S ez a dolog nem volt összeesküvés – amint ő fecsegi – a tévedések állandósítására, hanem véleményünknek őszinte megvallása, amely igen alkalmasnak látszott arra, hogy a botránkozásokat megszüntesse. A kegyes embereket régtől kínozta az a vélekedés, hogy véleményük szerint azok a szent jegyek, melyekben Isten az ő kegyelmét felajánlja, éppen úgy használtatnak, mint a földi hadsereg istentelen hadi jelvényei és a színpadi díszítmények. Az a nem kevésbé súlyos gyanú, hogy az úrvacsora hatása semmivé lesz, szintén megszűnt. Ha valami ebben a közös nyilatkozatban nem tetszik Westphalnak, azt mitőlünk szabadon megmutathatja. De hogy ő a bírálat tisztét figyelmen kívül hagyva, egyenesen Megegyezésünk ellen támad, vajon ebben az ő rosszakaratát ki fogja megbocsátani? A mi előszavunk bőséges bizonyság amellett, hogy nekünk nem volt szándékunk akárkit is a mi nyilatkozatunk elfogadására kényszeríteni. Csak azt adja meg Westphal, amit mi ott szerényen kértünk! Sőt azt is egyik okává teszi vádaskodásának, hogy miután véleményünket őszintén megvallottuk, azt ígérjük, hogy ha valaki jobb dolgokat hoz fel, mi szívesen tanulunk tőle, és ha valaki azt óhajtja, hogy világosabban magyarázzuk meg állításainkat, annak is szívesen eleget teszünk. Ha nem tartotta helyes dolognak, hogy a mi tanításunkat elfogadja, szabadságában állott nyíltan rámutatni, hogy mit helytelenít. Csak a meggyógyult sebet ne szaggatta volna fel újra.

Az az esztelen szónoklás pedig, hogy átkozott az a béke, amelyet az igazság kárával vásárolnak meg, szűnjék meg. Mert mi sem óhajtunk másforma békét, mint azt, amelynek szent köteléke a Krisztus tiszta igazsága. Én tehát a gáncsolódás ürügyét megszüntettem volna, ha Westphalnak az nem lett volna a feltett szándéka, hogy szanaszéjjel csapongva az olvasók figyelmét elvonja a tárgyról. Továbbá, az Angolországban tartott vitákra nézve jobb szeretném, ha a strassburgi egyház hű tudósa, Martyr Péter felelne, s bízom is, hogy ez mostanában megtörténik. Csupán néhány szóval kell itt megbélyegeznem ennek a mi bírálónknak éppoly kegyetlen és barbár, mint szentségtörő őrjöngését. Vadul gúnyolja Istennek minden oly tisztelőjét, aki azt a reményét fejezte ki, hogy Angolországban az egyház állapota állandó lesz. Ki szánna most már tégedet, ha sorsod valaha a legnagyobb bajba taszítana is? Hiszen neked nem elég az, hogy minden kegyes lélek közgyászában henyén ülsz, ha az egyház nyomorult és gyászos züllését fennhéjázó szidalmakkal nem illetheted. Ezt a te dühödet nem fékezte meg legalább annyi vértanú szent vére, amely a föld legkülönbözőbb helyein épp úgy erőt és életkedvet lehel a hűséges lelkekbe, amint magának az Istennek és az angyaloknak is gyönyörűségükre van az égben? Íme a legnagyobb reménység királya (*)- -A fiatalon elhunyt VI. Edwardról van szó, (1547–1553), s utána Katolikus vagy Véres Máriáról (1553–1558), aki a protestánsok tömeges üldözésével és kivégzésével írta be nevét a történelembe. (Latimer, Ridley 1555, Cranmer 1556.) -- hirtelen elvétetvén, a kegyesség emelkedni kezdő épülete összeomlik, a sátán az övéivel diadalt ül, mert a kegyes tudomány világosságát kiolthatta; borzasztó módon dühöng az Isten fiai ellen; kiváló férfiak, mikor a tűzre vonszolták őket, győzhetetlen kitartással pecsételik meg azt az igazságot, amelyet felkaroltak – és Joákhim nemcsak a nyelvét öltögeti gúnyosan Sion földre sújtott leányára, hanem gőgösen becsmérli még azt a reménységét is, amely benne a boldogabb jövőre nézve támadt. Úgy hiszem, ez az egy példa elég lesz az olvasók előtt arra, hogy mint kell vélekedniük ez ember jelleméről.

De azt mondja, hogy ő joggal méltatlankodik, mert könyveink mindenfelé el vannak terjedve. Támadja tehát, ha valami gáncsolni valót talál bennük. Azt feleljük majd, hogy az ítélet az egyház kezében van. Ő azonban nem leplezi, hogy ezt a feltételt visszautasítja, mivel rövidebb eljárásnak látszik minden könyvet a tűzbe dobni s így akadályozni meg, hogy többé zavart ne támasszanak. Semmi gyűlöletesebb dolgot nem választhatott ugyanis, mint azt, amit mi vita tárgyául ajánlunk és vita alá akarunk vonni; ti. azt a tanítást, amelyről ő azt állítja, hogy mindenkit ellenmondás nélkül kötelez. Hol van most az a nagylelkű és fáradhatatlan bajvívója a Krisztusnak, aki egyebütt olyan bőven hirdeti a maga párviadalait? Mi a számadásra készen jelenünk meg, és alázatosan kérjük, hogy hallgassanak meg bennünket. A mi kívánságainknak lényege az, hogy az Úr igéje szerint ítéljenek felettünk. S nemcsak, hogy kizárnak bennünket, hanem Westphal barbár módra gáncsol is, és azt mondja, hogy nincs igazságtalanabb dolog, mint arról a tanításról vitatkozni, amely oly nagy közmegegyezéssel fogadtatott el. Vajon nagyobbal-é, mint az átlényegülés, a miseáldozat és a kehely megvonása? Ha tehát Westphal bírálata érvényesül, akkor Luther csak szentségtörő vakmerőséggel merészelte kiirtani mindazokat a koholmányokat, amelyeket majdnem az egész világ közmegegyezése elfogadott. Hogy a kenyér lényegileg a Krisztus teste: ez új határozat, és ezelőtt nem lehetett róla hallani. Westphal ugyanis, mikor az egyetemes egyház megegyezését hánytorgatja, füllent. Mégis mivel társai közül némelyek úgy ítéltek, hogy ezt a végletekig meg kell tartani, azt gondolja, hogy ez az egyesülés (syncretismus) bőven elégséges arra, hogy semminő megvitatásnak hely ne adassék. Minden esetre nevetséges dolog ez, míg a vele egy nyájban levőket a pápa legalázatosabb szolgálatára nem adja. Mert ha a megegyezéssel dicsekedni kell, akkor azt kérdezem, hogy melyiknek van nagyobb mentsége rá? Vajon a pápának-é, aki Európának nagy részét akként tartja uralma alatt, hogy ellene senki sem mer mukkanni, vagy Westphalnak, aki nem tudom, micsoda napernyőt tart fel, s úgy akarja elkerülni a világosságot? Itt Istennek minden gyermekéhez fellebbezek, kikről a Szentírás azt állítja, hogy meg vannak áldva a szelídségnek és engedelmességnek lelkével. Meghallgatást kérünk úgy Westphaltól, mint a pápától. Megtagadja mind a kettő, mivel a birtoklást már sok ember megegyezése folytán elnyerték, és abból tágítani nem akarnak. Itt semmi sem az enyém: ez tisztára Westphal védekezése. Hogyha a hívők sokaságáról van szó, miért nem adnak nekünk is helyet? Westphal kijelenti, hogy mi eretnekek vagyunk, akikkel nem kell törődni. Halljuk most a pápát, aki mellett a legtöbb szavazat szól! Mint nyilatkozik ez úgy őróla, mint mirólunk? Számunkra azonban készen áll az ellenvetés, hogy mi önként mindig készen vagyunk a vitára. Ugyanily álláspontot foglaltak el eddig az augsburgi hitvallás védelmezői is, és csudálkozom, hogy az nevükkel mint él vissza oly vakmerően ellenünk Westphal, aki olyan rosszul utánozza őket.

