Könyvének záradékát Westphal bizonyos fecsegésekből toldotta össze, amelyekkel gonosz gyanút próbált támasztani, hogy megrontsa a hitelét olyan kijelentéseknek, amelyek helyesen mondattak. E dolgokat ugyan kezdetben nem meri nyíltan gáncsolni, hanem azt hangoztatja, hogy ő az egyház vizsgálatára hivatkozik, de aztán mégis összeszedi vakmerőségét és kárhoztatja azokat. Bizonyára az is valami, hogy én az ő vallomása szerint a sákramentumokkal szemben több tiszteletet tanúsítok és azoknak erejéről, hasznáról és méltóságáról nagyobb tisztelettel beszélek, mint sok más ember. S ha így áll a dolog, akkor ettől az én mérsékletemtől miért nem enyhült ő meg? Mert úgy látszik, hogy e körülmény oly kevéssé használt az ő támadásának enyhítésére, hogy inkább éppen ez okból hevült fel. Ha ez az én tanításom, amelyről kijelenti, hogy mérsékelt, teljességgel nem enyhíthette meg zordonságát, sőt durvaságát sem tehette szelídebbé, mi az oka annak, hogy engem oly erőszakosan támad? Mert, ámbár engem a többiek tömegébe vegyítve nem választ egyetlen ellenfeléül, a mi Megegyezés-ünkből mégis több keserűséget merít, mint a többieknek bármely iratából.
De térjünk át az ő bírálataira. Velem együtt elismeri, hogy a sákramentumok azért rendeltettek, hogy minket a Krisztussal való egyességre vezessenek, s oly segédeszközök azok, amelyekkel beoltatunk a Krisztus testébe, vagy ha már beoltattunk, vele még jobban összeforrunk. Azt kérdezi, hogy a hívektől származott gyermekekről miért tanítom, hogy szentek és tagjai az egyháznak, mielőtt megkereszteltetnének. Erre azt válaszolom: azért, hogy jobban összeforrjanak a Krisztus közösségébe. Azt gondolja, hogy valami elmésen vitatkozik, ha azt mondja, hogy a keresztség előtt az egyházba nem oltattak be, ha a keresztség által oltatnak be. Én pedig azt, amit ellenem felhoz, könnyen visszafordítom őellene. Mert, ha én helyesen tanítottam, hogy a sákramentumok arra valók, hogy akik már a Krisztus testébe beoltattak, vele még jobban összeforrjanak, vajon mi akadálya van annak, hogy ezt a keresztségre vonatkoztattam? Mindamellett nem ragaszkodom túlságosan ehhez a válaszhoz. Elismerem, hogy a keresztség tulajdonképpeni tiszte az, hogy minket a Krisztus testébe beoltson, de nem azért, mintha attól teljességgel idegeneknek kellene lenniök azoknak, akik megkereszteltetnek, hanem mivel az Isten bizonyságot tesz arról, hogy akkor bocsátja őket magához. Ismeretes Augustinusnak azon mondása, hogy Krisztusnak sok juha van az egyházon kívül, míg viszont azon belül sok farkas lakik, nevezetesen mivel mielőtt hittel megismerik az Istent azok, kiket a fiúvá fogadás lelkével magához hívogat, már ismeretesek voltak az Isten előtt. Ennélfogva, ámbár az Isten elismeri, hogy már az egyházban vannak azok, kik azon kívül állóknak látszanak, és ami őket illeti, valósággal azok is, méltán mondjuk, hogy beoltja az ő egyházába, mikor megvilágosítja őket a hitre; mely rájuk nézve az első lépés az örök élet reménysége felé. Megvallom, hogy a kérdés csomója még nincs megoldva. Itt csupán érintettem ezeket a fő elveket, hogy Westphal értse meg belőlük, hogy nincs abban semmi képtelenség, ha azt mondjuk, hogy az egyházba beoltatnak azok, akik már előbb tagjai voltak annak. Mielőtt a csecsemőkre nézve válaszolnék, szeretném, ha előadná, hogy mint vélekedik arról a négyezer emberről, kiket Péter az első prédikációjával nyert meg a Krisztusnak, valamint Kornéliuszról és a hasonlókról. Ha tagadja, hogy az egyház tagjai voltak a keresztség előtt, akkor szerinte a bűnbánatnak és a hitnek semminő hatása sem lesz. Ha nem tartoznak az egyház testéhez azok, kiket Isten az ő igéjével újjászült, kiket az ő képére és hasonlatosságára újjáteremtett, kiket a hit mennyei világosságára méltatott, kiket gazdaggá tett lelkének