A MAI MAGYAR KÁLVINIZMUS

ÍRTA

DR. RÉVÉSZ IMRE
DEBRECZENI REFORMÁTUS LELKIPÁSZTOR

BUDAPEST, 1923.

BETHLEN GÁBOR IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZV.-TÁRS.

HOLLANDSCH-HONGAARSCHE GEREFORMEERDE

BIBLIOTHEEK

Onder Redactie van Prof. Dr. J. SEBESTYÉN.

Dr. I. RÉVÉSZ:
HET
HEDENDAAGSCHE HONGAARSCHE
CALVINISME

Dit boek is uitgegeven van de opbrengst der collecte, gehouden bij gelegenheid van de lezing van Prof. Dr. J. SEBESTYÉN in de Gereformeerde Kerk van SNEEK.

Ez a könyv kiadatott abból a pénzből, amelyet Dr. Sebestyén Jenő budapesti református teol. tanár 1921. január és február hónapjaiban tartott hollandiai körútja alkalmából SNEEK város szigorúbb református gyülekezetének templomában, az előadás alkalmával a hívek adakozásából összegyűlt.

ELŐSZÓ

Ez a kis tanulmány először a Hit és Élet c. hetilap hasábjain látott napvilágot, azt megelőzőleg pedig, egészen vázlatos és tömörített első kidolgozásban, önmagam és egy magán baráti kör lelki vívódásai között kívánt szolgálni kivezető fonalul. Itt tehát – tekintve, hogy a Hit és Élet-beli szöveg is keresztülment az önálló kiadvány sajtó alá rendezésekor némi változásokon – már a harmadik kidolgozásában veszi az olvasó. Ezt nem azért jegyzem meg, hogy ezáltal a tökéletesség nagyobb jogcímével léptessem föl ezt a még így is nagyon sok gyarlósággal terhelt dolgozatot; hanem csak azért, hogy nyomatékot adjak abbeli kijelentésemnek, hogy az itt következő minden sor egészen személyes lelki átéléseknek ismételt lelkiismeretes revízió alá vevéséből született.

Szerettem volna, hogyha akkor, amikor e sorok – Sebestyén Jenő tisztelt barátom nemes jóindulatából – önállóan is napvilágot látnak, már reflektálni is tudtam volna, akár a szövegbe szőtten, akár függelékül, azokra a kritikai megjegyzésekre, amelyeket e fejtegetéseimnek a Hit és Élet-beli első nyilvános megjelenése támaszt vala. Sajnos, ilyen érdembevágó kritikai megjegyzésekkel e füzet sajtó alá rendezéséig sem direkt, sem indirekt formában nem találkoztam, holott azoknak elsősorban én magam éreztem legnagyobb szükségét, nem szólva arról, hogy maga a szent ügy is, melyet e szerény sorok szolgálni akarnak, a legkülönbözőbb felfogásoknak higgadt és szeretetteljes szembesítését kívánná meg mai szétzilált lelki állapotaink között. Egyetlenegy, nagyon értékes cikksorozattal találkoztam egyik egyházi lapunk hasábjain, amely szemmelláthatólag, bár nem kimondottan, ki akart terjeszkedni az alábbiakban megnyilvánuló fölfogás tárgyilagos kritikájára is – azonban ez a cikksorozat mindjárt a legelején megakadt, s e sorok írásakor még bizonytalan előttem, hogy mikor folytatódik, és mik lesznek a végső megállapításai.

Így tehát a további tárgyilagos kritikák már csak az önállóan megjelenő dolgozathoz fűződhetnek – aminek minél többoldalú és minél intenzívebb mértékben való fölidézésével ez a füzet elérendette egyedüli célját.

Soli Deo Gloria!

Debrecen, 1922. karácsony havában.

Dr. Révész Imre

I.

Miért kell magyar kálvinizmus?

(1. Önvédelem a válságok közt. – 2. Keresztyénség és egyházak. – 3. "Regnum Marianum" vagy "kálvinista Magyarország?" – 4. Alapelvünk.)

1.

"Oh mert tovább e kétség türhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyű csont, ha rajta mindenünk."

Ezek a mélységes magyar fájdalomból fölszakadt szavak – az Arany Jánoséi – ma talán még sokkal időszerűbbek, mint voltak íratásuk idején, ezelőtt 61 évvel. Ma minden ügyelő és érző magyar lélek százszor inkább átéli és százszor tűrhetetlenebbnek találja a kockarázás kínját – és viszont százszor jobban remeg a döntéstől, holott másfelől pattanásig feszülő idegekkel várja azt: mert most még sokkal igazabb, hogy mindenünk rajta van a sors titokzatos kockáján; és mi lesz, ha az a kocka vakot vet?

