt az egész teremtést és e teremtésben minden életet mint pap, Istennek szenteljen. És bár a bűn a teremtés egyes részeit el is rabolja Isten dicsőségétől, azért a követelmény és az eszmény mindig az marad, hogy minden teremtménynek a vallás vizében merítettnek kell lenni, vallásosan kell léteznie, és végül mint vallásos áldozatnak a Mindenható oltárára kell helyeztetnie. Olyan vallás, amelyik kizárólag érzés-, vagy akaratvallás volna, a kálvinista ember előtt elgondolhatatlan. Egész lényét, minden tehetségét és erejét a "sensus divinitatis" kell, hogy hassa át; hogyan lehetne akkor öntudata, a logosz [57] az Istentől adatott gondolkozás sugárzó fénye belőle kizárva? Az a gondolat tehát, hogy ott legyen ugyan Isten az érzések alsó rétegében, az akarat-ténykedés külső cselekedeteiben, de ne lehessen ott öntudatában, gondolkozó, tudatos lényének centrumában; az a gondolat, hogy legyen ott az Isten az érzés és etikai lét világában, de a gondolat világából ki legyen zárva; az a gondolat, hogy öntudatában a természeti és gyakorlati életre vonatkozólag biztos kiindulási pontjai legyenek, a természet ismeretére nézve határozott elvei, de a teremtőre vonatkozó gondolkozásában hiányozzanak a szilárd támpontok: ez a kálvinista ember előtt az örökkévaló logosz tagadásával lenne egyenlő.

S ha a vallás univerzális jellege az emberi tehetségek egész körére vonatkozólag így érvényesül: akkor a kálvinista lélek az emberek között levő szféráját, területét illetőleg ép' oly határozottan harcol . a vallás egyetemes jellegéért. Semmi sem teremtetett anékül, hogy lényének rendeltetését Isten meg ne szabta volna. Isten eme végzéseinek summája pedig minden életre nézve az, hogy minden élet Őneki szenteltessék. Olyan vallásról, amely egyházra, belső, titkos kamarára vagy imádságos cellára lenne korlátozva, Kálvin mit sem tud. A zsoltáríróval az eget és a földet, minden népet és nemzetet hív, hogy Istennek a dicsőséget megadja. Isten az ő mindenütt jelenvaló és mindenható erejével minden életben jelen van, mert nincs az emberi életnek szférája, hol a vallás ne érvényesítené azt a követelményét, hogy Istennek kell hálát adni, Isten rendeleteit kell tisztelni, minden "labora"-t az "ora" [58] szőjjön keresztül, hogy ima és munka eggyé olvadjanak. Bárhol áll is az ember, bármit tesz, bárhova helyezze is kezét, iparban és szellemi téren, tudományban és művészetben, állandóan Isten színe előtt áll, Istennek szolgálatában tevékeny, Istennek kell engedelmeskednie, és mindenekfelett célul Isten dicsőségét kell kitűznie. Ennélfogva a kálvinista ember a vallást az emberek külön körére vagy egyes csoportjára nem is korlátozza. A vallás az egész emberiség ügye. Az emberi nemzetség pedig Istené, az ő műremeke, Azért az egész nemzetséget, az öregeket és fiatalokat, az alsóbb- és magasabb rendűeket, a beavatottakat és távolállókat egyaránt Isten félelme hassa át. Mert nemcsak hogy Isten teremtett mindeneket és mindenek számára mindent, hanem kegyelme is kiterjed, nem csupán részlegesen a kiválasztottakra, hanem egyetemes kegyelme által minden emherre. Bizonyos, hogy van az egyházban koncentráció, de az egyház falain ablakok is vannak, amíken keresztül az Örökkévaló világossága az egész világra kiragyog. Itt hegyen épült város van, amelyet mindenki messziről lát, itt só van, mely mindent áthat, és ha valaki nem fogja is fel ezt a magasabb világosságot, azért ő is éppoly határozottan és mindenben az Úr dícsőségére van elhíva, mint a másik. Minden parciális vallás a dualizmus ékét veri az életbe, de a kálvinista monisztikus alapon él. Mindennek egy-nek kell lennie, mert egy Isten hordoz mindent, minthogy Ő is teremtett mindent. Igen, ebből a monizmusból, mint a vallás megfordított képe, még maga a bűn sem zárható ki.