ajándékaival, akkor az Isten fiait micsoda jelekből kell megkülönböztetni a többi világtól? Mi van tehát más hátra, minthogy Westphal elismerje, miszerint valamely részben, vagy – amint ők mondják – bizonyos tekintetben már az egyház tagjai voltak azok, kik annak társaságába, csak azután vétettek fel a keresztség által. Így mosattak el Pál bűnei a keresztségben, melyekre a bocsánatot már előbb elnyerte hit által. Mi sem tiltja, hogy ezt átvigyük a gyermekekre, akiknek állapota teljesen hasonló. Mert vagy haszontalan az Istennel kötött szövetség, amellyel őket gyermekeivé fogadja, és hiábavaló az ígéret, vagy éppenséggel nem kívülállók azok, akikről Isten azt hirdeti, hogy az ő nyájához tartoznak. Isten az ő fiainak nevezi azokat, kiknek az üdvösség öröksége megígértetett szülőik személyében. Mily jogon lesz tehát nekik atyjuk, ha semmiképpen sem tartoznak az egyházhoz? Mindamellett semmi akadálya sincs annak, hogy ezt a kegyelmet megpecsételvén újból megerősítse azt, amit már előbb adott. Csodálatos dolog azonban, hogy Westphal ezt a jogot megtagadja a csecsemőktől, amely nélkül helytelenül bocsátaná őket a keresztségre. Megvallom, hogy ámbár a keresztség által leszünk az egyház tagjaivá, mégis tagadom, hogy helyesen részesülhetnének a keresztségben azok, kik nem tartoznak az egyház testéhez.

Nem is szokásunk nekünk az, hogy a sákramentumokat válogatás nélkül akárkinek is osztogassuk, hanem Isten parancsa szerint kell végrehajtani azok osztogatását. Neked, Westphal, ki engedte meg, hogy az örökélet zálogát, az igazságnak és megújhodásnak jelképét, megátkozott és gonosz emberrel közöld? Ha valami anabaptista vitatkoznék veled, azt gondolom, nem jönne segítségedre más védekezés, mint az, hogy a keresztséget joggal szolgáltatjuk ki azoknak, kiket az Isten gyermekeivé fogadott, mielőtt megszülettek volna, és akikről azt ígérte, hogy ő nekik atyjuk lesz. Mert ha Isten az atyákról a fiakra nem származtatná át kegyelmét, akkor az újszülött gyermekeknek az egyházba való felvétele tisztára meggyalázása volna a keresztségnek. Ha Isten ígérete a törvény alatt azt művelte, hogy a szent gyökérből szent ágak származzanak, akkor az evangélium alatt az Isten kegyelmét fogod-é korlátozni, vagy hatását kisebbíted-é meg a fiúváfogadás bizonyságával, mellyel Isten a gyermekeket felékesíti?

A törvény azt rendelte, hogy a csecsemőket a nyolcadik napon körül kell metélni. Azt kérdezem, vajon törvényes volt-é ez az Isten egyházába való beoltás? S vajon ki merné ezt tagadni? Ámde a Szentírás kijelenti, hogy anyjuk méhétől fogva szentek voltak, amennyiben szent nemzetségből származtak, azaz azon ok folytán, amiért Pál azt tanítja, hogy manapság a híveknek gyermekei szentek (1Kor 7,14). Westphal pedig éppen úgy okoskodik, mintha Istennek nem volna szabad az övéinek üdvösségét fokonként végrehajtani. Én pedig azt mondom, hogy valami módon azok oltatnak be az egyházba, akik más tekintetben már előbb be voltak oltva. Mert az Isten ígérete nem olyan értéktelen, hogy elég ne volna azok üdvösségére, akikről azt hirdeti, hogy az ő fiai és örökösei. Azt állítom, hogy ezzel a bizalommal helyesen viszik a keresztségre azokat, akiket Isten már megszentelt magának. Itt még nincs szó a titkos elválasztásról, hanem az ige által nyilvánosságra hozott fiúváfogadásról, mely a még meg nem született gyermekeket megszenteli. Mivel azonban a keresztség ünnepélyes elismerés, amely által Isten az ő gyermekeit az élet birtokába vezeti, az ígéretnek igaz és hathatós megpecsételése, a Krisztussal való szent összeköttetésnek záloga, azért méltán mondják, hogy a keresztség az egyházba való bemenetel és felvétel. És mivel a Szentlélek eszközei nem élettelenek, azért az Isten valóban végrehajtja és nyújtja a keresztség által azt, amit kiábrázol.

