KÖLCSÖNÖS MEGEGYEZÉS A SÁKRAMENTUMOK ÜGYÉBEN A ZÜRICHI EGYHÁZ
LELKÉSZEI ÉS KÁLVIN JÁNOS, A GENFI EGYHÁZ LELKÉSZE KÖZÖTT

MOST MÁR MAGUKNAK A SZERZŐKNEK KIADÁSÁBAN ZÜRICHBEN,
WISSENBACH RUDOLF NYOMDÁJÁBAN 1554

FORDÍTOTTA CZEGLÉDY SÁNDOR
1912

Kálvin János a legkiválóbb férfiaknak és Krisztus hűséges szolgáinak, a zürichi egyház
pásztorainak és doktorainak, legkedvesebb szolgatársainak és tisztelendő testvéreinek,
üdvösséget kíván az Úrtól.

Jóllehet gyakrabban tárgyalok veletek ugyanarról a dologról, mégsem gondolom, hogy félnem kellene attól, hogy alkalmatlannak látszom. Mivel mind a két részen ugyanaz a törekvésünk, lehetetlen, hogy ti ne helyeseljétek azt, amit én cselekszem. Hogy pedig én kissé hevesebben sürgetem a dolgot, erre engem a jó emberek folytonos kérései indítanak. Néhányszor már említettem, hogy igen sokan jelentéktelen ok folytán ugyan, de mégsem egészen alaptalanul megbotránkoznak, mivel úgy látszik, mintha én a sákramentumokra nézve nem tudom miféle, de a ti felfogástokkal ellenkező dolgot tanítanék. A ti egyházatokat, amely annyi kiváló adománnyal ékeskedik, méltán tisztelik, de némi tiszteletet a mienkkel szemben is, és a magán életben velem szemben is mutatnak. A kegyesség tudományának megtanulásában akként kívánnak a mi irataink segítségével élni, hogy az eltérésnek semmi faja se késleltesse haladásukat. Mivel azt gondoltam, hogy e botránkozás megszüntetésére az lesz a legalkalmasabb gyógyszer, ha bizalmas megbeszélésben módot találunk arra, hogy megegyezésünket bebizonyítsuk, ez oknál fogva – amint tudjátok – arra vállalkoztam, hogy hozzátok elutazzam és tisztelendő szolgatársam, Farel Vilmos (mint Krisztusnak fáradhatatlan katonája), aki egyébként vezérem és tanácsadóm volt, nem vonakodott hozzám társul szegődni.
Hogy köztünk megegyezés van, azt ugyan mind a két oldalról igazán és hűségesen bizonyíthatjuk, de mivel a dolog felől, úgy amint van, nem mindenkit győzhetek meg, a legnagyobb fájdalmat nekem az okozza, hogy azok, akiknek nyugalmáról jobban óhajtanék gondoskodni, kétkedő és várakozó állapotban maradnak. Ez oknál fogva, amint kezdetben mondottam, véleményem szerint egyáltalán nem cselekszem elhamarkodva, ha azt sürgetem, hogy a köztünk fennálló megegyezésnek valami nyilvános bizonyítéka is legyen.
És valóban fontos dolognak véltem, hogy azokat a főcikkeket, melyekről magunk között tárgyaltunk, röviden összegyűjtsem s rendbe is szedjem, hogy ha tanácsom helyeslésekkel találkozik, akárki mintegy táblán szemlélhesse, hogy magunk között mit tárgyaltunk és végeztünk. Hogy mindazokat a dolgokat, amelyeket alább közlök, híven terjesztem elő beszédeinkből, bízom, hogy erre ti tanúim lesztek. Hogy pedig mi (magamról és Farelről szólok) veletek egyazon buzgalommal kerestük a tiszta és minden szemfényvesztéstől és ravaszságtól mentes világosságot, a kegyes olvasók, mint remélem, ezt észre fogják venni. Mindemellett is figyelmeztetni akarom az olvasót, hogy e megegyezésben semmi olyan nincsen, amit lelkésztársaink is, ahányan csak a genèvei köztársaság területén, vagy a neufchateli kantonban Krisztusnak szolgálnak, aláírásukkal ne helyeseltek volna. Isten veletek, kiváló férfiak és testvéreim, akiket nekem valóban szívemből kell szeretnem. Kormányozzon titeket továbbra is az

Úr az Ő Lelkével egyháza épülésére és áldja meg munkáitokat!
Genève, 1549 augusztus hó 1-én.

A zürichiek válasza Kálvin úr iratára

A genèvei egyház hűséges pásztorának, Kálvin János úrnak, szeretett testvérüknek a zürichi egyház pásztorai, doktorai, szolgái üdvösséget kérnek az Úrtól Kálvin, tiszteletre méltó testvérünk az Úrban, a te roppant és serény munkád, amellyel a sákramentumokról szóló tant napról-napra világosabbá akarod tenni és az egyház kebeléből el akarod távolítani a botránkozásokat, melyek úgy látszik, a sákramentumoknak valamely homályosabb magyarázata folytán keletkeztek, annyira nem okoz nekünk semmi kellemetlenséget sem, hogy nemcsak dicséretre és magasztalásra ítéljük méltónak, hanem arra is, hogy legjobb erőnkhöz képest támogassuk és utánozzuk azt.
Mert míg fejedelmünknek, a Jézus Krisztusnak, szentséges törvényei minden cselekedetet a szeretet művelésére irányítanak s arra, hogy törekedjünk egymást kölcsönösen segíteni, s viszont semmit sem tiltanak szigorúbban, minthogy bárki is akadályt vessen felebarátja elé azon célzattal, hogy az vagy kevésbé helyesen és igazán ítéljen azokról a dolgokról, amelyeknek ismerete szükséges, vagy bizonyára hasznos és üdvös az emberekre nézve, avagy kevésbé teljesítse kötelességét, amelyel úgy Istennek, mint felebarátainak tartozik: ugyanazzal a komolysággal azt is parancsolják, hogy amennyire lehetséges, el kell távolítani azokat a botrányköveket, melyekben az emberek meg szoktak botolni.