Nemzeti létünk majdnem nap nap után újabb válságokon zökken át. És ezeknek a válságoknak a súlyát nem csökkenti, legföljebb gyarapítja az a körülmény, hogy a legnagyobb részük el van leplezve legtöbbünknek a szeme elől. Így tehát a megoldásukba vagy a megelőzésükbe még akkor sem folyhatnánk be, hogyha egyébként akarnánk és tudnánk is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a közéleti tevékenységre nem képes vagy nem alkalmas magyar embernek közömbösen és tehetetlenül zsibbadozó szívvel és aggyal kell néznie az egymás sarkába lépő válságok lassú, félelmes kibontakozását. Ha semmi egyebet nem is: annyit minden gondolkozni szerető, minden tiszta és erős nemzeti érzésű magyar ember megtehet a Haza e különösen nehéz óráiban, hogy lelkében vívódik és töpreng a kivezető út fölött. Nem időtöltésül és unaloműzésül, hanem lelki önvédelemképpen ajánljuk ezt. A lélekben addig van élet-akarás, amíg tevékeny. Ha sok-sok magyar lélek egyforma becsületességgel és elszántsággal küszködik létünk kérdéseivel, akkor az egész nemzet lelke is előbb-utóbb képes lesz magáról lefejteni az őt most fojtogató "nagyszerű Halál" tapadó polipkarjait. Mert egy nemzet addig él, ameddig lelke, öntudata, és önérzete él. Nem akkor hal meg, ha országa területét földarabolják, hanem akkor, hogyha a lelke dermed meg és hanyatlik alá léte kérdései előtt – úgy, mint ahogy megdermed és földre hull a baziliszkusz-kígyó szemének bűvöletétől az előbb még vidáman énekelgető madár.

Minket – és bizonyosan olvasóink legtöbbjét is – ezek a töprengések már eddig is sokat foglalkoztattak és sokszor megvigasztaltak. Megvigasztaltak pedig különösen azért, mert valami egészen ellenállhatatlan, szinte az ösztön erejéhez hasonlatos kényszerűséggel tereltek bennünket újra meg újra ugyanazon egy pont felé. Ez a pont: a vallás, a keresztyénség. Akármely irányból indultunk is el mentőeszközöket, friss erőforrásokat keresgélni: utunk legvégén megint csak ide, ehhez a központhoz jutottunk. És a mi számunkra, akik ezt az ismételt felfedezést a saját keserves lelki vívódásaink árán tettük meg, nem jelszó, nem politikai cégér csupán, hanem átélt valóság, élmény, tapasztalat az, hogy a keresztyénség kipróbált és felülmúlhatatlan nemzetfenntartó és nemzetnevelő erő.

Minekünk ez a nemzeti hitvallásunk, amellyel állunk vagy bukunk. És semmit sem szeretnénk jobban, mint azt, hogy ez a hitvallás valóban azzá legyen minden olvasónk, minden gondolkozó és hazaszerető magyar ember számára is. Tehát ne legyen csak az idők sodrában most emelkedő, majd szálló – kurzus-érték.

2. Csakhogy "keresztyénség" nagyon sokféle van. Nemcsak akkor látjuk magunk előtt nagyon sokféle alakbán – a különféle felekezetekben, tanokban, szertartásokban, templomokban – a keresztyénséget, hogyha a világban széjjel tekintünk, hanem akkor is nagyon szétágaznak a gondolataink, amikor magunk akarjuk megmondani, másoknak megmagyarázni vagy önmagunk előtt tisztázni, hogy micsoda a keresztyénség. Az egyikünk a keresztyénséget a hitben – talán épp vakhitben – látja, a másikunk a szeretetben, talán éppen az "általános emberszeretet"-ben; az egyiknek a keresztyénség erkölcs, a másiknak felvilágosodás, a harmadiknak szabadság, a negyediknek egység – és így tovább, még nagyon sok változatban. Ha tehát már a világban is nagyon nehéz megtalálni a keresztyénség igazi mivoltát, a saját gondolkozásunk belső fóruma számára megállapítani még nehezebb.

Megkönnyíti azonban a dolgunkat az, hogy itt a keresztyénségről, mint nemzeti erőről beszéltünk az előbb. Ha tehát a keresztyénséget mint ilyen erőt akarjuk érvényesíteni, nyilvánvalóan meg kell keresni, mily módon kapcsolható a keresztyénség legkönnyebben nemzetünk lelkével. A felelet csaknem magától értetődő: oly módon, ahogyan 900 év óta kapcsolódik – egyházak útján, a magyar nép kisebb-nagyobb együttérző tömegeit egybefoglaló nagy történelmi vallásközösségek útján. A keresztyénség újjáteremtő erejéhez a magyar nép lelkét ma is csak ezek a nagy történelmi egyházak tudják hozzávezetni, mert csak ezekkel van a magyar léleknek erős és szerves kapcsolata. Ne úgy vegyük tehát a keresztyénséget nemzetépítő munkánk alapjául, amint mi azt magunknak kigondoljuk, – amilyennek szeretnők és álmodjuk, hogy legyen‚ hanem vegyük úgy, amint van: a maga történelmi alakjaiban, amelyek magyar földben gyökereznek s nemzetünk életével, népünk jellemével széttéphetetlenül összeforrtak.

3. Sok nagy történelmi formája van a keresztyénségnek, ámde ezek közül különösen kettő az, amelyekbe a magyar lélek belenőtt, és amelyekben otthonossá lett. Ez a kettő a római katolikus és az evangélium szerint reformált (református) egyház.

Ennek a kettőnek hű és öntudatos munkáján fordul meg döntően a magyar nemzettörzs lelki életének megépülése, erkölcsi fölfogásának megtisztulása., cselekvőképességének megizmosodása. Ennek a kettőnek nemes versenye van elsősorban hivatva beláthatatlan időkig a magyar nemzetlélek nevelésére. A történelmünk és végzetünk kijelölte súlyos lelki föladatok megoldásának oroszlánrésze erre a kettőre vár. Magában egyik sem tudna e föladatok teljességével megbirkózni. És hogyha mégis akarna, önmaga és a nemzet ellen egyformán bűnt követne el. Egy katolikus "Mária országát" vagy egy "kálvinista Magyarországot" az álmok világában elképzelni talán megengedhető és mindenesetre elég ártatlan szórakozás. De akár amazért, akár emezért titkon vagy nyíltan dolgozni, propagandát űzni, egyházpolitikát csinálni a nemzet életérdekeivel merőben ellenkező, elvakult kizárólagosság.

