Ellenben halálos ellensége a kálvinizmus minden olyan szabadságnak és szabadelvűségnek, amelyik az emberi léleknek Istennel való személyes, azaz szellemi és valóságos életviszonyát, kapcsolódását, tehát megigazulását gátolja vagy tagadja, tehát amelyik akár lényegében, akár következményeiben Isten- és lélekellenes szabadság, vagyis nem valódi, nem a szó nemes értelmében vett, emberi szabadság.

Ha pedig ez így van: megértjük és természetesnek találjuk, miért kellett Magyarországon egy antiliberális kálvinizmusnak is föllépnie az antikatolikus kálvinizmus mellett és után.

A liberalizmus a magyar nemzet politikai történelme egyik legdicsőségesebb és legrokonszenvesebb korszakának, az 1790-től, s még inkább 1825-től 1848-ig bezárólag tartott kornak volt éltető szelleme. Tudjuk, hogy ez a liberalizmus – a Batthyány Alajos, a Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös szabadelvűsége – gyökerestől nemes volt, szellemi volt s ennyiben keresztyéni volt. Tisztán látott és következetesen munkált végcéljának ez a liberalizmus az örök értékekben gazdag, az Isten képmását méltósággal viselő, nemes emberi és nemzeti egyéniség kifejlesztését tekintette. Ezért a céljáért oly érzülettel dolgozott, amely – legalábbis az irányító nagy lelkek életében – az istentisztelethez járt közel. *) *) A jobban ismert többi nagyokról nem szólva, vegyük csak azt, amit Batthyány Alajosról, az 1790–91-es országgyűlés nagy vallásügyi vezérszónokáról mond Concha Győző: "A Szeicz Leótól a "nagy papramorgó" gúnynévvel illetett B. különösen is vallásos, sőt keresztyén lélek, bár keresztyénségének nincs határozott konfesszionális jellege s keresztyénségében nem a misztikus, hanem a morális tanoknak bámulója. Amit híres országgyűlési beszédéről mond: "Életemnek végső percében, utolsó leheletemmel, dadogó nyelvvel is áldani fogom a mindenség örök urát, kinek nagyságához illő nevet a gyönge emberi elme találni nem tud..., hogy megengedte nekem a haza atyjainak népes gyülekezetében oly sok jó polgár állandó boldogságához csak egy szemernyivel járulhatni," csak vallásos kedélyből eredhet." (Concha: A kilencvenes évek reformeszméi és előzményeik. Olcsó kvt. 498–499. sz. 136–137. l.).

A kor legnagyobb politikusait átható, minden tettükből és szavukból elősugárzó ezen érzület olyan magaslatra emeli ezt a mélyen keresztyéni és nemzeti magyar liberalizmust, amely felül áll, nem ugyan minden komoly tudományos vagy vallási bírálaton, de minden útszéli ócsárláson, ami pedig ma, jelszavakat kelepelő ajkakon már egészen csömörletes szokássá lett, mint általában a liberalizmussal, úgy ezzel a liberalizmussal szemben is.

Az azonban másfelől kétségtelen, hogy erről a magaslatról a magyar liberalizmus 1848, illetőleg 1867 óta folytonosan csak lefelé csúszott, majd zuhant. Eredeti eszményi tartalma évtizedről-évtizedre jobban párolgott el. Politikai ideálból és rendszerből politikai mesterséggé és jelszóvá lett. Sőt utoljára már politikai jellege sem volt egyéb, mint egészen másnemű érdekeknek meglehetősen megkopott, elvékonyult, átlátszó takarója. Szemfényvesztő köntös, amely alatt a nemzetközi s minálunk, a mi kivételesen szomorú helyzetünknél fogva, elsősorban zsidó tőke keresett és talált biztos elhelyezkedést, akadálytalan érvényesülést. Ennek következtében a megüresedett liberalizmus egyetlen igazi értelme és jelentése minálunk – mint különben kisebb-nagyobb mértékben világszerte – a kíméletlen gazdasági törtetés szentesítése lett. Az ezzel együtt járó világfölfogás és erkölcsi érzés pedig mérhetetlenül különbözött mindentől, ami keresztyén. És a liberalizmus keresztyén tartalmának elpárolgásával nemzeti érzésének csökkenése is karöltve járt. Nem is csoda: hiszen ott, ahol az emberi lélek tisztasága és szabadsága nem öncél, nem uralkodó érdek többé, ott a nemzeti élet szabadsága és öncélúsága iránt sem lehet többé igazi becsületes érzék. Ahol csak a törtetés az, ami szent és sérthetetlen: ott a nemzeti szolidaritásnak nincsen többé becse. Ahol a gondolat csak azért akar szabad lenni, hogy eladhassa magát: ott az erkölcs már elhanyagolható tényező. Ott a szabadság többé nem a szentség kapuja, és a szabadelvűség többé már nem istenelvűség.

Ezzel a "magyar" liberalizmussal szemben a magyar kálvinizmusnak öntudata legutolsó szikrájával is föl kellett a fejét és a szavát emelnie.