Ez oknál fogva hozzánk való eljövetelednek és Farel Vilmos, tisztelendő testvérünk eljövetelének ügye, ránk nézve a legmegtisztelőbbnek látszott és első sorban méltónak egyházi férfiakhoz, hogy először bizalmas megbeszélésben a lehető legegyszerűbben kölcsönösen előadjuk a sákramentumokról való vélekedésünket, különösen azon főpontokra nézve, melyekben bizonyára volt valami ellentét ez ideig azok között, kik a többi főpontokban az evangélium tisztább tudományát nagy megegyezéssel tanították; hogy aztán megegyezésünket nyilvánosság elé bocsátott irattal bizonyítsuk. Mert hogy a vallási ellentétek meg szűnjenek, vagy hogy a haszontalan gyanúskodások ott, ahol semmi eltérés nem létezik, elűzessenek, vagy hogy végül a botránkozások, amelyek Isten egyházában gyakran a tanítók ellentétes vélekedéseiból szoktak származni, megsemmisüljenek, arra semmi más kényelmesebb utat és módot nem látunk, mint azt, ha azok a pártok, melyek egymástól eltérni látszanak, vagy valósággal el is térnek, kölcsönösen a legvilágosabban megmagyarázzák felfogásukat, úgy élószóval, mint írásban.
Ámde annak, hogy a kinyomozott és felfedezett igazság náluk maradjon, nem sok eredménye volna, ha azt más emberek előtt is fel nem tárják, úgy hogy teljesebben kifejtik azokat a dolgokat, amik csak rövidesen voltak felemlítve s érthetőbb szavakkal magyarázzák meg azt, ami kissé homályosan volt elmondva és biztos, sajátos és jellegzetes szavakkal juttatják kifejezésre azt, ami kétértelműleg volt előadva. S ez a mód mindig tetszett az egyházi atyáknak, s mind a vallásra vonatkozó ellentétek lecsillapítására igen gyakran alkalmazták, mind pedig az egyházra nézve mindig csak üdvös volt; s végül a mi Urunk, a Krisztus és Istenünk apostolainak legfőbb példájából is kitűnt a helyessége. Mert amint az apostolok cselekedeteiröl írott könyv 15. részében olvassuk, nem más úton és módon csendesedett le az az igen nagy nézeteltérés, amikor az apostolok és az apostoloknak valódi tanítványai azt tanították, hogy a szíveket a Krisztus nevébe vetett hit tisztítja meg és az embereket egyedül az Ő kegyelme tartja meg, mialatt mások azt állították, hogy körül kell metélkedni és meg kell tartani a mózesi törvényt.

Ennélfogva, Kedves Testvérünk, Kálvin, a legnagyobb mértékben csak helyeselhetjük a te szent törekvéseidet és minden kegyes lélek igyekezetét, kik azon vannak, hogy alkalmas módokon megszüntessék a botránkozásokat, helyreállítsák az egyháznak megingott békéjét és nyugalmát, mikor a keresztyén tudományt egyszerű és gondos magyarázattal jobban és jobban iparkodnak világossá és tisztává tenni és az egyenetlenség haszontalan vélekedéseit a lelkekből kiirtani, avagy azokat is, akik szavaikban és állításaikban valamennyire eltértek egymástól, igazi, valóságos és szent egyetértésre visszavezérelni. Egyébként a már megtett kísérlet minket is arra indít, hogy azon iratnak közzétételébÓl, amellyel megegyezésünket a kegyesek és az igazság ellenségei előtt egyaránt világosan be akartuk bizonyítani, azt a hasznot reméljük, melyet leveledben megjósolsz. Mert kölcsönös megegyezésünk formuláját elküldöttük némely atyánkfiához és itt is kezébe adtuk néhány férfiúnak, akik Krisztust és az igazságot szeretik s a szent dolgokban sem járatlanok, s ezek nemcsak azt ismerték el, hogy miköztünk megegyezés azokra a fő pontokra nézve is, amelyekben eleddig sok ember véleménye szerint eltértünk egymástól, hanem hálát is adtak Krisztusnak, megtartónknak, mivel látták, hogy mi Istenben és az igazsságban megegyezünk, és nagy reménységet helyeztek kilátásba bőségesebb eredményre az egyházban. Némelyek azonban ennek a tárgynak bővebb tárgyalását óhajtották bizonyos vélekedések miatt� akik, miután hallották tanácsunkat, könnyen elfogadták felvilágosításunkat.
Mert mire lett volna jó bővebben kifejteni, hogy a sákramentumok szerzője Isten és azokat az egyház törvényes fiai számára rendelte; hogy hány sákramentumot adott Krisztus az egyháznak, vagy hogy mely sákramentumokat hoztak be az emberek; hogy mi a sákramentuniok rendeltetése, vagy hogy hol, mikor és milyen szent eszközzel illik a sákramentumokat végrehajtani? Hogy ezekben és néhány más enemű főpontban nem volt köztünk még látszata és árnyéka sem az eltérésnek, eléggé bizonyítják kiadott könyveink, amelyeket vagy kegyes és szent emlékezetű tanítóink, vagy mi magunk írtunk a sákramentumokról. Ámde Urunknak a Krisztusnak testi jelenlétéről, a szertartási szavak valódi jelentéséről, a Krisztus testének vételéről, a sákramentumok céljáról, hasznáról és hatásáről (amely főpontokban eddig sokaknak vélekedése szerint a nézeteink, vagy legalább is a szavaink egymással szemben álltak,) oly bőségesen, oly tisztán és egyszerűen beszéltünk, hogy reméljük, miszerint azok az emberek, akik úgy a testvéri egyetértésre, mint a világos igazságra óhajtoznak, iratunkban nem fogják hiányát érezni sem a bőséges, sem a világos előadásnak. Nem kételkedünk abban sem, hogy Svájcban Krisztus egyéb egyházainak szolgái is könnyen el fogják ismerni, hogy mi a sákramentumokról éppen azt a tant juttattuk kifejezésre, amely már sok esztendő óta el volt terjedve a keresztyén nép között, és hogy ők a vallott igazságban a legkevésbé sem különböznek tőlünk. Ugyanezzel biztatjuk magunkat, bizonyára nem fontos okok nélkül, minden kegyes lélek részéről egyéb nemzetek egyházaiban is.