A német fejedelmek, kik az evangélium megvédelmezését magukra vállalták, azt gondolták, hogy helyesen jártak el tisztükben, ha, amennyiben rajtuk állott, mindent megtettek arra nézve, hogy megkezdődjék a törvényes vizsgálat és mindig panaszkodtak, hogy ezt nekik megtagadták. Ez volt a mi eljárásmódunk, valahányszor a vallás ügyének tárgyalására meghívtak, és a birodalom rendeinek sohasem volt olyan gyűlése, amelyen a mieink ne követelték volna a megvitatást. Egyik-másikon magam is jelen voltam, és hogy azelőtt mint szoktak eljárni, az ismeretes a nyilvános jegyzőkönyvekből. Hogy még tovább menjek, nekem a zavarcsináló emberekkel, sót az eretnekekkel is gyakorta volt háborúságom úgy ebben a városban, mint egyebütt is a tanítás miatt. Annyira nem kerültem a vitát, hogy inkább először én ajánlkoztam önként. Ügyem jósága bizalmat öntött belém, hogy ne reszkessek a világosság láttára. És most Westphal honnan veszi azt az új fennhéjázást, hogy ő nemcsak az eretnekeket akadályozza meg abban, hogy ügyük megvizsgáltassék, hanem az Isten kegyes tisztelőitől is, akiknek nagyobb ügyesség adatott, mint a hozzá hasonlóknak arra, hogy az evangélium dicsőségére fényt derítsenek, és akik gyümölcsöző munkájukkal nem csekély érdemet szereztek az egyházzal szemben, makacsul megtagadja a meghallgattatást? Elismerem, hogy ha az Isten igéjének fensége jönne kérdésbe, akkor ennek a szabadosságnak nagy hévvel illenék ellene állani, de itt, Westphal, a te vélekedésedet és nem a Szentírást teszik vita tárgyává. Az sem kérdés, hogy Krisztus igazán és helyesen nevezte-é testét kenyérnek, hanem hogy mit akart mondani és mit jelentenek az ő szavai, amelyeket mi tisztelettel karolunk fel. Te azt állítod, hogy e szavak világosabbak, semhogy magyarázatra szorulnának. Mi ezek világosságáról ugyanezt állítjuk, csak ne essék terhedre kinyitni a szemedet. Amit tehát a Megegyezés ellen felhozol, azt nekem felesleges keményebben megcáfolnom, mivel mint haszontalan dolgot, úgy is kineveti mindenki. Abban a körülményben pedig, hogy könyveim megsemmisítésén oly aggódva fáradozik, rossz akaratát és irigységét világosabban elárulja, semhogy annak hosszadalmas kimutatására volna szükség. Annyit minden esetre bebizonyítottam, hogy ha ügyében bizalma volna, akkor nem futna meg olyan könnyen ő, aki egyébként a kelleténél is lelkesebb harcos.

Ugyanez oknál fogva kitűzött tárgyától eltér és mindenünnen sokféle rágalmat hord össze, hogy az egyszerű emberekben növelje ellenünk a gyűlölséget. És elsősorban azzal a váddal terhel minket, hogy mi az egyházainkban mindent megújítunk, és kiküszöbölünk olyan istentiszteleti cselekményeket, amelyek nem haszontalanok. Csak legalább részletesen megjelölte volna ezeket, vagy egyikből-másikból legalább ízelítőt adott volna, és ne hagyta volna az olvasókat kétségben: ezeknek a kétségét azonban könnyen el lehet oszlatni. Nevezetesen mi a szent vacsorát színészruha nélkül hajtjuk végre; gyertyákat délben nem gyújtunk, harangzúgás nem figyelmezteti a népet arra, hogy a kenyeret imádja, mikor a mózesi törvény előírásához képest áldozat módjára felemelik azt. Egyebeket, amiket később sorol fel, most szándékosan hagyok figyelmen kívül addig, míg később ezekre is rájuk kerül a sor.
Hát – kérlek – Westphal, miféle szertartásoknak vagy te oly buzgó védelmezője, ha nem azoknak, amelyek nálatok szokásban vannak? De micsoda gőg az, ha valaki azt akarja, hogy az ő szokása mindenütt törvény legyen? Te neked fáj, hogy nálunk mellőzik azt, amit nálatok megtartanak? Mintha nekünk nem éppen ilyen okunk volna a panaszra! Miért nem haragszunk mi, hogy ti a mi szertartásainkat semmire sem tartjátok, és miért kötöd te a tieiteknek megtartását olyan parancsoló módon miránk, hacsak azért nem, mivel mi testvéri szelídséggel eltűrjük azokat a hibákat, amelyeket nem lehet megjavítani, neked pedig és a hozzád hasonlóknak nem elég a pocsolyában feküdni anélkül, hogy másokat is be ne mocskoljatok? Hiszen ki nem veszi észre, hogy a gyertyák zsidó gondolkodásra mutatnak?
Tedd hozzá még, hogy Luthernél keményebben senki sem szállt síkra azok ellen a haszontalanságok ellen, amelyeket a kor gyengesége miatt mégis megtartott. Mi az oka az ő szigorú feddéseinek, ha nem az, hogy látta, miszerint ezek a szertartások fonák babonából származnak és a visszaélés folytán károsak? És ő nemcsak ezt látta, hanem azt is, hogy a világ annyira elfásult, hogy a lelkekből nem egykönnyen lehet kiirtani a tévedést. Hogy ily nagy hévvel támadott, az dicséretre méltó dolog, mivel a szükség így hozta magával. Hogy azonnal nem távolította el e szokásokat, azt megbocsátjuk. Te pedig ezzel a méltányossággal meg nem elégedvén, valami nagy bűnnek tartod, hogy minálunk kimentek a divatból?

