A PREDESZTINÁCIÓ ÉS PROB-LÉMÁI

Irta:
DR. SEBESTYÉN JENŐ
budapesti ref. teol. tanár

BUDAPEST, 1922

Kiadja a Magyar Vallásos Traktátus Társaság
KAPOSVÁR, 1922
Nyomatott Szabó Lipót könyvnyomdájában

A predesztináció és problémái.

I. Bevezetés.

A Kálvin Szövetség által rendezett konferenciák résztvevőinek már régebben az volt a kívánsága, hogy egy alkalommal a predesztináció tárgyalására is szakítsunk időt magunknak. És bár a predesztinációról tárgyalni népszerűen tudományos modorban nagyon nehéz, mégis meg kellett tennünk, mert egyfelől a kálvinizmusnak e nagy központi tanítása a mi egyházi életünkben nagyon is el van temetve, (annyira, hogy bár református dogmatikusok szerint ez a tan az egyház szíve, a cor ecclesiae, nálunk már nem igen alkotó része a vallásos életnek), másfelől azonban, amennyiben beszélnek is róla az emberek, ez a gondolkodás annyira telítve van hibákkal, egyoldalúságokkal és félreértésekkel, hogy már csak ezért is szükség van a predesztináció lényegének és problémáinak rövid kifejtésére; bár azt hiszem, hagy ezeknek tárgyalásánál két rövid előadás csak azok számára lehet elég, akik e kérdésekkel úgy tanulmányaikban, mint különösen hitéletükben már mélyebben is és többször is foglalkoztak.
Ha a teológiát a szellemi élet különálló birodalmának vesszük, amint hogy annak is kell tekintenünk, úgy megállapíthatjuk azt is, hogy ez az ország nem a könnyen átrepülhető és betekinthető síkságok, hanem az égbenyúló hatalmas hegyóriások és hegyrendszerek hazája, amelyekből szakadatlanul szivárognak, csörgedeznek és ömledeznek a metafizika életet adó vizei, hogy az emberiség szomjúságát oltogassák s a szellemi élet egyéb birodalmainak kiszáradásra egyébként annyira hajlandó mezőségét folytonosan öntözgessék, táplálják és gazdagítsák.
Ezek között a hatalmas hegyrendszerek között a legfélelmetesebb, legszédí-tőbb, legveszedelmesebbnek látszó a predesztináció égbenyúló csúcsokkal megrakott vidéke. E csúcsok közül nem egy szakadatlanul az örökkévalóság ködébe burkolva rejtőzik és meredezik előttünk némán és szótlanul. Irtózatos mélységek szédítő magasságokkal váltakoznak; az örök, megfejthetetlen ellentétek, az antinómiák vidéke ez a terület. "Együtt mélység és magasság", ahogy a zsoltáros könyv mondja... Csoda-e hát, ha az egyszerű hívő olyan könnyen visszaretten e zordon vidékek veszedelmes szirtjeitől? Hiszen még a teológusok jó része is jobban szeret lenn a meleg, csendesebb völgyekben élni és dolgozni, s ha megy is feljebb és feljebb, megelégszik az evangéliumoknak napsugaras síkságaivai vagy legfeljebb azok szelíd hajlású halmain pihen meg a lelke; de igen gyakran nem érzi jól magát Pállal, aki éppen a predesztináció sziklaóriásainak legbiztosabb kalauza. Még a reformátorok is, akik pedig mind nekivágtak e csodás vidéknek, s eleinte mindannyian vallották a predesztinációt, az első csúcsok megmászása után lassanként visszahúzódtak. Luther nem akart vagy nem mert a predesztinációval később alaposan foglalkozni, s e kérdések tárgyalását elkerülte. Zwingli már a leghatározottabban, teológiai alapon, Isten lényegéről alkotott felfogásából kifolyólag vallotta ugyan azt, de nem tisztán, mert már inkább determinizmussá tette a predesztináció tanát. Kálvin volt leginkább az, akinek merészröptű s az Írás szövétnekével az örökkévalóságot is kutat-ni akaró lelke nem nyugodhatott bele abba, hogy e csúcsok lábainál meg-álljon és visszaforduljon. Neki előre kellett menni! S ebben a szédítő mélységek felett járó, csúcsról csúcsra kúszó útjában ott találta maga előtt Augustinust, akit meg Pál vezetett. Így jutott ő a predesztináció vizsgálatában oly mélységek és magasságok fölé, ahová addig teológus nemigen ért. Körülötte ott tátongtak az autinómiák rettentő hasadékai.

Feje felett az örökkévalóság megfejthetetlen rejtelmes felhői; de ő érezte, hogy mindezek felett tartja őt az Isten keze, s neki fel kell jutnia e csúcsokon addig, ameddig hívő eljuthat. Érezte, hogy csak ez az út vezet az Isten igazi megértéséhez, s ezer kérdésre csak ott fenn a szédítő magasságban találhat feleletet. Azonban teljes komolysággal figyelmeztet bennünket arra is, hogy a predesztináció tárgyalásánál a lehető legnagyobb óvatossággal járjunk el, mert az eleveelrendelésről való vitatkozást, noha az magában véve is nehézkes dolog egy kissé, nagyon is zavarossá, sőt egészen veszedelmessé teszi az emberek kandisága. Másfelől azonban kárhoztatja azok álláspontját is, akik éppen ezért azt akarnák, hogy "egy szó említés se történjék az eleveelrendelésről", mert az "veszedelmes szirt", amelyet messzire el kell kerülni. Mert "bár ezeknek tartózkodása – mondja Kálvin – méltán dicséretet érdemel azért, hogy felfogásuk szerint oly nagy józansággal kell érinteni a szent titkokat, mégis, mivel a kellő mértéknél jóval alább szállnak, keveset érnek el az emberi észnél, amely vakmerőségében nem engedi magát korlátok közé szorítani. "Óvakodnunk kell tehát, – folytatja – hogy attól, amit a Szentírás az eleveelrendelésre vonatkozólag előad, a hívőket el ne zárjuk, nehogy olyan színben tűnjünk fel, mint akik rosszakaratúlag megfosztjuk őket Isten jóléteményétől, vagy a Szentlelket vádoljuk és gúnyoljuk azzal, mintha olyant is tanított volna, amiket üdvös dolog volna valamiképpen eltitkolni. Engedjük meg – mondom – a keresztyén embernek azt, hogy Istennek összes őreá célzó beszédei előtt megnyithassa lelkét és füleit, de azzal a kikötéssel, hogy amint az Úr becsukta az Ő szent száját, ő is zárja be maga előtt a további kutatás útját".
Kálvin volt tehát az, aki a predesztináció leghatalmasabb problémáit elsősorban gazdagon átélte, azután előttünk feltárta s számunkra az egyetlen elfogadható feleletet megadta. Tehát feltárta és nem kispekulálta, mint valami filozófiai rendszert, ahogy ellenségei hirdetik. Ahogy a Gaurizankar vidékét s a Mont-Blanc vidékét is feltárták, miután évszázadokon keresztül hozzáfogni nem mertek, úgy tárta fel Kálvin is a predesztináció kezdettől fogva meglepő problémáit. Mindig küzdenünk kell tehát az ellen a felfogás ellen, mintha a predesztináció csak Kálvin dogmája és az ő találmánya lenne. Mert a predesztináció gondolata minden vallásban adva van, sőt azt mondhatnók, hogy a teremtő, Fenntartó és gondviselő, abszolut, öntudatos és mindenható szellemi valóságban való hit egyenesen követeli, tehát posztulálja azt. Ez a tan tehát lényegében az egész keresztyénségé, sőt minden magasabbrendű s főleg egy Istenben hívő vallásé. Kálvin érdeme tehát csak az, hogy Pál és Augustinus nyomán ő is szemébe mert nézni e problémáknak és végig mert gondolni minden kérdést, bárhova vezetett is az.

