12. A jócselekedetekről

De amennyiben bűneink nem azért bocsáttattak meg nekünk, hogy szabadságot adjanak a rossz cselekedetre, hanem inkább amint a zsoltárban van mondva. (Zsoltár 130, 4) Isten kegyelmes hozzánk, hogy mi arra vezéreltessünk, hogy őt féljük és tiszteljük; mi azt is tartjuk, hogy annak a kegyelemnek, mely nekünk a Jézus Krisztusban megjelent, azzal a céllal is meg kell egyeznie, amelyről szent Pál szólt, hogy ti. megtagadván a hitetlenséget, és e világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk e jelenvaló világban, várván a mennyek országának ama boldog reménységét (Titusz 2, 12). Ennélfogva a Jézus Krisztus vére nem arra fürdőnk nekünk, hogy minket tovább is ott fetrengtessen undokságainkban, hanem inkább, hogy minket az igazi tisztaságra vonjon. Egyszóval, Isten gyermekei lévén, szükség, hogy újjászülessünk az ő Lelke által. S íme, ezért mondatik, hogy Urunk Jézus azért jött, hogy az ördög országát lerontsa (1János levele 3, 8), ami a bűnnek országa, mivel ő nem csupán azért adatott közbenjárónkul, hogy megszerezze bűneink bocsánatát, hanem azért is, hogy megszenteljen minket, ami annyit jelent, mintha azt mondanók, hogy minket Isten szolgálatába állított, kivonva e világnak undokságai közül. Ekként csak úgy lehetünk keresztyének, ha új teremtmények is vagyunk, azokra a jócselekedetekre formáltatva, melyeket, Isten készített el, hogy mi azokban járjunk, mivel mi magunktól nem volnánk képesek azokra. Az akaratot azonban és a végrehajtást Isten adja nekünk, és minden mi elégséges voltunk tőle származik (Filippi 2, 13, 2 Korintus 3, 5) és ez oknál fogva Urunk Jézus a kegyelmi ajándékok egész teljességét vette, hogy mi meríthessünk belőle (Kolossé 1, 19, János 1,16). Ekként mi nem becsüljük túl szabad akaratunkat, sem erőnket és tehetségünket, hanem inkább megvalljuk, hogy jócselekedeteink nem egyebek, mint tisztára Isten ajándékai.

13. Hogyan részesülünk Jézus Krisztusban és az ő jótéteményeiben?

A hit. Értjük immár, hogy minden jótéteményének a hit által leszünk részesei, mert ez az, ami közösséget teremt köztünk és a Jézus között, hogy ő bennünk lakozzék, hogy mi beléje oltassunk, mint gyökerünkbe, hogy mi testének tagjai legyünk, hogy mi őbenne éljünk, és ő mibennünk, és hogy ő minden javaival együtt, a mienk legyen. És, hogy különösnek ne lássék, hogy mi a hitnek ilyen erőt tulajdonítunk, mi a hitet nem valami csélcsap vélekedésnek vesszük, hanem bizonyosságnak, melyet Isten ígéreteiből nyertünk. S amelyekben minden javai foglaltatnak, hogy a mi Urunkat a Jézus Krisztust akként öleljük magunkhoz, mint egész üdvösségünk zálogát és fordítsuk hasznunkra azt, amit ő Atyjától az Istentől vett, hogy nekünk szétossza. És mi magunk megtudjuk, hogy hitünk nem lehet, ha nem adatott a magasságból és amint a Szentírás kijelenti, amikor megvilágosíttatunk a Szentlélek által, hogy megfoghassuk azt, ami felette áll minden emberi értelemnek, és hogy megpecsételje szívünkben azt, amit hinnünk kell.