Hogy hosszadalmas ne legyek, vegyék fontolóra az olvasók, hogy az a versengés, amelyben mi Westphallal és a vele egy nyájból valókkal állunk, ugyanaz, amelyet egykor Pál azokkal a félzsidókkal harcolt meg, kik Jeruzsálemből eljővén, semmit sem akartak megengedni, ami az ott elfogadott szokástól eltért volna, s ezért megkíséreltek jármot vetni a pogányok nyakába. Mert míg az apostolokat magasztalták és azzal dicsekedtek, hogy az ő iskolájukban és mintegy a kebelükön növekedtek fel, gyűlöletes módon támadták Pált, akinek más volt a felfogása. Egyszóval csak éppen hogy hitehagyott nem volt előttük az, ki az apostoli szokásokat el merte törölni a pogányok között. Joákhim ugyanis mintegy ezeknek a szájával hirdeti, hogy a szertartások megváltoztatása következtében mi elkülönültünk azoktól az egyházaktól, melyekről a katolikus tan - -A reformáció korában minden jelentős irányzat "katolikus egyháznak" nevezte önmagát és a vele egyetértőket. A szó egyszerűen "egyetemes"-t jelent, és eredetileg az egész római birodalomban honos keresztény gyülekezetek összességét jelölték vele. Ezt az egyházat, az atyák egyházát a protestantizmus sem tagadta meg, noha mértékkel bírálja is. Ezért volna hasznos még ma is, hogy a kifejlődött pápás egyházat megkülönböztetésül római katolikusnak nevezzük. --- közmegegyezése és a Szentlélek ajándékaiban megnyilatkozó sokféle kegyelem azt tanúsítja, hogy a Krisztus egyházai. Tehát Wittenberg, vagy Hamburg manapság többet jelentenek, mint az evangélium első hirdetésekor Jeruzsálem? Pedig hát e városból áradt ki az üdvösség, mint forrásból, az egész világra. Mert mit lobbantottak Pál szemére úgy a galatáknál, mint egyebütt, mint azt, hogy azokat a szertartásokat, melyeket a Krisztus első helyen álló szolgái megtartottak, ő nem tartja meg? Az a fonák becsvágy pedig, hogy az egész világra ugyanazt a szokást erőszakolják, honnét ered, ha nem a gőgös önteltségből? Amint nem is történhetik másképpen, mint hogy az idegen szokásokat azok utasítják vissza makacsul, akik önmagukkal a kelleténél is jobban el vannak telve. De mennél gőgösebben magasztalja magát Westphal, haszontalan hetvenkedéseit annál nagyobb joggal verhetjük vissza.
Azzal dicsekszik, hogy a Szentlélek ajándékaiban megnyilatkozó sokféle kegyelemmel vannak felékesítve azok az egyházak, amelyeknek szertartásait mi nem tartjuk meg. Mintha bizony a Szentlélek ajándékaiban szűköt látnának és ínségesek volnának a mi egyházaink. Ennél a pontnál nemcsak Svájcról van sző, hanem egy csapásra el van ítélve az egész Felső-Németország. És még a maga szerénységét hirdetve azt fogja mondani, hogy a kérkedő dicsekvéstől senki sincs messzebb, mint Ő, aki a maga nyugodt kuckójából olyan sok kiváló egyházat megtámad? Strassburgot, Augsburgot, Frankfurtot és igen sok más várost egyetlen leheletével semmivé tesz. Óh Ismáel, mikor mindenkire fel vannak emelve a te kezeid és mindenkinek a keze fel van emelve ellened! [1Móz 16,12] Mennél nagyobb dicséretet érdemel ugyanis Luther nagylelkűsége, hogy egymaga nem habozott megtámadni az egész pápaságot, annál kárhozatosabb a te zordonságod, ki az Isten népe között csekélyes dolgokban keresel okot a viszálykodásra.

Érdemes most futólag érinteni azokat a dolgokat, amelyeket ő név szerint ócsárol. Az első az, hogy mi néha keresztség nélkül hagyjuk meghalni a gyermekeket. Mi mást ró fel itt nekünk bűnül, mint azt, hogy a keresztelés tisztét nem bízzuk az asszonykákra? Mert ha valaki a gyermekeit nem hozza idejekorán megkereszteltetni, hanyagsága miatt bizony szigorú dorgálásban részesül. A templom minden nap nyitva van. Ha valakinek a fia esetleg azért hal el keresztség nélkül, mivel az alkalommal nem élt, megdorgáltatik. Csak egy dolog hiányzik nálunk, hogy ti. az asszonyok a lelkipásztorok ünnepélyes tisztét a Krisztus parancsolata ellenére nem ragadják magukhoz. Joákhimra nézve pedig a keresztség szüksége olyan feltétlen, hogy inkább akarja azt meg nem engedett visszaéléssel megfertőztetni, mint mellőzni ott, ahol nincs mód annak törvényszerű végrehajtására. Mert hogy őt mi bántja, azt folytatólag mindjárt elárulja. Az ti., hogy mi oly reményt táplálunk, hogy az üdvösséget keresztség nélkül is elérhetik a gyermekek, hogy a keresztség által azok nem születnek újjá és nem üdvözülnek, hanem a keresztség csak megpecsételi azt az üdvösséget, amelynek előbb részesei lettek.
Én, mivel ezeket a durva tévedéseket egyebütt bővebben megcáfoltam, most csak röviden válaszolok. Ha a csecsemők üdvössége a víz elemébe van bezárva, akkor az a szövetség, mellyel az Úr őket gyermekeivé fogadja, semmivé tétetik. Mondja meg Joákhim egy szóval, hogy micsoda súlya van előtte ennek az ígéretnek: "Istened leszek és a te magodé". Mert ha Isten nem oltja be az ő népének testébe azokat, kiket a tisztesség ekkora előjogára méltatott, akkor az ő szavával nemcsak igaztalanság történik, hanem a kisdedeket távol kell tartani magától a külső jegytől is. Jöjjön elő valami anabaptista és mondja, hogy az újjászületés szimbóluma helytelenül közöltetik Ádám megátkozott gyermekeivel, kiket az Isten még nem hívott el az ő kegyelmének társaságába: akkor vagy el kell némulnia Westphalnak, vagy eszébe kell jutnia ennek az egyedüli védekezésnek, hogy rájuk nézve közös az a kegyelem, amely szüleiknek az ő nevükben ajánltatott fel. Ebből az következik, hogy nem születnek újjá egyszerűen a keresztség által, amelytől távol kellene őket tartani, ha Isten már nem számítaná őket az ő fiának tagjai közé. A szent elnevezést pedig minő ábrázattal meri elvenni a kisdedektől, mikor Pál ezzel ékesíti fel azokat? (1Kor 7,14) Ha ezt a helyet megtekinti az olvasó, amint az meg van magyarázva a mi Káténkban, akkor, ha hallgatok is, ki fogja nyilatkoztatni, hogy a mi gyermekeink, akik ilyen elemi ismereteket vesznek, sokkal helyesebben okoskodnak, mint ez a veterán teológus a maga spekulációi folytán. Szememre veti másodszor, hogy az úrvacsoráját mi otthon nem adjuk a betegeknek. Vajha ebben a dologban valami tisztább példával világoltak volna előttünk! Mert hogyha gondjuk lett volna arra, hogy az ő eljárásukat a Krisztus igazi szabályához alkalmazzák, szívesen követtük volna őket. De mivel a mennyei Mester tanításával semmi sem egyeztethető össze kevésbé, mint az, hogy a kenyeret nagy dísszel éppen úgy körülhordozzák, mint diadalmi jeleket tartalmazó saroglyákat a színházban, azután, hogy egy ember külön és magánosan egyék, a kiosztás törvényét semmire sem becsülve, ez idézte elő, hogy a magános úrvacsorázástól a kegyes és tudós emberek kezdetben visszaborzadtak. Mindamellett a legteljesebb mértékben alaptalan az, amivel Westphal rágalmaz bennünket, hogy a sátán csalárd tanácsa folytán megfosztjuk a nyomorult lelkeket vigaszuktól, mivel a betegeknek szorgalmasan emlékezetükbe idézzük az életnek ama zálogát, amely egyszer náluk letétetett, hogy ebből erősítsék hitüket és kölcsönözzenek fegyvereket a lelki csatára. Egyszóval odáig megyünk, hogy a szent gyülekezetben a Krisztus rendelése folytán vett úrvacsora éppen olyan jelenvaló vigasztalás és éppen olyan hathatósan táplálja a betegeket, mintha magánosan élveznék azt a rendes kiosztáson kívül.