Ő tehát nem áll meg a problémák kezdeténél. Mert hiszen elvégre ott is meg lehet állni és lehet dicséretreméltó vallásos életet élni a predesztinációval való foglalkozás nélkül is, aminthogy a Mont-Blanc tövében is eléldegélt a svájci paraszt, évszázadokon át, anélkül, hogy szükségét érezte volna annak, hogy azt megmássza. De aki sub specie aeternitatis, tehát az örökkévalóság tükrében és távlatából, szent tisztelettel, szinte azt merném mondani, hogy az Isten látószögéből akarja nézni a mindenség és a saját életét, annak meg kell mászni azokat a csúcsokat, amelyekről egyedül lehet a mindenséget betekinteni s az élet értelmét valamennyire megérteni. És Kálvin érezte, hogy az emberi élet célját, rendeltetését, az örökkévaló Isten világtervét s magát a mindenség életét is csak úgy érti meg igazán, ha egyfelől keresi az Isten akaratát, másfelől pedig teljesen alárendeli magát az ő kijelentett akaratának.
Azonban ne gondoljuk azért azt, hogy Kálvin csak valami skolasztikus okoskodás útján jutott el a predesztinációhoz. Nem úgy, hanem hit és tapasztalat által, mert olyan magasságokban, amilyenekben Kálvin járt, már nem is lehet másként gondolkozni. Bizonysága ennek az, hogy mennél erősebb, mélyebb és szélesebb látkörű a hit, annál könnyebben, biztosabban érti meg a predesztinációt. És, mindazokban a korokban, mondja Nitzsch, a német dogmatikus, amelyekben a keresztyénség felségessége és újszerűsége új fényben ragyog fel az emberiség előtt, a teremtmény Istentől való abszolút függésének különösen hangsúlyozott voltát figyelhetjük meg. Ezért van, hogy minden elsőrangú reformátor legnagyobb ellenségének az ember függetlenségét hangoztató pelagianizmust tekintette. Helyesen értelmezve – folytatja Nitzsch – mindenesetre ez, ti. az Istentől való abszolút függés és minden saját érték megtagadása, tehát az alázat az alapja minden élő vallásos érzésnek. És figyeljük meg azt a tényt, hogy minden ellentét, vita és harc mellett is végeredményben egy vallomásban minden keresztyén felekezet találkozik a világon, s ez az, hogy akárhogyan magyarázzák is, mégis minden úgy történik a világon, ahogy az örökkévaló Isten, a menny és föld teremtője akarja. Ez pedig tágabb értelemben már maga a predesztináció.
Az emberek azonban nem ez ellen a tanítás ellen lázadoznak, haem a szűkebb értelemben vett predesztináció ellen, amely az üdvösségre és kárhozatra vonatkozik. Pedig ha valljuk azt, hogy az Isten abszolút mindenható és szuverén teremtője, fenntartója és gondviselője a világnak, aki a mindenséget és benne az embert a saját dicsősége ragyogtatására teremtette, akkor vallanunk kell az örök végzések alkalmazását és érvényességét a mindenségben élő értelmes lényekre, az angyalokra és emberekre nézve is. Kálvin tehát így határozza meg a predesztinációt: "Eleveelrendelésnek pedig az Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva".
A predesztináció tehát Isten döntése az egész emberi nemzetségre nézve, éspedig nemcsak egy távollevő, halál utáni állapotra, hanem az egész életre vonatkozólag is. A predesztináció mindennapi felfogása csak azt látja, hogy Isten némelyeket örök üdvösségre, másokat meg örök kárhozatra rendelt. De nekünk ezt nagyobb távolból kell néznünk, s észre kell vennünk a predesztináció-gondolat egész szellemi hátterét, amely Isten örök végzésében, sőt végső fokon magában az Istenben s az Ő lényegében gyökerezik. Azonban az embereket éppen erre lehet a legnehezebben
kényszeríteni. Mert a predesztináció nem csupán azt jelenti, hogy adva van a cél: a halál utáni állapot, üdvösség vagy kárhoztatás, s minket Isten a cél felé, akaratunk ellenére, fatalista alapon lökdös, vonszol és kényszerít, hanem életünket rajtunk, énünkön, akaratunkon keresztül úgy irányítja, hogy mialatt egyfelől mi is akarjuk azt, amit ő akar: addig a saját életünk munkája is az egész élet, s a saját értékünk gyümölcse annak minden mozzanata. A predesztináció tehát nem egyéb, mint Isten örök végzéseinek érvényesülése életünk minden mozzanatára; úgy itt a földön, mint a másvilágon.

Már most a predesztináció egész főkérdése azon fordul meg, hogy elfogadjuk-e Isten korlátlan és abszolút szuverénitásának érvényesülését a mindenség élete minden mozzanatában vagy nem?
Kálvin elfogadta, tehát vallania kellett a predesztinációt is. A teológusok egy része azonban nem fogadja el, és azt mondja: csak a természetre nézve fogadjuk el, az emberre nézve nem. Az ember tehát kivétel.
Isten abszolút mindenható. Ez az Augustinus és Kálvin álláspontja.
Isten és az ember közös megegyezéssel dolgoznak. Ez a közvetítő álláspont. Alkalmazzuk ezeket a hitre, megtérésre s az üdvösség dolgaira általában; ekkor azt látjuk, hogy 1. Kálvin szerint: Isten munkálja bennünk mind a hitet, mind a megtérést, újjászületést és az üdvösséget, sőt még az akarást is. (Filippi 2,13.) 2. Pelagius szerint Isten türelmesen vár, míg az ember megtér. Tehát csak akkor üdvözítheti az embert, ha az ember is akarja azt. 3. Az üdvözülés csak úgy lesz meg, ha Isten is akarja és az ember is. Ha egyik nem akarja, már nem lehet, tehát mind a kettőnek kell akarnia. Ez a közvetítő álláspont.
És figyeljük meg az üdvösség elnyeréséről szóló tan történetét. Az összes teológusokat e három csoport valamelyikébe lehet sorozni. Az egész predesztináció-vita lényegében e három pontra zsugorodik össze, mert minden probléma ebből a kérdésből fakad, ti. abból, hogy milyen az Isten és ember között levő helyes viszony általában s az üdv elnyerését illetőleg különösen. Másfélezer év óta (illetve az első 3 századot Augustinusig nem számítva, mert akkor még szenderegtek e problémák) ekörül forog a kérdés, de általánosan megnyugtató megoldást még nem találtak, mert nem elég tiszta boncolással nézték a kérdést, s ami a legfurcsább, mind a három csoport a Szentírásra támaszkodik. És mint ma is minden szekta, úgy ez a három tábor is megtalálni véli a maga textusait a bibliában.