14. A hívő tökéletlen és tökéletes voltáról

Ámbár a jócselekedetekre elhívatva, mi hivatásunk gyümölcseit teremjük, amint meg van mondva, hogy mi arra vásároltattunk meg, hogy Istennek szentségben és igazságban szolgáljunk (Lukács 1,75), mégis mindig sok gyengeség vesz körül bennünket, míg ebben a világban élünk. Mi több, minden gondolatunk és érzésünk úgy meg van fertőztetve bűnnel, hogy semmi oly cselekedet nem származhatik tőlünk, ami méltó volna arra, hogy Isten elfogadja. Ekként annyira távol állunk attól, hogy a jócselekedetre igyekezve is, valamit megérdemelhetnénk, hogy mindig adósok maradunk, mert Isten teljes joggal fog gáncsolnivalót találni mindenben, amit művelünk, és ő nem ígér jutalmat, csak azoknak, akik törvényét teljesítették (5 Mózes 18,5; Ezékiel 20,11; Galalata 3,12; Római 10,5). S ettől mi nagyon távol vagyunk. Ekképpen ismerjük tehát el, hogy minden érdem meg van semmisítve. Nemcsak arról van szó, hogy a törvény tökéletes teljesítésében bukunk el, hanem arról is, hogy minden cselekedetünk-ben van valami rossz és bűnös szennyfolt. Jól tudjuk, hogy egyetemesen azt tanították, hogy az ember a hibákat elégtételekkel is helyrehozhatja, ámde mivel a Szentírás arra tanít minket, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus eleget tett érettünk. (Galata 3,13; 4,5; Titusz 2,14; 1Péter 1,18 sk.) Nem nyugodhatunk meg mi másban, mint az ő halálának áldozatában, melynek következtében lecsendesült az Istennek haragja, az a harag, melyet egy teremtmény sem tudott volna elszenvedni. És ez az, amiért mi azt tartjuk, hogy egyedül a hit által igazulunk meg, amennyiben egyebünnen, ti. a mi Urunk Jézus Krisztustól kell kölcsönvennünk azt az igazságot, amely belőlünk hiányzik, éspedig nem csak részben, hanem teljesen (Róma 3,27).

15. Az imádságról

Ez az, ami nekünk bátorságot ad arra, hogy Istent segítségül hívjuk, mert e nélkül, nem járulhatnánk hozzá aszerint, amint a Szentírás tanít, hogy ti. mi soha meghallgattatást nem találunk nyugtalanságban, vagy zavarban (Zsidókhoz 11,6; Jak 1,6.7). S ezért mi azt tartjuk, hogy fő javunk és nyugodalmunk az, ha bizonyosakká tétetünk bűneinknek bocsánatáról azon hit által, melyet a Jézus Krisztusba vetünk (Róm 4,6.7), mivel ez az a kulcs, mely kinyitja előttünk a kaput, hogy Istenhez mehessünk. Meg van mondva, hogy mindaz, aki segítségül hívja az Istennek nevét, megmentetik (Joel 2,32). Ezért a Szentírás tanítása szerint könyörgéseinket Istenhez intézzük a mi Urunk Jézus Krisztus nevében, aki a mi védőnkké lett, mivel nélküle nem leszünk méltók arra, hogy legyen Isten elé való járulásunk (Ef 3,12; Zsid 4,16; Ján 16,24). Hogy mi nem könyörgünk a szentek által, vagy a szentekhez, amint általánosan szokás, azt nekünk nem szabad bűnül felróni. Mivel ugyanis nekünk minden cselekedetünkben az van parancsolva, hogy lelkiismeretünk határozott legyen, mi nem tudnánk imádságunkban kellő mértéket tartani. Mi követjük azt a szabályt is, mely nekünk adatott, hogy ti. ha őt nem ismerjük és Igéje nekünk nem prédikáltatott, hogy akaratának bizonysága legyen előttünk, mi nem tudjuk őt segítségül hívni. Ám az egész Szentírás egyedül őhozzá utasít, hogy őt imádjuk. Mi több, ő imádságainkat a fő és legkiválóbb áldozatként becsüli, amely által mi hódolatunkat fejezzük ki az ő fensége előtt aszerint, amint ő az 50. zsoltárban tanúsítja, és így könyörgéseinket teremtményekhez intézni és ide s tova, kóborolni, oly dolog, amely meg van tiltva, ha nem akarunk szentségtörés bűnébe esni. Más patrónusokat vagy védőket keresni, mint a mi Urunkat, a Jézus Krisztust, erről mi úgy vélekedünk, hogy nincs választásunkra vagy szabadságunkba adva. Igaz, hogy egymásért imádkozni tartozunk, amíg ide lent élünk, ámde hogy a holtakhoz meneküljünk, mivel a Szentírás ezt nekünk nem mutatja, ezt a merényletet nem akarjuk elkövetni, hogy az önhittség hibájába ne essünk. Sőt azok a rendkívüli visszaélések is, amelyek szerte - széjjel fel voltak kapva és vannak még most is, arra figyelmeztetnek, hogy maradjunk meg ez egyszerűségünkben, mint oly korlátok között, melyeket Isten állított fel, hogy visszaszorítson minden kíváncsiskodást és vakmerőséget. Mert sok oly könyörgést koholtak, amelyek telve vannak borzasztó istenkáromlással, mint aminő az, hogy szűz Máriától azt kérik, hogy parancsoljon fiának és gyakorolja felette uralmát, s hogy őt mindazok üdvössége, élete és reménysége kapujának nevezik, akik benne bíznak.