Mi nem akarunk "kálvinista Magyarországot." Mi csak azt akarjuk, amit – a történelmünkben megnyilvánult isteni akaratnak engedelmeskedve – egyedül akarhatunk komolyan és engedelmesen. Az Isten vezérelte történelem és annak jelenünkre való kihatása pedig mit mutat? Azt, hogy közel hárommillió magyar vérünk és azoknak 10–11 megelőző nemzedéke mind e mai napig csak úgy tudott keresztyén lenni, hogy református keresztyén volt. Közel hárommillió magyar ember lelkét – az őseikével együtt – egyedül csak azok a csatornák tudták és tudják összekötni a Krisztus lelkével, amelyeket református hittannak, református istentiszteletnek, kálvinista élet- és világfölfogásnak, kálvinista erkölcsnek, szokásnak és hagyománynak nevezünk.

Mi tehát nem akarunk egyebet, mint azt, hogy ezek a csatornák, ezeknek a mi véreinknek számára épp e válságterhes napokban ne duguljanak el és ne száradjanak ki. Sőt: mi e csatornákat rendbe akarjuk hozni, meg akarjuk erősíteni s aggodalmasan őrködni akarunk tisztántartásuk fölött. Akarjuk ezt pedig azért, mert a magunk s ezer meg ezer más magyar ember lelkiéletének gondos megfigyeléséből azt a szilárd meggyőződést merítettük, hogy olyan magyar emberhez, aki reformátusnak született és neveltetett, egészséges és természetes módon ma is csak református felfogással, a református hit- és életigazságok tükörében lelket közelvinni Jézus Krisztusnak szabadító, megtisztító és életalakító evangéliumát.

Katolikus magyar testvéreink lelki lehetőségeiről ugyanezt valljuk. Ők is csak a saját lelki csatornáikon keresztül közlekedhetnek még mai napság is a rájuk nézve egyedül egészséges és természetes módon a Jézus Krisztus lelkével. Keresztyén liberalizmusunk és a való élet megfigyelése egyformán erre tanít. Emberi és keresztyéni szempontból egyformán elvitázhatatlan joguknak tartjuk a saját hitnézetükhöz és vallási szertartásaikhoz való törhetetlen ragaszkodásukat. És nem követelünk tőlük egyebet, mint csak azt, hogy ugyanezt ismerjék el – hajszálig azonosan – a mi jogunknak is.

4. Ezt a viszonos elismerést annál inkább tartjuk kölcsönös kötelességünknek, mert ebben a kérdésben egy olyan alapfelfogást vallunk, amely, ha a katolikus dogmával nem egyezik is, de a Jézus Krisztus valódi szellemével, az evangéliumi protestantizmus elveivel, a történelem bizonyságaival és a tudomány igazságaival annál inkább összhangban van.

Ez az alapfelfogásunk az, hogy a keresztyén kijelentésnek és a keresztyén életnek a teljességét egyetlen egyház, egyetlen felekezet, egyetlen tan és egyetlen szertartás sem képes maradék nélkül kimeríteni. Katolicizmus és protestantizmus, keleti keresztyénség és nyugati szektáskodás magukban külön-külön mind csak rész szerint való jelenségek. Katolikusok, protestánsok, görögkeletiek, szektások stb. együtt alkotják – amennyiben egyen-egyen igazán a Krisztuséi – a Krisztus testét, a láthatatlan "egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat." Ebbe a mennyei testbe azonban ki-ki a saját földi egyházának dajkáló, nevelő segítségével nő bele – normális és szerves módon csak így nőhet bele.i Tehát a Krisztus testének elszegényítését és darabokra tépését jelentené az, hogyha akármelyik tényleg meglévő keresztyén felekezetnek is kétségbe vonnók azt a jogát és azt a képességét, hogy emberi lelkeket nevelhet és tud nevelni a Krisztusban való teljességre. Az életünkkel, a szívünkkel, az egész lelkivilágunkkal összenőtt meggyőződésünk az, hogy ez a joga és képessége megvan – mégpedig a magyar lélekkel szemben, a magyar történelemben és a magyar jelenben kiválólag megvan – a mi református egyházunknak is. Egyházunk tanainak igazságai s az azokon felépülő világ- és életfelfogás milliók számára nyújtanak egyedül hozzáférhető lehetőséget nyomorult hazánk földjén a nemes emberi és igaz keresztyéni élet útjának megtalálására. Ezt a lehetőséget, ha mi magunk reformátusok elejtjük: az árulás és a hűtlenség gerincőrlő bűnébe esünk – ha mások nem veszik számba és nem tisztelik, sőt elrekeszteni próbálják: nemzetgyilkosság szárad a lelkükön.

II.

Hányféle magyar kálvinizmus van?

(1. Egy test, három arc. – 2. Antikatolikus kálvinizmus. – 3. Ez a vonás nem mindenütt egyformán éles. – 4. A magyarnál a legélesebb. – 5. Debrecen jelentősége e tekintetben. – 6. Antiliberális kálvinizmus. – 7. Antiliberalizmus és "keresztyén nemzeti egység". – 8. Pietista kálvinizmus. – 9. Ennek kritikája.)

1; Református keresztyénségünk szunnyadó erőit föl kell tehát ráznunk nemzetünk javára és üdvére: ebben, azt hiszem, nemcsak mi, magyar kálvinisták egyezünk meg magunk között, hanem igazat adnak nekünk a hazájukat és fajtájukat híven szerető másvallású keresztyén honfitársaink is.