Ha Westphal ezt a szabályt nem fogadja el, akkor az apostolok balgán és oktalanul vártak, míg az Isten fiaivá lesznek azok, kiket azután akartak elfogadni a keresztségre. Az ő hittétele szerint ugyanis illendő lett volna a keresztséget tenni előbbre, hogy a keresztség feleslegessé ne váljék, ha az egyház csak szenteket fogad kebelébe. Ha csak esetleg ugyanazzal a méltányossággal, mellyel a Krisztus kegyes száműzöttjei előtt bezárta a vendégszeretet ajtaját, a mennyeknek országából is ki nem küszöböli azokat, kik az Isten lelke által újjászülettek. Kornéliusz az övéivel együtt még mielőtt megkeresztelkedett, megajándékoztatott a Szentlélekkel, fel volt ékesítve a szentek ismertető jegyeivel, s ezért méltán foglalt helyet az Isten fiai között. A keresztséget, amely ezután következett, Westphal szükségképen fonákul alkalmazottnak állítja, ha nem akarja azt másoknak megengedni, csak az egyházon kívül valóknak. Mindamellett haszontalan fecsegés azt állítani, hogy én kétértelmű kifejezéssel játszom, mintha az a befogadás, mely a keresztség által történik, semmi más nem volna, mint az emberek előtt való külső kijelentés, mivel én nyilván azt állítom, hogy nekünk a keresztségben az Istennel van dolgunk, aki nemcsak az ő atyai szeretetének tanúsításával köti le nekünk az Ő ígéretét, hogy üdvösségünkről teljességgel meg legyünk győződve, hanem az ő erejével belsőleg is szentesíti azt, amit szolgájának keze által kiábrázol.

És így meg van cáfolva az a másik rágalom is, melyben azt mondja, hogy közülünk némelyek, mikor azt tanítják, hogy a csecsemők, akiket Isten örök időknek előtte fogadott fiaivá, láthatólag csak azután oltatnak be a Krisztus testébe, képtelenséget állítanak, amely ellenkezik Krisztusnak eme szavaival: "Aki hiszen és megkeresztelkedik, az idvezül" (Márk 16,6); ugyancsak: "Ha valaki nem születik víztől és Lélektől stb." (Ján 3,5). Azt gondolom, hogy senkinek sem volt szándéka a kegyelem szentesítését elszakítani a keresztségtől, hogy érvényes legyen a szövetség, amelyet Isten az Ő igéjével szerzett. Itt azonban átlátják az olvasók, mily semmis őelőtte az az erkölcsi kötelezettség, hogy a Szentírást tisztátalan kézzel be ne szennyezze. A kérdés közöttünk a csecsemők körül forog. Ő azt állítja, hogy ezek a keresztség által lesznek Krisztus tagjaivá és az élet örököseivé. S micsoda bizonysággal erősíti meg ezt a nézetet? Persze olyannal, mely az üdvösség reménységét a csecsemők előtt elvágja, ha nem volna bizonyos, hogy a fenti szavak csupán a felserdültekre érthetők, kik koruknál fogva már alkalmasak arra, hogy higgyenek. Mikor némely fanatikus ember a gyermekkeresztség ellen támad, nem minden mutatós külső szín nélkül okoskodik úgy, hogy ha a keresztséget nem előzi meg a hit, akkor felforgattatik a Krisztus által megállapított rend. Ezeknek a tévelygését alaposan megcáfolja az a körülmény, hogy Krisztus az említett helyen kifejezetten az evangélium prédikálásával foglalkozik, amely csupán felnőtt emberekhez intéztetik. Westphal előront és ebből a szentírási helyből, mint olajat a kőből, azt süti ki, hogy a keresztségből a csecsemőkre üdvösség származik. A másik helyet, ha bölcsebben fontolóra veszi, nem fogja többé helytelenül a keresztségre vonatkoztatni.

