Nézz Jézusra!

Hargita Pál
Lelkipásztor

Fehérvárcsurgó, Adásztevel, Pápa

PRTA. 2002.

ELVÉGEZTETETT:

Krisztusnak a keresztfán mondott szavai és Imádságai.

EFFATA! Az Igehirdető meggyógyulása.

LÉLEK GYÜMÖLCSEI. Galata 5. 22, 23.

IGEHIRDETÉSEK.

Hargita Pál
Csurgói és Nagykanizsai segédlelkész.

Fehérvárcsurgói, Adászteveli, Pápai
Lelkipásztor

Pápa 2002.

Előszó

Amikor életem 83 mérföldkövéhez közeledve volt szolgatársam és Jézus Krisztusban drága testvérem, Hargita Pál „Nézz Jézusra!” című, bibliamagyarázatait és igehirdetéseit tartalmazó kötetét kezembe vehettem és átolvashattam, a szöveg mögött őt kerestem. Lélekben és hálaadásban jártam végig Istentől kijelölt közös, sokszor rögös, hol együtt, hol más más megbízatással és kegyelmi ajándékkal, de kétség nélkül ugyanazon feladattal és célra kitűzött életútunkat. És akkor „miértjeimre” és „hogyanjaimra” Igéjében így szólt hozzám felőle az Úr: „mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, magamnak választottalak” /Jeremiás 1, 5/, és „akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” /Róma 8, 30/
Had tegyem hozzá: el is igazította, hogy akaratát és Tőle kapott megbízatásunkat teljesítsük és teljesíthessük:” hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással… légy józan mindenben, a bajokat viseld el, végezd az evangélista munkáját, szolgálatodat maradéktalanul teljesítsd. /2. Timótheus 4, 2;5./ Legyen áldott az Úr az „alkalmas időkért” de az alkalmatlanokért is, amikor magunk váltunk alkalmatlanokká, engedetlenekké, amikor „ von magához e világ”, amikor magunk választotta utakon próbáltunk elindulni, de Ő utunkat állta, és ha fájdalmasan, értetlenül, szinte „sötétbe ugrásan” „kényszerített” az általa mindig megnyitott „keskeny útra”. Legyen áldott, hogy ilyenkor „eligazított”, hogy meg is igazított és ezzel önmagát dicsőítette meg. Legyen áldott az Úr, a nekünk ajándékozott „alkalmas időkért”, a háború lelki fizikai romjain adott ébredésért, megtérésre hívó és újjászülő evangéliumának hirdetéséért, melyhez erőt elhívott szolgái minden időkben abból az egyetlenegy vigasztalásból kaphattak és kaphatnak, hogy: „ testestől, lelkestől, , mind életemben, mind halálomban, nem magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, Aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem az ördögnek minden hatalmától megszabadított, …megőriz… sőt Szentlelke által az örökélet felöl biztosit, és késszé tesz arra, hogy Őnéki éljek.” /Heidelbergi Káté 1. Kérdés./
Az 1 Korinthus 12, 4ben ezt olvashatjuk: „ A kegyelmi ajándékokban ugyan különbségek vannak, de a lélek ugyanaz. ” Hargita Pál áldott és gyümölcsöző evangélizációi és igehirdetései annak idején a háborúban háromszor is letarolt és meggyötört dunántúli gyülekezetekben, Mezőföldi Egyházmegyénkben, ennek a Léleknek ki-sugárzását és légkörét élhettük át,- fehérvárcsurgói, majd adászteveli és pápai gyülekezeteiben is ez a Lélek munkálta általa drága testvérek megtérését, gyülekezetek megújulását, hogy Jézusra nézzenek, Őbenne éljenek és Őt láttassák családban, munkahelyen, közösségekben, mindenütt, mint csillagok az éjszakában. E könyv olvasásához és olvasóinak is ezt a Lelket kérem, kérjük, és Jézusra nézve kérhetjük, mint mennyei Atyánk áldott Szentlelkét.

Székesfehérvár, 2002. szeptemberében.

Szabó Sándor
Esperes lelkész

Hargita Pál (1924. 11. 27. - 1996. 11. 23.) Istvándiban született Szülei: Heidfogel (id. Hargita) Pál és Elekes Julianna.

