UNUS ES DEUS

Két igehirdetés a 90. zsoltár alapján

I. Confessió, II. Könyörgés

I. CONFESSIÓ. Zsoltár 90, 1 - 11

Amikor Móricz Zsigmond, a XX. Századi realista prózairodalom legkiemelkedőbb alakja arról vall, hogy mit köszönhet kálvinistaságának, a zsoltároktól indul el:" Emlékszem az elemi iskolai tanítómra, aki naponta énekelte velünk a zsoltárokat. Ma is szívemnek nagy gyönyörűsége, ha jól kiénekelhetem magamat idehaza vagy a Templomban."

Igen, a kálvinista kegyességtől elválaszthatatlanok a zsoltárok. Valóban "a zsoltárok az érzelem legváltozatosabb módjait tárják elénk. A gyermeknek éppen úgy, mint az aggastyánnak. Tanáccsal látnak el az élet küszöbén, és vigaszt nyújtanak a halál kapujában. Zsoltárral az ajkunkon kiléphetünk az életbe, félrevonulhatunk az ünnep csendjébe, odaállhatunk a szenvedő betegágyához, beköszönhetünk a vendéglátó házba, beléphetünk a templomba, az ima benső kamrájába, sőt még a mennyországba is." (Spurgeon)

Nekünk magyar reformátusoknak a zsoltárok között is van egy különösen kiemelkedő: a 90. zsoltár. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyházunk himnusza. Nagyobb ünnep vagy nagyobb temetés nem képzelhető el a 90. zsoltár nélkül. Mióta Szenczi Molnár Albert oly szép, ma is üde, eleven magyarsággal lefordította, százados kincsünk lett:
„Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, Téged tartottunk hajlékunknak.”

Most két egymást követ? Igehirdetésben figyeljünk alázatos szívvel az üzenetére. A zsoltár első 11 verse confessió, hitvallás és vallomás, a második része gyönyörű hangvételű könyörgés. Ma a zsoltárban megszólaló confessióra figyeljünk.

Minden ember valakinek az embere.

A zsoltár felirata ez: "Mózesnek, az Isten emberének az imádsága". Tehát ez nem Dávid zsoltára, hanem Mózesé, s mint ilyen a zsoltárok könyve legrégebbi darabja. Amikor elmondja, hogy Mózes imádsága, nem azt teszi hozzá Mózes nevéhez, hogy törvényadó, vagy próféta, vagy honalapító, vagy nemzetformáló, aki egy néppé formálta Izráel 12 törzsét, mint a hét magyar törzset egy néppé formálta Szent István -, hanem azt mondja: "Isten embere", mert ez a legnagyobb, amit mondhat róla. Ennél nagyobbat nem lehet mondani senkiről: Isten embere.

Minden ember valakinek az embere, azaz minden ember tartozik valakihez. S ha bárki azt mondaná, hogy ő nem tartozik senkihez, az a legrosszabb eset; mert a mi okos, értelmes magyar népünk egy félmondattal semmivé teszi az ilyet: "magának való ". Jaj, ha valakiről egyszer a falu, vagy a város, vagy a munkahely megállapítja: ez olyan " magának való".

Nézzünk szembe a kérdéssel: kinek az embere vagyok? Tudom, az is meghatározás, amikor valakire azt mondják: az egyház embere, a "pap embere"- Köszönöm, hogy vannak, akik vállalják ezt a meg-állapítást. De nekünk együtt el kell jutnunk addig, hogy valóban az "Isten embere" legyünk. Hogyan lehetünk az Isten embere? Ha az ő akaratát cselekszük! Mi a szeret? Isten akarata? Egyetlen apostoli szót engedjetek meg: "Abból ismerjük a szeretetet, hogy Ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért. Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan elehet az Isten szeretete?" (1. János 3, 16-17)
Egyetlen szóval hadd mondjam így: Isten akaratát cselekedni annyi, mint áldozatos, nyitott szívvel élni. Aki így él, az bizony, az ,"Isten embere".