Ennek a fölrázó, ébresztő hadjáratnak azonban megvannak – a számos külső akadályain kívül, amelyekre ez alkalommal bővebben nem terjeszkedem ki – a maga különleges és sajátságos belső nehézségei is.

Magyar református egyházunk és társadalmunk életében, hazai "kálvinista" gondolkozásunk forrongásaiban egész sereg egymást keresztező elvvel, iránnyal, hajlandósággal találkozunk. És ezek között rendkívül nehéz magunkat kiismernünk. Mert a kép, amelyet mutatnak, annál zűrzavarosabbnak tetszik, minél közelebbről vesszük szemügyre. Úgyhogy amikor a mi szomjúhozó és aggodalmas, kereső magyar kálvinista lelkünk azt kérdi: "hogyan lehetünk újra igaz, jó reformátusok?" – akkor tulajdonképpen mindjárt azzal a kérdéssel is foglalkoznia kell:

"Miféle értelemben legyünk hát reformátusok?" Mert reformátusnak lenni ma Magyarországon legalábbis háromféle értelemben lehetséges. Ez pedig onnan van, hogy a magyar kálvinizmusnak az idők folyamán – de különösen a legutóbbi száz év alatt – három, egymástól élesen megkülönböztethető arculata, jellemtípusa alakult ki. Ezek a jellemtípusok sokszor ugyan összefolynak, keveredéses alakulatokat is létrehoznak – de sohasem a felismerhetetlenségig. Annak, aki ma szemlét akar tartani a maga kálvinizmusa felett, legelsősorban ezzel a három típussal kell azt szembesítenie.

Mi ebben a szembesítésben akarunk a mi gondolkodó magyar református testvéreinknek segítségükre lenni akkor, amikor a következőkben megpróbáljuk a mai magyar kálvinizmus háromféle arcát elvonultatni előttük.

2. Legelsősorban annak a magyar reformátusságnak szeretnők a szeme elé tartani a magunk szerény és tárgyilagosságra törekvő vizsgálódásainak tükörét, amelyik Debrecen központtal a Tiszántúl különböző vidékein még manapság is meglehetősen tömör népességben élve, ország-világ előtt mintegy képviseli az egész "magyar kálvinizmust" s annak úgy erényeit, mint hibáit kiváló mértékben mutatja föl.

Ennek a reformátusságnak az életéhez az a magyar kálvinista gondolkozási és jellembeli típus áll a három közül a legközelebb, amelyet a legkiemelkedőbb jellemvonásáról antikatolikus kálvinizmusnak szeretnék nevezni.

A kálvinizmus a szellem, a lélek vallása. Tisztán, következetesen, radikálisan az. A Jézus Krisztus tanította és követelte "lélekben és igazságban" azaz szellemben és valóságban való istenimádást (János ev. 4,24) az eddigi összes keresztyén felekezetek közt a legszebben és leghívebben valósította meg. Innen van az, hogy az evangéliumi protestáns vallási tanrendszerek és felekezetek között egyiknek a jelleméből sem emelkedik ki oly határozott erővel és tisztasággal a katolicizmussal szemben való elvi és lényegbeli ellentét, ahogyan a kálvinizmusból. A katolicizmusnak érzéki formákhoz tapadó jelképes istentisztelete kétségtelenül még mindig lehet ugyan nagyszerű keresztyéni érzések és vágyak, gondolatok és indulatok ébresztője és hordozója – ámde Istennek éppen mint szellemi, lelki valóságnak a megtapasztalásához egyáltalában nem a legakadálytalanabb út.

Ezért, amikor kálvinizmust mondunk, azon bizonyos fokig és bizonyos értelemben mindig "katolikus-ellenességet" – azaz antikatolicizmust – is kell értenünk. A kálvinizmus a kiválólag (par excellence) antikatolikus protestantizmus, mégpedig nem a múltjánál vagy a jelenénél, nem az emlékeinél vagy a reményeinél fogva, hanem egészen egyszerűen a belső szerkezeténél, evangéliumi tartalmánál, gondolati alkatánál fogva, tehát a lényegénél fogva. Ezt legjobb becsületesen bevallani és nem elleplezgetni nagyhangú szólamokkal; mert a keresztyén egység ügyének miszerintünk nem az elvi ellentét nyílt bevallása, átértése és fenntartása, hanem ellenkezőleg, annak tagadása vagy takargatása árt.

Másfelől természetesen alig kell külön hangsúlyozni, hogy ha (ismétlem, bizonyos fokig és bizonyos értelemben) a kálvinizmus antikatolicizmus, de ezt a tételt már nem szabad úgy megfordítani, hogy "az antikatolicizmus kálvinizmus." Nem lenni katolikusnak, tagadni, bírálni, elvetni a katolicizmust, még nem jelenti azt, hogy jó kálvinisták vagyunk. A kálvinizmusnak nem az antikatolicizmusa ád tartalmat és értéket, hanem megfordítva: a tartalmi értékei teszik szükségképpen antikatolikussá. Ahol a kálvinizmus tartalom., belső érték, élet: ott az emberek sohasem a katolikus-ellenességben látták és látják a kálvinizmus uralkodó jellemvonását, vagy éppen lényegét. Ott ezt a katolikusellenességet, igen helyesen, csak egy szükségszerű és elkerülhetetlen következménynek tekintették és tekintik, és csak akkor és ott hangsúlyozzák és helyezik az előtérbe, amikor és ahol a történelmi helyzet úgy kívánja.