A magyar. reformátusság néhány, főként "világi" vezérférfiát a múlt század végén akuttá lett veszedelem fölismerése cselekvésre ösztönözte. Megalakult (1908.) a Kálvin-Szövetség. Ennek alaptörekvése a kálvinizmus hagyományos vallási és erkölcsi értékeinek egészséges megőrzése a magyar református népben, elsősorban a föld népében. Testi és lelki tisztaság, józanság, haza-, faj-, föld-, egyházszeretet, rend és fegyelem: ezek a kiválóan puritán és konzervatív erények, a történelmi magyar kálvinizmus erényei védhetik meg a magyar református népet a liberalizmus rombolásai ellen ezen irány nemes fölfogása szerint. E fölfogás terjesztésében a Kálvin-Szövetség országos propagandát fejtett ki, fájdalom; sokkal több jóakarattal és önzetlen buzgósággal, mint amekkora eréllyel és sikerrel. A siker elmaradásának fő oka az volt, hogy a református lelkipásztori kar nagy többsége ez irány antiliberális és konzervatív gondolatköre elől meglehetősen elzárkózott. Őket ugyanis a kevéssel azelőtt (1907.) mérhetetlenül nagyobb eréllyel megszervezett Országos Református Lelkész-Egyesület (ORLE) kifejezetten az antikatolikus kálvinizmus debreceni és tiszántúli gondolatkörében tartá fogva és mintegy lebűvölve. Úgy, hogy már ekkor, 10–12 évvel ezelőtt fájdalmasan kezdett jelentkezni az a siralmas ellentét, ami ma az egyik legszembeszökőbb jellemzője magyar ref. egyházi és vallási életünk nyomorúságának: az ellentét a lelkipásztorok és a vezető egyháztagok között (a rossz, mert nem protestáns szellemű köznyelven: a "papok" és a "világiak" között)! Megvolt egy ilyesféle ellentét egyházunkban már 100–150 évvel ezelőtt is (és érdekes, hogy a kialakulásához akkor is Debrecen szelleme adta meg a legerélyesebb indítást – csakhogy akkor még megfordítva állt a dolog. Akkor a "világiak" (az "úri párt", kyriarchia) voltak telítve liberális-antikatolikus, akkoriban ún. "felvilágosult" szellemmel s velük szemben a papság ("papi párt", hierarchia) volt a képviselője a konzervatív kálvinizmusnak.

Egyébként azonban a történelem e megfordítottság ellenére is nagyon érdekesen megismétlődött. Sinai Miklós, az akkori konzervatív-antiliberális ORLE feje, a világiaknak az egyházalkotmányban való intézményes elhelyezkedése ellen – amit az akkori liberális-antikatolikus Kálvin-Szövetség akart – végső sakkhúzásképpen a Habsburg-udvarnál és a katolikus klérus egyes, az udvarnál befolyásos tagjainak rokonszenvében próbált támaszt keresni. Négy emberöltővel később a konzervatív antiliberális "világi párt" keresett és talált érzelmi és érdekkapcsolatokat a katolicizmussal, közös veszedelemnek tekintvén azt a liberalizmust, melynek a zászlóhordozójául egyebek mellett a ref. papságnak az antikatolikus ORLE-be beszervezett zöme is zászlóhordozójául szegődött, mégpedig tagadhatatlanul sok radikális, sőt szocialisztikus mellékízzel.

7. Az antiliberális kálvinizmusnak ezek a katolicizmussal való érzelmi és érdekkapcsolatai különös mértékben megerősödtek a világháború alatt és után, amikor is ez a kálvinista irányzat hatalmas keretre és támasztékra talált az ún. "keresztyén nemzeti egység" gondolatában.

Ez a gondolat egy, a magyar lelkek mélyén élő alaktalan de tiszta, életfenntartó és életmentő vágynak a kifejezője. A magyar nemzet életakaratának olyan ösztönös és olyan hatalmas megnyilatkozása, amellyel még azok is kénytelenek fogcsikorgatva számolni, akiknek lelki szerkezetében nem fér meg sem a keresztyén, sem a nemzeti gondolat. Annál inkább érthető, hogy a magyar kálvinizmusnak ez a most jellemzett iránya, különösen eleinte, teljes odaadással karolta föl a "keresztény-keresztyén" nemzeti egység gondolatát. Hiszen ez a kálvinizmus kezdettől fogva végzetesnek hirdette a merő antikatolikus egyházpolitikát, amely a magyar református egyház delejtű nélküli hajóját egy üres és hazug liberalizmussal való fenntartás nélküli szövetkezés zátonyos vizeire terelte. Ez a kálvinizmus harc helyett mindig építeni, konzerválni, erősíteni akart; jogok puszta követelése helyett jogok bírására és élvezésére alkalmassá tenni a magyar kálvinista népet és református egyházat; tehát megvolt hozzá a természetes jogalapja és indítóoka, hogy ápolójává szegődjék egy olyan magyar keresztyén egységnek, amelynek becsületes, nemes alapgondolata éppen a felekezeti, az egyházpolitikai harc kiküszöbölése volt – azaz helyesebben, lett volna.

A baj csak az volt, hogy a keresztyén nemzeti egységből, amely ha jól értjük, egy szentséges politika-fölötti, valláserkölcsi és nemzetnövelési gondolat, már a kezdet kezdetén politika, jóformán puszta politika lett. És ez a politika, a maga keserű harcaiba és tisztátalan szövődményeibe az antiliberális kálvinizmust is magával sodorta. Magával sodorta annál erőszakosabban és annál végzetesebben, minél nagyobb jóhiszeműséggel és minél becsületesebb őszinteséggel állott az oda a keresztyén nemzeti egység zászlója alá.

Mert a keresztyén-nemzeti egység, mint politikai irányzat a magyarság társadalmi, kulturális, gazdasági fölényének és a keresztyén erkölcsiség uralmának biztosítása, e két mindörökre igaz eszme, jogosult törekvés és szent kötelesség munkálása mellett, közben és által kénytelen volt – az irány nem egy vezéremberének jobb meggyőződése ellenére – munkálni és szolgálni a magyarországi római katolikus egyház közhatalmi érvényesülését, intézményes és külgazdasági (nagybirtok-politikai) érdekeit, lelki és társadalmi tekintélyét is.

Ez a dolgok logikájából következett és nem is következhetett másképpen. A hiba ott volt, hogy ezt a logikát az antiliberális magyar kálvinizmus képviselői és vezetői nem ismerték föl előbb. Egy csomó csalódást megtakaríthattak volna maguknak és egy csomó keserűséget, kínt, belső megszaggattatást a magyar reformátusságnak.