Álljunk meg egy percre e jelenségnél, mert a predesztináció es a Szentírás szellemének megértéséhez ez a tény rendkívül fontos. Az Írás ugyanis az üdvösség megszerzésére, de általában az Isten és ember minden kapcsolatára vonatkozó kérdésben kétféleképpen tanít. Megvannak benne a súlyos, abszolút és örök predesztinációt hirdető versek, mint locus classicusok: de megvannak azok is, amelyekre Pelagiusék támaszkodnak s amelyekből az látszik, mintha minden az embertől függne s őrajta fordulna meg. Ha például egyik helyen azt olvassuk, hagy Isten a maga abszolút gondviselésében nemcsak mindenekről gondoskodik, hanem Ő ébreszti fel a hitet, Ő adja az újjászületés lelkét, s a pogányok közül is csak azok hittek Pál beszédének, akik örök életre választattak vala (Csel 13,45), akkor a másik helyen meg azt találjuk, hogy az ember az oka a maga hitetlenségének. Térjetek meg, teremjetek megtéréshez való gyümölcsöket stb. Sőt még erősebb lesz a rejtély, amikor az egyik helyen minden, még a gonosz is Istenre van vissza vezetve, addig más helyen meg ott áll az ember, mint cselekvéseinek egyedüli oka és szerzője, teljes felelősséggel. Azt hiszem, hogy a Szentírás tanításainak e kettőssége és ellentétessége sok fejtörést és bizonytalanságot okozott nem egy teológusnak és bibliaolvasónak. És ez mindaddig tart, amíg meg nem tanuljuk azt, hogy a Szentírást csak organikusan lehet és szabad olvasni, és a Szentírásnak megvan a maga titkos belső szerkezete, amellyel ezek az egymásnak ellentmondani látszó textusok kiegyenlítődnek, s amelynek szem előtt tartásával olyan világosság dereng előttünk a predesztináció homályos világában, amely éppen elég arra, hogy biztosabban járjunk és tisztábban lássunk, mint addig, míg az Írásnak ezen természetét nem ismertük.
Miben áll tehát az Írás e belső szerkezeti sajátossága? Abban, hogy – és ezt figyeljük meg alaposan – az egész Szentírás, tehát úgy az Ó-, mint az Új-testamentum az ember cselekedeteinek s általában az emberiség történelmének elbeszélését és megítélését kétféleképpen tárgyalja. Nevezetesen vagy úgy, hogy mindennek a végső, metafizikai okát mutatja fel és így Istenig megy el, tehát az Isten látószögéből nézi az eseményeket; vagy úgy, hogy megáll a causa secundá-nál, a második oknál, vagyis az embernél, s az ember szempontjából ítéli meg a dolgokat. Az első a metafizikai vagy teocentrikus, tehát szigorúan vallási vonal, a második az emberi vagy antropocentrikus, tehát szigorúan etikai vonal. Két olyan párhuzamos ez, amely a mi szemünk számára sohasem találkozik, de a végtelenben és az örökkévaló Istenben igen. Figyeljük meg tehát a bibliai történetek és események elbeszélését. Az egész biblia e kétféle nézőpontból, azaz vagy teocentrikus, vagy antropocentrikus nézőpontból van megírva; tehát vagy a metafizikai azaz vallási vonalon vezeti őket az író, vagy az etikain; sőt vannak olyan részek is, amelyekben a kettő a legcsodálatosabb módon van egybekapcsolva.

Lássunk csak néhány példát. A Csel. 2,23-ban Péter nagy prédikációjáhan ezt mondja Jézusról: "Azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek". A mondat első fele metafizikai vonalon van vezetve, a második etikain. Jellemző erre a Csel 4,27.28, ahol a hívők imája ezt mondja: "Mert bizony egybegyűltek a te Szent Fiad, a Jézus ellen, akit felkentél, Heródes és Pontius Pilátus a pogányokkal és Izrael népével, hogy véghezvigyék, amikről a Te kezed és a Te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek." Maga az Efezusi levél is klasszikus példája ennek. A levél első része tisztán metafizikai vonalon van vezetve, a második pedig etikain.
És bárhol ütjük is fel a bibliát, ezt a kétféle vonalat néha egymásba fonódva, de mindenütt megtaláljuk. Es az az érdekes, hogy az írók soha sehol sem haboznak a kettőt tetszés szerint felcserélni, még akkor sem, ha a bűn és rossznak Istenre való végső visszavezetéséről van is szó. Jellemző példa erre a Fáraó megkeményítésének története. Amikor azt olvassuk, hogy Isten a Fáraóhoz küldi Mózest, ez az etikai vonalra tartozik; amikor pedig ezt olvassuk: "én pedig megkeményítem a Fáraó szívét és nem bocsátja el a népet", itt már a metafizikai vonalon Isten szempontjából adja az író a tények magyarázatát. Ennek a mintájára természetesen tendenciózusan feldolgozhatnók a bibliában levő összes eseményeket kétféle módon. Így pl.: Jézus élete tisztán metafizikai vonalon tartva is feldolgozható. Aminthogy a Szentírásban is lépten-nyomon láthatjuk a hívő evangélisták lelkének ezt az öntudatlan munkáját. Tipikus példája ennek Jézus búcsúbeszédében (Luk 22,22): "És az embernek Fia jóllehet elmegy, mint elvégeztetett, de jaj annak az embernek, aki által elárultatik!".
Természetes, hogy a saját életünket s akár a világháború eseményeit is feldolgozhatjuk ilyen módon. A régi s a keleti nyelv különben is nagyon szeret metafizikai vonalon beszélni. Általában pedig a hivő emberi, a mindennapi keresztyénélet is telve van az ilyenekkel. Pl. "Jó termésünk lesz, ha az Isten valami csapást nem küld." "Megverte az Isten ezekkel a bűnökkel, és még nem is szégyenli." Mit látunk ebből? Azt, hogy a Szentírás változatlan határozottsággal tartja fenn egyfelől az Isten abszolút szuverénitását, mindenhatóságát, másfelől pedig az ember erkölcsi személyiségét és felelősségét is minden helyzetben, még a bűnnel szemben is. Tehát egyfelől Isten minden mindenekben, másfelől azonban az ember is külön szférával rendelkező tényezője a szellemerkölcsi életnek. Lássuk most már a főbb textusokat.