16. A halottakért való könyörgésekről

Az a körülmény, hogy a halottakért nem könyörgünk, nem csupán ettől az októl függ, hanem azért is történik, mivel ennek több származéka is van, aminő például az, hogy az emberek felfedezték a tisztítótűz létezését, hol a lelkek azokért a bűnökért büntettetnek, melyeket elkövettek. E módon az a megváltás, melyet a Jézus Krisztus hajtott végre, nem lenne teljes, s annyiban értéktelenebb lenne a halál, amelyet szenvedett, mintha minket csak félig szabadított volna meg. Márpedig ezt istenkáromlás nélkül nem lehet mondani. Ekképpen mikor azt hisszük, hogy a szegény világot e tekintetben félrevezették, semmi dolgot nem akarunk kigondolni keresztyén hitünk elvei ellen. Elégnek véljük, ha magunkat a Szentírás tiszta tanításához tartjuk, amely sohasem tesz említést erről. Bármint legyen is a dolog, mi azt tartjuk, hogy ez oly babona, mely az emberek képzeletéből vette eredetét. S azonkívül, hogy nekünk nincs megengedve Istentől kényre - kedvre bármit kérni, mi nem akarunk oly fennhéjázók lenni, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus tisztét bitoroljuk, aki minket teljesen megváltott minden bűneinktől.

17.Isten szolgálata

A második főpont, amelyben eltérünk a világ által elfogadott szokástól és vélekedéstől, az a mód, amint az Istent szolgálni kell. Már most részünkről követve azt, amit ő kijelent, hogy ti. az engedelmesség többet ér, mint minden áldozat, és hogy mindenütt azt követeli, hogy hallgatni kell arra, amit ő parancsol, ha az emberek neki szabályszerű és olyan szolgálatot akarnak adni, amelyet ő helyesel: azt tartjuk, hogy nem a mi dolgunk kitalálni azt, ami nekünk jónak látszik, vagy követni azt, ami az emberek agyában fogamzott, hanem kötelességünk magunkat egyszerűen a Szentírás tisztaságához tartani. Ennélfogva azt hisszük, hogy mindazt, ami nem a Szentírásból van véve, hanem az emberek tekintélye által parancsoltatott, nem szabad Isten szolgálatának tartani. És ebben nekünk két cikkelyünk, mondhatnók: maximánk van. Az egyik az, hogy az emberek nem kötelezhetik a lelkiismeretet halálos bűn terhe alatt, mivel nem hiába akarja Isten, hogy őt tartsuk egyedüli törvényhozónknak (Jak 4,12), azt mondván, hogy az ő dolga kárhoztatni és feloldozni, valamint azt sem hiába ismétli annyiszor, hogy semmit az ő rendeléseihez ne csatoljunk (5Móz 4,12; 12,32). Ez valóban nem történhetik anélkül, hogy az ember föl ne tételezni róla, hogy nem ismert mindent, ami hasznos volt, hanem ezt, vagy azt a dolgot vigyázatlanságból elfelejtette. A második alapelv az, hogy mikor mi arra vetemedünk, hogy Istent saját jótetszésünkhöz képest szolgáljuk, ő mindezt akként helyteleníti, mint a romlásnak egy vegyülékét, s íme, ezért kiáltja prófétája Ézsaiás (19,23) által, hogy minden igaz vallást felforgattak akkor, mikor az emberek parancsolatait őrizték meg. És Urunk Jézus szintén megerősíti ugyanazt, hogy hiábavaló, ha az emberek Istent emberi hagyományok által akarják tisztelni (Máté 15,9). Mindenesetre megvan tehát az oka, hogy a mi lelkeink fölött való lelki fensőbbség sérthetetlenül fennmarad számára, s ez legalább arra szolgál, hogy akarata mintegy fék legyen, s ekként uralkodjék minden áhítatunk fölött.