Mert amikor ők, a maguk nemes és tiszta hevületével, sajtóban és közéleti akciók terén, akkora eréllyel léptek föl az elliberalizálódott magyar kálvinizmus antikatolikus egyházpolitikai irányzata és annak főfészke: Debrecen és a tiszántúli egyházkerület ellen, és amikor e föllépésükben igaz magyar becsületességgel elfogadták a katolikus részről, sajtóban és egyebütt nekik nyújtott segítő kezet: akkor egy igen veszedelmes lejtőre jutottak. Nem gondolták meg idejében az igazságát annak a régi deákbölcsességnek, hogy ha ketten teszik vagy mondják ugyanazt a dolgot, nem szükségképpen ugyanazt csinálják. Ha a magyar kálvinizmus antiliberális irányzata (igen sok joggal) erős kritika alá vette a Debrecen-tiszántúli antikatolikus kálvinizmus megüresedett vagy legalábbis ellaposodott és egyoldalúvá lett liberális egyházpolitikai jellegét: hát tette ezt azért, hogy megmentse, megtisztítsa, fölemelje és (a maga fölfogása szerint) méltóbb tartalommal töltse el és méltóbb eszmények felé irányítsa a magyar református egyházat és híveket. Korholta és kipellengérezte a magyar kálvinizmus egy bizonyos szélsőségét, elfajzását – az egész magyar kálvinizmus érdekében, és iránta érzett forró, nagy, tiszta szeretetből. Ám ugyanakkor nem gondolta meg, hogy lesznek mások; lesz egy egész nagyon erős politikai, társadalmi és felekezeti érdekeltség, amely, miután a "keresztyén-magyar" testvériség címén jogot szerzett és kapott ugyanarra a korholásra és ugyanarra a kipellengérezésre, ezzel a jogával szükségképpen vissza fog élni, mert ennek a jogának használatában nem a magyar kálvinizmus iránti szeretet, nem a magyar református egyház megmentésének, megtisztításának, fölemelésének, újra naggyá és erőssé tételének szent vágya fogja vezetni – hanem talán egészen ellenkező indítékok *).

*) Ezzel, azt hisszük, a Bangha páter és a Központi Sajtóvállalat színeváltozása óta most már azok is tisztában vannak, akiket eladdig a maguk nemes jóhiszeműségében még a puszta gondolata is egy ilyen lehetőségnek, illetőleg az arra való célzás, mélyen fölháborít vala.

A komoly, erős, jogos és szükséges kritikából ennek a kétes testvéri segítésnek meggondolatlan felhasználása, sőt keresése következtében hovatovább erőszakos és szélsőséges hajsza lett, amely aztán a másik tábort is hasonlóan kétes testvéri szövetségek keresésére, illetőleg felújítására és megerősítésére késztette.

Most már mindkét irányzata a magyar kálvinizmusnak szerencsésen elérkezett oda, hogy – ha magába száll – egyformán elmondhatja a velencei dózsebörtön egykori rabjának keserűen szellemes sóhajtását: "Csak a barátaimtól ments meg, Uram Isten, az ellenségeimmel majd elbánok én magam is!"

Igen, mert a "barátai" mindkettőt zsákutcába vitték, önnön lelkének megtagadására késztették, önismeret helyett jelszavakra tanították. Az egyik megtanulta a barátaitól azt, hogy "inkább száz zsidó, mint egy katolikus!" A másik erre – ahelyett, hogy a saját lelkének tiszta sugallataiból merített volna erőteljes egyéni feleletet, – szintén a barátaitól tanult ellenjelszót: "Inkább Mária országa, mint zsidó szovjet!" A jelszavak aztán egymáshoz puffantak, folyt a testvérharc vígan, és öncéllá váltan: a szomorú eredmény a magyar kálvinizmus lelki, társadalmi és egyházpolitikai kettészakadása lett, a figyelemnek a központi lényeg-egységről, annak tényéről és kötelességéről való teljes elterelődése, egy őrült boszorkánytánc nagy emberek és kis dolgok körül, amelynek hátterében elégedetten dörzsölgették a kezüket és találták meg a számításaikat vörösök és feketék.

Az antiliberális kálvinizmus, a legtisztább szándékkal bár, részint a dolgok logikája, részint az emberek logikátlansága miatt tévútra jutott az antikatolikus kálvinizmus elleni föllépésében. És ezt nemcsak a magyar kálvinizmus, hanem a magyar nemzetlélek egysége is megsínylette és megsínyli.

8. Az antikatolikus és az antiliberális kálvinista típus ellentétei – amint eddigi fejtegetéseinkből láttuk és amint református közszellemünk elesettségén sajnálatosan és naponként tapasztaljuk – szertelenségekké mérgesedtek. Ennek pedig egyéb rossz következményein kívül, az a fő átka van, hogy mindkét oldalon kezdenek megfeledkezni egy elemi nagy igazságról. Ez az igazság az, hogy a kálvinizmus mégsem csak liberalizmus vagy konzervativizmus, mégsem csak egyházpolitika vagy néperkölcs és népszokás elsősorban, hanem vallás. A református keresztyénség soha kialudni nem engedhető tűzhelye a személyes hitélet. Kálvin politikus is volt, erkölcsbíró is volt, egy kicsit Caesar is volt – de volt és lehetett mindez azért, mert Istenével viaskodó próféta és Megváltójával társalkodó, tőle személyes parancsokat vevő apostol: nagy keresztyén hívő lélek, vallásos géniusz volt. És – kisebb arányokban – ilyenek voltak református egyházunk atyái mind. A kálvinizmus azért volt a múltban nagy, mert kálvini keresztyén lelkek voltuk a képviselői Magyarországon úgy, mint egyebütt. Ma ezek a Kálvin-típusú lelkek, a hívő Isten-harcosok fogyatkoztak meg. A személyes hitélet tűzhelye kialvóban. Az antikatolikus kálvinizmus nemigen vette észre a bajt, sőt néha szerette állítani, hogy ilyen baj nincsen is. Az antiliberális kálvinizmus már inkább kezdte észrevenni a bajt, de nem nagyon tudta, hol kezdjen a segítéshez. Mind a kettő csak kerülgette az ősi tűzhelyet; a védelmében szívesen meghalt volna s egymást még szívesebben elkergette volna onnan – de a fúvók kezeléséhez egyik sem értett, új, friss rőzsét egyik sem dobott volna a hamvadó tűzre.

A tűz felszításában a harmadik magyar kálvinista típusé, a pietista kálvinizmusé az érdem.