Mindamellett, ha valaki a sákramentumoknak világosabb magyarázatát hozza nyilvánosságra, inkább akarjuk azt használni minden kegyes lélekkel együtt, mint egy embert is arra biztatni, hogy írja alá megegyezésünket, amelyben a Szentírás szavait használtuk és világosan kifejeztük, mily értelemben vettük azokat és teljesen világos dolognak tartjuk, hogy az egyetemes (katholikus) egyházzal tartunk. Továbbá, ha ez az irat nem szünteti is meg mindenkinek megbotránkozását, akiket a köztünk levő egyenetlenség látszata akadályozott meg az Úr utaiban, mindamellett úgy véljük, hogy feladatát kiválóképpen teljesítette, mivel mindenki előtt világosan és leplezetlenül bebizonyítottuk, hogy mi, akiknek Krisztus megadta, hogy a vallás cikkelyeiről egyformán vélekedjünk és beszéljünk, a sákramentumok magyarázatában semmiben sem különbözünk egymástól. Isten veled! Szeretett testvérünk!
Zürich, 1549-ik évben, augusztus 30-án.

Krisztus hűséges szolgáinak, a zürichi, berni, baseli, schaffhauseni, a coirlei, az egész grisons -vidéki, st.-galleni, biennei, milhauseni, neufchateli lelkésztársainknak, derék és nagyon tisztelendő testvéreinknek.

Tisztelendő Testvéreim!

Már négy év mult el azóta, hogy megjelent a sákramentumokra vonatkozó hitvallásunk összefoglalása, amelyről azt gondoltuk, hogy végre-valahára teljesen megszünteti azokat az áldástalan versengéseket, amelyek felettébb hosszú idő óta gyötörték a kegyes és tudós férfiakat. S ebben rövidsége mellett is bizonyára felöleltük mindazt, ami a jó elmék lecsillapítására elégséges volt s maga az eredmény megmutatta, hogy nemcsak tervünk tetszett a komoly és értelmes embereknek, hanem magát a dolgot is helyeselték. Hogyha némelyekben nagyobb volt is a makacsság, vagy, amint zavaros viszonyok között lenni szokott, mélyebben beléjük rögződött is a gyanú, mint hogy velünk azonnal ugyanarra a megegyezésre léptek volna, hallgatásukkal mégis azt bizonyították, hogy előttük sem látszik semmi jobbnak, minthogy a békét és nyugalmat munkálják. Eközben némely tudatlan és nyugtalankodó ember, míg a többiek hallgattak, akkora szabadosságot vett magának a kiabálásra, hogy félő dolog, miként azoknak féktelensége folytán, ha útját nem álljuk, új tűzvész gyullad lángra. Mivel pedig egyrészt számra kevesen vannak, másrészt nincs semmi olyan kiválóságuk, amely nekik hitelt, vagy tekintélyt szerezhetne, sőt zavaros és ízetlen fecsegésük éppen oly nevetségessé, mint gyűlöltté teszi őket, méltán meg lehetett volna őket vetni, ha azon koholmányukkal, hogy közügyet védelmeznek, bár teljesen értéktelen egyének, mégis sok tudatlan és járatlan embert rá nem szedtek volna e hamis ürüggyel. De mikor látjuk, hogy igen sok kárt tesznek és vakmerőségük türelmünk folytán napról-napra növekszik – úgy vélem – nagy és igazságos szükség kényszerít minket arra, hogy ellentmondjunk.

Én ugyan, bár kézről-kézre járnak az irataik, melyek gyötrik a jókat, zavarják az erőtleneket, civakodásra fegyverzik az istenteleneket, mégis nehezen és fájdalmasan vehettem magamat arra, hogy tudatlanságukat nyilvánosan verjem vissza. Ámde mivel magam előtt olyan színben tűntem fel, hogy kegyetlen leszek, ha ezek ármánykodásainak eloszlatásával a jó és egyszerű embereket meg nem szabadítom a tévelygéstől, nem haboztam az ő szemtelenségükkel bátran szembeszállani. Azokat a tudós és komoly férfiakat is, akiknek nevét ama haszontalan emberek méltatlanul hozzák fel maguk mellett, figyelmeztetni akartam kötelességükre, hogy ezt a fenhéjázást ne engedjék tovább uralkodni. Eltekintve ugyanis attól, hogy minden kegyes léleknek arra kell törekednie, hogy az a tűzvész, melyet a Sátán ilyen fáklyákkal támaszt, tovább ne harapózzék, bizonyára azoknak, akikről szólok, jobban érdekükben áll, mint nekünk, hogy megfékezzék azt az oktalan gyűlölséget, amely sok egyháznak közös gyalázatára áradoz. Tudatlan és mámoros emberek, mikor a sákramentumi harcot megújítják, könyvüknek első lapjain vakmerően azt hánytorgatják, hogy ők egész Szászországért és a szomszédos vidékekért harcolnak. Mivel ezt sokan elhiszik, némelyeket kegyes tisztelet száll meg, amelyet a szászországi egyházakkal szemben tanúsítanak, mások kinevetik őket, mivel oly kellemetlen és tudatlan védőket használnak, mások az egészségesebb rész túlságos türelmét csudálják, az istentelenek pedig és Krisztus nyílt ellenségei kölcsönös mérkőzésünkben, mint a vívómesterek a gladiátori játékban a legnagyobb gyönyörűségüket találják. Mivel tehát rút színlelés az, amely ennyi bajnak kóbor és féktelen csatangolást enged, gondolják meg a tudós és okos férfiak, hogy vajon nem az ő feladatuk-é mérsékelni azokat az elvakult támadásokat, amelyekből annyi kárt látnak háramlani az egyházra. És mivel azt kívánom, hogy mindazok, akikkel még lehet beszélni és még nem fuvalkodtak fel mód felett, szelíden visszatérjenek a helyes útra, sőt hogy senki se panaszkodjék amiatt sem, hogy előtte a megbánás ajtaja bezáratott, csupán egy egyént érintek röviden, azt is úgy, hogy a nevét elhallgatom. Ez tehát, bárki legyen is, miután szájhős módjára vallomást tett arról, hogy ő több mint lelkesült védője az igazi hitnek, ama nagy és kiváló férfiakat, akiket én szeretek és tisztelek, ő pedig tanítómestereiül elismer, felhívja, hogy legyenek munkájában segítségére: íme, az egyház legkiválóbb tudósait minő célzattal keverné küzdelembe velünk; nevezetesen, hogy kövessék a rossz tanítvány vakmerőségét, mint oly katonák, kiket a csatasor mögé segítséghozás végett helyeztek. De miféle ellenséget jelöl meg előttük, hogy megtámadják azt? Név szerint ugyan sákramentáriusoknak mondja őket, valósággal pedig úgy határozza meg a dolgot, hogy ő azok ellen intéz támadást, akik az úrvacsorai kenyérben és Krisztus vérében az üres jegyeken kívül semmit sem hagynak meg. Ha így áll a dolog, nyugodjon meg maga a zavargó férfiú és maga-válogatta harcfi, s a helyet inkább engedje át az igazi és alkalmas vezéreknek. A svájciaknál és grisonsiaknál kiváló egyházak vannak, amelyekhez a mienk is csatlakozik. Ezekből legalább néhány értelmes vezér és előharcos fog előjönni, akik roppant tömegeket vezetnek maguk után, hogy ennek a háborúnak terhét illő erővel nem kevésbé vitézül, mint hűségesen hordozzák. Mert ki az közülünk, aki a szent symbolumok [hitvallások] számára a valóságot ne védelmezné?