18.Az emberi hagyományokról

E tekintetben a köztapasztalat által annyira ismeretes figyelmeztetések vannak előttünk, hogy mi annyival is inkább megerősödünk abban a szándékunkban, hogy a Szentírás határait át ne lépjük. Mert amióta elkezdtek törvényeket csinálni avégből, hogy Isten szolgálatát szabályozzák és a lelkiismereteket alárendelték, nem volt sem mérték, sem határ, s más részről Isten, az ily vakmerőséget azzal büntette meg, hogy az embereket borzasztó álmodozásokkal vakította el. Ha közelebbről nézzük, hogy minők az emberi hagyományok, azokban örvényt találunk, mivel számuk véghetetlen. Emellett oly durva és rendkívüli visszaélések vannak, hogy valóban csoda, hogy az emberek oly buták voltak, ha csak azért nem, mivel Isten azt a bosszúállását gyakorolta, amelyet Ézsaiás (29,14) által hirdet népe ellen, hogy ti. ő megvakítja és oktalanná teszi a bölcseket, kik őt úgy akarják tisztelni, hogy az emberi rendeléseket tartják meg.

19.A bálványozási szándékokról

Mióta az emberek elfordultak az Isten iránt való tiszta és szent engedelmességtől, fölfedezték, hogy a jó szándék elégséges mindennek a helyrehozására. S ez annyit jelentett, mint kitárni a kaput minden babona előtt. Ez volt az eredete annak, hogy az emberek imádták a képeket, vásárolták a miséket, megtöltötték a templomokat mindennemű pompával és dísszel, kezdtek járni búcsúkra s fogadalmat tettek, ki-ki a maga szakállára. Ámde ez oly mély örvény, hogy nekünk nagyon elég lesz, ha csak néhány példát érintünk is meg. Annyira nincs megengedve Istent emberi találmányok által tisztelni, hogy így nem is volna sem erősség, sem biztonság, sem alap, sem rév a vallásban, hanem minden össze - vissza menne, és a keresztyénség semmiben sem különböznék a pogányok bálványimádásától.

20.A pápa zsarnoki rendeleteiről

Van itt egy másik baj is, amelyre hivatkoztunk, ti. az a zsarnokság, mely a szegény lelkekre nehezedik. Ilyen volt azon parancs, hogy az emberek bűneiket évente egyszer meggyónják a papnak, s ezt azért rendelték el, hogy az egész világ kétségbeessék. Mert ha az ember estétől reggelig elkövetett bűneit sem tudja előszámlálni, vajon ki volna képes azokat összegyűjteni az év végére? Mindamellett a rendelet azt mondja, hogy másképpen nem lehet bocsánatot nyerni. S ez annyit jelent, hogy a paradicsom kapuját az egész világ előtt bezárják. Ámde még ha az emberi törvények megtartása nem volna is lehetetlen, mindig szentségtörés, ha az Isten igazságszolgáltatásába beavatkoznak; ilyen beavatkozás pedig azon állítás, hogy a bűnök csakis akkor bocsáttatnak meg, ha az ember azokat meggyónja a pap fülébe. S ez annyi, mint Isten ígéretéhez olyan feltételt csatolni, mely azt mintegy hamissá és haszontalanná teszi. Ugyanezt lehet mondani arról a tilalomról, hogy bizonyos napokon halálos büntetés terhe alatt tilos húst enni. Mi mindenesetre azt valljuk, hogy a böjtölés és önmegtartóztatás dicséretreméltó erény. Ámde az ily tilalom éppen annyi, mint ha az Isten tekintélyéből bizonyos részt elszakítunk. Az a tilalom, melynek értelmében a papok, a barátok és apácák nem házasodhatnak, két hibát foglal magában. Egyfelől ugyanis halandó teremtményeknek nincs jogukban megakadályozni azt, amit Isten ígért. Mert ha visszatartják azokat, akikben nincs meg az önmegtartóztatás ajándéka arra, hogy magukat a gyógyszertől megtartóztassák, ez annyi, mint örvénybe [szakadékba] dönteni őket. S valóban látjuk is azokat a gyümölcsöket, amelyek ebből származtak, s mondanom sem kell, hogy szégyen fog el, ha erre gondolunk.