Ezzel a vallás lényegét illetőleg önként jutunk a negyedik főkérdéshez, amely ezt mondja: normális legyen-e a vallás, vagy abnormis, azaz szoteriologikus? [59] Jól tudom, hogy a vallás szoteriologikus felfogásával közönségesen a nomisztikus-t [60] állítják szembe, de ez az utóbbi megkülönböztetés a képzeteknek egészen más birodalmához tartozik. Aki általam felállított ellentét azt a kérdést érinti, hogy a vallás dolgában de facto normális, vagy a bűnbeesés által abnormissá vált emberrel kell-e számot vetnünk, mely utóbbi esetben természetesen a vallásnak önmagától szoteriologikus jelleget kell öltenie? A mostanában tért hódító vélemény a normális álláspont mellett foglal állást. Nem, mintha a mai emberiség egészben véve a legmagasabb vallásos normának megfelne. Ezt senki sem vitatja. Ezt mindenki jobban és másként látja. Tapasztalatiiag inkább sok vallástalanságra és hiányos vallási fejlődésre bukkanunk. De éppen ebben a lassú, a legalacsonyabb foktól a legmagasabb ideál felé haladó processzusban látják az emberek a normális alapon megkövetelt fejlődést.

A vallás első nyoma e szerint tehát már az állatoknál megtalálható. [61] Láthatjuk pl. a kutyánál, hogy urát hogyan tiszteli. A "homo sapiens"-nek a csimpánzból való előállásával a vallás magasabb stádiumba lép. Azóta egész skálát futott keresztül. Most már ott tart, hogy – amint elképzelik – az egyház és dogma pólyáiból kiszabadulva, egy magasabb fokra, ti. az ismeretlen Végtelennek öntudatlan érzésére jusson el. Már most ezzel az elmélettel határozott elvi alapon egy egészen másik áll szemben, amelyik anélkül, hogy tagadná azt: csaknem minden emberinek előalakzata megvan az állatban is és annak elismerésével, hogy az állat, amint az az Isten tanácsában kezdettől fogva megvolt, az ember képére teremtetett, amint az ember meg Isten képére teremtetett: az első embert Istenhez való tiszta viszonyában, azaz, az igazi vallásban iépteti fel s nem az ő teremtéséből, de bűnbeeséséből magyarázza a vallásnak sok alsóbb fokú, tisztátalan alakját, amelyek összességükben nem egy alsóbb fokról magasabbra vezető folyamatnak, hanem egy szánalomraméltó degenerációnak képét tárják elénk, ami az igazi vallás regenerálását egyedül csak szoteriologiai úton teszi lehetőyé. Ez ellentétre nézve is megvan a kálvinizmus határozott álláspontja. Itt is, mint mindenben, Isten színe előtt állva a kálvinistát Isten szentsége oly mindent lenyűgözőleg ragadja meg, hogy a bűntudat szívét szorítja össze és a bűnnek iszonyatossága lelkére mázsányi súllyal nehezedik. Minden olyan törekvés, mely azt tanítja, hogy a bűnt a tökéletesség felé vezető úton egy tökéletlenebb fokozatnak fogja fel az ember, szent haraggal tölti el. Kezdettől fogva vallja, mit Buckle Anglia művelődéstörténetében egész más állásponton tapasztalatilag bebizonyított, hogy a bűn megnyilatkozási formái finomodnak ugyan, de a századok során az emberi szív állapota ugyanaz marad, ami volt. Az az "e profundis" [62] melyből 4000 évvel ezelőtt egy Dávid szíve Isten után kiáltott, magasabb kulturájú századunkban is Isten minden gyermekének lelkében visszhangra talái. A bűn romboló hatásának, mint minden emberi nyomorúság forrásának felfogása sehol sem mélyebb, mint éppen a kálvinizmusban és amikor a kálvinista a Szentírás alapján pokolról és kárhozatról szól, nem szívének keménységét, hanem életkomolyságának világosságát és következetességének bátorságát bizonyítja. Avagy Ő is, kinek szava a legelragadóbb és legszeretetteljesebb, nem határozottan és ismételten beszélt-e külső sötétségről, tűzről, mi el nem oltható, féregről, mi soha meg nem ölhető? Ha nem merjük ezt érinteni, csak színtelenségről tennénk bizonyságot, mert félig beszélnénk csak arról, amit a bűn megsemmisítő jellegéről hiszünk.

JEGYZETEK

42. Ateizmusnak nevezzük az öntudatos istentagadást bármilyen formában.

43. Antiteizmus istenellenességet jelent. Azt a gondolkodást is jelenti, amely nem egyenes istentagadás, de a keresztyénség tiszta istenfogalmát (teizmusát) nem fogadja el, s valami más formában gondolkozik az Istenről vagy a világot létrehozó végső okról és erőről, mint a keresztyénség.

44. Célzás Augustinusnak, a nagy egyházatyának híres gondolatára, amely arról szól, hogy az ember szíve addig meg nem nyugszik, amíg nyugalmat Istennél nem talál.