Majd ismét azt kérdezi, hogy ha a sákramentumok oly eszközök, melyek által Isten hathatósan cselekszik és az ő kegyelmét számunkra megbizonyítja és megpecsételi, akkor miért tagadjuk, hogy az ember a keresztség fürdője által újjászületik. Mintha nem ő maga koholná, hogy mi ezt tagadjuk. Én azonban, mivel világosan azt állítottam, hogy a keresztség által az emberek éppúgy újjászületnek, mint az ige által, úgy gondolom, hogy ez ember szemérmetlenségének idejekorán útját állottam úgy, hogy az ő tátott szájával legfeljebb a maga árnyékát gáncsolhatja. Hogy pedig velem azért pörlekedik, mert én úgy őt, mint a társait vaksággal vádoltam, mivel az üdvösségben való bizakodást helytelenül kötik hozzá a sákramentumokhoz, és azt, ami az egy Isten tulajdona, a sákramentumokra viszik át, ebben vagy valami csodás civódási szenvedély űzi, hajtja, vagy mert hát egyszer elhatározta, hogy ami babona csak van a világon, azt mind csak az ő szennycsatornájába árasztja. Tudjuk, hogy a sákramentumokról milyen durva tévelygések uralkodnak a pápaságban, hogy mindenkinek elméje csaknem el van bűvölve a bűvészies [mágikus] szemfényvesztésektől, s ezért Krisztust mellőzve az elemekhez kötik az üdvösségben való bizakodásukat. Tudjuk, hogy a sákramentumokat nemcsak nem a maguk céljára használják, hanem inkább a kegyelem okát is ezekre viszik át. Westphal semmi ilyest nem enged érintenem anélkül, hogy a maga sérelméről ne kiabálna. Mintha bizony az ő kedvéért fenn kellene tartani azt a sok undok utálatosságot, amelynek eltisztítására neki is teljes erejéből illenék törekednie, ha az igazi kegyességnek egy szikrája is élne lelkében. De amint látom, valami hihetetlen megátalkodottság fogta el ezt az embert, úgy, hogy hajlandóbb elsüllyedni még a pápaságnak legmélyebb örvényeibe is, mint hozzánk közeledni. Tagadja, hogy ő az üdvösség bármely részét is átvinné a teremtményekre, mivel az Isten jelenlétéről van szó, aki eszközök által műveli azokat a dolgokat, melyeket ő maga rendelt. Ezt elismerem. Amiket azután folytatólag fűz a szavaihoz, mivel csaknem szóról-szóra tőlünk van kölcsönözve, miért utasítanám vissza? Sőt inkább köszönettel tartozom neki, amiért mondásaimat helyesli és aláírja mindaddig, míg a maga lelkületéhez képest ismét vissza nem esik a rágalmazásba. Nem tudom ugyanis, micsoda alapelvekből azt következteti, hogy én a keresztség hatását, nem lévén vele egészen tisztában, részben megszüntetem, részben kétségessé teszem. De miért szüntetem meg? Azért – válaszolja –� mert én tagadom, hogy azt a hasznot, mely a sákramentumokból nyerhető, arra az időre kellene korlátozni, melyben azokat kiszolgáltatják. S mit mond ő erre? Velem együtt azt vallja ő is, hogy a keresztség ereje kiterjed az egész életre, s mégis némely csecsemők, kik a szent forrásban megmosattak, életkoruknak egy bizonyos idején át semmi gyümölcsöt sem mutatnak. De ismét azt a kifogást teszi, hogy ezek keresztsége azért nem volt haszontalan és eredmény nélkül való. S azt gondolja, hogy ezekkel a szavakkal megoldotta a csomót. Engem bizonyára felszabadít, csakhogy kevéssel később hozzáteszi, hogy a keresztségben valóban újjászületnek és megszenteltetnek azok, akik később a megfelelő tanítás hiányában visszaesnek a bűn szennyébe. S ezekkel a szavakkal valami durvább nézetet támaszt, sem hogy az Isten rendelése azt elszenvedhetné.