Majd arra tér át Westphal, hogy mi az úrvacsorához olyanokat bocsátunk, akiket előbb nem vizsgáltunk meg és mellőzzük a magános feloldozást. Bizony nem tagadom, hogy a túlságos engedékenység folytán sok helyen hibáznak nálunk. Törvény, hogy a gyermekek, míg hitüknek bizonyságát nem adták, ne járuljanak az Úr szent asztalához. Az idősebbeket is megvizsgálják, kivéve azokat, akiknek kegyessége közismert és bizonyos. Mindamellett elismerem, hogy ezzel a kegyelemmel kevesebbet érünk el, mint amennyit óhajtanék, ámbár igenis hamis az az állítás, hogy mi az úrvacsorát tudva és akarva ajánljuk fel idegeneknek és olyanoknak, akik még meg nem próbáltattak. De Westphal nem ezt gáncsolja, hanem azt, hogy mi a magános feloldozást mellőzzük. Pedig ha ennek a feloldozásnak valahol egyebütt találja az eredetét, mint a pápa bűzös pocsolyáiban, akkor a hibát szívesen beismerem. Nem szándékom tagadni, hogy a magános feloldozás milyen hasznos, de amint irataimnak több helyén ajánlom ennek az alkalmazását, csak szabad és a babonától ment legyen, viszont a lelkiismereteket törvénnyel bilincsbe verni sem nem szabad, sem nem célravezető. (**) Mutassa meg Westphal, hogy akkor, amikor az egyház virágzott és a tiszta vallás erejében állott, a magános feloldozás valaminő törvénnyel volt szentesítve. Mivel a kelleténél ismertebb dolog, hogy ennek kötelező voltát az egyház állapotának teljes megromlása, sőt a kegyesség tökéletes kiirtása után az ördög hozta be, a legkevésbé sincs ok azt koholni, hogy annak eltörlése bűn volt. Ebből az is következik, hogy Westphal ügyetlenül vádol bennünket azzal, hogy mi, mivel magánosan mindenkit külön fel nem oldunk, azért az úrvacsorához olyanokat bocsátunk, akiket előbb meg nem próbáltunk. Mintha bizony a hitnek megbizonyítása és a magános feloldozás egymás között feloldhatatlan viszonyban állanának. Pedig hát közülük az első a hívek között mindig szentül érvényben állott, a második, már ami törvényjellegét illeti, csak akkor csúszott be az elfajult szertartások között, mikor a dolgok már összezavarodtak.

Negyedik vádpontja az, hogy mi Karlstadt képháborúságának védelmére a törvény első parancsolatát kettőre osztjuk. Vajha az eszelős düh ne ragadta volna őt ily hanyatt-homlok arra, hogy a maga és az övéi szégyenét, amely mi tőlünk eltemetve maradhatott volna, felfedje. Szilárd és világos okokkal mutattuk ki, hogy mi a törvény tíz parancsolatát helyesen és renddel különböztetjük meg. Mellettünk szól a régiek tekintélye is. Westphal az övéivel egyetemben, hogy elhomályosítsa azt a parancsolatot, amely világosan a bálványimádástól való óvakodásról beszél, a törvény utolsó parancsolatát helytelenül két tagra szakítja széjjel. (**) És mégsem habozik ez alkalommal a szakadás bűnét ránk hárítani. Ebből könnyű megállapítani azt is, hogy ezek az engesztelhetetlen mesterek a béke érdekében milyen feltételeket szabnak ránk. Azonban lássa inkább ő maga, vagy ha őt vaksága gátolja, figyeljék meg az olvasók, hogy vajon nem a sátán végzetes mesterkedése folytán taszíttatott-é el a törvény második parancsolata a helyéről és rejtetett-é el, hogy az Isten népe között a bálványimádás ne keltsen akkora borzadályt és utálatot? Annál kevésbé méltó a bocsánatra Westphal, ki a legdurvább és egyúttal épp oly ártalmas tévelygésben nemcsak magának tapsol megátalkodottan, hanem gyalázattal illet minden más embert, aki ellenkező nézeten van!

Áttérek az ötödik vádra, mely arra vonatkozik, hogy mi az ünnepnapokat eltöröltük s érvényen kívül helyeztük az Evangélium és a Levél-részletek olvasását, amelyek közönségesen szokásban voltak. Azt mondja, hogy az ünnepek megkülönböztetése éppoly régi, mint hasznos dolog. De szeretném, ha ez a jó régiségbúvár megjelölné azt az időpontot, amikor a szűz Mária és a szentek tiszteletére kezdettek ünnepeket szentelni! Nem ismeretlen előttem, hogy a mártírok emlékezetét ezerháromszáz évvel ezelőtt kezdték ünnepelni, éspedig azért, hogy a hívek annál nagyobb ösztönzést nyerjenek utánzásukra. A többi megromlások közé, amelyek azután következtek, azt is méltán oda kell számítanunk, hogy szent napokat és ünnepeket rendeltek. És mégis Joákhim szerint megdől a keresztyénség, szétszaggattatik a testvéri közösség és istentelen szakadás idéztetik fel, ha a napok megtartását nem a hamburgi kalendáriumból vesszük. Bizony Augustinus, aki felpanaszolja, hogy korában az egyház szabadságát a szertartások mérhetetlen tömege nyomta el, nyilván tanúskodik arról, hogy az ősök igen kevés ünnepnapot állapítottak meg, s ebből kitűnik, hogy abban a javításban, amely nálunk megtörtént, semmire sem voltunk inkább figyelemmel, mint arra, hogy ama tiszta hajdankor újíttassék meg.
Ami az evangélium- és levélrészleteket illeti, a régieknek minden egyházi beszédéből eléggé bizonyos, hogy ők a Szentírás könyveit egyfolytában magyarázták a népnek. Az a szokás, hogy felolvasás végett az evangéliumból és az apostoli olvasmányokból kiszakítsák azt, ami az időszaknak megfelelt, később kapott lábra. Innen származnak azok a perikópák, amelyekért Westphal úgy harcol, mintha oltárairól és tűzhelyéről volna szó. Pedig ezeknek az átolvasása azt bizonyítja, hogy ügyetlenül és minden belátás nélkül alkottattak meg. Bizony, ha töredékeket kellett válogatni, hogy az egyes vasárnapokon ezeket olvassák, egészen más válogatásra lett volna szükség. Bárki volt is az az ollózó, nemcsak hogy helytelenül és megfontolatlanul osztotta szét az olvasmányokat, hanem néha nem tudom micsoda renyheséggel még azt is megengedte magának, hogy az egyes mondatokat középen szakítsa ketté. Mégis hogy valaki azt ne gondolja, hogy Westphal ok nélkül jön tűzbe, figyelmükbe ajánlom az olvasóknak, hogy neki a postillák miatt vannak aggályai. Mert jó része azoknak, akiknek ő kedvét akarja keresni, mit is csinálna a postillák nélkül?