Ámde mikor ilyen előbeszéd után nemcsak hogy előszámlál egyeseket, kik ennek a bűnnek gyanújától a legtávolabb állanak, hanem megegyezésünk formuláját is előveszi, melyben oly világosan vissza van utasítva ama tévelygés, lehet-e ennél az ellenmondásnál szemérmetlenebb, vagy fonákabb dolgot elképzelni? Arra sincs szükségünk, hogy ügyünk védelmét egyebünnen szerezzük, mivel kevéssel később ő maga idézi szavainkat, amelyekben nyilván valljuk, hogy a szent vacsorában a hívekkel Krisztus teste valóban közöltetik. Hát ahol a valódi közöltetést állítják, ott a puszta és üres jegyen kívül semmi sem marad? Nincs a számára hátra más, mint a sovány szőrszálhasogatás nyomorult menedéke: hogy ti. mi a lelki evésről beszélünk. Vajon tehát ő testit akarna? De nem gondolja, hogy mi a valóságos testre gondolunk. Mintha bizony mi is úgy, mint ő és a hozzá hasonlók, valami képzelt dolgot gondolnánk a test helyett. Mi azonban tudván, hogy Krisztus teste egyetlen, amely egyszer az Istennel való megengesztelődésünk áldozatául bemutattatott, azt állítjuk, hogy az úrvacsorában maga ez a test ajánltatik fel nekünk, mivel Krisztusnak, hogy a megszerzett üdvösség kegyelmét velünk közölje, előbb a mienkké kell lennie, és hogy Krisztus teste ránk nézve éltető, mivel a lelki életet belőle merítjük. Mi ugyanis ezeket a szavakat világosan használtuk megegyezésünk összefoglalásában s mikor ő ennek egyes részeit idézi, ezt a főcikket gonoszul és álnokul elhallgatja. Hát mikor előre kijelentette, hogy ő szóról-szóra idézi majd azt, amit mi közrebocsátottunk, micsoda jogon vett magának szabadságot arra, hogy az összefüggő tagokat szétszakítsa azért, hogy a teljes és egész szövegében alkalmas hitvallás az olvasó szeme elé ne kerüljön? Mert hát nem szokása-e a dühös kutyának, hogy minden útjába eső követ megmarjon? Ámde egyebütt és pedig kevéssel később a jegyek valósága felől, amelyről azt hazudja, hogy mi tagadjuk, világos bizonyságokat idéz tőlünk. És itt ez a ködterjegetésre vetemedett ember azzal a ravaszsággal vádol meg bennünket, hogy mi, mikor a lelki evésről terjedelmesen tárgyalunk, az egyszerű embereket félrevezetjük. Mintha bizony Krisztust valaki akként ehetné, hogy a hit erejével magába ne zárja őt, aki ott marad, és hogy testével össze ne forrjon, s hogy benne ne éljen; ami ismét nem történhetik anélkül, hogy maga Krisztus, mivel egyszer áldozatul adta magát érettünk, ne nyújtsa Önmagát nekünk, hogy Őt élvezzük. S ebből az következik, hogy teste is éltető. Miután ily szép előbeszédet tartott annak a tévedésnek neméről, amelyet támad, a vélekedések eltérő voltából iparkodik ránk gyűlölséget hárítani. Az eretnekek sajátsága az – úgymond, – hogy egymástól különböznek. Ha elismerem is, hogy így van, azt kérdezem, hogy mit tartozik ez ránk? Azt feleli, hogy mivel némelyek szerint a kenyér a testet jelenti, mások szerint: jelkép, mások szerint: jegy, mások szerint: alakzat, mások szerint: emlékeztető, mások szerint: megjelenítés, mások szerint: a közösség bizonysága, vagy megpecsételese; masok szerint: az érettünk adott testnek emlékezete, mások szerint:
bizonyítvány, amely a lelki kegyelmet ábrázolja; megint mások szerint: a testben való közösség. Ki ne gondolná, hogy ő a saját állítását tagadja? Hiszen a mi megegyezésünket nem is lehetett volna jobban dicsérni, mint ilyen valósággal egyértelmű szólásformákkal. És hogy a szavak egyszerű leírása esetleg homályosabb ne legyen, ez az ötletes ember táblázatban tüntette fel ezt az ellenmondást. Azután mikor látja, hogy a szavak tekintetében Máté jobban eltér Páltól és Márk Lukácstól, akik közül egyik fél a poharat a testámentum vérének, a másik testámentumnak mondja a vér által, hogy ezt a csomót megoldja, azt hozza fel, hogy mi nem csupán a szavakban, hanem az értelemben is eltérünk egymástól. Hogyan? Hát a jegy, jelzés, alakzat, jelkép, megjelenítés ellentétes értelmet eredményeznek? Hiszen ezek oly szoros összefüggésben állanak, hogy akármelyikból a többi valamennyi létre jön. Íme ezért lövöldöz ez a zavarszerető ember békés és árnyékos nyughelyéről tüzes nyilakat, hogy azok lángba borítsák egész Európát!