3. Ezt igazolják a történelmi példák, úgyszintén a jelen életéből meríthető megfigyelések is.

Ezek szerint ez az antikatolikus vonás a kálvinizmusból nem mindenütt emelkedett ki, és különösen ma nem mindenütt emelkedik ki egyforma élességgel. Vannak ugyanis országok, ahol a kálvinizmusnak sohasem volt a katolicizmussal számbavehető küzdelme, vagy ha volt is, e küzdelemben aránylag rövid idő alatt olyan döntő győzelmet aratott a kálvinizmus, amely a fölényét az illető országban mind e mai napig biztosította. A dolog természetéből következik, hogy ezekben az országokban a kálvinizmus lényegével nem nőtt össze, sőt idők jártával egyre jobban a háttérbe húzódott benne e harcias antikatolikus vonás. Ez a helyzet elsősorban Észak-Amerikában, azután valamivel kisebb mértékben az angol és skót reformátusság területein. És az angolszász és skót kálvinizmus hatalmas benső életerejének kétségtelenül az egyik fő oka az, hogy bennük a katolikusellenes vonás korán háttérbe szorult. Ők nem voltak kénytelenek az erejüket szűnni nem akaró, emésztő önvédelmi harcokban tékozolni. Szellemi energiáik legnagyobb részét a belső építésre, az időről-időre megismétlődött nagy lelki ébredéseikre, megújhodásaikra, vagy olyan időkben, amikor több nem telt tőlük, legalábbis a meglévőknek egészséges megtartására, őrzésére fordíthatták.

Más országok kálvinizmusának azonban nem jutott ilyen – hogy így mondjuk – világtörténelmi szerencse.

A németalföldi, a francia, a svájci és a magyar reformátusság – ha nem is valamennyi egyenlő arányban és egyforma hevességgel – kezdettől fogva máig kénytelen a katolicizmussal szemben önvédelmet folytatni. És a defenzíva érdekei sokszor kikerülhetetlenül követelik az offenzívát is. Ebből pedig az következik, hogy az antikatolikus vonás ezeknek az országoknak református öntudatában már sokkal élesebb és sokkal inkább előtérben áll. Fokozati különbségek természetesen e tekintetben is vannak közöttünk – és az érzékenységi skála legtetején a magyar kálvinizmus áll. 4. Manapság a magyar református lélek képviseli a lejelevenebben a kálvinizmus antikatolikus vonását, amely vonás ebben a lélekben egy sajátságosan érzékeny, a védekezésre is, de a támadásra is mindig kész magatartást teremt. Fő, ha nem is egyetlen oka ennek a jelenségnek a körülmények egy olyan érdekes összetalálkozásában keresendő, amelyet egyedül csak a magyar kálvinizmus történetében lehet megtalálni.

Egyfelől közismert tény az, hogy a magyar református egyház a katolicizmus részéről sokkal hosszabb, erősebb és szívósabb elnyomatásnak volt kitéve, mint – a franciát kivéve – bármelyik másik az imént említett egyházak közül. Ám ezzel szemben ott áll egy másik, eddigelé talán kevesebb figyelemben részesült, pedig épp olyan kétségtelen tény: az ti., hogy a magyar református egyház egynémely pontokon még a legkétségbeesettebb napokban is sikerrel tudta ellensúlyozni a reá nehezedő nyomást. A tiszántúli és az erdélyi reformátusság szilárd tömegeinek lelki energiája és társadalmi fölénye a legelszántabb üldöző, elnyomó és visszatérítő szándékoknak is megálljt tudott kiáltani – akkor, amikor e szándékok a dunántúli és a felvidéki reformátusság romjain minden közjogi biztosíték ellenére is szabadon tombolhattak. Ez a részleges, de mégis nagyszerű és külsőleg is sikert aratott ellenálló-képesség különbözteti meg a magyar református egyház élethalálharcait a franciáétól, amely utóbbi – a történelmi körülményeknek egészen másnemű és sokkal kedvezőtlenebb alakulása miatt – dicső emlékeken kívül csak roncsokat bírt kimenteni a Napkirály dragonyosainak csizmasarka alól.

Egy világhatalom minden politikai, hadi és gazdasági erejére támaszkodó, két századra terjedő szívós rekatolizáló akarat és munka – vele szemben egy éppoly szívós, szilárd és tömören egységes megállás a legválságosabb napokban is, amikor körös-körül minden égett, s a Duna és a felső Tisza táján még rozzant fatemplomokban is alig lehetett meghúzódnia az üldözött hitnek: e két tényező összetalálkozása az egész európai és amerikai kálvinizmus történetében egyedül áll. Máshol mindenütt vagy a nyomás volt sokkal rövidebb ideig tartó, vagy a hősies ellenállás morzsolódott lassan föl. Nincs még egy református egyház a világon, amelyiket oly erővel és olyan következetességgel akartak volna két századon keresztül megfojtani, mint ahogy a magyart akarták – és amelyik ennek ellenére olyan tömörségben meg tudott volna maradni tekintélyes számú igazi nép-, sőt tömegegyháznak (köztudomású, hogy máig az európai kontinens legnépesebb ref. egyháza vagyunk)!

Nincs olyan reformátusság a világon, melynek több, nemcsak vallási és dogmatikai, hanem történelmi oka is volna idegesen érzékenynek lennie a katolicizmus mindennemű hatalmi törekvéseivel s ezek legkülönfélébb megnyilvánulásaival szemben, – másfelől viszont olyan reformátusság sincsen a világon, amely több joggal hivatkozhatnék arra, hogy a katolicizmussal szemben úgy a támadás, mint a védekezés terén nem csak belső, de jelentékeny külső sikereket is aratott az idők folyamán.