Luthernek, aki, mikor még a dolgok nem voltak rendezve, az általános szokáshoz alkalmazkodott, meg kell bocsátanunk; sőt hogy az evangélium hintegetésére ezt az összefoglaló rendszert alkalmazta, ebben dicsérnünk kell a buzgalmát és serénységét. Ámde helytelen az eszejárása Westphalnak, aki szándékosan ugyanabban a sárban akarván maradni, Luther első kísérleteit hozza fel ürügyül; mintha valaki a helyes útra lépvén, mihelyt az, aki neki az utat megmutatta, visszafordul, makacsul ugyanazon a helyen maradva, vonakodnék tovább haladni. Ennélfogva Westphal, aki a Martinaliákat (1) - Luther Márton postilláit. -a pápistákkal együtt celebrálja, hadd énekelje velük az evangéliumokat és epistolákat a mise szokásos előírása szerint, csak nekünk legyen szabad az evangélium tanítását úgy, amint azt nekünk az apostolok tanították, a nép használatára alkalmazni. A mi gáncsolónk azonban ezt nem tűri, hanem tragikus módra felkiált, hogy ezt mi kétségtelenül az ördög akarata folytán műveljük, hogy az evangéliumból semmi jó se maradjon meg. Mintha bizony elvesznék az evangélium, ha darabokra nem szaggatják! És kételkedik-é még valaki abban, hogy ez az ember a maga visszavonultságában felettébb tunya, aki semmiért csinál dolgot azoknak, akik úgy is el vannak foglalva? Hacsak esetleg azzal nem védekezik, hogy ő most azzal foglalatoskodik, amivel egykor Catilina fenyegetőzött, hogy a tüzet tűzzel oltja el.
Mivel ugyanis azt mondottam, hogy a viszálykodások fáklyáit ő most rossz előjelek között gyújtotta fel, a védekezésnek azt az egy nemét fedezi fel, hogy fáklyák és Erymnák (*) mindazok, akik nem díszítik templomaikat bálványokkal, akikre nézve a keresztség az ígéret függeléke és a kegyelem megerősítésének segédeszköze, nem pedig az üdvösség oka, kik a feloldozás alakját nem suttogják bele kinek-kinek a fülébe, kik a szentek tiszteletére ünnepeket nem ülnek, és a szentírási olvasmányok feldarabolásában nem követik a Missalé-t. (2) Íme, ezért hánytorgatja, hogy neki sebet kellett vágnia, hogy a rejtett rothadás belül rejtve ne maradjon – mintha a szent békességet kölcsönösen csak úgy ápolhatná és gyakorolhatná, ha mi szolgai módra idegen undoksággal mocskoljuk be magunkat. Helyesen mondja Horatius a majmokról, melyek oly nagy kedvüket találják a fonák utánzásban: Ó utánzók, szolga barom! Én pedig elismerem, hogy mikor azt mondottam hogy a tűz kihamvadt, csalódtam, mivel józanabbaknak tartottam azokat, akik most mód nélkül esztelenkednek. Mivel pedig az ő oktalan dühük megszüntette a béke reményét, fékezze meg az Isten ezeket a fúriákat, és azokat a gáncsokat, amelyeket épp oly fennhéjázóan, mint igaztalanul okádnak ellenünk, fordítsa vissza az ő fejükre!

Már most, mintha azt a vádat, hogy a békét megzavarta, a legjobban megcáfolta volna, áttér a maga képzettségének megvédelmezésére. Hogy azonban szerénységét bebizonyítsa, előrebocsátja, hogy az én szemérmetlenségem kényszeríti arra, hogy a szerénység határain magát túltegye. De honnan bizonyítja be, hogy én szemérmetlen vagyok, hacsak abból nem, hogy én őt tanulatlannak mondtam? Ámde tőlem kedvét lelheti mesteri és doktori címeiben, csak a tudósok sorába ne igen törje magát az egyház közös kárára. Mellőzöm az ő ízetlen gúnyolódásait, amelyekkel engem azért ingerel, mivel kevesebb tisztelettel vélekedem róla, mint ő akarná. Ha nekem valami kegyelem adatott, törekszem azt minden fitogtatás, vagy fennhéjázás nélkül az egyház épülésére és hasznára fordítani. És könyveim világos tanúságot tesznek arról, hogy én a lángész, vagy tudományosság pálmájáért nemcsak nem harcolok, hanem semmitől jobban nem óvakodom, mint a tüntetéstől. Arra sem volt oka Westphalnak, hogy versenyre hívjon engem, aki magamról említést sem téve csupán arra figyelmeztettem, hogy inkább engedje át a teret ügye arravalóbb védelmezőinek, mint hogy a vakmerőség szégyenét vonja magára. Most már tehát hasonlítsa össze magát pártjának embereivel, és követelje magának az első helyet, ha azt kívánja, hogy engem visszaverhessen. S végtére egészen eddig megy, mikor nagyralátó módra azt hánytorgatja, hogy ő egyetlen oszlopnak sem enged, de még maguknak az égbeli angyaloknak sem. Óh, Luther! Milyen kevés olyan embert hagytál magad után, aki a te kiválóságodat utánozza, s viszont milyen sok olyat, aki a te szent fennhéjázásodat majmolja! Nem lehet csudálkozni azon, hogy ez a szó lépten-nyomon a szájában volt annak, aki a Krisztusért nem harcolhatott bátran anélkül, hogy az egész világ minden hatalmasságát le ne nézze. Már pedig semmi módon sem lehet eltűrni, hogy a herék, mikor a méhek mézgyűjtését zavarják, ugyanolyan hangon dongjanak.