Ezt a "pietista" jelzőt ez alkalommal csak jobb híján használom – megkülönböztető címke és gyűjtőnév gyanánt. Nem akarom vele azt mondani, hogy az így jelzett kálvinista irányhoz mindaz a félszegség és korlátoltság hozzátapad, aminek a képét felkölti lelkünkben a "pietizmus", "pietistáskodás", "kegyeskedés", (a német Muckerei) rendszerint gúnyos említése. De használom én a pietista jelzőt ennek az iránynak a megjelölésére azért, mert ez az irány – éppúgy, mint annak idején a régi, első, klasszikus (ás szintén református-kálvini gyökérszálakkal bíró) németországi pietizmus – nagyon helyesen, a személyes kegyességet, a pietast, az élő Istennel és az Ő egyszülött Fiával szemtől-szembe és szívből-szívbe való viszonyulást tekinti a vallás, a keresztyénség, a protestantizmus, a kálvinizmus egyetlen igazi szív-erének.

A magyar református egyházi és gyülekezeti életben, elsősorban Budapesten, már a múlt század 80-as éveiben fölmerültek s azóta hatalmasan megizmosodtak egyes ilyen "pietista" törekvések. Ezek arra irányultak, hogy a magyar református gondolkozást és életet újra, bensőleg is keresztyénné tegyék. Céljukat rendszerint a megszokott évszázados egyházi formákon kívül, túlnyomólag személyes hatások útján igyekeztek elérni. Ihletéseiket egytől-egyig az angol-skót-amerikai református keresztyénség különböző köreiből merítették. Kezdettől fogva nem tömeghatásokra pályáztak, hanem befelé, mélyülő irányban és módszerekkel dolgoztak. Egyre növekvő hatással sikerült újra belevinniök az evangélium szeretetét, s a vallás élete, a keresztyénség gyakorlati lényege iránti érzéket az egyház iránt közömbössé vált vagy attól éppenséggel elidegenült magyar református társadalom legkülönbözőbb intelligens rétegeibe: a műveltebb úri nők, a fő- és középiskolai diákság stb. közé. (Lorántffy Zs.-egyesület, Bethánia, Ker. Ifj.-egyesület, Diákszövetség stb.)

Ahol a mai magyar reformátusok között igazi életteremtő hatalma nyilvánul meg a reformáció evangéliumának, akár egyének, akár kisebb-nagyobb társaságok, közösségek életébe, ott 10 eset közül 8–9-ben ennek a valamikor nagyon lenézett vagy ignorált pietista kálvinizmusnak hatásaival van dolgunk.

9. Ez a kálvinista szellem lett volna hivatva arra, hogy lelket öntsön a magyar kálvinizmus szétszórt és barnult csontjaiba és egy testté forrassza össze azokat. Hogy erre mégsem volt képes, annak több, s köztük különösen egy nagyon szembeszökő oka volt. Minálunk ugyan a lelki ébredésnek a 80-as évektől kezdve szórványosabb, majd később sűrűbben és rendszeresebben fölmerült jelenségeit nem kísérték mindazok a kóros tünetek, amelyek a külföldi protestantizmus nagy vallási megújhodásainál már a XVII. század óta észrevehetők. A magyar embert lelki szemérme és józan gyakorlati életbölcsessége visszatartóztatta a lelki élet olyan sajátságos eltévelyedéseitől vagy forrongásaitól, amilyenek pl. a germán, különösen az angolszász lélekben mély vallásos megrendülésekkel mindig karöltve jártak és járnak. Egészségtelen rajongás, erőszakolt magamutogatás, megszűkült agyú és szívű fanatizmus a magyaroknál általában nem kísérte nyomon az evangélium megragadó hódításait. De elvétve mégiscsak fölmerültek ilyen jelenségek is, és már ezek is elegendők voltak arra, hogy az egész evangéliumi megújhodási mozgalom tekintélyét és hitelét csökkentsék. Még inkább tapasztalható volt aztán a "megtértek", azaz az új, erős, személyes keresztyéni hitre és öntudatra ébredtek életében számos egyéni félszegség; olyanok, amelyek hasonló erős megrázkódtatási és tisztulási folyamatok után még normálisabb lelkeknél is szinte elkerülhetetlenek. Bizonyos lelki gőg, mely szeret minél élesebb határvonalat húzni – egész a szeretetlenségig – önmaga és a bűnös, meg nem tért "világ" között; a megtérésnek külső jelekhez, magatartáshoz, tempóhoz, pózokhoz kötése és e külső jelekkel való összetévesztése a belső lényegnek; kultúrától, tudománytól való bizalmatlan elfordulás, általában gyermekbetegségei a fiatal és nehezen megszületett keresztyén életnek. Ezekből a betegségekből nem nehéz kitisztulni, azonban ehhez az szükséges, hogy az ilyen újonnan, frissen fölfakadt keresztyén életek lehetőleg minél szorosabban kapcsolódjanak be abba a nagy közösségbe, amelyet ők megelevenítenek, és amely őket egészséges irányban, megfelelő helyükön használja föl, fejleszti, edzi, érvényesíti. Ez azonban nem történt meg, és ez mind e mai napig a magyar pietista kálvinizmusnak legnagyobb hibája.

A magyar református evangéliumi megújhodás mindmáig nem bírta még kielégítően megteremteni a maga kapcsolatát a történelmi egyházzal s legfőképpen az annak törzselemét alkotó magyar kálvinista parasztnéppel és kispolgári elemmel.

Tett ugyan már ez irányban – legalábbis némely tágabb látókörű, az elzárkózásra kevésbé hajlamos köreiben – egyes tiszteletreméltó és bizalomgerjesztő kísérleteket, és ami nagyon fontos, nevelt is az egyház számára egy pár kitűnő fiatalabb munkást, elsősorban mély kegyességű, nagy tanultságú és fáradhatatlan buzgalmú lelkipásztorokat. Azonban mindmáig tény, hogy még ezekben a legkiválóbb és legnagyobbrészt tősgyökeresen magyar munkásaiban is a pietista kálvinizmusnak mindeddig vagy a történelmi érzék, vagy egyéb lelki arravalóságok hiányoztak ahhoz, hogy egészen állandó és mély kölcsönhatásokat tudjanak létrehozni az őtörekvéseik és a hivatalos egyház élete közt. *)

*) Ebben az irányban csak legeslegújabban történtek igen biztató és nagyon határozott lépések az ún. "péceli kör" és a kunhegyesi konferencia részéről.