Kiválasztás: Márk 13,20, Csel 9,15, 13,17, 15,7, Róm 9,11, 11,5.28, 1Kor 1,27.28, Ef 1,4, 1Thess 1,4, 2Pét 1,10, Jak 2,5, Róm. 8,29, 1Kor 2.7, Ef 1.5.11, Csel 13,48, Ef 2,10.
Elhivatás: 2Tessz 1,11, Róm 8,28, 9,11, Ef 1,11, 3,11, 2Tim 1,9, Róm. 8,29, 11,2, 1Pét 1,2,
Mát 11,25, Luk 12,32, Ef 1,5.9.11, 2Tim 1,9.10, És 10,15, Jer 18, Máté 20,15.
Máté 24,31, Luk 18,7, Csel 13,48, Róm 8,33, Ef 1,4, Tit 1,1, 2Tim 2,10, 1Pét 1,1, 2,9, Luk 10,20, Zsid 12,23, Filippi 4,3, Jel 3,5, 13,8, 20,12, 21,27, 22,19.
Ef 1,4.5.6.12, 2Thess 2,13, Csel 13,48, Róm 8,29, Ján 17,24, Dán 12,1, Máté 24,24. 25,34, Róm 8,29.30, 1Pét 1,2–4.
A főbb "pelagiánus" textusok: És 5,3, Jer 51,9, Ezék 18,23.32, 33,11, Máté 23,37, Ján 3,16, Róm 11,32 s főleg 1Tim 2,4 és 2Pét 3,9, Mát 3,45, Csel 14,17, 17,27, Róm 1,19, Jak 1,17, Máté 23,27, Luk 19,41.42, 24,47, Ján 3,16, Csel 17,30, 1Thess 5,9, 1Tim 2, 4.
Isten abszolút, szuverén és mindenható: Zsolt 115,3, Péld 16,4, És 10,15, 45,9, Jer 18,6, Máté 20,15, Róm 9,17, 19–21.
Isten elvet: 1Móz 4,5, 9,25, 21,12, Róm 9,7, Gal 4,30, 1Pét 2,8, Róm 9,13, Zsid 12,17, Csel 14,16, 5Móz 29,28, 1Sám 15,23.26, 16,1, 2Kir 17,20, 23,27, Zsolt 53,6, 78,67, 89,39, Róm 11,32, Mát 13,24–28, És 6,12.13, Zsolt 139,16.17, Zsolt 33,11, Ef 1, 11b, Csel 15,18, Máté 11,26.
Róm 11,33, És 46,10. Róm 11,35, Filippi 2,13, Róm 8,29.30, 1Tim 5,21, Róm 9,4–33, 2Tim 1,9, Ef 1,4 Ef 2,10, 1Thess 1,3.4, 5Móz 7,6.8, Ef 1,4–12, 1Pét 1,20, Ef 1,5, És 42,1, Csel 2,23, Zsolt 73,24.
Jer 6,30, 14,19, 31,37, Hós 4,6, 9,17, Mal 1,2.3, Róm 9,13. 1Móz 9,25, 2Móz 7,3, 4,21, 9,12, 20,25.27, 11,10, 14,4, 5Móz 2,30, Józs 11,20, Zsolt 105,23, 1Sám 2,25, Ján 12,40, Róm 9,18, 1Kir 12,15, 2Sám 17,14, Zsolt 107,40, Jób 12,24, Ézs 44,25, 1Kor 1,19, Ézs 8,9, Máté 13,13, Márk 4,12, Luk 8,10, Ján 12,40, Csel 28,26, Róm 11,8.
Isten még a bűnt, a rosszat is irányítja. 1Kir 22,23, 2Krón 18,22, 2Sám 24,1, 1Krón 21,1, 2Krón 36,22,
Esdrás 1,1, Ézs 45,1, Jer 27,6, 28,14, Csel 2,23, 4,28, Luk 2,34, Ján 3,19–21, 9,39, 2Kor 2,16, 1Pét 2,7–8, Zsolt 39,10. Az embereket átadja bűneiknek. Róm 1,24, 2Thes 2,11, 2Sám 16,10, Róm 9,17.
Azonban Isten megkeményítésében az ember keményíti meg magát (a metafizikai és etikai vonal keresztezi egymást). 2Móz 7,13.22, 8,15, 9,35, 13,15, Zsid 3,8, 4,7.
De Isten szahados mindennel, Ő teremti a jót és rosszat a világosságot és sötétséget. Ézs 45,7, Ámos 3,6, Péld 16,4.9, 21,1, Zsolt 115,3, Dán 4,35, Jer 18-ik fejezet, Róm 9,20, Róm 9,18, 1Pét 2,8, Júdás 4-ik vers, Jel 13,8, 17,8.
Zsolt 33,6, 104,24, Jób 38, Péld 8, És 41,22.23, 42,9, 43,9–12, 44,7, 46,10, 48,3, Ámos 3,7, 1Móz 3,14, 6,13, 9,25, 12,2, 15,13, 25,23, 49,8, Zsolt 139,16, 31,16, 39,6, Jób 14,5, 2Móz 32,32, Zsolt 87,6, Ezék 13,9, Jer 17,13, Zsolt 69,29, És 4,3, Dán 12,1, Jób 12,13, Péld 8,14, És 9,5, 11,2, 28,29, Jer 32,19, És 40,13, Jer 23,18.22, Zsolt 89,8, És 14,24–27, Dán 4,24, És 24,24–27, 16,10, Zsolt 33,11, Péld 19,21, Ef 1,11, Csel 2,23, 4,28, Luk 22,22, Csel 17,26, Ján 17,12, Róm 1,24, Róm 9,13, 9,17.18.22, Luk 2,34, Ján 3,19–21, 1Pét 2,7.8, 1Thess 5,9, Júdás 4-ik vers, Luk 7,30, Csel 13,38,
20,27, Zsid 6,17, Máté 11,26, Luk 2,14, 10,21, Ef 1,5.9, Filippi 2,13, stb. stb.

Már most a Szentírásban világosan megkülönböztethető e két vonal alapján osztályozhatjuk a dogmákat is. Vannak dogmák, amelyek tisztán a metafizikai vonalra tartoznak s csak onnan érthetők meg, és vannak olyanok, melyek csak az etikai vonalra, így főleg az emberre vonatkoznak, s vannak végül olyanok, amelyek mind a kettőre. Nagyon fontos azért megfontolnunk azt, hogy a predesztináció Isten titkos végzéseire vonatkozik, tehát ez is a metafizikai vonalra tartozik elsősorban. Mikor tehát kellő óvatossággal és kizárólag a Szentírás szövétnekével kezünkben boncolgatjuk a predesztináció kérdéseit, oly világban járunk, ahol lépten-nyomon az Isten mélységei tárulnak fel szemeink előtt. Nagyon vigyázzunk tehát arra, hogy életünk számára a szabályokat ne ebben a világban keressük. Mert más dolog a predesztinációról, még ha hívő alapon és az Írás segítségével is, spekulatíve gondolkodni, és más dolog a keresztyén élet számára a normákat és törvényeket felállítani. Az Írás ugyanis világosan megtanít bennünket arra, hogy Isten akarala kétféle formában jelentkezik számunkra az ember s a mindenség életében. Egy titkos és egy kinyilatkoztatott formában.* A kinyilatkoztatott a törvény és az evangélium. Ez a keresztyén élet zsinórmértéke. A titkos pedig az Isten világtervének metafizikai irányítója. A kinyilatkoztatott akaratot tisztán látjuk magunk előtt, mert Isten annak alapján rendezte be az életünket. A titkos örökre rejtély marad előttük, s abból csak annyit látunk, amennyit az Isten időnként megmutatni jónak vél számunkra.

* Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Isten akarata lényegében is kétféle, mert hiszen az egy, abszolút és harmonikus. Csak a mi véges és áttekinteni nem tudó s az összefüggéseket nem értő értelmünk számára jelentkezik ez az akarat kétféleképpen és sokszor egymásnak ellentmondóan. A régi teológusoknak ezt a finom megkülönböztetését (voluntas arcana et revelata) tehát mi is nyugodtan átvehetjük, mert nagyon jól használható.

Gyönyörűen és mély igazsággal fejezi ezt ki az 5Móz 29,29: "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a mi fiainké mindörökké, hogy a törvénynek minden igéjét beteljesítsük".
A titkok vonala a metafizikai, teocentrikus vagy isteni vonalra, a kinyilatkoztatott dolgok vonala pedig az antropocentrikus vagy etikai vonalra tartozik. Vigyázzunk, hogy a kettőt szem elől ne tévesszük soha, mert amikor a predesztináció mélységét vizsgáljuk, tulajdonképen a titkokat is keressük. S a predesztinációval kapcsolatban minden félreértés és terméketlen vitatkozás éppen abból áll elő, hogy a nem iskolázott teológus ezt a két hatalmas és sérthetetlen vonalat folytonosan összezavarja. Tehát pl. vitatkozás közben, amikor ő metafizikai vonalon mozog s én metafizikai érvet hozok fel neki védelmül, ő átugrik az etikaira, s amikor meg én etikai érvvel felelek, ő visszaugrik a metafizikaira, és így tovább... Ezért van az, hogy mindaddig, míg ezt a két vonalat külön nem tudjuk tartani, Kálvin érveléseit és különös antinómiáit sem értjük meg az Institutióban, és még kevésbé azt a megdöbbentő mondását, amely lényegében nem egyéb, mint a két vonalnak legmerészebb és paradox egymás mellé állítása, amikor ti. ezt tanítja: "Cadit homo, Dei providentia sic ordinante, sed suo vitio cadit... Elesik az ember, Isten gondviselése által így rendelve, de a saját vétke folytán esik el."

A predesztináció problémái.

Ezek előrebocsátásával nézzük meg most már magukat a problémákat is, mert ha egyáltalában találunk valami magasabb egységet sejtető megvilágítást, az csak az elmondottak alapján lehetséges. Kálvin e két vonal szigorú különválasztását még talán nem elég tisztán ismerte fel, de munkáiból az látszik, hogy bár félig öntudatlanul is, de érezte azokat. És be kell vallanunk, hogy ez a különválasztás tényleg mesterséges is, amennyiben az élet ezt az elkülönítést nem ismeri, vagy csak öntudatlanul használja. Pl.: "Az Isten elvette az eszemet, nagy bűnt követtem el." Az életben a cselekedeteket csak emberi, etikai nézőpontból szoktuk megítélni. A metafizikai vonalra való visszavezetés, amely aztán az illető álláspontja szerint predesztinációban, fatalizmusban, determinizmusban vagy indeterminizmusban végződik, már rendesen csak spekuláció tárgya. Metafizikai vonalon, a mi világunkban, öntudatosan csak az igazán hívő lelkek szoktak beszélni, öntudatlanul pedig igen sokszor a nép.

A predesztináció problémái tehát, mint fentebb is említettem, abból a kérdésből származnak, hogy a mindeneket teremtő, fenntartó és gondviselő, tehát predesztináló Isten milyen viszonyban állhat az emberrel és annak cselekedeteivel, tehát sorsával és egész életével szemben. Az első kérdés tehát az, hogy abszolút szabad-e az ember Istennel szemben vagy nem? van-e szabadsága és milyen? Íme, a predesztináció és szabadakarat problémája. Ha erre úgy felelnénk, hogy az ember Istennel szemben abszolút szabad, akkor a predesztináció nem probléma többé, mert nincs. Maradjunk meg tehát Kálvinnál, aki azt mondja, hogy az ember lényével, életével, halálával és üdvözülésével az Isten szuverenitása alá van mindenestől rendelve. És mi lesz akkor? Rabja lesz az ember Istennek és zsarnoka Isten az embernek, fatalista módon? Megsemmisül az ember emberi mivolta teljesen és gépalkatrész lesz Isten kezében? Íme, a predesztináció és fatalizmus problémái. De térjünk vissza újra az emberhez. Ha az ember predesztinálva van – halljuk az érvet – mi lesz a bűnnel? Mert mint a fatalizmusnak, ennek a kérdésnek is két oldala van, éspedig: a) milyen viszonyban van Isten a bűnnel, b) milyen viszonyban van az ember a bűnnel? Felelős-e érte vagy nem? Íme, a predesztináció és bűn problémája. S végül az Isten és ember között való benső kapcsolatot illetőleg mi lesz az imádsággal? Törődik-e Isten az imádsággal s érdemes-e az embernek imádkozni, ha van predesztináció? Íme, a predesztináció és imádság problémája.

Íme, ez az a négy nagy probléma, amelyekkel, a predesztinációról beszélgetvén, a mindennapi életben találkozunk. * Minden, a predesztináció ellen felhozott közkeletű érv e négy közül valamelyikhez tartozik, s a teológia történetének óriási részét e négy problémára vonatkozó megoldások keresése alkotja.

* Természetes, hogy van még egy sereg más probléma is, de mivel azok elvontabb természetűek s így a mindennapi életben nemigen vetődnek fel, e rövid tárgyalás keretébe nem voltak beleilleszthetők. E dolgozat fő célja a predesztináció ellen legsűrűbben felhozott érvek vizsgálata.

Nézzük meg tehát, hogy mit felel a kálvinizmus ezekre. Azonban ne feledjük el, hogy bár a keresztyénség legnagyobb hívőit hívjuk is segítségül, végső és mindenkit megnyugtató megoldásokat nem találhatunk. A teológiában matematikailag kényszerítő bizonyítások nincsenek. A predesztináció összes csúcsait pedig sohasem mászhatjuk meg, mert közülük a leghatalmasabbak örök ködbe vannak burkolva, de az az egy bizonyos előttünk, hogy mindannyian az Istenhez vezetnek.

A predesztináció és az emberi szabadság.