Ennek a fénynek részben öntudatos elgondolása, részben és főképp, öntudatlan átérzése nevelte meg a református lélekben a századok során át lassan azt az ideges érzékenységgel érdekesen párosult dacos erőtudatot és erőérzetet (a közönségesen úgynevezett "vastagnyakúságot"), amelyeknek formájában antikatolicizmusa jelentkezik. Ez az antikatolicizmus minálunk éppen azért oly különösen nagy, mert különösen nagy volt az a visszaható erő, amely szülte és táplálta. Minthogy pedig a katolicizmus nyomása és ez a reá visszaható kálvinista erő, ez az energikus önvédelem, nem tisztán csak vallási és erkölcsi jellegű volt, hanem társadalmi, gazdasági, sőt nagy részben politikai is: innen van, hogy a "magyar kálvinista" ember antikatolicizmusa még akkor is teljes hevességében fennáll és működik, amikor a lelkéből már rég kivesztek a kálvinizmus tényleges valláserkölcsi erői és értékei. Vagyis antikatolicizmusa egy pusztán vallási jellemvonásból, hitbeli magatartásból valóságos néplélektani és társadalmi tünetté lett.

Ezért is olyan szembetűnő, hogy párját kell keresni.

Szélsőséges volta ennek az antikatolicizmusnak talán legjobban kiviláglik egy apró, de rendkívül jellemző, közismert jelenségből. Ez az, hogy a katolicizmus szertartási és egyéb külsőségeivel szemben egyetlenegy református népközösség sem tanúsít olyan rideg és a kicsinyességig következetes elutasító magatartást, mint a magyar. Mi nem elégedtünk és ma sem elégszünk meg a képek, szobrok, fényes szertartások egyebütt is megtörtént radikális mellőzésével, hanem még az olyan ártatlan s másfelől olyan mélyen vallásos és közösen keresztyéni jelképekre és jelképes cselekményekre is kiterjesztjük szinte szenvedélyes idegenkedésünket, aminők a kereszt és a térdeplés. Kakast, csillagot, gömböt, kalászt, szőlőfürtöt, kelyhet, könyvet, pelikánt, bárányt – mindent vállal a magyar kálvinista ember a keresztyénség jelképkincséből, csak éppen a legősibbet, a legszentebbet, a legegyetemesebbet nem vállalja – azt, amelyik tulajdonképpen egyedül speciálisan keresztyén – a keresztet. Azt a keresztet, amelyet külföldi hittestvérei szerül-szerte aggodalom és botránkozás nélkül helyeznek el templomaik és szobáik falán. Ámde őneki az a kereszt több, vagy ha úgy tetszik, kevesebb, mint amazoknak: őneki a kereszt inkvizíciós emlék és egyházpolitikai mumus. Büszke rá, hogy annak idején sikeresen kivédte azt az egyházpolitikát, amely vele a keresztet erőnek erejével csókoltatni akarta – és nem kell neki a kereszt, mert úgy hiszi, oka van tartani tőle, hogy vele együtt visszajön az a bizonyos egyházpolitika is. Ugyanez az eset, talán még szembeszökőbben, a térdepléssel. A régi magyar kálvinisták úgy magán-, mint nyilvános istentiszteleteiken gyakorolták, mégpedig papok s nem papok egyképpen, a térdepelve való imádkozást (aminthogy a külföldi testvéreink még ma is széltére gyakorolják). Hogy csak egyetlen példát említsek: az 1638-as nagyenyedi köz-zsinat a hatalmas Geleji Katona István püspöksége alatt még azt rendeli, hegy "a pásztorok a katedrán kívül minden könyörgésmondáskor letérdepeljenek. Úgy a deákok is, mind öregek, mind aprók." De minden ilyen rendeletét megfosztott hatásától s az egész szép és mélyértelmű szokásnak kegyeletes erejét ellensúlyozta az a muskétaagy, amely erős és öntudatos egyéni hitű magyar reformátusok tízezreit kényszeríteni akarta a térdeplésre.

Már a XVIII. század végén a kegyes és színreformátus Szikszai György debreceni prédikátor hiába tette oda híres áhítatossági könyv, a Keresztyéni Tanítások elejére díszruhás magyar férfiak és nők képét, amint térdepelve imádkoznak a keresztet kezében tartó Jézushoz: könyvét a magyar kálvinista nép páratlanul megkedvelte ugyan, de a kereszt és a térdeplés nem kellett neki többé.

Ez volt az az idő, amikortájt a magyar kálvinizmus szép lassan antikatolikus érzékenységgé és daccá, ideges és nyakas "csak-azért-se" vallássá kezdett elfejlődni – nem a javára önmagának, de, amint láttuk, nem is csak a maga hibájából. *)

Ez az a szempont, amelyből pl. a budapesti egyetemi kereszt-ügyet s a hasonlókat nézni kellene. A kérdés nem az, hogy elvontan mi tekinthető közösen keresztyéni birtoknak és értéknek, s mi nem; hanem arról van szó, hogy egy történelmileg és lélektanilag súlyosan indokolható tényleges érzékenységet és ma is leküzdhetetlen idegenkedést helyes, ildomos, tapintatos, hazafias eljárás-e, különösen nemzetünk mai helyzetében, megsérteni és ezáltal még inkább növelni és provokálni. 5. Ennek a magyar kálvinizmusnak pedig, amelynek legjellegzetesebb megnyilatkozási formája az antikatolikus érzékenység és dac, már a XVIII. század óta mind e mai napig Debrecen a főfészke.