A határozott, következetes, személyes lelki ébredéssel, megtéréssel, újjászületéssel és megszentelődéssel járó evangéliumi munka a magyar református egyházban különböző nevek alatt és köntösökben ("belmisszió", "egyháztársadalmi tevékenység" "konferenciák", stb.) ma már igen szívesen látott vendég ugyan, de még mindig csak vendég. A helyét már megtörülik, mielőtt leültetnék, de még nem szoktak hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy állandóan ott is maradjon és családtag legyen belőle. Igaz másfelől az is, hogy ebben nemcsak a vendég hibás, hanem a családfők is. Nemcsak a vendég vadóc kissé még, hanem a családfők is feszesek. Hivatalos egyházunknak legbefolyásosabb tényezői – vezető tekintélyű lelkipásztorok, egyházkormányzók, pedagógusok – egy-kettő kivételével még ma sem sokat engedtek abból a többé-kevésbé leplezett idegenkedésből vagy a legjobb esetben csöndes közönyből, amellyel ők vagy elődeik húsz-harminc évvel ezelőtt fogadták és kísérték ezeket a (szerintük) "idegenből behurcolt", a magyar nemzeti jellemmel össze nem férő" mozgalmakat.

Ez pedig a magyar lelki kálvinizmus meg- illetőleg újjászületését mérhetetlenül hátráltatja.

III.
Milyen magyar kálvinizmus kell?

(1. A magasabb, összetevő szempont. – 2. Frontállás jobb és bal felé. – 3. Evangéliumi liberalizmus. – 4. "Pietizmus" és kálvinizmus.)

1. Aki megelőző fejtegetéseinket figyelmesen elolvasta annak nem kell külön magyarázni, miért nem tudunk mi fenntartás nélkül csatlakozni az azokban ismertetett három magyar kálvinista főtípus egyikéhez sem.

És talán nem szerénytelenség, ha azt hisszük, hogy velünk együtt nem tud csatlakozni senki sem azok közül, akik komolyan és függetlenül akarnak dolgozni a református hit és élet magyar nemzetünkbéli újjászületésén. Komolyan, azaz élet-halál-kérdésnek tekintve a dolgot, és függetlenül, azaz pártjelszavaktól meg nem vesztegetetten. Mindezek igazat fognak nekünk adni abban, hogy egészséges, a magyar néplélek meggyógyítására és újjáteremtésére képes, az önvédelem és az alkotás erejével egyaránt rendelkező református keresztyénség csak az lehet, amelyben mindennek a három főtípusnak igazi értékei megvannak, azoknak félszegségei és egyéb gyarlóságai nélkül.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy tehát valami elvtelen keveredésre, valami 33,33%-os kompromisszumra gondolok a háromféle irány között. Összeadásból, kivonásból még soha sem jött ki teremtő szellemi élet és erkölcsi megújulás. Nem keveredésnek, hanem vegyületnek kellene létrejönni belőlük; nem elvtelen "kiegyezésnek", hanem magasabb szempontból létesülő összetételnek, összetettségnek (szintézis). És természetesen nem tudósok asztalánál vagy gyűléstermek szőnyegén, hanem az élet műhelyében.

Mi ez a magasabb szempont?

Az eddigiek után csaknem magától értetődik a felelet: a lélek és az élet szempontja. Az a szempont, amely szerint a kálvinizmus végtére is nem csak bizonyos teológiai és egyházi tanoknak többé-kevésbé önkényesen összeállított rendszere vagy halmaza, nem is csak valamely egyházi vagy világi politikai magatartás, még csak nem is puszta erkölcs, vagy szokás, vagy kegyelet. A kálvinizmus egy határozott, öntudatos, jellegzetes lelki mivolt, szellemi élet és abból fakadó életfolytatás és életalakítás. Ennek az uralkodó, döntő szempontnak a következetes keresztülgondolása és gyökeres keresztülvitele azért rendkívül fontos, mert csak ezáltal szabadulunk meg attól a veszedelemtől, hogy külsőségeknek – legyenek azok akár egyes kiszakított tanrészletek, akár a magán- vagy a közélet gyakorlati vonatkozásai – nagyobb jelentőséget tulajdonítsunk a kálvinizmus mértékeinek alkalmazásánál, mint ami azokat a lelki élet egész szervezetében jog szerint megilleti.