A predesztináció minden problémája az Isten és ember között való helyes viszony megállapításától függvén, tisztán kell látnunk ezt a kapcsolatot s azt, hogy minő az a szabadság, mely Istennel szemben az ember számára még megmarad? A szabadakarat kérdésénél ugyanis az a legfőbb ellenvetés, hogy a predesztináció kizárja a szabadakaratot, következőleg fatalizmusra és determinizmusra vezet, ami megszüntet minden felelősséget és így az erkölcsi, tehát emberi életet is.
Mármost anélkül, hogy a szabadakarat külön problémáinak szövevényes világába belépnénk, tüntessük fel inkább rögtön a kálvinizmus álláspontját erre a kérdésre vonatkozólag. Fontos dolog ill újra, hogy a metafizikai és etikai vonalakra szintén figyelemmel legyünk. Mert míg egyfelől tény az, hogy metafizikai, tehát vallási, mondjuk teocentrikus nézőpontból a kálvinizmus szerint az ember mindenestől, tehát egész életével s annak megnyilvánulásával az Isten szuverenitása alá van rendelve, tehát egyáltalában nincs szabadsága, addig másfelől etikai, tehát antropocentrikus nézőpontból tekintve, az embernek megvan az erkölcsi szabadsága, azaz az a képessége, hogy a reáható es cselekedeteit befolyásoló motívumok alapján saját belátása szerint, kényszer nélkül, önként cselekedjék. Hiszen enélkül nem lenne ember, hanem gép, s a kálvinizmus minden predesztináció mellett sem tanított soha olyat, hogy az ember valami mechanikusan determinált, tehát minden erkölcsi jelleget és így felelősséget is megszüntető életet él. Kálvin tehát azt vallja az emberről, hogy az nem úgy van Isten mindenhatósága alá rendelve, mint az ásvány, növény vagy állat, hanem a maga teljes erkölcsi szférájával van az isteni mindenhatóságba bekapcsolva, de úgy, hogy az emberi élet erkölcsi és akarati jellege azért megmarad, még akkor is, ha az az akarat százszor rabja is a bűnnek, s romlottságánál fogva nem is szabad többé.

Mert olyan szabadakaratot, amelyet Pelagius képzelt magának, olyanról, amely a teljes közönyösség állapotában van esetről-esetre, a kálvinizmusban, de a való életben sem lehet szó soha.
Vannak ugyanis – bár mind kevesebben, s inkább csak a vulgáris gondolkozás területén – olyanok, akik azt hiszik, hogy az akarat valami önálló nagyhatalom az ember életében, amely önkényesen korlátlanul szeszélyesen akarhat úgy, ahogy kedve tartja. Ma tehát pl. bűnös tehet, holnap szent, majd újra gonosztevő, és ismét a legtisztább életű ember. Ma hívő, holnap hitetlen, s mindez azért, mert egyszerűen akar, úgy akarja; tehát a megtérést és újjászületést is tetszésszerinti időben és alkalommal hajtja végre.

Az ilyen szabadakarat természetesen örökre kizárja a predesztinációt, de a predesztináció is az ilyen szabadakarat lehetőségét. Ezzel szemben a kálvinista teológusok nagyon finoman elemezték a szabadakarat lényegét, és megállapították, hogy az tulajdonképpen nem egyéb, mint lubentia rationalis, azaz értelmes megfontoláson alapuló észszerű szabadság. Mert hiszen nem az akarat akar, hanem az értelem, mely azt irányítja.
Az akarat, mondhatnók, csak vak műszer, amely aszerint lép akcióba, amint azt az én értelmes belátásom szabályozza. Ha tehát nagy, nemes és felemelő a gondolkodásmódom, egészen bizonyos, hogy ilyenek lesznek akaratnyilvánulásaim is; ha pedig meg nem tért bűnös vagyok, ugyanilyenek lesznek a parancsok is, amelyek akaratomat irányítják; tehát maga az akaratom is. Nincs tehát korlátlan, megfontolás nélkül való, önkénykedő, be- és kiszámíthatatlan szabadságunk. Az ember szabadsága, mint Poulsen mondja, a szellem uralma, szolgasága pedig az ösztönök uralma.

Mármost, a Szentírás alapján állva, a kálvinizmus hirdeti a legerőteljesebben azt, hogy ez az emberi akarat beteg, mert képtelen az igazi jóra! Mert az ember egész belső világa elesett és éppen a legmagasabbrendű, tehát a hitre s az üdvösségre tartozó dolgok azok, amelyekben az ember a saját maga erejéből sem hitre, sem újjászületésre, sem megtérésre nem juthat el. Az akarat tehát szolga, mert csak a rosszat képes igazán és teljes erővel akarni, de azért akarat marad továbbra is az. Az ember erkölcsi szabadsága beteg, de azért csak erkölcsi szabadság az, s az ember a legnagyobb bűnben is ember marad, tehát erkölcsi szabadsággal cselekvő lény és így felelős. De éppen azért, mert ilyen állapotban van, semmi magasabbrendű vallási életre sem képes, hacsak az Isten nem vonja, hívja és segíti. Az egész Szentírás szelleme ezt bizonyítja. És ez a tanítás annyira határozott, hagy ha a filozófia százszor bebizonyítaná is az akarat szabadságának realitását, az üdvösségnek az Isten kegyelmétől való függését még akkor is éreznünk kellene. Teljesen utópia tehát és pelagiánus jellegű tehát az a gondolkodás, amely azt képzeli, hogy a vallás, tehát az Isten megközelítése, a hit, megtérés és újjászületés területén az ember a saját akaratából is tehet valamit az Isten nélkül. "Senki sem jöhet éntmozzúm, hanem ha az Atya vonja azt." Ján. 6. 44.

Hogyan történik tehát minden?

Úgy, ahogy az Isten akarja. Íme, a predesztináció gondolata.

Mert állítsuk csak fel a kétféle gondolatot. A predesztináció-hívő azt mondja: Minden Istentől jő, tehát azok hisznek, azok térnek meg, azok üdvözülnek, akiket Isten erre indít, akiknek Isten az újjászületés lelkét megadja (mert az újjászületés egyfelől nem egyéb, mint kiválasztottságunknak tudatunkra jutása). Tehát csakis azok üdvözülnek, akiket Isten kiválaszt.

Pelagius és követői pedig ezt mondják: Nem úgy van. Isten nem választ ki senkit, Isten mindenkit elhívott. És akikről előre látja, hogy jók lesznek, azokat üdvözíti, akiket előre gonoszoknak látott, azokat elkárhoztatja. Isten kegyelmét tehát az fogadja el, aki akarja s az veti el, aki akarja. Kálvin tanítása, azt mondják, rideg. Mert nem kegyetlenség-e Istentől, hogy életre hív embereket s megengeni; hogy azok kárhozatra jussanak? Ez nem igazságos. Tehát minden az ember akaratán fordul meg.
Ez az okoskodás azonban csak látszólag ilyen természetes és logikus, mivel megáll és megmarad a másodlagos okoknál. Mert tegyük fel, hogy minden az embertől s az ő akaratától függ; mi lesz akkor az Istennel? Isten tehát a legjobb akarat mellett sem tehet semmit az emberiségért. Nincs más feladata, csak az, hogy várjon. Vár, hogy az emberiség megtérjen és szavára hallgasson. Ha tehát véletlenül senki sem hallgat rá, tehetetlenül tördeli a kezeit, de nem segíthet.