Mindamellett szeretném, ha rámutatna azokra az oszlopokra, amelyeknek ő nem akar engedni. Pálnak szabad volt ezt mondania, mert az ő nevét bizonyos tévelygők Péter és mások fényével akarták homályba dönteni. Mi köze van azonban ennek Westphalhoz, aki az égről leszedett csillagokat a poklokig sújtja, ha az ő jótetszésének nem engedelmeskednek? Fentebb láttuk ugyanis, hogy mily sértőleg beszélt azokról az egyházakról, amelyekben valami olyast talált, ami az ő előírásaitól eltért, vagy ezekhez nem volt hasonló. Vigyázzon tehát, hogy mikor az oszlopok ellen támad, meg ne botoljék a botránkozás kövében. Mert ha írást nem hoz arról a hatalomról, amelyet neki az Isten engedett, ugyan, mit gondol, kiben fog bizalmat kelteni? Pálhoz ugyanis, akinek személyét nevetségesen utánozza, semmivel sem áll közelebb, mint az udvari bolond a királyhoz. Vajha igazi pecsétekkel bizonyítaná, hogy ő a Krisztus apostola. Így azonban mit használ ennek a széllelbélelt és balgaságokkal eltelt embernek, hogy magát a hit védelmezőjeként emlegeti, mintha egyenesen az égből jött volna? Ha Westphalnak hiszünk, akkor egyenesen az ő vállaira volt szükség, hogy a hit azokra az ízetlen hazugságokra támaszkodik, amelyekkel ő magát és másokat bolondítja, s ugyanilyen módon semmisül meg az a fennhéjázása is, hogy akkorácska haladást csak tett, hogy a pásztor hangját meg tudja különböztetni a farkasok üvöltésétől.

Miért zavarja tehát ő meg az egyházat üvöltésével, hogy a Krisztus hangját szelíden ne hallgathassák? S kivel fogja elhitetni, hogy mi üvöltünk, akikről eléggé ismert dolog, hogy éjjel-nappal mást se csinálunk, másra se törekszünk, mint hogy a mennyei pásztor a maga szétszórt juhait a szavával maga köré gyűjthesse? Hogy mily hűségesen munkálkodom én azon, hagy az egész világ egyedül a Krisztusnak ajakán csüngjön, erre nézve nemcsak könyveimet és folyton tartó beszédeimet idézhetem tanúkul, hanem azok, akik engem minden nap látnak a magam munkájában forgolódni, meg biztosabb tanúságot tesznek majd e részben mellettem. Isten pedig az ő áldásával fényesebben pecsételi meg az én munkáimat, semhogy tíz Westphal előtt is megvetésre méltó lehetne ez az eredmény. Hivatásomnak ez a magasztalása közös rám nézve Pállal. Vajon honnét veszi majd Westphal az övét, aki csak társainak hízelegve tőlük követel kölcsönös magasztalásokat? Maga előtt úgy tűnik fel, mint aki a lelkeket képes megítélni; de hogyha őt mindenki kipisszegi, vajon minő képzelgésnek fog bizonyulni az a vélekedés, amelyet bensőjében maga-magáról alkotott?
Azt hirdeti, hogy ő nem éppen eredmény nélkül fordít a szent irodalom tanulmányozására jó órákat, amelyeket mások mókázással vagy játékkal fecsérelnek el haszontalanul. Hogy ezt vajon kinek veti a szemére, azt nem tudom, ha csak esetleg tanulmányainak emlegetésével engemet nem akart megdöbbenteni. Wittenbergben és egyebütt hallgatója volt a hűséges tanítóknak; de persze éppen úgy, mint ahogy Péternek és az apostoloknak tanítványaik voltak azok, kik a széltében-hosszában elterjedt evangéliumot sötét nézeteikkel próbálták elhomályosítani. Dicsekvései között azt sem hallgatja el, hogy ő a maga hazájában visel tanítói tisztet, és ezzel, amint ő gondolja, megfelelő okot is nyert arra, hogy engem támadjon azért, mivel én a hazámtól távol, számkivetésben élek. Csudálatos, hogy gúnyolódását nem irányítja Pál ellen is, mivel nem Tarsusban volt püspök. Én azonban annyira nem szégyellem önkéntes száműzetésemet, hogy ezektől a kényes apostoloktól egyáltalán nem irigylem fészkük nyugalmát. Egyszóval figyelje meg bárki is közelebbről az ő elbeszélését, s ebben, ha én hallgatok is, világosan szemlélheti az álapostolok élethű ábrázatát úgy, amint Pál azt a korinthusiakhoz intézett mindkét levelében megrajzolja. Bár alázatosan előrebocsátotta, hogy tudatában van a saját gyengeségének s a tehetséget és tudást megillető dicséretet másoknak hagyja, kevéssel később mégis megfeledkezvén erről a hazug szerénységről, kénytelen elárulni, hogy milyen ecetes kovásszal van tele a gyomra.

Tanulatlan – úgymond. Szeretném tudni, hogy milyen fogalma van neki a tanult emberről! Mintha bizony a plátói őseszmékhez kellene fordulni, ha az ember valami tudós férfiút keres a világon Westphalon kívül! Én pedig, hogy magadat hiába ne fáraszd hosszadalmas keresgetéseiddel, kijelentem, hogy Lipcsében, Wittenbergben és a szomszédos helyeken sokan vannak, akiket véleményem szerint joggal a tudós férfiak sorába lehet számítani. Minden alap nélkül vádolsz ugyanis azzal, hogy előttem senki sem tudós, csak aki a Zwingli iskolájában nyerte oktatását. Mert ámbár Luther tőlünk eltérő nézeten van, vajon az ő képzettségét mi megvetettük-é valamikor? Sőt mire irányul amaz egész beszédem, amelyet most Westphal megtámad, ha nem arra, hogy ő vakmerően előáll, míg a tudós és komoly férfiak mérséklik magukat? Mikor látja, hogy én az ő pártjához tartozó embereknek a tanultság és a bölcsesség magasztaló címét osztogatom, milyen rút ellentétbe kerül önnönmagával? Ennek persze az az oka, hogy ő nem engedi, hogy bárkit is tudósnak nevezzenek, ha csak őt is nem sorolják közéjük. Úgy vélekedik tehát, hogy őreá a tudatlanságnak semmi bélyegét sem süthetik, kivéve talán azt, hogy a Krisztus teste nem mérhető pontos mértani számítással. És talán olyan nagyralátólag vélekedik önmagáról, hogy semmit sem ismer el magában, ami megvetésre méltó volna. De nagyon csalódik, ha azt gondolja, hogy egyetlen szócska annyira felingerli az összes tudósokat, hogy nekem hadat üzennek. Azonban már előbb kimutattam, hogy amit a térbeli kiterjedésről füllent, az rágalom. Mert, hogy Krisztus teste, mely felvétetett a mennyekbe, a földtől távol van, azt nem Arkhimédész iskolájában tanultuk, hanem mivel a Szentírás világos kijelentései tanítják, hisszük. Azt pedig, hogy Krisztusnak az első úrvacsora elkészítésekor kettős teste volt: az egyik halandó, látható és a maga helyét elfoglaló, a másik pedig halhatatlan, láthatatlan és végtelen, hogy ezt melyik filozófiából merítette, én tudatlanságomhoz képest kitalálni nem tudom.
Azzal ugyanis, hogy kiváló díszbe öltözve azt állítja, miszerint ő helyet érdemel a tudósok albumában, mivel a Szentírásból újat és ót előhoz, ismeri a Szentírás vezérlő szempontját, egyszerű hittel helyesnek tartja az Isten igéjét: bizonyára semmi olyan dolgot nem hoz fel, amely velünk is közös ne volna. Bár valósággal is mutatná magában ezt a jártasságot és ügyességet! Az is nevetséges, ámbár teljesen az ő szokása szerint való, hogy megelégedvén a legutolsó hellyel, menten a legmagasabb pontra emeli magát, magára vonatkoztatván azt a mondást: "Minden én tanítóimnál engemet bölcsebbé tettél" (Zsolt 119,99). Mert hová lesz Luther, hogy ha nála még az is feljebb való, aki a legalsó fokon foglal helyet? Végre, hogy a "tanult" cím birtokában maradhasson, azt mondja, hogy tőle nem kellett volna félni, ha nem volna tudós? Kis híja, hogy ki nem csikarja azt a vallomást, amelyre csodálatos kínnal vágyódik! Mert – azt mondja – miért fáradok, hogy egy tanulatlan ember zavarba ne döntse Európát, ha a veszély csak a tudós, művelt, tekintéllyel és ékesszólással megáldott emberektől szokott származni? Mintha bizony a buta és esztelen emberek részéről semminő ártalomtól sem kellene félni, vagy óvakodni! Azt mondja, hogy a közmondás nem hiába hangoztatja, hogy a tanulatlanok nem támasztanak eretnekséget. Hát az anabaptisták? Hát a münzeristák? Hát a libertinusok? Sőt abban az egész áradatban, amelyet Irenaeus, Epiphanius és Augustinus sorol fel, mennyivel több embert bonyolított helytelen tévedésekbe a durva tudatlanság, mint a képzettség? Helyesebben és bölcsebben mondja Augustinus, hogy minden eretnekségnek anyja a gőg, amelytől, mint látjuk, gyakran a legtudatlanabbak dagadnak a legjobban. Ennélfogva, hogy ettől a vádtól ment legyen Westphal, elsősorban a makacsságát kell levetkőznie, mert ez a legártalmasabb dögvész.

