Következik a főpontok magyarázata

Mivel minden kegyes és helyes, józan ítélettel megáldott ember előtt már régóta oly gyűlöletes és terhes volt a sákramentumokról való ama versengés, amely ebben a mi korunkban indult meg, mint amennyire látták, hogy e versengés az evangélium kedvező előmenetelét késlelteti: ezért nem Csupán azt óhajtották mindig, hogy ez a civódás valami megfelelő módon eltemettessék, vagy megszűnjék, hanem némelyek nem csekély munkát is fordítottak arra, hogy lecsendesítsék. Hogy az eredmény nem volt azonnal az, amit óhajtottak, e körülmény szomorú bizonysága annak, hogy mily nehéz kioltani azt a tüzet, melyet a Sátán mesterkedése egyszer lángra lobbantott. A dolog ugyanis oda fejlődött, hogy a hevesség némikép lecsillapulván, mind a két fél inkább a tanításra, mint a harcra fordította figyelmét. Ámde, mivel a kialudt szénből még lépten-nyomon előcsillantak a parazsak, amelyekből félő volt, hogy ismét úÚj tűzveszedelem támad, mi, a zürichi és genfi egyház lelkipásztorai magunkhoz vévén derék atyánkfiát, Farelt is, megkíséreltük alkalmazni azt, amit legjobb gyógyszernek gondoltunk, hogy a következő időre nézve semmi anyag ne maradjon az egyenetlenségre. Rövid összefoglalást adtunk ki, mely a sákramentumokra vonatkozó tanításunkat akként tanúsítja, hogy magába foglalja a többi lelkipásztorok közös megegyezését, kik a tiszta evangéliumot a helvéteknél és rhaeteknél prédikálják. E bizonyság nyilvánosságra hozatala által meg voltunk arról győződve, hogy a tudós és mérsékelt férfiaknak teljesen eleget tettünk s bizonyosra vettük, hogy nincs egy oly akaratos ember sem, aki megszelídülve meg ne nyugodnék. Mert amint később látjuk majd, ebben a megegyezésben elő van adva mindazon dolgoknak, amelyekről azelőtt versengtek, a világos meghatározása, mely semmi helyet nem hagy a ferde gyanúra. És Isten különös jótéteménye folytán történt, hogy nagyrészben reményünk és óhajtásunk szerint sikerült a dolog.

Íme azonban, miután a viszonyok már teljesen lecsendesültek, felkelnek bizonyos durva emberek és mintha az egyenetlenségből nyernék tápláltatásukat, újból fegyverre hívják az embereket. Pedig a szent buzgóság ürügyével sem menthetik féktelenségüket. Mi eléggé megegyezünk abban, hogy a békét a legkevésbé sem kell az igazság feláldozásával megvásárolni. S ezért elismerem, hogy megfelelőbb dolog volna, hogy ég és föld összeszakadjon, mint a helyes tan védelmét cserbenhagyni. Ha valaki bátran és keményen szegül ellenük azoknak az álbölcs mendemondáknak, melyek az ellenkező tanokat szép színbe öltöztetve elfogadhatókká akarják tenni, ez ellen nem szólok. Sőt inkább joggal követelem magamnak azt a dicsőséget, hogy alig van valaki más, akinek jobban tetszenék az igazság őszinte megvallása. Hagyjanak fel tehát azzal a haszontalan kifogással, hogy gyakorta kell zavarokat támasztani, hogy a helyes tan védelme el ne posványosodjék.
Elsősorban ugyanis ki fogom mutatni, hogy mi ez ügyben semmit sem mondtunk homályosan, vagy bonyolultan, hogy semmit ravaszul el nem lepleztünk s végtére, hogy a dolog teljes egészéből semmit el nem mellőztünk; azután, hogy semmi nem volt kevésbé szándékunkban, mint az, hogy az igazság szabad folyását megakasszuk. Sőt inkább a legnagyobb gondunk arra irányult, hogy amit e dologban megismerni hasznos, miképpen lehetne nyugodtan és botránkozás nélkül tanítani és olvasni. De hogy ne folytassunk bizonytalan és kétes szóharcot, csak azt kívánom olvasóimtól, hogy amit szilárd és világos okokkal bebizonyítva állítok szemük elé, azt fogadják el.

Elsősorban, mikor a sákramentumokról van szó, tagadhatatlan, hogy főképpen Isten rendelését és a célját kell vizsgálni. Ebből a sákramentumoknak úgy az ereje, mint a haszna igen jól megismerhető; annyira, hogy nem is tévedhet az, aki elméjét oda irányozza, hová maga az Úr hív minket. S még a leggonoszabb emberek is kénytelenek lesznek elismerni, hogy mi helyesen tanítottuk, hogy a sákramentumok mire rendeltettek, arra ti., hogy minket a Krisztussal való közösségre elvezéreljenek. Még bizakodóbban is szólok, és azt mondom, hogy azok közül, akik minket gáncsoltak, soha senki semmi olyant nem hozott fel, ami ezt a tárgyat világosabban fejezte volna ki. Ha ezek szívükön viselik a sákramentumok méltóságát, akkor – kérlek – e méltóság felékesítésére mi lehet oly nagyszerű, mint az, ha támaszoknak és eszközöknek nevezzük őket, melyek által a Krisztus testébe oltatunk, vagy ha már belé vagyunk oltva, mind jobban és jobban összeforrjunk vele, míg végtére a mennyei életben teljesen nem egyesít minket magával? Ha azt akarják, hogy a sákramentumok üdvösségünket támogassák, akkor micsoda alkalmasabb dolgot lehet gondolni, mint azt, hogy magához az élet forrásához vezéreltetvén, életet merítsünk az Isten fiából?
Ennélfogva, akár a magunk hasznát vesszük figyelembe, akár azt a méltóságot és tiszteletet, melyet a sákramentumokkal szemben tanúsítani méltányos dolog, mi világosan megmagyaráztuk a célt és az okot, amiért rendeltettek. Kétségtelen dolog, hogy az, amit Pál apostol szemükre lobbantott a pöffeszkedő tudósoknak, kik a lelkeket gyümölcstelen okoskodásokkal töltik el s nem építenek, hogy ti. "nem ragasztatnak a Főhöz" (Kol 2,19), ez mitőlünk nagyon is távol áll, mert mi Krisztusra viszünk vissza mindent, Őbenne gyűjtünk össze, s alatta rendelünk el mindent, és azt állítjuk, hogy a sákramentumok egész ereje tőle származik. Már most ezek az önfejű bírálók írjanak elő jobb tanítási szabályt annál, mint amelyet Pál adott, ha nem tetszik nekik az, hogy a sákramentumokat ahhoz az egyház feje és tagjai között levő részarányossághoz alkalmazzák, amelyet maga Pál annyira dicsér, és amely szerint a tudomány teljes tökéletességét értékeli.