Mert azt kérdezem, hogy vajon Simon mágus megszenteltetett-é valóban ugyanabban a pillanatban, amelyben a vízzel megmosattatott? Valószínű ugyanis, hogy az a képmutatás, amelyért Péter olyan szigorúan megfeddette, sohasem volt kiirtva az ő lelkéből. S ebből az következik, hogy a keresztség hatása nem nyilatkozott azonnal. Hogyha Péter buzdítására magába szállt volna, vajon a régi állapotba való visszahelyezkedés jogánál fogva nem tért volna-é vissza a keresztség kegyelméhez? És mily sokan járulnak minden nap a szent asztalhoz, kiket a nemtörődömség és langymelegség megfoszt attól, hogy a szent vacsora gyümölcsét a jelenben élvezzék, kik azután mégis magukhoz térve érezni kezdik annak hasznát? Ki merné azt mondani, hogy a Krisztusban senki sem részes, csak az, aki magában az úrvacsora végrehajtásában veszi őt? Westphal ama kifogásának, hogy ti. ez az egész nem gátolja azt, hogy a sákramentumok akkor használjanak, mikor kiosztatnak, könnyű a megoldása: használnak, mint a mag, amikor a földbe elvetik, amely ugyan nem bocsát gyökeret és nem csírázik abban a pillanatban, amelyben elvetették, mindamellett nem haszontalan, mivel, ha ily módon el nem vetnék, idők jártával nem bocsátana csírát. A keresztség végtére is hatékony, ámbár a hatását nem éppen abban a percben mutatja ki, amelyben végrehajtják. Westphal azt veti ellen, hogy a keresztség erejét nem kell hosszú esztendőkre kitolni, mintha Isten nem szülné a csecsemőket menten újjá, mihelyt megkereszteltetnek. Hogy ezt elfogadjuk, be kell bizonyítania, hogy mindig újjászületnek. Mert amint nem állapítok meg egyetemes szabályt, úgy nyilvánvaló az a kifogás is, melyet felhozok, hogy ti. a keresztségnek, vagy az úrvacsorának ereje ne köttessék valamely időszakhoz. Az Isten valahányszor jónak látja, betölti és jelenvaló hatással jelenti meg azt, amit a keresztségben kiábrázol. Ámde itt nem kell koholni semmi kényszerűséget, hogy az ő kegyelme néha meg ne előzze, néha ne kövesse a jeggyel való élést, amelynek osztogatását a szerző mégis akként mérsékli, hogy a szent jelképtől nem választja el az ő Lelkének erejét. Azután könnyű megmutatni, hogy Augustinus mondását mily helytelenül csavarják el ide. Augustinus a manicheusok ellen azt állítja, hogy nem magában az újjászületés kezdetében kell keresni a tökéletességet, mivel a szent fürdő által megkezdett megújhodás az idők jártával tökéletesedik, némelyekben gyorsabban, másokban lassabban. Mit hozhat ki ebből bárki is, ha nem azt, hogy a mi üdvösségünk végrehajtásának az a rendes módja az Isten előtt, hogy azt a keresztséggel kezdi és az élet egész folyamata alatt fokonként váltja valóságra? Így a Szentháromságról című, a katharusok és a donatisták ellen írt műve XIV. fejezetében kimutatja, hogy a teljes és tökéletes újjászületés nem azonnal közöltetik, amint az illető a teljes bűnbocsánatot veszi. Ebből nem következik mindjárt az, hogy ugyanabban a pillanatban vesszük, amelyben felajánltatik. Mert ámbár a legkevésbé sem kétséges, hogy az Isten részéről, amint közönségesen mondják, ez a keresztségnek állandó ereje és haszna és a kegyelem osztogatásának ez a rendes módja, mindamellett bárki is helytelenül következtetné, hogy az Isten kegyelmének szabad folyamata az idő szakaszaihoz van kötve.

Áttérek a rágalom második részére. Azt mondja, hogy én a keresztség hatását kétségessé teszem, mivel az eleve elrendeléstől teszem azt függővé, holott az írás minket az igéhez és a sákramentumokhoz irányít, és ezen az úton vezet el az eleve elrendelésnek és az üdvösségnek bizonyosságára. Ámde, ha itt a maga koholmányát nem csúsztatná be rosszakaratúlag, amely nekem soha eszembe sem jutott, semmi alkalom sem volna a civódásra. Sokat írtam és az Isten a különböző vitatkozási nemekben gyakorolt engemet. Ha az én éjszakai munkálkodásaimból felhoz egy szótagot, amelyben azt tanítom, hogy az üdvösség bizonyosságának keresésénél az eleve elrendelésből kell kiindulni, szívesen elhallgatok. A titkos elválasztásról futólag csakugyan tettem említést, ezt elismerem, de miért? Vajon azért, hogy