Ennek a kálvinista léleknek és életnek, úgy, ahogyan azt mi szeretjük elképzelni, nagyon határozott arca és jelleme van úgy a római (s természetesen egyúttal a görög) katolicizmussal szemben – beleértve ebbe az ún. "keleti" kereszténységet is – mint a modern élet különféle szellemi irányaival szemben. Azonban ez a határozottsága nem merül ki abban, hogy bírálja, tagadja és elutasítja azoknak alapelveit vagy többé-kevésbé lényeges elemeit. Ez a nemleges (negatív) oldala a kálvinizmusnak már csak következhetik a valódi, erőteljes, alapvető pozitív tartalmi értékeiből. Ezek a pozitív értékek – amelyek minden kálvinista negációnak és protestálásnak egyedül jogosult, tiszta és dús forrásai – mindenekelőtt a hitbeli tapasztalásban, közvetlenül vannak adva. A református embernek egy egészen speciális, semmiféle más keresztyén vallási formában meg nem található, különösen szabad, különösen energikus módja van arra, hogy magát a maga nyomorult, kicsiny és bűnös végességében is halhatatlan léleknek, a végtelenség és az örökkévalóság részesének érezze és tudja; más, egyszerűbb, biblikusabb és reálisabb szavakkal: hogy az Istenével társalkodják és szövetségre lépjen. A református embert – az olyat, aki egyfelől annak született, másfelől szívvel-lélekkel az is akar lenni – csak egyes-egyedül ez a mód elégítheti ki a lelke Istenhez való szomjúhozásában, minden földi rosszat legyőzni s annak fölébe emelkedni kívánó, olthatatlan (s egyébként minden öntudatos emberi lélekkel közös) magasabb életvágyában; más szóval egyes-egyedül ez a mód üdvözítheti. E mireánk nézve egyedül üdvözítő hitbeli tapasztalási módnak a kialakításában ha nem is kizárólagos, de uralkodó és döntő része volt és van a Kálvin János prófétai hitének és nagyszerű teológiai tanításainak. Különösen őneki lehet köszönni azt, hogy ebben a református üdvözítő tapasztalási módban vagy üdvélményben a gondolati (logikai) alkotórészek oly ritka csodálatos biztossággal és egymást átható és megtermékenyítő erővel kapcsolódnak egymásba, hogy belőlük belső kányszerűséggel sarjadzik ki egy egész hatalmas és átfogó világnézet és életfölfogás. Ez a világnézet és ez az életfölfogás nem egyéb, mint az elméleti gondolkozás és a gyakorlati élet terén való kiépítése, körülbástyázása, garantálása ennek az alapvető nagy református üdvélménynek. Akinek a lelke ettől az élménytől idegen, s annak még csak egy távoli szárnya-suhintását sem érezte soha: annak számára a legszebben kicirkalmazott, eltanult, elszavalt, sőt – részleteiben – talán követni, megvalósítani is próbált kálvinista világnézet és életfölfogás, tan és gyakorlat is csak zörgő héj, amelyből kiveszett az élet, és legföljebb csak múzeumi értékeket hagyott maga után. Viszont, aki már egyszer kálvinista módon találkozott az élő Istennel és beszélt vele, akit már egyszer, mint kálvinistát, földhöz sújtott Istennek dicsősége, mint rettenetes fenség, s aztán fölemelt, mint a Krisztusban megjelent szeretet; aki már egyszer átélt hasonlót ahhoz, aminőt Kálvin élt át a genfi fogadóban, a hugenották a gályán vagy a vérpadon, a Bethlen Katák, Ráday Pálok és Szikszai Györgyök a Megváltójuk keresztje alatt; egyszóval, aki ennek a református üdvélménynek már részese lett: annak számára csak gondolkozásbeli és erkölcsi következetesség dolga a református világ- és életnézetnek önmaga számára való teljes kiépítése.

2. Egy ilyen éltető, központi élmény gyökeréből fakadó világ- és életnézetnek szükségszerűleg nagyon szilárd frontállása lesz, úgy jobb mint bal felé, úgy a katolicizmussal, mint a modern hitetlenség, vagy "minél-kevesebbet-hivés" különböző árnyalataival szemben azért, mert ez ennek az alapvető kálvinista üdvélménynek – ami, mondottuk, hogy nagyon is erősen és tisztán lelki, szellemi dolog – éppen a lelki, a szellemi mivoltát veszélyezteti. A katolicizmus elvileg nem ismerheti el azt soha, és a maga hívei számára kizárja még a lehetőségét is annak, hogy keresztyén lelkek úgy, olyan tökéletesen lelki módon – akkora alázattal és mégis akkora önállósággal, olyan hódolattal és mégis annyira közvetlenül szemtől-szembe – állhassanak meg Istenük orcája előtt, ahogyan a kálvinista ember, Istennek szent lelkétől hordoztatva és a predestináció kősziklájában vetve meg horgonyát, meg mer és meg tud állani. Viszont a modern "szabadgondolkodás" különféle árnyalatai, akármilyen erős eltérés van is a vallásról és a keresztyénségről való felfogásukban egyébként, abban többé-kevésbé mind megegyeznek, hogy a vallásos élménynek és különösen a keresztyén hitbeli tapasztalásnak nem tulajdonítanak reális értéket, azaz valóságra való vonatkozást és valóságról való bizonyságtevő erőt: nekik a vallás vagy csak kedves, de sok tekintetben káros illúzió, vagy a legjobb esetben az emberi léleknek egy kétségbeesett végső védelmi fegyvere, egy hasznos önmagán-segítése a világnak és az életnek oly tényeivel szemben, amelyeket nem tud másként magának megmagyarázni, s emiatt nem tudja magát velük szemben biztos alapra helyezni, "állítani". A szabadgondolatnak az Isten vagy agyrém, vagy eszme, vagy ős, tudattalan világ-méh, de semmi esetre sem élő és életformáló, megváltó Isten.

Röviden: a kálvinizmusnak, mely eddig a legtisztább és a legkövetkezetesebb "szellemben és valóságban" (lélekben és igazságban) való Isten-imádás, tehát eleddig a legtisztább és legkövetkezetesebb keresztyénség, egyformán szembe kell kerülnie önnön lénye kifejtésekor a katolicizmussal, amely a valóságot akarja anélkül, hogy éppoly erősen és következetesen akarná a szellemet, és a "szabadgondolattal" ("libre-pensée", amelyet elnagyoltan bizony egész nyugodtan azonosíthatni a hitetlenséggel), amely a szellemet akarja anélkül, hogy éppoly erősen és következetesen akarná a valóságot.

A mi kálvinizmusunk tehát antikatolikus lesz, azonban nem puszta örökletes negatív ellenszenvből, hanem azért, mert az alapját, magvát tevő üdvélménynek a feszítőerejénél fogva nem lehet más. Antikatolicizmusa nem önmagáért való, éppúgy, mint ahogy a sarki állatoknak sem önmagáért való a fehér színük: hanem önvédelmi és önfenntartási tény. Amiből az is mindjárt következik, hogy a kálvinizmus antikatolicizmusa sohasem lehet idegeskedő, túlérzékeny s ennélfogva belső erőtlenségeket eláruló ágaskodás (agresszivitás) a katolicizmussal szemben. Vannak olyan emberek, akiket rettenetesen gyötör az a gondolat, hogy más valaki az ő különösen érzékeny tyúkszemükre rá talál lépni, és hogy ezt megelőzzék és megakadályozzák, ők maguk lépnek rá sietve a más tyúkszemére. Szakasztott ilyen az a kálvinizmus, amelynek antikatolicizmusa eszközből céllá, formából tartalommá, létfenntartási módból létértelemmé korcsosult. A nyugodt, csöndes és önvédelemre mindig kész kálvinista antikatolicizmus öntudatos erő – a kiabáló, izgatott és más szeme közé ugráló kálvinista antikatolicizmus öntudatlan erőtelenség.