Az, aki megelőző fejtegetéseinket gondolkozva olvasta el s másfelől valamennyire ismeri Debrecen városának történetét a legutóbbi két században: egészen természetesnek fogja találni ezt.

Debrecenben a református vallási és egyházi élet háttérbe szorítására irányult önkény egy századon keresztül makacs és leleményes társadalmi és gazdasági nyomással járt együtt. Megvolt ez természetesen többé-kevésbé más, hasonló helyzetű és összetételű protestáns városainkban is – a XVII. és XVIII. századbeli ellenreformáció egész története emellett tanúság –, de különös súllyal és félreismerhetetlen tervszerűséggel nehezedett rá a színmagyar kálvini protestantizmusnak már Méliusz óta központi tekintélyű s azóta tisztességben és erőben egyre csak növekedett fellegvárára, Debrecenre.

Debrecen ellenreformációját erőszakos úton, szerzett jogoknak a "földesúri jogra" hivatkozó önkényes elkobzásával, máról-holnapra nem lehetett megcsinálni. Itt lassú és következetes térhódításra volt szükség. Ennek az útja pedig az ősi debreceni polgárjogok felforgatása, a kipróbált patriarkális gazdasági rendszer megbontása, a városi önkormányzat lassú elkobzása volt. Hol tűszúrások, hol kalapácsütések. Mindez pedig annál fájdalmasabban esett, minél jobban látszott a tervszerűsége és minden akciónak egy célra – Debrecen rekatolizálására – irányulása. Az előzményeket is ismerve, alig lehet sok érzékeny túlzást látni borbély Csokonai József uramnak – a nagy költő édesapjának – abban a följegyzésében, mellyel az 1778-as tisztújításról szóló megemlékezését kíséri, amikor is az egész megválasztott városi elöljáróságnak a piarista atyák templomában kellett letennie a hivatali esküt: "Lőn is ez a dolog a külső és belső elöljáróságnak s az egész népnek kicsinytől fogva nagyig, nagy és hallatos keserves zokogásával és sűrű könnyhullatásával, látva Debrecennek részünkről való régi szép szabadságának és eklézsiánknak utolsó romlását és végső pusztulásra jutását." Aligha járunk messze az igazságtól, ha az ilyen s hasonló behatások százaiból magyarázzuk azt a pusztán általános országos okokból eléggé meg nem magyarázható idegességet, amely a debreceni református őslakosság lelkében mai napig ott él – legtöbbször és legnagyobbrészben a tudat alatt, de olykor elemi erővel kitörve – a katolicizmussal, úgy is, mint politikai, társadalmi és gazdasági hatalmi tényezővel szemben.

Ezt a két elemet – a benső, lelki, vallási és a külső, szociális, hatalmi mozzanatot általában nehéz a katolicizmusban egymástól elkülöníteni. A debreceni református ember számára meg éppenséggel lehetetlen.

A türelmi rendelettel s még inkább az 1790–91. országgyűlés XXVI. törvénycikkével a III. Károly- és Mária Terézia- féle egyházpolitika módszere egészben véve Debrecennel szemben is lehetetlenné lőn. De az államhatalom és a kat. klérus hatalmi törekvései közötti – tudjuk – azután is nagyon erős és a magyar protestánsokra nézve nagyon sok komoly hátránnyal vagy legalábbis lealázó kellemetlenséggel járt érdekszövetség nagyon is indokolttá tette azt, hogy a magyar nemzeti ébredés és ellenállás politikája – a nyugati eszméktől is egyre áthatottabban – mint egyébként, úgy vallási és egyházi kérdésekben is egyre liberálisabb színt öltsön. Ez az egyházpolitikai liberalizmus ült diadalt az 1848-as idők gondolatvilágában és alkotásaiban – egyedül lehetséges feleletül a harmincas évek óta mint egész Európa-szerte, úgy nálunk is egyre fokozódó eréllyel és vakmerőséggel föllépő ultramontán szellem túlkapásaira.

A negyvennyolcas eszmék és érzelmek pedig – érthető és közismert okoknál fogva – megint kevés magyar várost és népközösséget telítettek annyira, mint Debrecent. Hogyne talált volna tehát az a klasszikus magyar egyházpolitikai liberalizmus is, amelyet Kossuth ihletett, leghívebb és legállandóbb támogatóra a 48-as hagyományok Debrecenében; éppen abban a Debrecenben, amelyet egy, ezzel a liberalizmussal sarki ellentétben álló és csakis ezzel a liberalizmussal ellensúlyozható egyházpolitika alig néhány emberöltővel azelőtt nemcsak lelkiismeretében gázolt meg, de "régi szép" polgári szabadságából is kiforgatni igyekezett?

A debreceni kálvinizmusnak sajátságosan antikatolikus élét ez a liberalizmus segített kiemelni s a szélsőségig kicsiszolni. Hogy az országos pártpolitikai állásfoglalása a debreceni polgárság zömének s vele együtt a pártpolitikai küzdelmekbe szertelenül belekevert debreceni egyháznak nem a (pártpolitikai értelemben vett) "liberális" keretek közt történt meg: az az említett tényen nem változtatott semmit. Egyházpolitikai liberalizmus tekintetében ugyanis a 48 és a 67 között, mint tudjuk, sohasem volt lényeges különbség, és ami fő, elvi alapon nem is lehetett, legföljebb taktikailag.