Aztán Westphal szerint csaló vagyok, mivel kijelentettem, hogy gondom lesz rá, hogy ő az egyszerű embereket be ne csaphassa, és engem a zsidókhoz hasonlít, kik ugyanezt mondották Krisztusról Pilátus előtt. Mutassa hát ki, ha engem a zsidók közé akar vetni, hogy ő a Krisztushoz hasonlít. Hogy az Isten igéjében nincs csalás, azt mi épp úgy valljuk lélekből és őszintén, mint amily széllel Westphal nyelve prédikálja. De hol van az az ige, amelyben bizakodva Westphal oly gyalázkodólag támad meg engemet? Ő ugyanis, mintha nem tudom micsoda komikus Jupiter volna, ki agyában egy Minervát hordoz, minden koholmányát vakmerőleg az Isten igéjének álarcába öltözteti. Ezekkel az apró ijesztgetésekkel talán elérne valamit, ha már régóta el nem koptatták volna az álpróféták azt a szokást, hogy annál nagyobb dicsekvéssel leplezték magukat az Isten nevével, mennél távolabb álltak tőle. De hát mikor minden bizonyságtól megfosztatva úgy érvel, mintha állításait már bebizonyította volna, ugyan hány ember fog felindulni az ő haszontalan gyerekeskedésein? Isten igéjét állandóan az ajakán hordja, de csak szóval; épp úgy, mintha Markion, Krisztusnak mennyei testet koholva, azt kiáltaná, hogy ellenségei az igének mindazok, kik azt hiszik, hogy Krisztus az Ábrahám magvából született, mivel meg van írva: "A második Ádám a mennyből mennyei" (1Kor 15,47). De mivel mi azon bizonyságoknál, aminőket Westphal hoz fel a maga részéről, jobbak alapján tehetünk bizonyságot arról, hogy az Isten igéjével szemben minő tiszteletet mutatunk, s mivel könyveink is világosan bizonyítják, hogy mi az igének hű és becsületes magyarázói vagyunk, csudálatos bűbájoló lesz Westphal, ha az olvasók szemét a dolog biztos szemlélésétől a haszontalan káprázatra fordítja el.

Menjen hát Isten hírével az az esztelen fecsegés, melyből az tűnik ki, hogy Westphal semmi másra nem vadászik, csak arra, hogy a tudatlanokat elbolondítsa, hogy a valóságot meg ne ismerhessék. Mi célja ugyanis annak, hogy ő minket butasággal vádol, mintha mi nem hinnénk Mózesnek és a prófétáknak? Hiszen ha mi Krisztus szavait úgy magyarázzuk, amint a Szentírás általános gyakorlata követeli, azért még nem kell mindjárt hitetleneknek tartania bennünket. Mert ha a Krisztus igazsága nem tartana minket magának lekötve, ha a vallás nem kötelezne bennünket, akkor miért állanánk szünetlenül a harci sorban? Bizony mi jól tudjuk, hogy mit jelent a mi szemünkben az ostobáskodás. Azt, hogy józanul és a szelídségnek lelkével karoljuk fel azokat a dolgokat, mikre Isten a kicsinyeket tanítja, és mi bizakodunk, hogy birtokunkban van az a bölcsesség, amely Pál tanúsága szerint a mennyet és a földet szélességében, hosszúságában, mélységében és magasságában megérti. Westphal szerint azonban Istennek az a megbecsülhetetlen szeretete, mellyel bennünket az ő egyszülött fiában magához ölelt, a megváltás egész misztériuma, a Krisztus mérhetetlen ereje, az ő feltámadásának dicsősége semmit sem ér, ha a kenyér lényegileg nem test. Előtte az is semmi, hogy a mi tanításunk szerint Krisztus az ő Lelkével a testének és vérének éltető erejét árasztja belénk, hogy azt, amit szemünk előtt a kenyér ábrázol, belsőleg csudálatosan nyújtja, hogy hozzáforrjunk az ő életéhez, és az ő testének lényege táplálja a mi lelkeinket. Ez oknál fogva inkább önmagát figyelmeztesse Westphal, mint másokat, hogy meg ne csalatkozzék, mikor azt gondolja, hogy ő valaki, pedig hát senki (Gal 6,3). Mert ha a hihetetlen gőg le nem részegítené, akkor nem nézné le mindazokat, kik az ő megátalkodottsága előtt alázatosan meg nem hajolnak.

Innen származik az a panasz is, hogy káromlást követtek el az Istennel szemben, mivel őt esztelennek tartották. Ha így áll a dolog, akkor bizonyos, hogy semmi az Isten dicsőségére irányuló vágy sem lelkesíti, mivel a józan ész útjára visszatérni nem törekszik. Ámde, míg szentebb kötelék nem köti őt Istenhez, addig a legkevésbé sem kell félni attól, hogy ha valamit az ő érdeméről hall, az Isten gyalázatára szolgál. Az apostolokat az első pünkösd napján kigúnyolták, mintha részegek lettek volna, de ezt Westphal semmivel sem alkalmazhatja nagyobb joggal magára, mint a Phoebasok és Bacchák. S amíg új lelket nyerve és más erkölcsökre alakulva át, meg nem szűnik hasonló lenni önmagához, addig bizonyára nem szennyezheti be nagyobb gyalázattal az apostolokat másként, mint ha az ő rendjükbe tolakodik. Mert amint szentségtörő gúnyolódás volt a Szentlélek ihletését részegségnek tartani, úgy Isten hazug emlegetésével minden mérséklet nélkül őrjöngeni, még a részegségnél is hitványabb aljasság. S habár Luther hevességében a józan és méltányos emberek joggal kívánnak mérsékletet, mindamellett Westphal sokkal távolabb áll ő tőle, semhogy szégyenét az ő árnyékában rejthetné el. Megengedjük, hogy a Szentírás azokat, kik a hitben megromlottak, mint eszteleneket kárhoztatja, de mikor ebből arra következtet, hogy mi csak akkor leszünk eszes lények, mikor tévelygésünket kárhoztatjuk, csodálkozom, hogy mely forrásból merítette ezt az ő tehát-ját. Mert amit itt, mintegy lopva közbesző, hogy közülünk némelyek a szentvacsora végrehajtásában a sátáni dühtől elragadtatva elfelejtik Krisztus e szavait: Ez az én testem, ezt éppen annyira kell tartani, mintha valami elvetemedett személy mindenféle a szájába jövő hazug szidalmakkal árasztana el mindenkit, akivel csak találkozik.