És a mi kálvinizmusunk antiliberális is lesz, de csak ugyanilyen öntudatos önvédelemből, ugyanilyen belső feszítő erő hatása alatt. Antiliberalizmusa nem fog állani tömegszenvedélyektől és újság-frázisoktól bekötött szemű vagdalkozásokból a liberalizmus "mint olyan" ellen. Tisztában lesz azzal, hogy a "liberalizmus" a legtöbbrétű történelmi fogalmak egyike, amelyet lehet és kell türelmes és beható elemzéssel fölboncolni s ezúton elfogadni vagy elvetni, igazolni vagy megítélni, de nem lehet és nem szabad korlátolt fanatizmussal egy, vagy egynéhány egyedül üdvözítő vagy teljességgel kárhozatos elvre, tételre, jelszóra leegyszerűsíteni (redukálni), és így emelni a csillagokig vagy taposni a sárba. Elemzés és megkülönböztetés útján a mi kálvinizmusunk különbséget tud és fog tenni a romboló és építő, a destruktív és a konstruktív liberalizmus között. Destruktívnak tekinti a liberalizmusnak minden olynemű értelmezését, amely a hitetlenség propagandájának és a vele karöltve járó erkölcsi szabadosságnak (libertinizmusnak) kíván – olykor intézményesen is – fölényt biztosítani a világ- és életnézetek szüntelen harcában. Az ilyen liberalizmussal szemben a kálvinizmus, amint már mondottuk is (ld. I. fej. 6. pont) kíméletlenül és örökre ellentétes álláspontot kell, hogy elfoglaljon. Hazugságnak, önmagában ellentmondónak kell, hogy tartson minden olyan "szabadságot," amelynek célja nem az igazság, tartalma nem a szeretet, és megdicsőülése nem a szentség. Más szóval: a kálvinizmus radikálisan antiliberális lesz minden olyan "szabadsággal" és szabadságtörekvéssel szemben, amely az emberi lelket nem emeli, nem tisztítja és nem gazdagítja, hanem lefokozza, beszennyezi és kifosztja.

A nyílt szemmel vizsgáló mai kálvinista embernek azonban tudnia kell, hogy van konstruktív liberalizmus is. Ez így fest a Hobhouse majdnem klasszikusnak mondható fogalmazásában: "Minden építő társadalmi tan az emberi haladás fogalmán alapszik. A liberalizmus szíve annak a megértése, hogy a haladás nem valami gépies fogásoknak az alkalmazásából áll, hanem eleven szellemi energiának a fölszabadításából. A jó gépezet az, amelyik olyan csatornákat tud szolgáltatni, amelyekben akadálytalanul áramolhatik ez az energia, minél bőségesebben kiaknázva, annál diadalmasabban – megelevenítve a társadalom szerkezetét, kitágítva és megnemesítve a lélek életét." (Liberalism, 137. l.). Minden ilyen konstrukcióra, ilyen építésre irányuló szabadságjogot és szabadságtörekvést – elsősorban a nemzet életében – a lelki rokonság bizalmával üdvözöl és saját eszme- és hatáskörén belül maradva támogat is a kálvinizmus. Természetesen sohasem feledkezik el Heppének, a kiváló református tudósnak arról a bölcs figyelmeztetéséről, hogy "a liberálisnak vagy szabadelvűnek fogalma az államélet körébe tartozik; az egyházban ellenben csak az a kérdés: mi az evangéliumszerű? mi egyezik meg az evangélium elveivel és követelményeivel? Egyedül az evangéliumi szellemben áll az a liberalizmus, amelynek az egyházban jogosultsága van."

3. Magának a kálvinizmusnak ez a mindig és minden áron fönntartandó evangéliumi liberalizmusa két főirányban nyilatkozik:

a) Más keresztyén vallási alakulatokkal és közösségekkel szemben a mi kálvinizmusunk elvileg elismeri azt – és e tekintetben magától Kálvintól vett indításokra hivatkozik elsősorban – hogy lehetnek és vannak is az övétől eltérő jellemű, de végelemzésben szintén a Jézus Krisztus lelkéből táplálkozó keresztyéni hitbeli tapasztalatok, üdvélmények s azokból kilombosodó tanrendszerek, egyházak, világ- és életnézetek. Nyitott szemmel és mély alázatossággal látja meg és vallja a mi kálvinizmusunk, hogy mindezeknek az Isten üdvözítő világtervében határozott helyük, az emberiség s közelebbről a magyar nemzet Krisztushoz nevelésében történelmileg szerzett s lélektanilag igazolható, jogosult szerepük van. Ezekkel a másféle jellemű keresztyéni üdvélményekkel, tanokkal, egyházakkal stb. szemben a kálvinizmus az önnön lényegéhez és jelleméhez való ragaszkodáson kívül csak egyetlenegy jogot követel magának: az igazság, a szabadság és a szeretet szellemétől vezetett tárgyilagos, tehát tudományos alapon nyugvó kritika jogát – de ezt is elsősorban a saját öntudatosságának ébrentartása, egyéniségének megőrzése érdekében.