Helyes dolog tehát, hogy a sákramentumokról akarván beszélni, a legjobb és a legnagyobb mértékben alkalmas kiindulást használtuk, és a sákramentumok célját írtuk le, melyet minden méltányos és mérsékelt olvasó ellenmondás nélkül fog helyeselni. Mármost a törvényes használatban két hibától kell óvakodni. Ha ugyanis a sákramentumok méltóságát a kelleténél jobban magasztaljuk, könnyen babonába esünk; ha pedig erejükről és gyümölcsükről köznapi módon, vagy kevésbé emelkedett szavakban szólunk, menten előtör a szentségtörő megvetés. Ha mi a középúton maradunk, akkor ki nem nevezi az igazság megátalkodott ellenségeinek azokat, kik a szent megegyezést inkább akarják gonosz indulattal szétszaggatni, mint barátságosan felkarolni, vagy legalábbis hallgatagon helyeselrii? Mi ugyanis nem követeljük, hogy szavainkra esküdjenek, csak legyenek nyugton és ne zúgjanak azok ellen, akik helyesen beszélnek. Azt hozzák ugyan fel, hogy velünk azért szállanak harcba, mivel a sákramentumoknak nem adjuk meg a maguk jelentőségét. Mikor azonban dologra kerül a sor, egyesek semmit nem hoznak elő szidalmakon és vaklármán kivül, mások pedig fennhéjázólag röviden kárhoztatják azt, amit sohasem olvastak. De hogy ők megfontolatlanul viszálykodnak, az magából a dologból világos. Hogy ezt az ügyet mily nagy hévvel védelmezte Luther, akinek utánzóiul szeretnének feltűnni, azt nagyon jól tudja mindenki.
Tudom, hogy ő a mérkőzésben sok túlzott állítást kockáztatott meg, de valahányszor kegyes és feddhetetlen bírák előtt tetszetőssé akarta tenni ügyét, minő vallomást tett, hogy milyen dolog miatt szállott küzdelemre? Azért ti., mert ő nem tűrheti, hogy a sákramentumokat csupán a bűnvallás külső jegyeinek tartsák és ne az irántunk való isteni kegyelem jeleinek és szimbólumainak is; azután mert méltatlan dolognak tartotta, hogy üres és haszontalan alakzatokhoz hasonlítsák őket, mivel Isten bennük valósággal tanúsítja azt, amit ábrázol, egyúttal titkos erejével nyújtja és betölti azt, amit tanúsít. Hogy joggal, vagy jogtalanul hevült-e fel annyira, azt most nem vitatom. Nekem elég, hogy bár ennek az ügynek védelmében a legkevésbé sem volt engedékeny, mikor komolyan kell róla tárgyalni, nem talál más helyet, ahol lábát megvesse, mint csak azt, amit okul felhoz, hogy ti. az egész vitatkozása ezen alapszik. És csakugyan, hogy erről az emberről, kinek, amint emlékezetét tiszteletben tartom, úgy becsültetéséről is gondoskodni kívánok, nem szólván magáról a dologról, tegyek egyszerűen kijelentést: hogyha ez az ok megsemmisül, senki azok közül, akik velünk szemben civódást szándékoznak támasztani, el nem kerülheti, hogy akaratossága minden becsületes és józan ember előtt gyűlöletes ne legyen. Ennélfogva folytonosan ugyanaz a nóta hallatszik ajkukról. Hogy ha e dolgokat nem azért bizonyítják, hogy az együgyűek fülét elbájolják, hanem őszintén mondják, akkor, mikor másrészről azt hallják, hogy mi azt valljuk, hogy a sákramentumok nem haszontalan alakzatok és nem csupán a kegyességnek külső jelvényei, hanem Isten ígéreteinek pecsétei, a lelki kegyelem tanúbizonyságai a hit ápolására és megerősítésére, hogy továbbá eszközök, amelyekkel Isten hathatósan munkálkodik övéiben s hogy ezért, bár a jelzett dolgoktól elkülönített jegyek, mindamellett ezektől sem elválasztani, sem elkülöníteni nem lehet őket, s azért adattak, hogy azt, amit Isten az igéjében ígért, szentesítsék és megerősítsék, és főképpen, hogy azt a titkos lelki közösséget pecsételjék meg, amely köztünk és a Krisztus között van, bizonyára semmi okuk nem marad arra, hogy minket ellenségeik közé sorozzanak. Mert hogyan is áll a dolog?

Mivel – mint fentebb mondottam – mindenütt azt hangoztatják, hogy nincs más szándékuk, mint csak az, hogy érvényesüljön a következő tan: Isten a sákramentumokkal, mintegy segédeszközökkel él a hit ápolására és növelésére, ezekbe beléjük vannak vésve az örök üdvösség ígéretei, s rendeltetésük az, hogy ez ígéreteket lelkiismeretünknek felajánlják, és hogy nem oly jegyek, amelyek üresek volnának a valóságoktól, mivel Isten hozzájuk csatolja Lelkének hathatós voltát: ha mindezeket mi is elfogadjuk – kérlek – mi akadályozza őket abban, hogy önként nyújtsák kezüket. És hogy ne kelljen az irataikat egyenként előadni és cáfolni, Megegyezésünkben megtalálják az olvasók mindazt, amit a Regensburgban kiadott hitvallás, melyet Ágostai Hitvallásnak neveznek, magában foglal, csak a kereszttől való félelmük miatt ne fordítsák a pápisták kegyének megszerzésére. A szavak ezek: "A szentvacsorában a kenyérrel és borral valósággal adatik Krisztus teste és vére". Távol legyen pedig tőlünk az, hogy mi akár az úrvacsora szimbólumától raboljuk el a maga valóságát, akár a kegyes lelkeket fosszuk meg ekkora jótéteménytől. Mi tehát a következőket mondjuk: hogy érzékeinket a kenyér és a bor félre ne vezessék, ezek külső alakjával össze van kötve a valóságos hatás, hogy bennük a hívek Krisztus testét és vérét vegyék. Sőt mivel szándékunk az volt, hogy a kegyes olvasókban minden kétkedést megszüntessünk, azért azokat a dolgokat, amelyek ott csak röviden voltak érintve, megkíséreltük bővebben és világosabban kifejteni.

Az a kérdés, hogy mi a sákramentumok hatása, mi a haszna, mi a tiszte. A mi iratunk erre így válaszol: mivel a hívőknek egész üdvössége attól a lelki közösségtől függ, amelyben Isten fiával állanak, ennek a közösségnek a tanúsítására rendeltetett úgy az evangéliumnak, mint a sákramentumoknak használata. Figyeljék meg az olvasók, hogy a sákramentumok az evangéliummal vannak összekapcsolva azért, hogy üdvösségünk fő pontjában ugyanazt a hasznosságot közöljék velünk. Ebből az következik, hogy amit Pál az evangéliumról állít, azt szabad nekünk ezekre átvinnünk (Róm 1,16, 2Kor 5,19). Ennélfogva nem tagadjuk, hogy a sákramentumok egy része annak az erőnek, amelyet Isten üdvősségünkre kifejt, s a mi Istennel való megbékéltetésünknek szolgálata is bele van azokba foglalva. Mert mikor azt vallottuk, hogy mi mindnyájan mindig szívesen tesszük magunkévá Augustinusnak ama mondását, hogy ti. a sákramentum mintegy látható ige, ellenmondás nélkül elismerjük, hogy mind a két segédeszköz egyformán mozdítja elő üdvösségünket. Mármost, ha azt kérdezik, hogy milyen az a közösségrelépés, ezt mi kevéssel előbb akként írtuk le, hogy koholtnak, vagy árnyszerűnek semmiképpen sem mondható: nevezetesen – és ez a hitnek is sajátos és állandó tiszte, – nekünk össze kell forranunk Krisztus testével, hogy kegyelmének hatását bennünk betöltse, mivel az ő életét csakis akkor árasztja belénk, ha ő a mi fejünk, melyből az egész test összeillesztve és egybekötve minden segítő kapcsolat által működéséhez képest mindegyik tag arányában műveli a test növekedését (Ef 4,16).

Azután következik az a világosabb magyarázat, amelyet fentebb említettem, hogy ti. bár a sákramentumok a keresztyén hitvallásnak, vagy társaságnak ismertető jegyei, továbbá buzdító eszközök a hálaadásra, s végtére a kegyesség gyakorlatai és olyan szerződések, amelyek Isten tiszteletére köteleznek minket, mégis minden egyéb között a fő céljuk az, hogy általuk Isten előttünk kegyelmét tanúsítsa, megjelentse és megpecsételje: másodszor nem merő látványosságok, amelyeknek csak szemünkre kell hatniok, hanem bennük vannak megjelenítve ama lelki kegyelmek, melyeknek hatását a hívő lelkek veszik. A szöveg ugyanis ez: "Mivel azok a dolgok, melyeket az Úr kegyelmének bizonyságaiul és pecséteiül adott nekünk, igazak, kétségtelenül igazán nyújtja (*) ő maga bensőleg lelke által azt, amit a sákramentumok csak ábrázolnak, azaz, hogy mi birtokunkba vesszük Krisztust, mint minden javak forrását egyrészt avégből, hogy az Ő halálának jótéteménye által megengeszteltessünk az Istennel és a Szentlélek által újjászülessünk az életnek szentségére, végül pedig elnyerjük az igazságot és az üdvösséget." S ezekhez folytatólag azt csatoljuk, hogy mi, amikor különbséget teszünk a jegyek és a jelzett dolgok között, a valóságot mégsem különítjük el a jegyektól, sőt elismerjük, hogy mindazok, akik hittel ölelik magukhoz a felajánlott ígéreteket, Krisztust lelkileg minden javaival együtt veszik. Ha nekem a pápistákkal volna dolgom, a Szentírásnak és a régieknek bizonyságait összegyűjtvén, alaposabban kimutatnám, hogy egyfelől Isten soha semmit nem jelentett ki, másfelől az egyház soha semmi olyat nem hitt a sákramentumokról, amit mi röviden fel ne öleltünk volna. Csodálatos azonban, hogy azok az emberek, kiknek már szokásuk állhatatosan ezt kiabálni: "Az Úr igéje, az Úr igéje!", nem szégyellik, hogy erről a dologról továbbra is civódást támasztanak. Mert amíg nincs képtelenebb dolog, mintha valaki a sákramentumokat az ige fölé emeli, amelynek azok függelékei és pecsétei, addig semmi az igével megegyező dolgot nem találnak, amit a sákramentumoknak is meg ne adnánk. Egyszóval, ha elismerik, hogy üdvösségük egyedüli szerzője Isten, akkor mit követelnek mást a sákramentumoktól, mint hogy ama titkos kegyelemnek a mi gyenge tehetségünkhöz képest segédeszkozei legyenek? A megvettetéstől a kelleténél is jobban megvédelmezi őket az az egy dolog, hogy nem csupán a jeleik mindazon jóknak, melyeket Isten nekünk egyszer a Krisztusban szolgáltatott és amelyeket mi mindennap veszünk, hanem ezek külső megjelenítéséhez hozzá van kötve a Lélek hathatós volta, hogy haszontalan ábrázolatok ne legyenek.