Édesapja és nagyapja jómódú asztalos mesterek voltak. „Nyolcéves voltam, amikor a gimnazista korú (Etelka) nővérem meghalt, így egyetlen gyermeke maradtam, a Somogy és Baranya határán élő szüleimnek. Nővérem példáját tartották szemük előtt szüleim, és nem engedtek gimnáziumba: polgári iskolában végeztem. Utána a bajai tanítóképzőbe jártam. A középiskolában is, a képzőben is kitűnő tanuló voltam. Tanyasi tanító szerettem volna lenni. Már „szolgáltam” is néhány hónapig, de a háború szétzúzta az álmaimat.

Emiatt, 1944 nyarán, ismét hazakerültem. Így aztán a szülői ház kertjében volt időm elgondolkodni. Ekkor kaptam a félreérthetetlen belső indíttatást, lelkésznek jelentkeztem. A pápai teológiai akadémiára kerültem, ahová 1944-ben csak feltételesen vettek fel, mivel nem volt meg a gimnáziumi érettségim. Szeptemberig az alsó négy osztály latin anyagából különbözeti vizsgát kellett tennem. Két hónap alatt négy osztály latin anyagát, teljesen autodidakta módon kellett elsajátítanom. Egy lelkész sem vállalta, hogy segítsen az úton, mondván: bárcsak nekik lenne tanítói oklevelük, hiszen az orosz hadsereg már az Alföldön van és milyen ember az, aki tanítói oklevéllel lelkésznek készül. .

Mivel csak feltételesen vettek fel, két év alatt a pécsi Széchenyi gimnáziumban leérettségiztem és így végezhettem tovább a teológiát, azaz el sem végeztem, mert harmadév után kihelyeztek Somogycsurgóra. Egy esztendő múlva a püspök úr Dunántúli miszsziós segédlelkésznek nevezett ki. Teljesen szabad kezet kaptam. A magyar református ébredés nagy korszakát írtuk akkor, csodálatos dolgok történtek velünk. Faluról, falura mentem. Két év alatt mintegy 120 templomban hirdettem Isten Igéjét. Felejthetetlen élmény volt látni, hogy még a szószékek lépcsőin is ültek emberek. Missziós lelkész kívántam maradni, aztán jött a rendelet, amely megszüntette azt az állást és így helyezkedtem el a gyülekezetbe. Boldogsággal töltött el Jézus Krisztus örömhíre. Volt, amikor az elején úgy gondoltam: sokféle örömhírt hirdetnek, hát én is egyet hirdetek, Jézus örömhírét. Aztán rövid idő alatt rájöttem, - és ez volt a döntő -, hogy nincs más igazi örömhír, csak egy: Isten szeretetének, Jézus Krisztusban megjelent kegyelmének az örömhíre. Ezért mindent lehet, és minden kell vállalni. .

Boldogan voltam Fehérvárcsurgó gyülekezeti lelkésze. Sajnos 1956 után, (1959) nem politikai, hanem egyházpolitikai okból el kellett hagynom a gyülekezetet, de még a megyét is. Rövid ideig a Fejér Megyei Építőipari Vállalatnál segédmunkásként dolgoztam, de feleségemmel együtt az volt az elhatározásunk, hogy minket csak kitenni lehet a lelkészi szolgálatból, önként nem hagyjuk ott. .

Két év múlva kaptam azt a lehetőséget, hogy egy másik megyében lelkészi állásba kerülhettem. (1962. Adásztevel). Örökké hirdettem, hogy érdemes gyermekeinket hitben, szeretetben nevelni. Amikor nagyobb leányunkat (Csilla) felvették a műszaki egyetemre, ő Pesten is minden vasárnap eljárt templomba, sőt a Kálvin-téri gyülekezetből rajta keresztül kaptam egy olyan barátot, főiskolai tanárt, aki hozzásegített, hogy a Tudományos Akadémia egyik angol nyelvű folyóiratába gazdaságtörténeti dolgozatokat írhattam. Ezek az írások teremtették meg számomra a gyümölcsöt..

Püspök úr megengedte, 1975 hogy Pápára pályázhattam. A gyülekezet megválasztott és Isten irgalmából itt fejeztem be a lelkészi szolgálatot. Fiamat annak idején (1972) Lentibe vitték katonának. A fiam a lelkészi szolgálatot választotta. Jó próba volt, nehéz idők jártak. Kisebbik leányom Julika Németországba ment férjhez.”.

(Glück Csaba - PápaPress. 1996. június 18.)