b) Az egyetemes szellemi élettel és művelődéssel szemben a mi kálvinizmusunk, az Isten felségének és a Szentlélek korlátokat nem ismerő munkásságának végtelenül termékeny kálvini alapgondolataiból merítve sugallatot, a szellemi élet és a kulturális fejlődés bármely pontján észreveszi és szerető figyelemmel kíséri az ott, ha félig öntudatlanul vagy elfajzottan is, de megjelenő keresztyéni gondolat- és életcsírákat. Amiből az következik, hogy a mi kálvinizmusunk nem tanúsít dogmatikusan merev elutasító magatartást egyetlen olyan társadalmi vagy tudományos mozgalommal szemben sem, amelyik képmutatás nélkül elismeri az emberi lélek, a szellemi élet mindenek fölött való önbecsét, és határozott következetességgel dolgozik az emberi lélek megnemesítésén, az erkölcsi eszmények diadalra juttatásán. Ez nem azt jelenti, hogy a mi kálvinizmusunk kész akár a saját történelmi egyéniségének megtagadásával és kikristályosult alapelveinek félretolásával is szövetkezni az ilyenekkel (pl. az ideálisabb fajta szabadkőművességgel, a klerikális póráztól szabadulni tudó "keresztény-szocializmussal", a nemzetnevelés és a közerkölcsiség emelését célzó egyéb társadalmi akciókkal és alakulatokkal, idealisztikus világnézeti propagandákkal, tudományos szervezetekkel stb.). Ezt egyebek mellett már csak a kálvinizmusnak mellőzhetetlen és kiküszöbölhetetlen egyházi jellege is kizárja és lehetetlenné teszi. De abból, hogy valakivel nem szövetkezünk a saját egyéniségünk, jellemünk és hivatásunk árán is életre-halálra, még nem következik, hogy ne is akarjuk benne meglátni és elismerni, sőt esetenként támogatni és fejleszteni is mindazt, ami benne jó, ami a magunk lelke legjava tartalmával rokon, amiben Istennek tetsző és embertársaink javára gyümölcsöző lehetőségeket vélünk fölfedezni. A Szentlélek utai csodásak és kiszámíthatatlanok. Isten fölségének oly eszközök és oly lehetőségek állanak rendelkezésére országa építésében és üdvünk véghezvitelében, amelyeknek köréhez képest a legmagasabb és legszélesebb emberi elgondolás is csak a gyermeki rövidlátásnak tehetetlen vergődése. És hogyha egyszer a magyar református ember szilárdul meg van arról győződve, hogy Isten a kálvini keresztyén gondolattal akarja megtartani őt és hazáját – nem joga és nem kötelessége-e föltételeznie azt, hogy e kálvini keresztyén gondolat érvényesülése érdekében – úttörőnek, előkészítőnek Isten föl akar és föl tud használni e hazában előtalálható minden, arra alkalmas szellemi vagy társadalmi tényezőt?

Liberálisnak lenni, ily értelemben, nem egyéb, mint hinni a kálvinizmus diadalában. Nem abban az értelemben, hogy az egész világ, vagy az egész magyarság felekezetileg kálvinistává lesz, hanem abban az értelemben, hogy az emberiség és nemzetünk kiválasztottai, ki egy, ki más előkészítés után, egykor majd eljutnak a szellemben és valóságban való istenimádás tiszta teljességébe, s egy szívvel és lélekkel ismerik el egyedüli Királyuknak Jézus Krisztust.

4. A fentiek után arra már igazán alig kell szót vesztegetni, hogy ez a mi kálvinizmusunk pietista lesz-é, és ha igen, mennyiben lesz az?

Igenis pietista lesz abban az értelemben, hogy elengedhetetlenül személyes keresztyéni hitből fog fakadni és táplálkozni; egy megváltó és életet újjászülő kegyelmes Istenbe vetett bizalomból óhajt szünetlenül megfrissülni; egy olyan nagy, teremtő életmozdulás kíván lenni, mely önlelkünk legmélyéből szakad föl és újhodik meg folytonosan. Pietista kálvinizmust akarunk abban az értelemben, hogy mint kálvinisták, ne restelljük a magános és közös buzgó imádságot, a családi istentiszteleteket, az Isten igéjének rendszeres tanulmányozását, az Úrvacsora fölvételének megrendült és megalázott lélekkel való minél sűrűbb gyakorlását – és vegyük rettenetesen komolyan azt, hogy a keresztyénség elsősorban éppen kálvini értelemben személyes bűnharcot, megtérést és megigazulást, újjászületést és megszentelődést jelent.

Viszont nem lesz pietista a mi kálvinizmusunk abban az értelemben, hogy öntudatos önfegyelemmel távol igyekszik magától tartani a régibb és újabb pietizmusnak minden, történelmileg kialakult, de éber önvizsgálattal, tiszta tudománnyal és mély keresztyén alázattal könnyen leküzdhető félszegségét és korlátoltságát. Legfőképpen pedig nem lesz pietista azért, mert nem éri be az egyéni megtéréssel és megigazulással, nem csinál egyoldalúan személyes lelki kultúrát, sőt még a szabad társadalmi akció (evangéliumi propaganda, szeretetmunka stb.) sem elégíti ki, hanem mindezt bele akarja keretezni a református egyházi közösség eleven érzetébe, rá akarja alapozni egy negyedfélszázados történelmi öntudatra, és egybe akarja kapcsolni a magyar református társadalom minden rétegét a történelmi egyház szeretetében, megbecsülésében és megelevenítésében. Ez a mi kálvinizmusunk szilárdul meg van ugyanis győződve arról, hogy a néplélek megújhodása csakis a vele jóban-rosszban mélyen és régóta összeforrott történelmi egyház keretében mehet végbe. A történelmi egyházzal való akármennyire megvékonyult és megfakult hagyományos lelki kapcsolatainkban reális erők szunnyadnak: ezeket az erőket ne pótolni vagy ignorálni akarjuk, hanem fölrázni és értékesíteni. Hagyomány és élet, kegyelet és lelki tűz, történelmi "egyháziasság" és történetietlen "pietizmus" tulajdonképpen állandóan (ha öntudatlanul is) keresik egymást a kálvinizmusban, úgy, ahogyan a mágnes keresi a vasat és a vas a mágnest. A mi kálvinizmusunk akkor fog majd megszületni, amikor majd ezek az egymást kereső párok összetalálkoznak, és az erejük egyesülni fog.