Már pedig, hogy másrészről mily aggodalmasan kell óvakodni a babonától, azt nemcsak minden idők tapasztalata tanítja, hanem erről mindegyikünket meggyőzi a saját tanulatlanságunk. Mivel ugyanis szellemünk a földhöz tapad, a külső elemek önként a kelleténél jobban magukhoz ragadnak minket, ámbár nincsenek is túlságosan felékesítve. Ha pedig ehhez még hozzájárul a mértéktelen ajanlás, akkor a tiszteletnek helytelen és bűnös túlzásától alig minden századik ember tudja magát megtartóztatni. Így egyrészt helytelenül kapcsolják hozzájuk az üdvösségben való bizakodást, másrészt azt, ami egyedül Istennek volt a sajátja, méltatlanul viszik át reájuk. S ebben a dologban azok nyakassága, kik minket gáncsolnak, több, mint vak. Mert mikor kénytelenek szót ejteni a pápisták ellen, hogy valaki azt ne gondolja, hogy velünk egy nézeten vannak, magát a dolgot világosan megmagyarázni nem merik, sőt, hogy a helyes mérsékletre alá ne szálljanak, szántszándékkal akadályt állítanak maguk elé és az olvasókat bizonytalanságban hagyják. S hogy az én panaszom alaptalannak ne tűnjék fel, rövid magyarázatban feltárom, hogy mennyire nincs a mi írásunkban semmi olyan, ami gáncsra volna méltó. Hogy a babonának útját álljuk, első helyen azt mondottuk, hogy balgán járnak el azok, kik csupán a puszta jegyekre és nem inkább a hozzájuk csatolt ígéretekre néznek. S ezekkel a szavakkal nem akartunk mást, mint amit mindenkinek közmegegyezésére igazán és tudós módon tanít Augustinus, hogy ti. az elemekből akkor állnak elő a sákramentumok, mikor hozzájuk járul az ige, nem mivel előadják azt, hanem mivel hiszik. És ez az oka annak, hogy miért nyilvánítja Krisztus az apostolokat tisztáknak az igéért, amelyet tőle hallottak és nem a keresztségért, amellyel megmosattak. Mert ha a látható alakzatok, melyek ige nélkül való sákramentumok gyanánt hatolnak lelkünkbe, nem csupán hitvány és holt elemek, hanem ártalmas bűbájolások, mi más ott a sákramentum szemlélete, ahol az ígéretre nem figyelmeznek, mint puszta képzelgés? Valóban, ha valaki csak a szemét irányítja rájuk, a fülét pedig bezárja, akkor a sákramentumok semmiben sem különböznek a pogány népek misztériumaitól. Mert ámbár megvalljuk, hogy a pogányok régi istentiszteleti cselekményei közül igen sok a szent atyáktól vette eredetét, mégis mivel a tudomány híján semmi tiszta hitet nem tartottak meg magukban, méltán mondjuk, hogy elfajultak és megromlottak voltak. S a dolog mindenképpen így áll: ha a jegy az ígérettel nem fűszereztetik, akkor mint magában ízetlen dolog, mit sem fog használni. Mert mit fog cselekedni a halandó és földi ember, mikor vizet önt a fejére azoknak, akiket megkeresztel, ha a magasságból Krisztus nem hirdeti, hogy ő a lelkeket vérével megmossa és lelkével megújítja? Mit fog cselekedni a kegyeseknek egész gyülekezete, mikor egy pár csepp bort s egy kis darab kenyeret ízlel, ha az égből nem zeng ama hang, hogy a Krisztus teste lelki étel, a vére pedig ital. Helyesen következtetjük tehát, hogy a víz, a kenyér és bor anyaga által mi a Krisztusnak és az ő lelki ajándékainak semmiképpen nem leszünk részeseivé, hanem az ígéret vezérel el ő hozzá, hogy magát a mienkké tegye és hit által bennünk lakván, betöltse mindazt, amit a jegyek által ígér és ajánl. Nem látom, hogy ebben a dologban bárki mit helyteleníthetne, ha csak esetleg azt nem gondolja, hogy a jegyekre nézve megtisztelő, ha hit nélküli tréfás cselekményeknek tartjuk őket.

Ez alkalommal méltán vezetjük vissza ismét a kegyes elméket Krisztushoz, hogy egyebünnen ne kívánjanak, vagy keressenek valamit azon jók közül, amelyeknek jele és záloga a jegyekben eléjük van adva. És ekképpen követjük azt a szabályt, amelyet Isten Mózes elé írt, hogy mindent arra a példaképre csináljon és alakítson, amelyet neki a hegyen mutatott (2Móz 25,40). Ezt a helyet ugyanis nem ok nélkül jegyzi meg István a Cselekedetekről írott könyvben (Csel 7,44), sem pedig az apostol a zsidókhoz írott levélben (Zsid 8,5). Ámde, amint hajdan a zsidók közt elterjedt durva tévelygés megjavítására az volt a legjobb mód, miszerint – hogy ti. a látható sátornál és a baromáldozatoknál meg ne állapodjanak – Krisztus állíttassék szemük elé, hogy Őrá nézzenek, akként ma illendő, hogy arra a lelki ősképre legyünk figyelmesek, hogy haszontalan látványosságok hiába meg ne tévesszenek bennünket. És bizonyára Isten, mikor a sákramentumokat rendelte, a legkevésbé sem vett körül minket akadályokkal, hogy ezek bennünket a világban megkötve tartsanak, hanem inkább létrákat emelt, hogy általuk magasra, az égbe lehessen emelkednunk, mivel sem Krisztust nem kell egyebütt keresni, sem másban nem kell megnyugodni, mint egyedül őbenne. Mert, kérlek, hogyan is áll a dolog? Vajon azért halt meg és támadt fel éretfünk a Krisztus, hogy minket a holt elemekhez utasítva ő megszűnjék az üdvösség oka és anyaga lenni ránk nézve? Sőt inkább támaszokat nyújtott arra, hogy őt keressük, mialatt ő a maga helyén marad.