21.Az egyház tekintélyéről és kormányzásáról

Mindamellett mi nem akarjuk az egyháznak, vagy a prelátusoknak és pásztoroknak tekintélyét megsemmisíteni, mert nekik a felügyelet azért adatott, hogy az egyházat kormányozzák. Mi azt valljuk, hogy a püspököket és pásztorokat tisztelettel meg kell hallgatni, amennyiben azt a hivatásukat teljesítik, hogy Isten igéjét hirdetik. S azonkívül valljuk, hogy minden egyháznak, éspedig mindegyiknek magára nézve hatalma van a közrend végett törvényeket és rendeleteket hozni, miután szükséges, hogy minden jó renddel és tisztességgel menjen végbe (1Kor 14,40). És ezeknek a rendeleteknek engedelmeskedni is tartozunk, feltéve, hogy nem kényszerítik a lelkiismereteket, nem hoznak be babonákat. És őrjöngőknek, dacosoknak tartjuk azokat, kik e rendeletekhez nem akarnak alkalmazkodni. Ámde kijelentjük, hogy különbséget kell tenni az igazi, törvényes pásztorok és azok között, kik pusztán az üres címet viselik. Mert valóban, felettébb hírhedt visszaélés az, hogy azok, akik magukat prelátusoknak nevezik, s azt kívánják, hogy ilyenekül ismerjék el őket, semmi olyast nem cselekesznek, ami kötelességük teljesítésének még csak a színét is magán hordozná. De a legrosszabb az, hogy állásuk és méltóságuk ürügye alatt a szegény lelkeket a végveszedelembe sodorják, elfordítván őket Isten igazságától a saját hazugságaikra. És ha egyéb tekintetben tűrnünk kellene is őket, mégis mikor hamis tanaikkal és tévedéseikkel akarnak minket elárasztani, szent Péter válaszát kell használnunk, hogy ti. inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint az embereknek (Csel 5,29).

22.A pápa elsősége

Ezen felül valljuk, hogy az az elsőség, melyet a pápa magának tulajdonít, hallatlan bitorlás. Mert még ha megengednők is, hogy hasznos dolog, ha az egyházban van néhány főember (ami azonban teljességgel ellentmond Isten igéjének Ef 1,22; 4,15; Kol 1,18), még akkor is nagyon durva képtelenség, hogy akinek a püspökök felett fő gyanánt kell állania, maga nem püspök. És ha gondosan megvizsgáljuk mindazt, amit hierarchiájukról mondanak, úgy találjuk, hogy mit sem hasonlít ez ahhoz, amit a mi Urunk Jézus Krisztus és az ő apostolai hagytak reánk. Sőt megromlás ez, melynek célja az egyház jogos uralmának felforgatása. Nem szólunk mi azokról a züllött és botrányos állapotokról, valamennyiről, melyek úgyis nagyon ismeretesek, hanem azt mondjuk, hogy minden keresztyénnek, ha nem akar lázadó lenni az Isten ellen, vissza kell vetnie mindazt, amiről megismerte, hogy Isten szolgálatának tisztaságával ellenkezik. Mikor ugyanis arról a lelki igazságszolgáltatásról van szó, melyet Isten magának tart fenn, akkor nincs emberi felsőbbség, amelynek meg nem kellene dőlnie. A földi fejedelmek törvényei bármily súlyosak és durvák is, sőt ha egyenesen igaztalanoknak érzik is őket az emberek, mégis érvényben vannak, úgyhogy őket megvetni nem szabad, mert e világ javai és tárgyai nem oly becsesek, hogy azt a tekintélyt, melyet Isten az összes királyoknak, fejedelmeknek és felsőbbségeknek adott, elibük ne kellene helyezni. Ámde teljesen eltérő eset az, hogy lelkünket alávessük mindazon zsarnoki, vagy idegen és korcs törvényeknek, melyek csak arra valók, hogy eltérítsenek minket attól, hogy Istennek rendeljük alá magunkat. Mindamellett megvalljuk, hogy az ily visszaélések megjavítása és teljes kiküszöbölése nem magánszemélyek dolga, hanem elégséges, ha minden keresztyén kivonja magát alóluk azért, hogy tisztán és teljesen Isten szolgálatára őrizze meg magát.