De mit felel végtére magáról és elvtársairól? Egyszer azt állítja, hogy Krisztusnak ama szavai, melyek szerint a kenyér az Ő teste, maguktól világosak és nem szorulnak magyarázatra, kevéssel később pedig nem tagadja, hogy itt szókép (tropus) van alkalmazva. Nekem azonban nincs szükségem arra, hogy keressem, kikkel kerül ellentétbe ez a tébolyodott, aki maga-magát olyan szépen kiveti a nyeregből. De legalább azt a szóképet nevezze meg, amely, mint mondja, nem gátolja, hogy a kenyér tulajdonképpen test legyen. Bizonyára akárminő szókép lesz is, a betűtől el fog az hajolni. És ezzel aztán meg is van fogva. Mert, mikor vélekedését előadva sok olyan embertől különbözik, akiket eretnekeknek nevez, ebből az következik, hogy ő is egy az eretnekek közül, ha csak esetleg ki nem mutatja, hogy az ő tropusát, még pedig anonim tropusát, közmegegyezés szentelte meg, hogy egyedül legyen mentes a "kedvezőtlen" jelzőtől. Ezt azonban óvatosan elhallgatta, hogy ismeretlen dologról ne kelljen ítéletet mondania. Tegyük még hozzá, miszerint egyebütt azt vallja, hogy közülünk némelyek szóval ugyanazt mondják, amit az igaz hitben a becsületes emberek, de nem gondolják ugyanazt. Hol található tehát most már a szavaknak ama különbözősége, amely egymaga eretnekekké teszi még azokat is, kik a többiektől azért térnek el, hogy tévelygéseket ne helyeseljenek? Mindenesetre szégyenletes dolog, hogy az a hév, amely ifjúban sem volna tűrhető, annyira nem enyhült meg a kortól, hogy egy éltes férfiú még a gyermekek előtt is nevetség tárgyává teszi magát. Mindamellett nem tagadom, hogy ő tovább különböző olyan véleményeket gyűjt össze, amelyek bár jól összeegyeznek, mégis az ellenmondásnak látszatát jobban magukon hordozzák. Úgyde először, ha bárki is valamit felületesen mondott, azt ő ármányosan megragadja, mintha teljes meghatározás volna. Azután mivel minden egyes embernek megvan a maga beszédmódja s kell is, hogy ebben szabadsága legyen, igaztalanul, hogy ne mondjam, zsarnoki módon, írja mindenki elé, hogy nem csak arra van szükség, hogy ugyanazt mondjuk, hanem arra is, hogy ugyanazon a módon. Valaki azt mondotta, hogy itt a misztikus test jeleztetik. Nemde ugyanezt mondta Augustinus? Sőt nem ugyanezt mondja-é Pál, mikor azt tanítja, hogy mi mindnyájan egy kenyér vagyunk? Egy másik azt mondotta, hogy az úrvacsora váltságunk megszerzésének ünnepélyes emléke. Persze, ahogyan ugyancsak Páltól és minden hívek közös tanítójától, az Isten Fiától halljuk, hogy az úrvacsora célja az, hogy abban az Ő halálának ünnepélyes hirdetése legyen. Ezért ugyan nem kellett volna tragédiát csinálnia senkinek, ha csak valami tragikus Oresztésznek nem. Éppenséggel nem menthető az Isten és ember közötti szent megengesztelődés szolgája, hírnöke és tolmácsa, mikor a zavarcsináláshoz való okot ebből meríti. Továbbá, ha elismerjük is, hogy valamikor csakugyan voltak egyenetlenségek azért, mert a dolog kezdettől fogva nem volt azonnal világosan megmagyarázható, vajon kegyes, vagy emberies dolog volt-é a sebet, amely már behegedt, újra felszakítani?

Hogy a kegyes olvasókat valami különbözőség meg ne zavarja, íme felhozzuk a mi megegyezésünket. Ez a jó rajongó látja, hogy mindazok, akiket sákramentáriusoknak nevez, ugyanazt gondolják és mondják. S ha még életben volnának Krisztusnak ama jó és kiváló szolgái: Zwingli és Oecolampadius, bizonyosan azok sem változtatnának egy szót sem ebben a véleményben. Mert ama boldog emlékezetű férfiú, Bucer Márton is, miután elolvasta, hozzám írott levelében kegyességéhez képest az egész egyháznak szerencsét kívánt; akire ez a jó bíró, vagy vizsgáló rosszindulatú kajánságához képest, hogy mennyire irigykedik, ócsárlása eléggé bizonyítja. Én azonban, nem hogy az ő rágalmát hasonlóval viszonozzam, hanem hogy az ő becsmérlését igazmondással toroljam vissza, a következő ellenvetéseket teszem. Az ördögnek tulajdonsága a rágalmazás; innen vette a nevét is. Ugyancsak az ötulajdonsaga a világosságot homályba bontani. Végtére ugyancsak az ördögnek a tulajdonsága, hogy, mivel az egyenetlenségeknek atyja, a békét megzavarja és a hit egységét megszaggassa. Mivel ama bírálónkban mind e dolgok nyilván láthatók, szükségtelen mondanom, mivel mindenki előtt világos, hogy minek kell őt tartanunk. Egyébként mivel nem kisebb buzgalommal illik munkálódnunk úgy az igazság ügyének védelmezésén, mint a békességnek ápolásán, amelyek közül mind a kettőt megdönteni törekszik a sátán, azt tartottam, derék és tiszteletreméltó atyámfiai, hogy ebben a dologban valamit meg kell kísérelni; hátha szelídülnének azok, akik eddig durvábbak voltak, vagy legalább, hogy az efféle háborodott fők fékentartására a kegyes, komoly és megfontolt tanítők fel legyenek szerelve. És az látszott előttem a legjobb eljárásnak, hogy mivel egyrészt némelyek gáncsainak van kitéve előbbi iratunknak túlságos rövidsége, másrészt azokat a kételkedéseket sem szaggathatja ki, amelyek sok ember lelkében mélyebben rögződtek, nehogy valami aggály maradjon fenn, valamivel teljesebben kifejtsem nézetemet, hogy ugyanaz a hitvallás a terjedelmesebb előadás folytán világosabb legyen.

Ez az ember, akit már érdemén felül emlegetünk, azt hányja szemünkre, hogy nálunk a vélekedéseknek oly zavaros káosza van, hogy senki a másikat meg nem érti. Ámde én abban a meggyőződésben vagyok, hogy mindannyiotok felfogását úgy ismerem, hogy véleményem szerint itt semmi mást nem állítottam, mint amit közületek minden egyes megírt volna. Mert nem követelem magamnak azt a szerepet, hogy nektek törvényt diktáljak, vagy előttetek járjak, hanem készségemet azzal a kikötéssel bocsátom rendelkezéstekre, hogy a ti döntéstekre legyen bízva annak megállapítása, hogy vajon mi hasznos. S ebbe annál nagyobb bizalommal kezdtem, mivel egyfelől magam tapasztaltam azelőtt, másfelől világos bizonyítékkal ti tanúsítottátok, hogy a hasonló munkát, amelyet én szabadon, kegyes szorgalomból vállaltam magamra, ti helyeslitek. Isten veletek! Jó és mindig tisztelendő Atyafiak! Az Úr segítsen meg titeket, kormányozzon az ő Lelkével és áldja meg munkáitokat. Tisztelettel üdvözölnek benneteket kartársaim.
Genève, 1554 november hó 28-án.