Ez a maradandó antikatolikus vonás aztán – előbb ortodox, egyházi és hitvallási, később liberális politikai és európai-magyar színezéssel, előbb inkább, mint helyiérdekű tünet, utóbb mint egy nemzeti, sőt világáramlatnak a lecsapódása – rányomta a maga bélyegét Debrecen egész kálvinizmusára. Debrecen központi helyzete és súlya, iskolái, különösen a kollégiuma, igehirdetése, egyházi és egyházpolitikai akciói útján pedig uralkodóan és természetszerűleg befolyásolta az egész tiszántúli református egyházi életet és közszellemet. Szükségszerű volt ez a folyamat, de egyszersmind végzetessé is vált. Mikor a magyar protestáns vallásos élet általános XIX. századbeli hanyatlásával kapcsolatban Debrecenben is kezdtek kiszáradni a református keresztyénség igazi tartalmi értékei, tulajdonképpeni vallásos erői: a helyükre betódult az antikatolikum. A gyöngykagylóból kezdett kipusztulni az élet, de a kagyló nagyon sokáig nem vette észre a saját fajulva-tengését, hanem állandóan nagyon büszke volt rá, hogy neki milyen szép – héja van. Egészen feledni látszott, hogy neki nem a héj a lényege s az életértelme: a héj csak arra való, hogy védje finom, gyöngéd benső életét és lehetővé tegye számára a zavartalan gyöngytermelést.

Nyíltan ki kell mondani, hogy az átlagos debreceni kálvinista s vele együtt a magyar kálvinistaság zöme ma elsősorban azért tartja magát jó kálvinistának, mert érzi és tudja, hogy katolikus a világ minden kincséért sem tudna lenni. Kálvinizmusa dob, mely csak akkor szél, hogyha ütik *) – nem pedig aeolhárfa (a Kuyper fölséges hasonlatával élve), mely tisztán és felajzott húrokkal áll Isten szent Sionának ablakában, várva a magasságos Szélvészt, mely hogyha belekap húrjaiba, azok erőszakos emberi behatások nélkül is erőteljes, tiszta és bűvös hangot adnak.

*) Többektől hallottam már, hogy ezt a találó mondást: "A magyar kálvinista ember olyan, mint a dob: csak akkor szól, ha ütik." – Révész Imre nagyemlékű debreceni prédikátornak (1826–1881) tulajdonítják; a tény az, hogy ő maga is már (Magy. Prot. Egyh. és Isk. Figyelmező 1878. évf. 6. lap) "közmondásként" idézi, "sok igazságot" találván benne.

6. Azon a magyar kálvinizmuson kívül, amelynek fő jellemvonása az antikatolikus érzékenység és dac, még két más magyar kálvinista típust lehet a jelen életében megfigyelni. Ezeknek azonban már nem olyan mély a történelmi gyökerük, Debrecennel és a Tiszántúllal pedig, el egészen a legújabb időkig, alig volt több közük a semminél. Ezért mi is valamivel rövidebbre foghatjuk az ezekkel való foglalkozásunkat.

Egyikük az antiliberális kálvinizmus.

Ha a kálvini keresztyénség veleszületett katolikus-ellenességét abból magyaráztuk meg, hogy Istennek lélekben és igazságban, azaz szellemben és valóságban való imádásához szigorú következetességgel akar ragaszkodni: ugyanily értelemben egy bizonyos veleszületett liberális-ellenességet, antiliberalizmust is meg kell a kálvinizmus lényegében állapítanunk. Mert a kálvinizmus született és esküdt ellensége minden olyan szabadságnak, tehát minden olyan szabadelvűségnek (liberalizmusnak) is, amelyik ellene mond vagy épp ellene dolgozik a Léleknek és az Igazságnak, a Szellemnek és a Valóságnak – vagyis Istennek és az ő imádásának. A kálvinizmus csak az olyan szabadságot keresi, kívánja, követeli a maga és mindenki számára nélkülözhetetlen életelem, levegő gyanánt, amelyben a lélek szabadon imádhatja Istenét és hódolhat meg őneki. Mindenféle szabadságot – akár egyéni, polgári vagy nemzeti, akár gazdasági vagy tudományos és művészeti szabadságot – csak annyiban hajlandó a kálvinizmus elismerni, előmozdítani, szövetségesévé fogadni, amennyiben ezt a szabadságot: az Istenével, mint Valósággal szembenálló Szellem imádási szabadságát, kifejleszteni segíti, ápolja és védelmezi. Ellenben botor és bűnös hazugságnak, romboló szabadonckodásnak tekint a kálvinizmus minden olyan – akár egyéni, polgári vagy nemzeti, akár gazdasági, tudományos vagy művészeti – "szabadságot", amelyik a szellemben és valóságban való istenimádásnak, akár akarva, akár akaratlanul, akár eredeti tervszerűséggel, akár csak végső következményeiben, ártalmára van.

Más szóval: a kálvinizmus barátja minden olyan szabadságnak és szabadelvűségnek, amelyik az emberi léleknek Istennel való személyes, azaz szellemi és valóságos életviszonyát, kapcsolódását, bibliai igével szólva, az ember megigazulását lehetővé teszi, erősíti, mélyíti, biztosítja. Ezt jelenti Kálvinnak az a mély bölcsességű megjegyzése, hogy a keresztyén szabadság "függeléke a megigazulásnak és a megigazulás erejének a megértésére nézve nem kicsiny jelentőséggel bír." (Institutio III. könyv. 19. fejezet., 1. §)