A változásban egy változatlan van: Isten.

E zsoltár első része bizony confessió: vallomás és hitvallás, mely-be művészi összhangban lüktet a változó ember és a változatlan Isten, az üdvtörténet és az emberi élet "történelme". Olyan az ember, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik, estére elszárad. Úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. Olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk, ezzel szemben Isten változhatatlan: Uram te voltál hajlékunk nemzedékről, nemzedékre. Öröktől fogva, mindörökké vagy te, ó Isten.

Alig vallottak erről szebben magyar irodalmunkban, mint Móra Ferenc, saját nehéz gyermeksorsát idézve "Szeptemberi emlék" című elbeszélésében. Szülei nem tudták beíratni a gimnázium harmadik osztályába. (A mai általános iskola 7. Osztályának felel meg.) De a kisdiák nem bírta ki, hogy el lett zárva a tudománytól. Iskolakezdéskor a negyedik nap már belül volt a kerítésen. Négy-kézláb mászott el a becsengetés után az igazgatói szoba előtt, míg elért a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallott ő mindent.

Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek. Amikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz, akkor pedig, ahogy ő mondja: " usgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négy-kézláb szaladni lehet."

Szeptember közepén azonban nagy baj történt, azaz valami nagyon jó. Bent a tanár a latin nyelv szépségeit magyarázta. Hogy milyen erővel teli tömör nyelv. A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy, hogy lehetne ezt magyarul mondani? Amikor senki sem jelentkezett, s amikor a jeles diák is így fordítgatta: egy vagy Isten. Vagyis egy Isten vagy; s amikor tanár azt magyarázta, hogy a latinban ennél több van, a kis Móra Ferenc nem bírt magával és az ajtón kívül bekiabálta:

" Egyedül, Te vagy az Isten".

Hát így szeretném Testvérek szívetekbe, elmétekbe kiáltani: Egyedül te vagy az Isten! Ahogyan atyáink énekelték: Te voltál és Te vagy erős Isten, és Te megmaradsz minden időben!
Az a nagy örömhír is benne van ebben a confessioban, hogy ez az Isten hajlék. Hajlék, ahová didergő életünket "menekíthetjük" vészben, viharban, veszedelemben és sötétben.

Hajlék az örökkévaló, valahogyan úgy, ahogyan vall róla a mi Áprilynk:

"S amikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlen kőszál megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten."

Ha úgy tört volna rád az élet, a sors, a betegség, a halál, mint az áradat, s ha legkedvesebbet ragadta volna el tőled, ha nem látsz magad körül mentő csúcsot, halljad az örök evangéliumot: Hajlék az Isten. Uram te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.

Nem tudom, kikutatta e valaki, hogy miért lett a mi magyar népünknek olyan szívéből fakadó éneke ez a 90. zsoltár. Én meg vagyok győződve, hogy ennek okát nem csupán a zsoltárban, nem is kizárólag a magyar néplélekbe kell keresnünk, hanem magyar nemzetünk történelmébe is.

Gondoljunk csak nemzeti himnuszunkra. Annak egyik verse így hangzik:

"Bújt az üldözött, s felé Kard nyúlt barlangjában,
Szertenézett s nem lelé, Honját a hazában
Bércre hág, és völgyre száll, Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál, S lángtenger fölötte."

Nos, amikor ez a nép nem lelte "honját a hazában" talált egy másik hont, egy másik hazát, egy Örökkévaló oltalmat és Örökkévaló hajlékot: az Istent!

Igen, a mi magyar nemzetünk életében az evangéliumit hit nemzet-megtartó erő lett, s mi hiszünk abban, hogy az is marad. Ebben vezércsillagunk lett a 90. zsoltár, mely a magyar református kegyesség confessiója. Legyen is az!

Ámen