45. Palingenezis (görög szó) újjászületés.

46. Monoteisztikus az a vallás, amely egy Istenben hisz.

47. Semen religionis = a vallás magva, csírája.

48. Sensus divinitatis = az istenség érzete. "Semen religionis" és "sensus divinitatis" Kálvin két híres teológiai kifejezése, amellyel azt akarja tanítani, hogy a vallás és annak érzete belénk teremtetett, tehát az ember lényegéhez tartozik, tehát nem később fejlődött ki benne.

49. Isten abszolút szuverenitása alatt azt értjük, hogy Isten tökéletes ura és teremtője a világnak, fölötte nem áll senki és Ő minden hatalomnak, tekintélynek egyedüli forrása, s mint a világ mindenható teremtőjét, fenntartóját és gondviselőjét, tökéletes imádat, hódolat és tisztelet illeti meg. Ez a tan a kálvinizmus nagy középponti gondolata.

50. Lásd a 18. jegyzetet. Itt arra céloz Kuyper, hogy Luther nem mert az egyházról szóló róm. kat. fogalommal teljesen szakítani.

51. Nullis mediis interpositis = minden közbehelyezett közbenjáró nélkül; szóval nem úgy, mint a római katolicizmusban, ahol egyház, szentek, Mária stb. állanak Isten és a hívő lélek között.

52. Augustinus redivivus = újra életre kelt Augustinus. Ezt azért mondták Kálvinra, mert mindig elismerte, hogy Augustinust, a híres egyházatyát is mesterének tartja. Kuyper igen helyesen mutat rá, hogy Kálvin jóval több volt, mint valami újra feltámadt Augustinus. Legfeljebb református Augustinusnak lehetne nevezni. De ez annyival jelent többet, mint amennyivel többet jelent a ref. keresztyénség a római katolikusnál.

53. Limbus innocentium = szószerint az "ártatlanok szegélye", azaz a pokol széle, az a hely a túlvilágon, ahova – a római katolikus égyházi tanítás szerint – a kereszteletlenül elhalt kis gyermekek jutnak.

54. Metafizika alatt értjük a természetfölötti világgal foglalkozó tudományt, szemben a fizikával, amely az emberi értelem által átvizsgálható földi és természeti világ életének és törvényeinek kutatásával foglalkozik.

55. Lásd a 27. jegyzetet. Kuyper itt arra céloz, hogy a modern gondolkodás nem engedi meg, hogy az Istenről valaki határozott bizonyságot tegyen. Csak annyit enged meg, hogy az ember azt higgye, hogy az Istenről sem azt nem lehet bebizonyítani, hogy van, sem azt, hogy nincs. Mert ebben áll az agnoszticizmus.

56. "Du sollst" = neked meg kell tenned. Kant német bölcsész híres erkölcstani formulája. Kuyper itt arra céloz, hogy egy bizonyos fokig Kant is agnosztikus volt, mert azt tanította, hogy az ember a metafizikai igazságokat nem ismerheti meg, s így az Istent sem. Szerinte tehát az Isten létezéséről a tiszta ész útján nem szerezhetünk tudomást, de másrészt a lelkiismeretünk, amely folyton parancsol nekünk, arról tesz bizonyságot, hogy az Isten valahogyan mégis van, tehát erkölcsi úton azért hinni kell benne.

57. Logosz (görög szó) = ige, értelem, gondolat. Kuyper itt arra céloz, hogy a világ az Isten örökkévaló világterve szerint van a logosz által teremtve, tehát a mi értelmünk is. (Lásd a János evangéliuma bevezetését.) A mi értelmünknek tehát szintén érzékkel kell bírni a világban lévő isteni értelem és gondolat iránt, s így a vallást sem lehet és szábad kizárni az ember értelmi világa területéről sem.

58. "Ora et labora" = "Imádkozzál és dolgozzál". A kálvinizmus egyik híres jelmondata.

59. Szoteriologikus vallás = váltság-vallás, amely szerint a bűnbeesett ember a saját erejéből nem szabadulhat meg a bűn következményeitől, nem lehet jó, igaz és üdvözült, csak magasabbrendű kegyelem által, csak egy rajta kívül álló isteni megváltó munka segítségével.

60. Nomisztikus vallás = törvényvallás, amely szerint az ember a maga erejéből is eljuthat az üdvösségre, lehet jó és igaz, mert egyszerűen csak betölti mindazokat a parancsolatokat és törvényeket, amelyeket a vallás előír számára.

61. Kuyper itt azt mutatja föl, hogy a fejlődéselmélet, az evolúció és darwinizmus gondolatait a vallás eredetének megmagyarázására hogyan alkalmazzák.

62. "E profundis" = a mélységből. A 130-ik zsoltár kezdő szavainak ("A mélységből kiáltok hozzád, Uram...") általánosan használt és ismert latin szövege.