Világos dolog, hogy ezen az állásponton Isten mindenhatósaga és szuverénitása semmivé válik. Mert hiába hívott el Isten mindenkit, váltságterve meghiúsul, és az üdvösség csak részleges marad. Azután meg, felmentjük-e Istent a vád alól, hmm a predesztináció ridegségét ugyan támadjuk, de azt meg nem gondoljuk meg, hogy Isten olyanokat is teremtett, akikről öröktől fogva előre látta, hogy a felajánlott kegyelmet sohasem fogják elfogadni? Miért teremtette hát őket? Ugyebár látjuk, hogy a predesztináció tagadásával legfeljebb csak másutt bukkannak fel – ugyanazok a problémák! Kálvin tehát megfordította a dolgot, s azt mondja, hogy az isteni világkormányzás e titokzatos tényeit egyedül a predesztináció alapján lehet megfejteni. "Mert minden pelagianizniusnak az a célja, hogy az erkölcsi világot részben vagy egészben önállóvá tegye Istennel szemben. Ez a törekvés azonban teljes ellentétben van a Szentírással. Mert bár az Írás védi is az ember erkölcsi természetét minden időre, annyira, "amennyire csak lehet, de sohasem igyekszik ezt azáltal tenni, hogy dualisztikus különbséget tesz a természeti és erkölcsi világ közöt,t s ez utóbbit Isten hatalma alól kivonja. Isten tanácsvégzése minden dologra érvényes, tehát az erkölcsire is, a rosszra éppen úgy, mint a jóra. Ilyen különválasztás tehát lehetetlen. A világ eszméje organikus egész, és nem lehet a teremtésben egy pontot sem felmutatni, ahol Isten végzése és kormányzása megszűnik s a teremtmény független akarata és cselekvése megkezdődik." (Bavinck.)

"Egyébként korunkban éppen a dolgoknak történelmi és organikus szemlélete az, amely ezt a pelagianus különválasztást minden pontján tagadja és elítéli. Továbbmenve azonban, ez a dualizmus a világ legnagyobb és legfontosabb részét kivonná Isten gondviselése alól, és a véletlen, az esély és önkény kezeibe játszaná át. Sőt nemcsak Isten hatalma, tanácsa és akarata szenvedne rövidséget, hanem a világ jó részére nézve mindentudása is megszűnnék. Mert ha Istent és teremtményeit nem tudjuk másképp elképzelni, csak úgy, mint konkurrenseket, és szabadságát és függetlenségét az egyik csak a másik rovására tudja megtartani, akkor Istennek folyton jobban és jobban korlátozva kell lenni tudásában és akaratában. A pelagianizmus valósággal kiüldözi Istent a világból; deizmushoz és ateizmushoz vezet... Ezért a probléma megoldását más irányban kell keresni, ti. úgy, hogy Isten azáltal, hagy ő Isten, a világ pedig teremtménye, Isten az Ő végtelen tudása és akarata által a teremtmény önállóságát és szabadságát nemcsak hogy nem semmisíti meg, hanem ellenkezőleg: éppen megteremti és megőrzi..." (Bavinck.) De térjünk vissza a predesztináció és akaratszabadság teológiai szempontból most legfőbb problémájára, ti. arra, hogy vezethet-e a predesztináció determinizmusra, s nem szünteti-e meg ezáltal az ember szabadságát, erkölcsi életét és felelősségét is alapjában véve? Ez a kérdés nagyon fontos, már csak azért is, mert az egész modern tudomány s főleg a természettudományok, ma jórészben igazolták a kálvinizmus ama tanítását, amely már a XVI. században hirdette az ember teljes megkötöttségét s az Isten által teremtett természeti és erkölcsi világrend törvényei alá való odatartozását. A modern tudományok persze determinizmust hirdetnek Isten nélkül, és a predesztináció ellenségei a kálvinizmust is determinizmussal vádolják, mert a predesztinációt is annak tekintik.
Lássuk tehát, igaz-e ez; azonos-e a predesztináció a determinizmussal, vagy pedig van-e közöttük lényeges és döntő különbseg? A lényegbe vágó összehasonlítás azt mutatja, hogy van s ezért a kálvinimus állandóan tiltakozik is azellen, hogy a predesztinációt a modern tudományos gondolkodás determinizmusával egynek vegyék. Mert a determinizmusnak főbb ismertető jelei ezek: A mindenség életében a legszigorúbb törvényszerűség, tehát determináltság uralkodik, és a természeti és szellemerkölcsi világ között lényeges különbség nincs. Mindkettő ugyanazon mechanikus ok és okozati törvényszerűségnek van alávetve. Isten és a világ között semmi különbség. Isten vagy nincs, vagy ha van is, csak panteista értelemben van, úgy, hogy a mindenség örök törvénye, a lex aeterna, még Őt is megköti, még Őfelette is ott van; vagy pedig Isten örök végzései és a természeti törvények tulajdonképpen azonosak. Ennek megfelelő tehát az ember helyzete is. A determinizmus ugyanis úgy tekinti az embert, mint aki egész pszichikai és fizikai életével kizárólag a természet vak törvényeinek van alárendelve. Tehát külön erkölcsi szférája nincs, mert minden mechanikusan történik az életében. Ebből pedig az következik, hogy miután külön erkölcsi szférája nincs, nem is felelős semmiért. És az élet ilyen mechanikus felfogása mellett nem is lehet. Az ember élete lényegében semmiben sem különbözik a növények és állatok életétől. Ezt tanítják a modern természettudományi deterministák, Haeckel és társai; a szociáldemokraták, a darwinisták s a kriminológusok egy része is.

Mármost a kálvinizmus ilyent soha nem tanított, de nem is taníthat. Mert bár ő is vallja azt, hogy az ember egész élete, földi és túlvilági sorsa predesztinálva van, de ez a predesztináltság, vagy ha úgy tetszik, isteni determináltság, nem történik az emberen kívül és az ember egyéniségének megsemmisülésével.
Az ember nem gépalkatrész vagy játékszer Isten kezében, akit Isten oda dob, ahova akar, még csak nem is olyan teremtménye, mint az ásványok, növények és állatok, hanem Isten munkatársa, akit Isten a maga teljes és különálló erkölcsi szférájával foglal bele a maga mnindenhatóságába, s amit Isten az ember által tesz, az az emberen keresztül az ő lelke és erkölcsi élete felhasználásával történik. "Isten tehát a kálvinizmus szerint nem mechanikusan és fatalista módon determinálja az embert, hanem a tudatát is felhasználja" (Schenkel).

Az ember tehát mindent szükségszerűségből tesz, de nem kényszerűségből. Szükségszerűségből, tehát metafizikai szempontból nem szabadon; de viszont önként, és így emberi szempontból szabadon. Szóval úgy él, mitha életének és sorsának őmaga lenne a kizárólagos ura. Úgy él, mint a nagy tengeri hajó utasai, akik élik a maguk kicsi életét, mozognak a maguk kis szférájában, de voltaképen oda jutnak, ahova a kormányos akarja. Isten tehát nemhogy megbénítaná a mi szabadságunkat, sőt biztosítja azt. – Isten olyanformán hordozza a mi életünket a maga kicsi világával, mint ahogy hordozza a szülő a maga kicsi gyermeke életét. Az a gyermek a szó igazi értelmében véve nem szabad, mert teljesen a szülő hatalmában van, de a maga kicsi életkörét tekintve szabad, mert önként, kedvvel végezheti és élheti azt az életet, amit a szülő az ő számára predesztinál. A determinált élet tehát rabság, a predesztinált élet pedig szabadság. Mert a determináltság a vak, holt, rideg természeti törvények vasszigorúságú uralmát jelenti; a predesztináltság pedig az élő, gondviselő Istenét, aki nekünk szerető atyánk.