Következnek a "Megegyezés" cikkelyei:

I. Az egyháznak egész lelki kormányzata Krisztushoz vezet minket.
Mivel Krisztus a törvénynek vége és az ő megismerése az evangéliumnak teljes egészét magában foglalja, kétségtelen, hogy az egyháznak egész lelki kormányzata arra irányul, hogy minket Krisztushoz vezéreljen; aminthogy egyedül őáltala lehet eljutni Istenhez, ki a boldog életnek végső célja. Ennélfogva mindaz, aki ettől a legcsekélyebb mértékben is elhajol, sohasem fog Istennek semmiféle rendeléseiről sem helyesen és illendően beszélni.

II. A sákramentumok igazi megismerése Krisztus megismeréséből.
Mivel pedig a sákramentumok az evangéliumok függelékei, azért csupán az fog egyrészt illendően, másrészt hasznosan beszélni ezek természetéről, erejéről, rendeltetéséről és hasznáról, aki Krisztusból indul ki. Éspedig nemcsak úgy, hogy Krisztus nevét futólag érintse, hanem hogy igazán tisztában legyen azzal, vajon mi célra adta Őt nekünk az Atya és hogy micsoda javakat hozott számunkra.

III. Milyen a Krisztus megismerése?
Azt kell tehát tartanunk, hogy Krisztus, bár Ő az Istennek örökkévaló Fia s az Atyával ugyanazon lényegű és dicsőségű, felöltötte testünket, hogy a fiúváfogadás joga alapján közölje velünk azt, ami természettől fogva sajátja volt, nevezetesen, hogy Isten fiai legyünk. S ez akkor történik, mikor a hit által beoltatván Krisztus testébe – mégpedig a Szentlélek erejével – először igazaknak ítéltetünk az igazság ingyen való tulajdonítása által, azután újjászületünk új életre, hogy a mennyei Atya képére formáltatva megtagadjuk óemberünket.

IV. Krisztus pap. Krisztus király.
Ennélfogva Krisztus az Ő testében ránk nézve papnak tekintendő, aki halálának egyetlen áldozatával bűneinket kiengesztelte, aki engedelmességével minden vétkünket eltörölte, aki számunkra tökéletes igazságot szerzett, aki most közbenjár értünk, hogy előttünk az Istenhez vezető út nyitva legyen. Úgy kell Őt tekintenünk, mint engesztelő áldozatot, amelynek következtében Isten a világ iránt megengesztelődött. Úgy kell Őt tekintenünk, mint testvért, ki minket Ádám nyomorult fiaiból Istennek boldog gyermekeivé tett. Úgy kell őt tekintenünk, mint helyreállítót, aki az Ő lelkének erejével megjavítja bennünk mindazt, ami bűnös, hogy szűnjünk meg élni a világnak és testnek és maga az Isten éljen bennünk. Úgy kell Őt tekintenünk, mint királyt, aki mindenféle jóval gazdagít minket, aki minket erejével kormányoz és védelnez, aki minket lelki fegyverekkel szerel fel, hogy az ördöggel és világgal szemben győzhetetlenül megálljunk, aki minket minden ártalomtól megszabadít, aki minket ajkának kormánypálcájával kormányoz és igazgat. Továbbá úgy kell őt tekintenünk, hogy magához, mint igaz Istenhez és az Atyához emeljen fel minket, míg be nem teljesedik az, ami végtére eljövendő, nevezetesen, hogy Isten legyen minden mindenekben.

V. Hogyan közli Krisztus önmagát velünk.
Továbbá, hogy Krisztus ilyennek mutassa magát irántunk és hogy ilynemű hatásokat hozzon létre bennünk, szükséges, hogy vele eggyé legyünk és az Ő testébe egybeforrjunk. Mivel másként nem árasztja életét belénk, csakis úgy, ha ő a mi fejünk, amelyből az egész test összeillesztve és egybekötve minden segítő kapcsolat által, működéséhez képest mindegyik tag arányában műveli a test növekedését.

VI. A lelki közösségre lépés. A sákramentumok intézménye.
A lelki közösségre lépés, amelyet mi az Isten Fiával nyerünk, akkor jön létre, mikor lelkével bennünk lakozva az összes híveket részeseivé teszi mindazoknak a javaknak, amelyek benne székelnek. Ennek bizonyítására van rendelve az evangélium prédikálása, amint a sákramentumokkal, nevezetesen a szent keresztséggel és a szent vacsorával való élés is erre ajánltatott.

VII. A sákramentumok célja.
A sákramentumok célja az is, hogy jelei és jelvényei legyenek a keresztyén hitvallásnak, társaságnak, vagy testvériségnek; hogy legyenek ébresztői a hálaadásnak, gyakorlatai a hitnek és kegyes életnek; végtére oly szerződések, amelyek minket erre köteleznek. De minden egyéb cél között a fő az az egy, hogy általuk Isten az ő kegyelmét tanúsítsa, elénkbe adja és megpecsételje. Mert ha bár semmi mást nem jelentenek is, mint azt, ami magában az igében hirdettetik, mindamellett nagy dolog az, hogy szemünk elé mintegy élő képekül adatnak, melyek érzékeinkre mélyebb hatást gyakorolnak, ezeket mintegy magához a valósághoz vezetvén, mikor Krisztus halálát és minden jÓtéteményeit emlékezetünkbe idézik, hogy a hit jobban gyakoroltassék; azután hogy azt, amit Istennek szája eleve hirdetett, pecsétekként erősítik és szentesítik.