Következik az eléggé elkoptatott és mégis nem kevéssé ártalmas babonának másik helyreigazítása: melyben felhívjuk a figyelmet arra, hogy ha valami a sákramentumok által közöltetik velünk, az nem történik ezeknek saját ereje által, hanem amennyiben az Úrnak úgy tetszik, hogy lelkének erejét bennük kifejtse. Mert az emberi szellem nem tudja magát megtartóztatni, hogy vagy Isten erejét be ne zárja a jegyekbe, vagy magukat a jegyeket ne helyezze az Isten helyébe. Így történik az, hogy az emberek magát Istent fosztják meg az ő erejének dicséretétől, mikor azt állítják, hogy holt teremtményektől veszik azt, ami magának Istennek a sajátja. A mi tanunk összfoglalata – amelyet világos és a legkevésbé sem kétséges szavakkal bizonyítunk – az, hogy egyedül Isten hajtja végre mindazt, amit a sákramentumokból nyerünk, éspedig az ő titkos és – amint mondják – belsőleges ereje által. Egyébként, hogy valaki azt az ellenvetést ne tegye, miszerint a jegyeknek is, hogy hiába ne adattak legyen, megvan a maguk rendeltetése, idejekorán szembeszállunk e nézettel, s azt mondjuk, hogy Isten e jegyek szolgálatával akképpen él, hogy sem az ő erejét nem önti beléjük, sem az ő lelke hathatós voltából el nem von semmit sem. Mit keresnek ugyanis e helyen a jó emberek? Azt akarják, hogy Isten a sákramentumok által cselekedjék? Ezt tanítjuk mi. Azt akarják mondani, hogy Isten a sákramentumokban a mi hitünket gyakorolja [edzi], ápolja, segíti, erősíti? Ugyanezt állítjuk mi is. Azt akarják mondani, hogy a sákramentumokban a Szentlélek ereje működik, hogy Isten választottainak üdvösségére szolgáljanak? Ugyanezt mi is megengedjük. A kérdés lényege azon fordul meg, hogy vajon illendő-é üdvösségünknek minden részét teljességgel Istennek tulajdonítani, vagy, hogy az ő dicséretének egy részét ő maga a sákramentumokra származtatja át, mikor azokkal él. Erről a főpontról vajon ki merne versengeni, hacsak híjával nincs minden tisztességérzetnek? Mi a mi tanításunk tanujául Pált idéztük, aki azt mondja, hogy a szolgák semmik, és kijelenti, hogy mikor plántálnak és öntöznek, mit sem érnek el (1Kor 3,7), ha valaki elválasztja őket Istentől, aki egyedül ad növekedést. Ebből akárki könnyen beláthatja, hogy mi a sákratnentumokat semmivel sem kisebbítjük meg, csak Isten számára maradjon meg az, ami az övé. Bizonyára eléggé ismeretes dolog, hogy mily nagyszerűen magasztalja Pál egyebütt az ige prédikálását. Mi lehet tehát az oka, hogy most majdnem semmivé teszi azt, hacsak az nem, hogy mikor az Istennel való összehasonlításra kerül a sor, méltó dolog minden jó egyedüli szerzőjéül Őt ismerni meg, aki az ő teremtményeit olyan szabadon használja fel, hogy jótetszéséhez képest, amennyiben jónak látja, azok által cselekszik? A földi elemekkel szemben pedig nem történik igaztalanság, ha nem ékesítik fel őket az Istentől rablott dolgokkal.

Amit pedig Augustinusból hozzáteszürik, hogy ti. egyedül Krisztus az, aki belsőleg keresztel, s ugyancsak egyedül ő az, aki minket az Úr vacsorájában a maga részeseivé tesz, az a legnagyobb mértékben ajánlja mind a két sákramentum kiválóságát. Ebből ugyanis azt következtetjük, hogy nem emberi cselekmények azok, amiknek szerzője az Isten fia, amiknek ő áll az élén, s amikben megmutatja erejét, mintegy az égből nyújtván ki kezét. Azután nincs semmi hasznosabb dolog, mintha a halandó ember és a földi elem szemléletétől érzékeinket elvonjuk azért, hogy hitünk a Krisztust, mintegy jelenlévőt szemlélje. Ámbár ez is ismét arra irányul, hogy Krisztus számára az ő joga megoltalmaztassék, hogy azt ne gondoljuk, miszerint ő a külső szolgálatot akként bízta az emberekre, hogy a lelki eredmény dicsőségéről ezek javára lemond. S Augustinus (1) e nézet érdekében hosszasan fejtegeti, hogy a keresztség hatásos volta és hatalma egyedül Krisztust illeti meg. És mi szükség van emberi bizonyságra, mikor a Szentlélek azon szavának, mely Keresztelő János szájában világosan hangzott, állandóan a fülünkben kell csengenie (Ján 1,33): "Ez az, aki keresztel Lélek által", mivelhogy bizonyos, hogy ez a magasztalás Őt minden szolgától megkülönbözteti, hogy tudjuk, miszerint egyedül Ő nyújtja belsőleg azt, amit az emberek látható jeggyel tanúsítanak. S ezt egyebütt helyesen magyarázza meg Augustinus (1) Homil. 5. et 6. in Joann. e szavakkal: Miképpen szentel tehát meg mind Mózes, mind az Úr? Mert nem Mózes szentel meg az Úr helyett, hanem Mózes a a látható sákramentumokkal a szolgálata által, az Úr pedig láthatatlan kegyelmével a Szentlélek által s itt van a látható sákramentumoknak egész gyümölcse is. Mert a láthatatlan kegyelemnek eme megszentelése nélkül a látható sákramentumok mit használnak? S a Szentírás ama helyeit, amelyek látszólag eltérnek egymástól, sem lehet másként összeegyeztetni. Ilyen helyek azok, amelyeket említettünk, hogy a Szentlélek pecsét, mellyel számunkra megerősíttetik a jövendő örökségünkben való hit, és a sákramentumok is pecsétek. Mert semmivel sem megfelelőbb eljárás, ha ugyanarra a fokra helyezzük, mintha a jegyekre visszük át azt, ami csupán a Szentlelket illeti meg. Egyedüli megoldás tehát abban a népszerű mondásban (*) van, hogy a fentebbvaló és az alárendelt közt nincs semmi ellentét. Mert ha valaki azt állítja, hogy a mi üdvösségünk a holt jegyekkel nem pecsételtetik meg, mivel ez a Szentléleknek sajátos tiszte, akkor – kérlek – azok a bírálók, kiknek nincsen valami nagyon ínyükre a mi megegyezésünk, mit válaszolnak majd, ha nem ugyanazt, amit mi állítunk, hogy ti. ha Isten alantasabb eszközökkel él, ez a legkevésbé sem akadályozza őt abban, hogy Lelkének erejével egyedül ő kezdeményezze és juttassa tökéletességre hitünket. Azon mondásunk, hogy a jegyek nem használnak mindenkinek különbség nélkül, hanem csupán az Isten választottainak, akikhez eljut a Szentlélek belső és hathatós működése, világosabb, semhogy hosszadalmas cáfolatra volna szükség. Mert ha valaki a hatást mindenkivel közössé akarja tenni, az ilyen hazugság azon kívül, hogy a Szentírás bizonysága által megcáfoltatik, a tapasztalással is ellentétben áll. Tehát amint az embernek hangja, mely magában külsőleges, a szívekbe a legkevésbé sem hatol be, hanem a sok hallgató közül egyedül az jön Krisztushoz, akit az Atya belülről von (Ján 6,44), Ézsaiásnak ama nyilatkozata szerint, hogy prédikálásának nem hisz más, csak akinek az Isten ereje kijelentetett (53,1): akként az Isten szabad és ingyen való döntésén áll azoknak adni a jegyeknek használata által való előrehaladást, akiknek akarja. S mikor mi így beszélünk, ezt nem úgy értjük, hogy bármi is megváltozik a sákramentumok természetében úgy, hogy épségük többé meg nem marad. Mert Augustinus (1) is, mikor (1) Tract. in Joann. 26. a szentvacsora hatását az egyház testére korlátozza, mely az eleve elrendeltekből áll, akik részben már megigazultak, és még megigazulnak, és egy napon magasztalandók lesznek, a szent vacsora erejét, ha az önmagában becsültetik, nem üresíti meg, vagy kisebbíti az istentelenekre nézve, hanem csupán azt tagadja, hogy a gyümölcse mindenkivel egyformán közös volna. Minthogy pedig az istentelenekre nézve csupán a saját hitetlenségük szolgál akadályul, hogy Krisztust birtokukba vehessék, azért az egész vétek bennük székel. Végül senkit nem csal meg a jegynek előhozása, ha csak valaki maga önként és rosszindulatúlag meg nem fosztja magát tőle. Mert a legteljesebb mértékben igaz az, hogy a jegyekből ki-ki annyi hasznot vesz, amennyit hitének edényével elfogad. És méltán utasítjuk vissza azt a sorbonne-i koholmányt, hogy az új törvény sákramentumai mindenkinek hasznára vannak, csupán azoknak nem, kik a halálos bűn akadályát vetik eléje. Mert olyan erőt tulajdonítani nekik, melyet pusztán a külső használat csatorna módjára áraszt a lelkekbe, felettébb ízetlen babona. Hogyha hitnek kell közrejárulnia, egy józan eszű ember sem fogja tagadni, hogy ugyanaz az Isten, ki e támaszokkal erőtlenségünkön könnyít, adja a hitet is, melynek rendeltetése az, hogy alkalmas támaszokra támaszkodva, Krisztushoz emelkedjék s az Ő kegyelmi ajándékait birtokába vegye. És bizonyára minden vitán felül kell annak állnia, hogy amint nem volna elégséges az, hogy a nap fénylik és sugarait az égből kiárasztja, ha már előbb nem nyertünk volna szemeket, amelyek annak világosságát élvezhetik, úgy az Úr is hiába mutatna ragyogást előttünk a külső jegyekben, ha előbb látóképességet nem adna nekünk. Sőt amint a nap melegsége, mely az élő és lelkes testet éleszti, a holttestben rothadást támaszt, úgy bizonyos, hogy a sákramentumok ott, ahol a hit lelke nincs jelen, inkább halált hozó, mint éltető illatot lehelnek.