A determinizmusban értékes gondolat a törvényszerűségek elismerése. De mit ér ez, ha nincs benne cél? Örök végzések itt nem intézik az ember sorsát, hanem a természet vak mechanizmusa érvényesül csupán. Míg a predesztinációban minden törvényszerűség, kiválasztás Isten örök végzésének eredménye. Tehát célja van, rendeltetése van, mert a világ fölött élő és uralkodó örök öntudatos "kozmikus intelligencia", az élő Isten determinát mindent a maga tervei és céljai szerint. Egyébként azonban a keresztyén értelemben vett determinizmnsnak megvan a maga nagy jelentősége a keresztyén életre. Mert az egész keresztyén életnek, nevelésnek, jellemképzésnek tulajdonképen mi a célja? Az, hogy az ember minél inkább determináltassék a jóra, predesztinálva legyen az Isten szolgálatára, s vele annyira közösségbe jusson, hogy a szó szoros értelmében véve rabja legyen az Istennek. Ez az úgynevezett teológiai szabadság, amelynek éppen a legnagyobb függés, az Isten törvényei által való legnagyobb megkötöttség a főcélja. Ez a tény pedig azt bizonyítja, hogy predesztináció nélkül is oda lyukadunk ki, hogy a keresztyén élete akkor tökéletes élet, ha az mindenestől s a legszigorúbban az Isten alá van rendelve. Nem az tehát a célunk, hogy minél függetlenebhek legyünk Istentől, hanem az, hogy minél nagyobb függésben. Hogy akaratunk azt akarja, amit az Isten akar; szóval, hogy annyira determinálva legyen, hogy ne is tudjon mást akarni többé, csak egyfélét, ti. a jót. Itt tehát nem féltjük az emberi akarat függetlenségét, csak a predesztinációban? Ne féltsük ez utóbbiban sem. Mert a predesztináció nemhogy nem semmisíti meg ezt az emberi erkölcsi szabadságot, sőt az elképzelhető legmagasabb és legerősebb formában ki is fejleszti.

Ezenfelül pedig azért sem árthat neki, mert más vonalra tartozik, mint a szabadakarat kérdése. A predesztináció ugyanis lényegében a metafizikai vonalra tartozó gondolat, mert Istenre vonatkozik s az ő titkos végzéseit jelenti; a szabadakarat pedig az etikai vonalra tartozik, mert az emberre vonatkozik s megvan és megmarad mindenképpen, akát predesztinálva van az ember, akár nem. Képtelenség tehát azt mondani, hogy tagadnunk kell a predesztinációt, hogy megmenthessük az ember erkölcsi szabadságát. Mert mit szólunk akkor a modern determinizmushoz? Ez ugyanis tagadja a predesztinációt, de tagad mindenféle szabadságot is az embernél.
A lényeg tehát az, hogy metafizikailag véve a dolgot, akár hiszünk a predesztinációban, akár nem, teljesen és tökéletesen az Isten kezében vagyunk. Ugyanez az állapotunk etikai szempontból is, de azzal a különbséggel, hogy itt már megvan az az erkölcsi szféránk, amely erkölcsi életünket teljes épségben tartja, s minden predesztináció mellett is erkölcsi tartalmat ad az életünknek. Isten úgy teremtett bennünket, hogy minden megkötöttségünk mellett is, ha metafizikailag nem is, de erkölcsileg önállóaknak és szabadoknak érezzük magunkat. Erre az öntudatra van felépítve egész erkölcsi életünk. S ezt nem törheti össze semmiféle tanítás és tudományos elmélet, mert végeredményben, mint az élet mutatja, még a legelszántabb determinista is felelősnek érzi magát minden cselekedetéért, a predesztináció tisztán tanított hite pedig (és ez a legnagyobb, de lényegében olyan természetes csoda), a legfinomabb, legérzékenyebb lelkiismereteket nevelte eddig a világon; és történelmi tény, hogy egy tan sem volt a keresztyén morálra nézve felemelőbb, mint éppen a predesztináció. Honnan, hogyan történik ez? Sokak számára rejtély marad, amíg a predesztináció igazi értékét meg nem értik, s be nem látják, hogy a lélek erkölcsi öntudatának ereje, mélysége, gazdagsága egyenesen összeköttetésben van kiválasztottsága tudatának, hitének, újjászületésének erejével, mélységével és gazdagságával. S valóban gazdag anyag lenne egy szakszerű, de ref. keresztyén alapon felépült pszichoanalízis számára ennek a lelki élménynek a megrajzolása, amely kimutatná azokat a motívumokat, amelyek minden igaz predesztinációhithen szükségszerűséggel posztulálják az erkölcsi öntudat minél tökéletesebb kiépítését is. És ez azért is természetes a kálvinizmusban is, mert Kálvin a Szentírás alapján állva,Pált és Augustinust követve, egyforma szigorúsággal tartja fenn a két vonalat, ti. a metafizikait és etikait az emberi élet számára. A determinizmus csak az elsőt vallja: innen van minden hibája és baja, amellyel az erkölcsi szférát tönkreteszi, az ember erkölcsi életét megszünteti s a felelősséget megszünteti. Kálvin, ha paradox formában is, de intuitív és öntudatos mnakacssággal őrzi mind a kettőt. Mindennek Isten a végső oka: íme a metafizikai vonal, a predesztináció végső gyökere. De az ember felelős a maga cselekedetéért; íme az etikai vonal, az erkölcsi élet szférája a maga sérthetetlenségéhen. Nagyon idevágó tehát Choisy megjegyzése, amikor így szól: "Valóban, a kálvinisták úgy dogmatizálnak, mintha a szabadság tényleg léteznék. Intellektuálitsan tagadják azt, de morálisan és vallási értelemben véve hisznek benne". Choisy megjegyzéséhez pedig hozzátehetnők még azt, hogy a kálvinizmus e két vonal egyforma, szigorú fenntartásával elérte azt, hogy a Szentírás mninden textusát meghagyhatja a maga eredeti színességében, s nem kell úgy tenni, mint a keresztyénség első századaiban, amikor a predesztinációt még nem értvén, az összes predesztinációs textusok értelmét elcsavarták és félremagyarázták, csak azért, hogy az ember szabadságát megmentsék. Így azonban egészen nyugodtan hihetünk a predesztinációban, és az abszolút értéket azért minden etikai vonalra tartozó textusnál meghagyhatjuk. Mert azoknak a predesztinációhoz semmi közük, s íqy a predesztináció elleni érveléseknél fel sem használhatók.

Mint látjuk tehát, ez a probléma lényegében a kálvinizmusban is antinómiában végződik. A predesztinációnak ezt a csúcsát az értelem még nem mászta meg, de a hit már igen. S a hívőnek ennyi is elég. Hitemnek az a feltétlen parancsa, kategorikus imperatívusza, hogy minden paradox ellentét mellett is mind a két vonalat szigorúan és minden egyeztetési kísérlet nélkül fenn kell tartani. Ennek az igazságát bizonyítja a Szentírás és a hívő keresztyén élete is.