VIII. Amit a sákramentumok igazán ábrázolnak, azt az Úr igazán nyújtja. Hálaadás.
Mivel pedig azok a dolgok, melyeket az Úr az ő kegyelmének bizonyságaiul és pecséteiül adott nekünk, igazak, kétségtelenül igazán nyújtja ő maga bensőleg lelke által azt, amit szemünk és egyéb érzékeink előtt a sákramentumok ábrázolnak, azaz, hogy mi birtokunkba vesszük Krisztust, mint minden javak forrását egyrészt avégből, hogy az ő halálának jótéteménye által megengeszteltessünk Istennel és a Szentlélek által újjászülessünk az életnek szentségére, végül, hogy elnyerjük az igazságot és az üdvösséget, s egyúttal avégből is, hogy azokért a jótéteményekért, melyeket hajdan a kereszten szolgáltatott s amelyeket mi hittel elfogadtunk és most is minden nap hittel elfogadunk, most már hálát adjunk.

IX. A jegyeknek és a jelzett dolgoknak megkülönböztetése.
Ez oknál fogva, bár, amint illő is, különbséget teszünk a jegyek és a jelzett dolgok között, mégsem különítjük el a jegyektől az igazságot, sőt elismerjük, hogy mindazok, akik hittel ölelik magukhoz az ott felajánlott ígéreteket, Krisztust lelkileg, lelki ajándékaival együtt veszik s azonfelül azok, akik régtől fogva részeseivé lettek Krisztusnak, eme közösséget folytatják és megújítják.

X. A sákramentumokban leginkább az ígéretekre kell nézni.
A sákramentumokban nem is a puszta jegyekre, hanem inkább a hozzá kötött ígéretre kell tekinteni. Amennyire tehát a benne felajánlott ígéretben hitünk haladást tesz, annyira nyilvánul meg az az erő és hatályosság, amelyről szólunk. Tehát a víz, a kenyér és a bor anyaga Krisztust egyáltalában nem ajánlja nekünk fel, sem az Ő lelki ajándékainak részeseivé nem tesz bennünket, hanem inkább az ígéretre kell nézni, melynek az a feladata, hogy minket a hitnek egyenes útján Krisztushoz vezéreljen, amely hit minket Krisztus részeseivé tesz.

XI. Az elemeken nem kell elálmélkodni.
Ennek folytán megdől azok tévedése, kik elálmélkodnak az elemeken és ezekhez csatolják az üdvösségükben való bizakodásukat, mivel a sákramentumok Krisztustól elválasztva csak haszontalan álarcok, és mindegyikben az a hang csendül fel világosan, hogy nem kell máshoz ragaszkodni, csak Krisztushoz és az üdvösség kegyelmét nem kell egyebütt keresni.

XII. A sákramentumok maguktól mit sem tehetnek.
Továbbá, ha a sákramentumok valami jót közölnek velünk, nem az ő sajátos erejük által történik, még akkor sem, ha az ígéretet is ide foglaljuk, amellyel meg vannak különböztetve. Mert egyedül Isten az, aki a lelke által munkálkodik és, hogy a sákramentumok szolgálatát használja, ezzel sem az erejét nem önti bele ezekbe, sem lelke hathatós munkájából nem von el semmit, hanem tudatlanságunk gyenge felfogásához képest a sákramentumokat, mintegy segédeszközöket úgy alkalmazza, hogy a teljes cselekvő képesség egyedül őnála marad meg.

XIII. Isten segédeszközt használ, de úgy, hagy minden erő az övé.
Ennélfogva amint Pál arra figyelmeztet, hogy sem az, aki plántál, sem az, aki öntöz, semmi, hanem az egy Isten, aki növekedést ad, ügy a sákramentumokról is azt kell mondani, hogy azok semmik, mivel semmit sem használnak, hacsak Isten mindenben hathatóssá nem teszi azokat. Bizonyára segédeszközök ezek, melyekkel Isten, ha akarja, hathatósan munkálkodik, ámde akként, hogy üdvösségünknek egész munkáját neki egymagának kell tulajdonítanunk.

XIV. [Mindent Krisztus visz véghez] Megállapítjuk tehát, hogy egyedül Krisztus az, aki minket belsőleg igazán megkeresztel, aki minket az úrvacsorában a maga részeseivé tesz, röviden, aki beteljesítette azt, amit a sákramentumok ábrázolnak és hogy Ő ezekkel a segédeszközökkel akként él, hogy az egész ható erő az Ő lelkében székel.

XV. Miként erősítenek meg minket a sákramentumok?
Ekként a sákramentumokat néha pecséteknek nevezik s azt mondják róluk, hogy a hitet táplálják, megerősítik és előmozdítják. Mindamellett tulajdonképpen egyedül a Lélek a pecsét s ugyancsak Ő a hitnek kezdeményezője és véghezvivője. Mert a sákramentumoknak mind e tulajdonságai alantasabb helyet foglalnak el, semhogy üdvösségünknek a legcsekélyebb részecskéje is átvitetnék az egyedüli szerzőről a teremtményekre, vagy elemekre.

XVI. Mindenki, aki a sákramentumban részesül, nem részesül egyuttal a valóságban is. Ezeken kívül szorgalmasan tanítjuk, hogy Isten az ő erejét nem nyilvánítja egyformán mindazokban, kik a sákramentumokat veszik, hanem csupán a választottakban. Mert valamint csak azokat világosítja meg a hitre, akiket előre elrendelt az életre, úgy lelkének titkos ereje által azt míveli, hogy az elválasztottak elvegyék azt, amit a sákramentumok ajánlanak.

XVII. A sákramentumok nem közlik a kegyelmet.
E tanítás következtében megdől az álbölcsek ama hazugsága, mely azt tanítja, hogy az új törvény sákramentumai mindazokkal közlik a kegyelmet, kik halálos bűnnel nem vonnak eléjük gátat. (*) Azonkívül ugyanis, hogy a sákramentumokban semmit sem lehet venni, ha csak a hit által nem, azt is meg kell jegyeznünk, hogy Isten kegyelme a legkevésbé sincs úgy hozzájuk csatolva, hogy mindaz, aki a jegynek birtokában van, egyúttal a valóságot is magáévá tegye. Mert a jegyeket az istenteleneknek éppen úgy kiszolgáltatják, mint a választottaknak, a jegyeknek valósága azonban csupán az utóbbiakhoz jut el.