Egyébként, hogy ezért valaki azt ne gondolja, hogy a sákramentumok erejéből akármi is elesik, vagy, hogy az emberek hitetlensége és rosszakarata Isten igazságát meggyengíti, mi – úgy vélem – elég szorgalmasan óvakodtunk, mikor azt mondottuk, hogy a jegyek mindamellett is sértetlenek maradnak, s hogy az Istennek kegyelme a méltatlanoknak is fölajánltatik, s hogy az ígéretek ereje meg nem rendül, jóllehet a hitetlenek nem fogadják el azt, ami ajánltatik. Nincs itt szó a lelkészekről, akikről hajdanában elég balgán amiatt aggságoskodtak, hogy vajon hűtlenségük, vagy bárminő nagy méltatlanságuk nem rontja-e meg a sákramentumokat. Mielőttünk azonban szentebb az Isten rendelése, semhogy annak erejét az emberektől tennők függővé. Legyen tehát akár Júdás, akár valami epikureus és minden szent dolog megvetője az, aki a keresztséget, vagy a szentvacsorát kiszolgáltatja, azt állítjuk, hogy mind az újjászületés fürdőjét, mind a Krisztus testének és vérének lelki táplálékát éppen úgy nyújtja keze által az Úr a híveknek, mintha angyal szállana le az égből.

Nem mintha illő dolog volna, hogy az egyház közös gondatlansága, vagy nemtörődömsége melengette a bűnös szolgákat és azokat, kik a szent helyet tisztátalan élettel fertőztetik meg, sőt inkább úgy a nyilvánosság előtt, mint magánúton rajta kell lenni, hogy az ilyen szenyfoltoktól, ha lehetséges, megtisztíttassék az Isten szent helye. Ámde ha megtörténik, hogy egyes teljességgel istentelen emberek jutnak be valami tisztességre, vagy némelyeknek csúszó-mászó kegyeltetése akadályozza, hogy a laza erkölcsűek rendre kényszeríttessenek, vagy amint kívánatos volna, azonnal lemondjanak, bármily kárhozatos is a méltatlanságuk, ez a sákramentumokból mit sem von le, mivel Krisztus csupán magából veszi azt, amit nekünk ajándékoz, a szolgákból pedig semmit sem merít, vagy származtat. Ennélfogva nincs kétségünk afelől, hogy mikor a pápisták szükségképpen keresik a megszentelő szándékát, (*) ez az eljárás gonosz és veszedelmes koholmány. Mivel azonban az Úr mindig kész arra, hogy azt, amit ábrázol, úgy istentelen, mint hívő szolgák által nyújtsa, azt valljuk, hogy ami felajánltatott, csupán hit által lehet venni, a hitetlenek pedig szerintünk haszontalanul és üresen távoznak el. Mindamellett azoknak bűne által a sákramentum erejéből semmi sem vész el. A hitetlen bezárja és elreteszeli az ajtót, hogy lelkébe be ne hatoljon az Isten kegyelme. Tagadjuk azért, hogy az Úr visszavonja kezét, sőt inkább azt állítjuk, miszerint, hogy magához állandóan hű maradjon és végtelen jóságával harcoljon az ember rosszindulata ellen, valósággal felajánlja azt, amit visszavetnek.

Ámde az a két dolog: hogy az Úr hűségesnek mutatja magát annak megadásában, mit a jeggyel feltüntet, s hogy az ember a felajánlott kegyelmet élvezhesse, helyet ad az ígéretnek, egymástól nagyon is különbözik; mert hogy valaki elfogadhassa azt, amit neki adnak, arra már előbb képesítettnek kell lennie, mint az Írás mondja: nyisd meg a te szádat és én betöltöm azt (Zsolt 80,1.11). Ez oknál fogva némelyek tudatlanul hangoztatják azt, hogy a szentvacsora alakzata haszontalanná és üressé lesz, ha abban ugyanannyit nem vesznek az istentelenek, mint a hívek. (*) Ha azt mondanák, hogy ugyanaz adatik egyformán mind a kettőnek, ezt könnyen aláírnám. De hogy valaki Krisztust hit nélkül vegye, ez épp oly szörnyállítás, mint az, hogy a mag tűzben is kicsírázik. Mert mi jogon merészelik ők Krisztust a lelkétől elválasztani? Mi ezt borzasztó szentségtörésnek tartjuk! Azt akarják, hogy Krisztust az istentelenek is vegyék, akiknek pedig egy cseppet sem engednek ők a Krisztus lelkéből. Mi más ez, mint Krisztust halott gyanánt sírba zárni? De – mondhatná valaki – Pál nem tenné az Úr teste és vére ellen való bűnösökké azokat, kik azt méltatlanul eszik, ha nem lennének ők is a Krisztus részeseivé. Sőt ha fel volna előttük tárva a Krisztushoz való menetel, minden bűnösség alól felmentené őket. Mivel azonban a szent közösségnek zálogát, melyet tisztelettel illett volna venni, rútul lábbal tapodják, nem csoda, ha a test és vér ellen bűnösöknek ítéltetnek. A tudatlan emberek pedig felettébb képtelen módon azt gondolják, hogy csak azokat éri a vád, kik kezükkel tapintják, fogaikkal szétrágják s le is nyelik a Krisztus testét. Márpedig szerintük milyen lesz ez az elfogadás? Mert arról a módról, amely szerint Krisztus bennünk lakik, Pál apostol kijelenti, hogy az a hit. Ennélfogva, ha a hit megsemmisül, akkor csak egy pillanatra lesz szükséges azt venni, hogy egyúttal semmibe menjen. Mennyivel helyesebben tanítja Augustinus (1) – már mint a Szentírásban helyes jártasságot szerzett emberhez illik, – hogy az Úrnak kenyere Júdásnak, hogy Őt az ördög a szolgájává tegye, éppúgy adatott, mint ahogyan adatott Pálnak a Sátán angyala, hogy ezáltal tökéletessé legyen a Krisztusban. Előbb pedig azt mondotta, (2) hogy a többi tanítványok az Urat ették kenyér gyanánt, Júdás pedig az Úr kenyerét az Úr ellen. Egy másik helyen (3) Krisztusnak ama híres mondását is helyesen mérlegeli, hogy akik a Krisztus testéből esznek, sohasem fognak meghalni. Nevezetesen azt mondja, hogy a sákramentum ereje nem csupán a látható sákramentum, és pedig belül, nem kívül azokban, akik szívvel eszik és nemcsak foggal rágják. Ebből végtére azt következteti, hogy ennek a dolognak sákramentuma az Úr asztalán nyújtatik, és azt veszik némelyek vesztükre, mások - (1) Homil. in Joann. 62. (2) Homil. 59. (3) Homil. 26. - az életre, de maga a valóság, melynek az úrvacsora a jegye, mindenkinek életére szolgál, és senkinek sem vesztére, aki annak csak részese volt.