a kegyes elméket akár az ígéret hallgatásától, akár a jegyek szemlélésétől elvonjam? Hiszen semmire sem volt nagyobb gondom, mint hogy őket teljességgel az igében tartsam meg. Hát mikor annyiszor elméjükbe vésem a hallgatóknak, hogy a sákramentum által ajánltatik fel a kegyelem, vajon nem arra hívogatom-é őket, hogy üdvösségük megpecsételését ebben keressék? Csupán azt mondtam, hogy az Isten lelke nem működik különbség nélkül mindenkiben, hanem amint egyedül az elválasztottakat világosítja meg a hitre, úgy azt is eszközli, hogy ne éljenek hiába a sákramentumokkal. Ha azt mondom, hogy az ígéretek mindenkivel közösek, és közösen mindenkinek felajánlják az örök üdvösséget, hogy pedig érvényesek legyenek, az a Szentlélek különös ajándéka folytán történik, aki az elválasztottakban megpecsételi a felajánlott kegyelmet, vajon azt fogja-é mondani Westphal, hogy nem helyesen szólottam? De mit hirdet ő a szószékről naponta a népnek, ha nem azt, hogy a hit hallásból vagyon, de csupán azok engedelmeskednek, akiknek Isten a karját nyújtotta. Az ok pedig az, mivel igéjével mindeneket hívogatva, belsőleg hathatósan csak azokat hívja el, akiket elválasztott. Szűnjék meg tehát azt fecsegni, hogy én a keresztség hatását kétségessé teszem, mikor rámutatok, hogy az elválasztás az a forrás, amelyből a sákramentumokban található haszon árad azok számára, akiknek az különösen adatott. Mert mikor azzal a közönséges példabeszéddel büszkélkedik, hogy azok a dolgok, amelyek közül az egyik a másiknak alá van rendelve, egymással nem ellenkeznek, ezért még nem tagadtatik meg a sákramentumok által való alantasabb megpecsételése a kegyelemnek, mikor a Lélek előbbi és belső pecsétnek neveztetik, és egyúttal jeleztetik az ok, mivel az Isten azokat választotta el, akiket a fiúváfogadás jegyére méltóztat.

Nem kevésbé rothadt az utolsó fecsegése sem, mellyel egy oly nézetet éktelenít el, mely a legteljesebb mértékben igaz, de éppoly hasznos is. Én azt mondottam, hogy balgán cselekesznek azok, akik csupán a puszta jegyekre, nem pedig egyúttal a hozzájuk kapcsolt ígéretekre tekintenek. Elismeri, hogy ez helyesen van mondva, és helyeslését bőkezűen hozzácsatolja állításomhoz; kevéssel később azonban, mintegy új őrjöngéstől elragadtatva, azt mormogja, hogy alkalmazni kellett volna azt az óvást, hogy a sákramentumoktól el ne szakítsák az ígéretet. Hát vajon nem volt-e ez az óvás világosan alkalmazva, mikor a sákramentumokat és az ígéretet elszakíthatatlan kötelékkel kapcsoltam össze. Figyelmeztettem az olvasót, hogy szentségtörő szétszakítás történik, ha valaki pusztán a jegyet akarja venni, az ígérettől elszakítva. Westphal ránk kiáltoz, hogy óvakodnunk kell, hogy a jegyektől el ne szakíttassék az ígéret, éppen, mintha a vízfogó építőjére kiáltana, aki minden hasadékot szorgalmasan bedug, és azt mondaná, hogy óvakodnia kell, hogy a víz a hasadékokon át ki ne folyjon. Mert vajon mit szándékozom tenni, mint azt, hogy azok, kik a sákramentumokból hasznot kívánnak, az ige határai között megmaradjanak? Ebben a munkámban gáncsol engem Westphal, és akként dorgál, mintha azt mondanám, hogy a keresztség semmi más, csak víz, és az úrvacsorában semmi sincs a kenyéren és boron kívül. Én pedig miért idéztem Augustinus ezen bizonyságát: "Ha elveszik az igét, a víz semmi más, csak elem; az ige hozzájárulása által történik, hogy sákramentum kezd lenni", ha nem azért, hogy kimutassam, miszerint a sákramentumok az igéből nyerik értéküket, amellyel úgy összefüggenek, hogy attól elválasztva elveszítik természetüket. Westphal indító oka bizonyára ez volt. Ő nem gondolta, hogy előttünk elég harcias ellenségnek fog látszani, ha a legvilágosabb igazságot is fel nem forgatja az irántunk való gyűlöletből, ha még a legutolsó betűt is meg nem ragadja civódása okául, s magát a mézet is meg nem fertőzteti a maga keserűségével, és inkább akarta az egész világ elé tárni szégyenét, minthogy a maga testvérkéi előtt, kik az ő nagyzási viszketegének hízelegnek, be ne bizonyítsa, hogy ő irántunk mindenben ellenséges indulattal viseltetik.