XVIII. Isten ajándékai mindenkinek ajánltatnak, de csupán a hívek veszik azokat.
Bizonyára igaz, hogy Krisztus az ő ajándékaival egyetemben mindenkinek közösen ajánltatik, és hogy az emberek hitetlensége nem ingatja meg Istennek igazságát, sőt a sákramentumok mindig megtartják erejüket, de nem mindenki képes befogadni Krisztust és az Ő ajándékait. Ennélfogva Isten részéről semmi változás nem történik. Ami pedig az embereket illeti, mindegyik hite mértékéhez képest részesül.

XIX. A hívek a sákramentumokkal való élés előtt és azon kívül is közösségre lépnek Krisztussal. Amint azonban a sákramentumokkal való élés semmivel sem használ többet a hitetleneknek, mintha tartózkodnánk attól, sőt ez rájuk nézve csak halálos, úgy az az igazság, mely bennük ki van ábrázolva, a használatukon kívül is bizonyos a hívekre nézve. Ekként mosattak el a keresztség által Pál apostolnak azon bűnei, amelyek már előbb elmosattak. Így ugyancsak a keresztség Kornéliuszra nézve az újjászületés fürdője volt, aki azonban már meg volt ajándékozva Szentlélekkel. Így közli magát velünk a szentvacsorában Krisztus, aki mégis egyrészt már előbb kiosztotta magát közöttünk, másrészt állandóan bennünk marad. Mivel ugyanis az Írás az egyes embereknek azt parancsolja, hogy próbálják meg� ebből az következik, hogy hit kívántatik tőlük, mielőtt a sákramentumhoz járulnának. Ámde a hit nincsen Krisztus nélkül, hanem amennyiben a sákramentumok által megerősödik és növekszik a hit, megerősödnek bennünk Isten ajándékai és így valami módon Krisztus növekszik mi bennünk és mi őbenne.

XX. A kegyelem annyira nincs hozzácsatolva a sákramentumok cselekményéhez, hogy ezeknek az ember néha a cselekmény után veszi hasznát.
Továbbá azt a hasznot, amelyet a sákramentumokből veszünk, a legkevésbé sem kell arra az időre korlátozni, melyben azokat nekünk kiszolgáltatják, mintha a látható jegy, mikor előhozzák, ugyanabban a pillanatban magával is vonná az Isten kegyelmét. Mert azokat, akiket kora csecsemőkorukban kereszteltek meg, gyermekkorukban, vagy ifjúságuk kezdetén, néha meg éppen vénségükben szüli újjá az Úr. Így a keresztség hasznos volta nyitva áll az élet egész lefolyására, mivel az az ígéret, amely benne foglaltatik, állandóan érvényben van. És megtörténhetik néha, hogy az úrvacsora haszna, amely éppen a vele való élésnél meggondolatlanságunk, vagy lomhaságunk miatt keveset használ, gyümölcsét csak később hozza meg.

XXI. Nem kell helyi jelenlétet képzelni.
De különösképpen meg kell szüntetni minden olyan képzelődést, mely a helyi jelenlétre vonatkozik. Mert bár a jegyek itt vannak a világon, szemmel láthatók és kézzel tapinthatók, azért Krisztust, mint embert, nem szabad egyebütt keresni, mint a mennyben, és másként sem szabad keresni, mint értelemmel és a hitnek okosságával. S ez oknál fogva helytelen és istentelen babona az, ha valaki Őt e világ elemeibe zárja be.

XXII. Az Úrvacsora emez igéinek magyarázata: "Ez az én testem". Ezért azokat, kik az Úrvacsorának ünnepélyes szavaiban: "Ez az én testem, ez az én vérem", – mint mondják – pontosan a betű szerinti értelmet keresik, mint rossz magyarázókat visszautasítjuk. Mert minden ellenmondáson felül állónak tartjuk, hogy e szavakat képlegesen kell vennünk, hogy ti. a kenyér és a bor annak mondatik, amit jelez. S annak sem szabad új és szokatlan dolognak látszania, hogy a jelzett dolog neve metonímia által át van vive a jegyre, mivel a Szentírásban ilyesféle kifejezések gyakran előfordulnak, és mi, mikor így beszélünk, semmi olyan dolgot nem hozunk fel, amely az egyház legrégibb és legelfogadottabb íróinál feltalálható ne volna.

XXIII. Krisztus testének evéséről.
Hogy pedig Krisztus testének ételével és vérének italával, melyek itt ábrázoltatnak, lelkünket a hit által lelkének erejével táplálja, ezt nem oly módon kell venni, mintha állagának valaminő vegyülése, vagy átárasztása történnék, hanem, hogy az ő testéből, amely egyszer áldozatul bemutattatott, és véréből, amely engesztelésül kiontatotl, életet merítünk. XXIV. Az átlényegülés és egyéb balgaságok ellen.
Ilyen módon nemcsak a pápistáknak az átlényegülésre vonatkozó hazugsága cáfoltatik meg, hanem mindazok a durva koholmányok, silány elménckedések is, melyek vagy az ő mennyei dicsőségéből vonnak le, vagy emberi természetével kevésbé egyeztethetők össze. Mert mi azt sem tartjuk kevésbé képtelen dolognak, hogy Krisztust a kenyérbe helyezzük, vagy a kenyérrel összekössük, minthogy a kenyér átlényegülés folytán az ő testévé változik át.

XXV. Krisztus teste a mennyben van, mint térben.
És hogy semmi kétértelmüség ne maradjon fenn, mikor azt mondjuk, hogy Krisztust a mennyben kell keresni, e beszédmód térbeli távolságot fejez ki előttünk. Mert bár bölcsészileg szólva az egeken felül nincs hely, mégis mivel Krisztus teste, amint az emberi test természete és állapota magával hozza, határolt és az égben foglaltatik mint térben, szükséges, hogy akkora térbeli távolságban legyen tőlünk, mint amennyire az ég van a földtől.

XXVI. Krisztust nem kell imádni kenyérben, vagy a sákramentumban.
Hogyha Krisztust képzeletünk által nem szabad a kenyérhez és a borhoz hozzákötni, akkor még sokkal kevésbé szabad Őt a kenyérben imádni. Mert ámbár a kenyér annak a közösségnek jelképÉül és zálogául nyújtatik nekünk, amelyben mi Krisztussal állunk, mégis mivel jel és nem maga a valóság, sem pedig a valóságot magába zárva, vagy hozzákötve nem hordozza, bálványt csinálnak belőle azok, akik elméjüket azzal a szándékkal fordítják feléje, hogy Krisztust imádják.