És hogy ennek az írónak felfogásában senki ne kételkedjék, nem restellünk kissé mélyebbre is hatolni e nézetekbe. Miután azt mondotta, hogy ez a kenyér a belső embernek éhségét keresi, szavaihoz ezt csatolja: Mózes és Áron és Fineás és sokan mások, kik tetszettek az Úrnak, mannát ettek és nem haltak meg. Miért? Mivel a látható ételt lelkileg értették, lelkileg éheztek, lelkileg ízlelték, hogy lelkileg lakjanak jól. Mert mi is vesszük manapság a látható ételt, de más a sákramentum és a sákramentum ereje. És kevéssel később ezt mondja: és ezáltal aki nem marad Krisztusban, és akiben nem marad a Krisztus, kétségtelenül sem testét nem eszi, sem vérét nem issza lelkileg, ámbár testileg és láthatólag fogai közé szorítja a testnek és vérnek jegyét, hanem e nagyfontosságú sákramentumot inkább ítéletre eszi és issza, mivel tisztátalanul merészelt közeledni Krisztus sákramentumaihoz. Láthatjuk ebből, hogy a gonoszoknak és tisztátalanoknak a jegy látható vételén kívül semmit sem enged meg Augustinus. Egy másik helyen mondja: (1) megvallom, hogy Krisztus teste az úrvacsora kenyere volt azokra nézve, kiknek Pál azt mondotta (1Kor 11,29): "aki méltatlanul eszi, kárhozatot eszik és iszik magának, mivel nem különbözteti meg az Úr testét", és nem azért nem vettek semmit, mivel rosszul vették. De hogy ő mily értelemben akarta használni e szavakat, azt ugyancsak ő maga megmagyarázza egy más helyen. (2) Mert kifejezetten arra vállalkozván, hogy meghatározza, miképpen eszik Krisztus testét az istentelen és gonosz emberek, kik a katolikus hitet szájjal vallják, és pedig némelyeknek vélekedése ellenére, akik azt koholták, hogy nem csupán a sákramentumból, hanem a valóságból esznek, így szól: "ámde ezekről sem szabad azt mondani, hogy Krisztus testét eszik, mivel nem is szabad őket a Krisztus tagjai közé számítani. Mert, hogy egyebekről hallgassak, nem lehetnek egyszerre Krisztusnak tagjai és a paráznának tagjai (1Kor 6,18). Végre maga Krisztus, mikor így szól: (Ján 6,54) "aki eszi az én testemet és issza az én véremet, bennem marad és én Ő benne", ezzel mutatja, hogy mit jelent nem a sákramentum szerint, hanem valósággal Krisztus (1) Lib. 5. de Baptismo contra Donatistas. (2) Lib. de Civit. Dei 21. Cap. 25. testét enni. Mert Krisztusban maradni annyi, mint az, hogy benne maradjon a Krisztus is. Ezt ugyanis akként mondotta, mintha ezt mondaná: "aki nem marad énbennem és akiben én nem maradok, az ne mondja, vagy ne gondolja, hogy az én testemet eszi, vagy az én véremet issza". Szűnjenek meg tehát a tudatlan emberek Júdásért civakodni, hogy úgy ne tűnjenek fel, mint akik Krisztust Krisztus nélkül kívánják.

Amit azután állítunk, hogy ti. "azon lelki javak hatása, melyeket a sákramentumok ábrázolnak, ezek használatán kívül is bizonyos a hívekre", mivel egyrészt ezt mindennap igaznak tapasztaljuk s a Szentírás tanúbizonyságai is bizonyítják, csodálatos, ha ez valakinek nincsen ínyére. Mert, ha a mártírok börtönbe zárva nem vehetik szabadon a külső jegyet, ezért még nem mondható róluk az, hogy híjával vannak Krisztusnak, aki bennük nagyszerűen diadalmaskodik. Aki Krisztusnak teljességgel híjával van, az nem is járul helyesen a szent vacsorához s Kornéliusznál sem hiányzott a keresztség valósága, aki a vízzel való megmosás előtt már el volt árasztva Szentlélekkel; valamint Mózes sem volt megfosztva az isteni felkenéstől, amelynek jegyét ő másokkal közölte, jóllehet maga sohasem vette azt. Ez a tan azonban a legkevésbé sem irányul arra, hogy a jegyek használatának búcsút mondva a titkos ihletésekkel megelégedjünk. Mert ha az Úr néha, hogy bebizonyítsa, miképpen ereje semmi támaszokhoz nincs kötve, a jegy mellőzésével ugyanazt hajtja is végre, amit a jegy által megjelent, azért még nem mondhatjuk, hogy azt, amit üdvösségünkre rendelt, mint fölösleges dolgot el kell vetni. S ez még kevésbé szabad minekünk, akiknek hite az ő igéjére és pecséteire tartozik figyelemmel lenni. Helyesen írta ugyanis Augustinus (1) ezt: "Ámbár Isten látható jegy nélkül is megszenteli azokat, akiket megszentelni jónak lát, mindazonáltal, aki megveti a jegyet, méltán fosztatik meg a láthatatlan megszenteltetéstől." Ehhez a fő ponthoz közel áll az, amit mi a legutóbb mondtunk, hogy ti. azt a hasznot, melyet a sákramentumokból veszünk, nem kell a külső vétel idejére korlátozni, mintha Istennek kegyelmét ugyanabban a pillanatban hoznák magukkal. Ha valaki e dologban nincs velünk egy nézeten, annak egyrészt az újjászületés kegyelmét kell sokakban meggyorsítani, másrészt az élet hátralevő lefolyására számtalan keresztséget kell gyártania. A keresztség hatását, amely egy ideig semmi (*) Azért tudniillik, hogy az utolsó vacsorán szerintük Júdás is magához vette az Úr testét és vérét. (1) Lib. quaestionum vet. test. 3. volt, végtére is látjuk felmerülni. Sok olyan embert öntenek le vízzel anyjának méhétől fogva, aki életkora haladásával éppen nem mutatja azt, hogy belsőleg megkereszteltetett, hanem inkább amennyire tőle telik, Isten lelkét kioltván, a saját keresztségét haszontalanná teszi. Ezek részét az Isten hívja vissza magához. Aki tehát az élet megújhodását a jegybe mintegy szekrénykébe zárja be, nem annyira magát a jegyet ékesíti fel, hanem inkább az Istennel szemben lesz igazságtalan. Mármost, mivel a bűnbánat felett való elmélkedésnek egész a halálig állandónak kell lennie, hogy abban az Isten fiai előmenetelt tegyenek, ki nem látja, hogy a keresztség istentelenül megcsonkíttatik, ha a külső kiszolgáltatáson túl nem terjed ki annak ereje és haszna, ami az élet egész lefolyására nyitva áll? Sőt a szent jegyekkel szemben semmi gyalázatosabb dolgot nem lehet koholni, mint azt, hogy azoknak valósága csupán az éppen végbemenő cselekmény alkalmával hatályos. Az én véleményem az, hogy ámbár a látható alakzat azonnal eltűnik is, mindamellett a kegyelem, amelyet tanúsít, megmarad és nem semmisül meg egy pillanat alatt a szem előtt feltáruló látvánnyal. Nem szándékom kedvezni azok babonájának sem, kik a kenyérnek és bornak elemeit, mintha a végbemenő használat után arra nézve, amire szánva voltak, megmaradna bennük a felszenteltetés, fonákul ott őrzik a templomokban. (**) És ezt szükség volt világosan kijelenteni, hogy valaki az örök üdvösség reménységét, mely az idők semminemű változásainak nincs alávetve, az ideiglenes jegyekhez hozzá ne csatolja, mintha a hit nem fogna fel többet, mint amennyit a szem szemlélettel lát.

Most arra a kérdésre térek, amelyből oly erőszakos és durva összeütközések keletkeztek, hogy ti. a szentvacsorában minő az Úr testének és vérének közöltetése. Azután ennek meghatározását nem adtuk előbb, míg meg nem cáfoltuk a helyi jelenlét koholmányát és meg nem magyaráztuk Krisztus szavainak értelmét, amelyekről azelőtt felettébb nagy harci kedvvel civódtak. De mivel most az a szándékom, hogy zordon és tanulatlan emberekkel szálljak szembe, akik hanyatt-homlok vak rágalmazási rohamra ragadtatnak, vagy hogy azokat a becsületes és egyszerű embereket, kik balgatag beszédeiktől át vannak hatva, megszelídítsem, most ama harmadik főpontra térek át.

Elsősorban azt valljuk, hogy Krisztus valóban nyújtja azt, amit a kenyérnek és a bornak jelképeivel ábrázol, hogy lelkeinketnek ételével és vérének ivásával táplálja. Szűnjön meg tehát az a rothadt rágalom, hogy az úrvacsora színházi pompa lesz, ha az Úr valósággal nem nyújtja azt, amit a jeggyel mutat. Mert mi azt sem mondjuk, hogy valami olyan dolog mutattatnék, ami nem adatik igazán. Az Úr nekünk azt parancsolja, hogy a kenyeret és bort vegyük, s eközben kijelenti, hogy Ő testének és vérének lelki táplálékát adja. Mi azt mondjuk, hogy ennek a dolognak nem valami megtévesztő alakzata van adva szemünk elé, hanem a zálog nyújtatik nekünk, melyhez maga a dolog és a valóság van hozzácsatolva, hogy ti. lelkeink Krisztus testével és vérével tápláltassanak. A "hit" szó sem jelöl valami képzeleti dolgot, mintha a hívek csupán gondolatban vagy emlékezetben vennék azt, ami ígértetik, de senki ne gondolja azt, hogy Krisztus annyira közprédára van odalökve, hogy a hitetlenek is élvezik Őt. Mikor ugyanis Pál azt tanítja, hogy Krisztus szívünkben a hit által lakik (Ef 3,17), az igazi lakozás helyébe ő sem teszi a képzelődést, hanem arra tanít bennünket, hogy ekkora jó birtoklását miként tekintsük. Minden kétértelműség nélkül valljuk tehát, hogy Krisztus teste megelevenítő, nemcsak mivel egyszer abban szereztetett számunkra az üdvösség, hanem mivel most, amikor szent egyesülés által összeforrunk Krisztussal, ugyancsak ez a test lehel belénk életet, vagy hogy rövidebben beszéljek, mivel a Szentlélek titkos ereje által Krisztus testébe beoltatva, vele együtt közös életünk van. Mert az istenség elrejtett forrásából Krisztus testébe csudásan árasztatott az élet, hogy onnét belénk ömöljön.

De mivel az emberi elmék Isten mennyei misztériumairól mindig valami durva felfogásra jutnak, ezen a helyen ismét szükség volt szembe szállni az ilyen őrültségekkel. Erre vonatkozik az a meghatározás, amelyet adtunk: amit a Krisztus testében való részesedésről mondunk, azt nem kell éppen úgy érteni, mintha állagának valami vegyülése, vagy átáradása forogna fenn, hanem hogy az egyszer áldozatul felajánlott testből merítjük életünket. Ha valakinek ez a felfogás nem tetszik, annak először azt mondom, hogy valami a saját agyában termett hazugságot költött, melyet egyfelől a Szentírás sohasem tanított, másfelől a hitnek hasonlatosságával a legkevésbé sem egyezik meg. Azután azt mondom, hogy felettébb gőgös ember az, aki vaktában támadt nézetéből mások elé törvényt ír. Ha Krisztus testének állagát az ember lelkével akarják vegyíteni, hány képtelenségbe bonyolódtak? Tagadják, hogy szabad volna ily fenséges titkot a világ gondolkodása alá rendelni, vagy annak végtelen nagyságát a mi szellemünknek kisded mértékével mérni. E tekintetben egészen azonos nézeten vagyok velük. De vajon a hit szerénységének egészen addig kell terjednie, hogy az egész vallást borzasztó szörnyűségekkel éktelenítse el? Ámde ezen a módon minél képtelenebb volna valamely dolog, annál jobban megegyeznék Krisztussal és az ő tanításával. (*) Azt valljuk, hogy az a szent egyesség, amelyben mi Krisztussal állunk, a testi értelemre nézve felfoghatatlan. Hogy minket magával egyesítvén, nemcsak az Ő életét csepegteti belénk, hanem velünk eggyé is válik úgy, amint Ő egy az Atyával, megengedjük, hogy ez a mi felfogásunkat felülhaladó titokzat, kivévén, amennyiben az Ő igéje által felfedeztetett. De vajon ezért menten azt kell-é álmodnunk, hogy az ő állaga belénk árasztatik át, hogy Őt a mi undokságaink megfertőztessék? Azon mondásuk, miszerint ők bezárják a szemüket, hogy kíváncsibb módon ne keressék azt, amit Isten elrejt, hogy a leghaszontalanabb dolog, abból bizonyul be, hogy nem tűrik, miként Isten igéjéből taníttassanak. A hitnek józansága nemcsak abban áll, hogy az ember megnyugodjék Isten intésében és többet ne ragadjon magához, mint amennyit az Ő szent szája feltárt, hanem abban is, hogy az ember a prófécia lelkére szorgalmasan figyeljen, és a helyes magyarázatot szelíd tanulékonysággal tegye a magáévá. Ez oknál fogva úgy az egyik, mint a másik tekintetben részeg nyakasság, ha valaki vagy nem tartóztatja meg magát a törvényes határok között, vagy a helyes értelem világosságát fenhéjázólag visszautasítja.

Egyikünk sem tagadja, hogy a Krisztus teste és vére közöltetik velünk. De az a kérdés, hogy minő az Úr testének és vérének közöltetése. Csodálkozom, hogy ők miképpen merészelik nyíltan és egyszerűen testinek állítani. Mikor mi lelkinek mondjuk, zúgolódnak, mintha e szóval megszüntetnők azt, hogy – amint közönségesen mondják – valóságos legyen. Mi azonban, ha a valóságos-t "igaz" gyanánt veszik és a megtévesztővel, vagy képzelttel állítják szembe, inkább akarunk idegenszerűleg beszélni, semhogy okot nyújtsunk a küzdelmekre. Mi ugyanis tudjuk, hogy a szóharcok milyen kevéssé illenek Krisztus szolgáihoz, de mivel, ha ebbe belemegyünk, még mit sem érünk el azoknál, akik mindenképpen engesztelhetetlenek, a szelíd és mérsékelt emberek előtt azt akarom kijelenteni, hogy szerintünk a közöltetés módja akképpen lelki, hogy Krisztust valósággal élvezzük. Csak legyünk megelégedve azzal a felfogással, amelyen túl csakis a civódó természetű ember megy hogy ti. ránk nézve Krisztus teste megelevenítő, mivel belőle Krisztus a mi lelkeinkbe lelki életet csepegtet: és hogy mi ezt esszük, mikor Krísztussal egy testbe forrunk össze a hit által azért, hogy a mienkké tétetvén, velünk mindazt közölje, ami az övé. Hogy a helyi jelenlétről a mi bírálóink nem szégyenlenek harcot indítani, azon csudálkozom. De mivel tagadják, hogy Krisztus testét térbeli távolságok körülhatárolhatnák, azt állítják, hogy végtelen. S mi a mi felfogásunk? Az, hogy Őt az égben kell keresni, mely a Szentírás tanúsága szerint mindaddig magába fogadja őt, amíg az ítéletre meg nem jelenik (Csel 3,21). Mindamellett nincsen semmi ok arra, hogy minket emiatt akárki is gyűlölséggel sújtson, mintha mi azt költenők, hogy Ő távol van tőlünk és a tagokat elválasztanánk a főtől. Bizonyára, ha Pálnak szabad volt azt mondania, hogy mi az Úrtól távol bolyongunk, amig a világban vagyunk (2Kor 5,6), ugyanezen alapon mi is mondhatjuk azt, hogy a távollétnek bizonyos látszata választ el minket Krisztustól, amennyiben ti. az ő mennyei lakóhelyétől távol vagyunk. Krisztus tehát távol van tőlünk test szerint, lelkével azonban bennünk lakván, akképpen emel minket magához az égbe, hogy az ő testének megelevenítő erejét belénk átárasztja, nemkülönben, mint mikor a nap sugarai elevenítenek minket éltet adó melegségükkel. Az a szokásos mondásuk, hogy láthatatlanul velünk van, éppen annyit jelent, mintha azt mondanák, hogy bár az ő alakja az égben van elhelyezve, testének állaga a földön székel. Ámde a kegyesség érzülete világosan azt diktálja, hogy ő az ő testéből az életet nem másként csepegteti belénk, mint hogy test szerint teljesen az égben maradva erejével száll le mi hozzánk. Ugyanerre kell vonatkoztatni azt is, amit kevéssel később csatoltunk szavainkhoz, hogy ti. azzal a kivétellel nemcsak az az átlényegülés cáfoltatik meg, melyet a pápisták koholtak, hanem minden durva koholmányok és a haszontalan szőrszálhasogatások is, amelyek vagy Krisztus mennyei dicsőségét kisebbítik, vagy emberi természetének igazságával össze nem igen egyeztethetők. Hogy ez a kivétel is milyen fontos okból volt felhozva, azt nem szükséges hosszasabban fejtegetni. Egyesek, hogy Krisztus testét végtelenné tegyék, elragadják tőle a testi természetet. Mások a holt elembe zárják az Ő istenségét. De ha az egyik tudatlanságból tévedett, ha a másik a harc hevétől elragadtatva ejtett ki valami képtelenséget, maradjon az eltemetve. Az embereket magukat nem támadom s nem üldözöm. Aminthogy iratunkban sem támadtunk senkit, hanem elégnek tartottuk, hogy a tévelygések előtt zárjuk el az utat. Ki haragudhatik ránk, ha azt kívánjuk, hogy Krisztus számára maradjon meg épen és sértetlenül az, ami mind a két természetének sajátja s az a közbenjáró, aki minket Istennel összeköt, ne szakíttassék darabokra? Az a végtelenség, amelyet Krisztus testében képzelnek, szörnyű látványosság, amely a feltámadás reményét megszünteti. Mert mikor minden képtelenséget kibeszéltek a mennyei élet minősége felől, mindig Pál ama mondását vetem ellenükbe: mi a Krisztust a mennyből várjuk, aki elváltoztatja a mi alázatos testünket, hogy hasonlatossá legyen az ő dicsőséges testéhez (Fil 3,21). Most már mire való volna azt mondanunk, hogy mily képtelen az az állítás, hogy az egyes hívőknek teste az egész világot betölti?

Engedjék tehát azok az emberek, hogy mi szerényen megvalljuk azt, ami józan és helyes, nehogy az ő féktelenségüktől kényszerítve, felfedezzük rútságaikat, amelyeknek jobb rejtve maradniuk. S ne dühöngjenek azért még szilajabbul, mivel – mint mondottam – a neveket kímélvén megelégedtünk azzal, hogy pusztán a tévelygéseket cáfoljam meg. De hát ők tűrhetetlennek tartják, hogy mi azt mondjuk, hogy nem kell Krisztust a kenyér alá helyezni, vagy a kenyérrel összekapcsolni. Mit tesznek tehát? Vajon trónjáról le fogják-é húzni Őt, hogy egy kis darab kenyérbe bezárva heverjen? Mindamellett, ha valaki azt mondja, hogy nekünk a kenyér alatt mintegy zálog alatt Krisztus ajánltatik, erről a dologról nem támasztunk civódást épp oly kevéssé, mint ahogy azt sem kíséreltük meg, hogy a testi, vagy helyi összeköttetést feloldva elválasszuk a jegyet annak a valóságától. Vegyék tehát a hívek a kenyér jelképe alatt a Krisztus testét, mert igazán szól az, aki azt mondja, hogy a legkevésbé sem illenék hozzá, hogy minket, haszontalan jelet nyújtva, megtévesszen. Csak ne költsenek az emberek valami helyi bezárást, vagy ide ne keverjenek valami testi átárasztást.

Hátra van az Úr szavainak megmagyarázása. Ha ebben valami botránkozás van, a maguk nyakasságának tulajdonítsák, mivel feltett szándékuk az volt, hogy azt a dolgot, amely magában világos, lármájukkal és zavargásukkal homályba borítsák. Mivel Krisztus a maga testét kenyérnek nevezte, ők pontosan ezt a szót űzik-hajtják, és semminő szóképet nem engednek meg. Ámde, ha tulajdonképpen kenyér a Krisztus teste, ebből az következik, hogy Krisztus nem kevésbé kenyér, mint ember. Tegyük hozzá még, hogy, ha ez a beszéd nem képletes, akkor ők maguk helytelenül mondják, hogy ugyanaz a test a kenyér alatt, a kenyérrel és a kenyérben van. (*) Ha ekkora durvaságot engednek meg maguknak a magyarázásban, akkor nekünk miért nem szabad még a szánkat sem kinyitni? Mikor a szavak értelmének keresése közben megvitatjuk, hogy a Szentírás mint szokott beszélni a sákramentumokról, azt ők meghallgatni nem képesek, mivel egyszer az mondatott: "Ez az én testem." Hát vajon nem mondatott-é az is, hogy "kőszikla volt Krisztus?" (1 Kor 10,4) És milyen értelemben, ha nem abban, hogy vele ugyanaz a lelki ital volt, melyet manapság a pohárban ízlelünk? Hogy a nyílt értelemnek helyet adni ne legyenek kénytelenek, azokat a dolgokat, melyek szent kötelékkel vannak összekapcsolva, szentségtörő eszelősséggel szaggatják széjjel.

De hogy mindezekről a dolgokról hallgassak és ne vegyem őket tekintetbe, végtére is minő joggal engedik meg maguknak, hogy "van"-jukat, amelyhez olyan nagyon ragaszkodnak, különböző szólásformákra oldják fel? Mikor azt akarják mondani, hogy az a kenyér a Krisztus, miért ugornak át aztán a maguk hazugságaira, hogy Krisztus a kenyérrel, a kenyér alatt és a kenyérben van? Honnan vették a tanítói tekintélyt ahhoz, hogy hazugságaikat, melyek a szokástól éppoly távol vannak, mint amennyire ellent mondanak egymásnak, haszontalanul árasztva magukból, másokat távol tartsanak a helyes értelemtől? Ha a kenyeret testnek kell tartani, mivel így neveztetik, akkor Pál tanúsága szerint, nem kevésbé lesz a kenyér a test közöltetése. Sőt ha azt mondom, hogy Pál ezen a helyen világosabban megmagyarázza azt, amit Krisztus igen homályosan mondott, vajon melyik józan ember fog nekem ellentmondani? Az Úr kijelenti, hogy a kenyér az Ő teste. Jön a tanítvány, akinek bizonyára nem az a szándéka, hogy a világosságot ködbe borítsa, és azt tanítja, hogy a kenyér jobban megmagyarázva a testnek közössége. Ha ebben velünk egy nézeten volnának, a civódásnak menten vége szakadna, mivel mi is azt tanítjuk, hogy a kenyér megtörésében a hívekkel Krisztus teste közöltetik.
Nekik úgy tetszik, hogy a szót megtartsák. Rajta, de mivel Lukácsnál és Pálnál Krisztus a poharat testámentumnak mondja - (1) Hoc est corpus meum. - az Ő vérében, valahányszor azt fogják kiáltani, hogy a kenyér "test" és a bor "vér," én teljes joggal azt állítom viszont velük szemben, hogy azok "testámentumok a testben és vérben." Hagyjanak fel tehát a tanulatlan emberek nyakasságukkal, amelyben, hogy valami keményebb szót ne használjak, állandóan zavaros és fonak helyzetben kell maradniuk. Mivel a jogos vitatkozásra vállalkoznom most nem érdemes, csak ezt az egyet hozom fel, mikor azt mondották, hogy a kenyér test, mégis egyúttal kénytelenek megvallani, hogy a testnek jegye. Mit fognak mondani, honnét vették ezt az állításukat, ha nem Krisztus szavaiból?

Ennélfogva a "jegy" szót, amelynek használata miatt oly gyűlölettel civódnak ellenünk, kilopják abból a helyből, amelyet nem akarnak másként érteni, mint szó szerint. Mi pedig – már amint ezt úgy a közönséges felfogás, mint a kegyes értelem megköveteli – mikor őszintén megengedjük, hogy a beszédmód szóképes, nem menekülünk sem az allegóriákhoz, sem a parabolákhoz, hanem sarkigazságnak vesszük azt, ami minden kegyes lélek között ellenmondás nélkül el van fogadva, hogy valahányszor sákramentumokról van szó, a jelzett dolognak neve metonimikusan át szokott vitetni a jegyre. Példa erre sokkal több fordul elő a Szentírásban, semhogy még legfőbb ellenfeleink is tagadni merészelnék, hogy ezt a gyakorlatot általános szabály gyanánt kell tartani. Ennélfogva, amint a manna hajdan lelki étel volt, amint a víz Krisztus volt, amint a Szentlélek galamb volt, amint a keresztség az újjászületés fürdője volt, úgy a kenyér is Krisztus testének és bor is Krisztus vérének neveztetik. Ha inkább akarnak szinekdochét, mint metonímiát, (*) és ekként ha csupán egy szócska miatt harcolnak, akkor ezt a küzdelmet a grammatikusokra kellett volna bízni. De mit érnek el egyebet, ha csak azt nem, hogy tudatlanságuk, még ha gyermekek bíráskodnának is, gúny tárgyául szolgálna. Egyébként, hogy ezt mellőzzem, mindaz, aki a szóharctól nem iszonyodik, elárulja, hogy semmiképpen sem szolgája a Krisztusnak. Lehet-é ugyanis fonákabb dolog, mint az, hogy mikor a lényegre nézve teljes a megegyezés, akkor az egyházakat szétszaggassak és kegyetlen zavargásokat támasszanak azért, mert az egyik félen úgy magyarázzák, hogy a kenyér testnek neveztetik, mivel alatta és vele testet szolgáltatnak ki, a másik félen pedig azt mondják, hogy a kenyér nem megtévesztő és nem haszontalan jelkép, hanem olyan, melyhez hozzá van csatolva a maga valósága, úgy, hogy akik egyfelől szájukkal veszik a jegyet, másfelől hittel az ígéretet, azok valósággal részeseivé lesznek a Krisztusnak? Hogyha nekik feltett szándékuk, hogy gyalázkodásuknak soha véget nem vetnek, én bízom, hogy senki, aki nem keveredett bele a versengésbe, nem lesz oly igazságtalan, hogy el ne ismerje, miképpen mi helyes dolgokat tanítunk, s az őszinteséget gyakoroljuk és a békességre is törekszünk. Azt gondolom azonban, hogy a legkevésbé sem kell félni attól, hogy valaki, hacsak őt magát is ugyanaz az őrjöngő düh nem indította fel, aláírná erőszakos handabandájukat.