A nagyralátás vádját úgy szünteti meg, hogy bár szóval tagadja, de azért világos bizonyítékokkal kimutatja, hogy ő valóságos Thraso. -- Plautus A hetvenkedő katona című vígjátékának főhőse. -- Azt gondolja, hogy semmi, hivatásával ellenkező dolgot nem mível akkor, mikor magát az orthodox hit védelmezőjének vallja. Első sorban is mit ért azon, hogy semmi oly dolgot nem vall, ami hivatásával ellenkező volna? Én bizonyára nem tagadom, hogy ő vallást téve vallást tesz, csak azt kívánnám, hogy valóban tegye ezt. Sőt ha a tény megfelelne a szónak, mi, akik ma kénytelenek vagyunk hazug állításaival nyilvánosan szembehelyezkedni, valamennyien helyeselnők a nézeteit. De hol az a dadogó egyszerűség, amellyel magát ajánlja? Egyszerűség ugyanis az egész könyvben egy szikra sem lelhető. Az pedig, hogy a dadogók ilyen fecsegők legyenek, természetellenes dolog. Mert ha azt állítja, hogy ő az egyház dolgát végzi, akkor a valóságnak megfelelőbben azt mondta volna, hogy az egyháznak csinál dolgot, mivel teljességgel azon van, hogy az Isten fiainak szerezzen nehézségeket.

Mindamellett is azt akarja, hogy erről más meg legyen győződve, mivel egyébként jobban gondoskodnék a maga nyugalmáról. Mintha bizony nem volna rám nézve is kényelmesebb abbahagyni az írást, ha ennek az embernek nyugtalankodása, elvonva más hasznos tanulmányaimtól, erre szükségképpen nem kényszerítene. Én bizonyára elmondhatom magamról, hogy engem, mivel ha hallgatok, sértetlen maradok, és magánéletemben sem sebeznek Westphal nyilai; nem vezetett más ok az írásra, mint az, hogy az egyháznak használjak. Hogy azonban minő helyet foglalna el az övéi között, ha zavarcsinálással nem szerezne magának nevet, ennek megítélését mindenkire rábízom. Sőt még nagyobb hangon is beszél, hogy nincs semmi kérkedés abban, ha azt hirdeti, hogy ő nemcsak Szászország egyházaiért, hanem más, bármily távollevő egyházakért is harcol. És mégis kevéssel később, mintegy megfeledkezvén önmagáról, megfontolatlanul azt fűzi szavaihoz, hogy én egyetlen olyan lapot sem hozhatok fel, amelyen ő azzal dicsekszik, hogy Szászországért harcol. Nekem azonban nincs szükségem arra, hogy az egyes lapokat lapozzam. Lépjen maga a könyv a nyilvánosság elé és árulja el szerzőjének haszontalanságát! Ámbár nem tudom, micsoda szégyenérzet gátolja őt abban, hogy magát Szászország védőjének vallja, mikor az egész világot a keblére öleli. Mert mintha az egész terhet egyedül ő tartaná a vállain, azt mondja, hogy a távoli nemzetek kedvéért ír latinul. Én pedig mindenkinek a nevében azt állítom, hogy nincs olyan épeszű ember, aki ezt a munkát szívesen el ne engedte volna neki. Ha tovább halad ezen az úton, fáradságáért ugyan nem nyer más jutalmat, minthogy mindazok, akiknek a kedvüket keresi, megátkozzák.

És mégis, ha szavainak hihetünk, természeténél fogva és megszokásból is annyira szereti a szemérmességet és a szerénységet, hogy születésétől fogva mindig ez a két erény volt a legkedvesebb társa. Vajha inkább a vezetői lettek volna, hogy amint látjuk, hátra hagyatván megvettetésüket meg ne bosszulták volna. A szemérmesség bizonyára majdnem mindig követi a Westphalokat, mivel lehetetlen, hogy az Isten csúfosan le ne taszítsa azokat, akik nagyralátó módon a magasba tolakodnak. Ámde ő úgy átváltoztatja magát, hogy szinte nehézzé teszi annak a pontnak megválasztását, amelyen őt meg kell támadni. A szerénység és a szabadság, elismerem, igen jól illenek a Krisztus szolgáihoz, de két dolgot még be kell bizonyítania Westphalnak, és pedig elsősorban azt, hogy az az ügy, amelyet képvisel, a Krisztusé, és hogy az az őrjöngő támadás, amely őt hajtja és ragadja, semmiben sem különbözik a szabadság azon lelkétől, mellyel az Isten fiai meg vannak áldva.

Mert mit ér el az ő kötelességérzetének bőséges ajánlásával, ha ehhez nem járul hozzá ügyének az ismerete? Azt mondja, hogy erre a hadviselésre őt mennyei vezére kényszerítette, mi pedig minden törvényes előjel nélkül Isten ellen való harcot kísérlünk meg, fegyvereinket az Atya jobbján ülő Krisztus ellen fordítjuk és ellenséges zászlainkat az ő katonái ellen visszük. Persze, az ostoba tüntető mindent magának követel, a tisztátalan szitkozódó válogatás nélkül szór ellenünk oly dolgokat, amelyek maguktól megdőlnek, még mielőtt hozzánk eljutnának, s az istentelen ember vak szenvedélyéhez képest rútul visszaél a Szentírás kijelentéseivel, éppen úgy, mint ahogy a mágusok elcsavarják a szent igéket istentelen ráolvasásaikhoz. Velem azonban pörlekedik, hogy én őt a harcban nem bátorítottam, hanem inkább hibáztattam. Én ugyanis úgy látom, hogy nem vonatkoztatható másra azon mondása, hogy a jó vezérek dicsérettel és ígéretekkel szokták katonáikat lelkesíteni, nem pedig mocskolni a harcolókat. De bár úgy viselné ő magát, hogy akként lehetne őt lelkesíteni, mint egyikét a Krisztus katonáinak. Azt pedig, hogy én őt arra figyelmeztettem, hogy a rosszul megkezdett háborúból vonuljon vissza, hiába csavarja arra, mintha én a közkatonákat megvetve, valami nagy vezér fölött akarnék fényes diadalt aratni. Hát ingereltem-e én valakit? És nem inkább arra törekszem-é, hogy segítőtársul ajánljam magam, hogy mindnyájan egyazon lélekkel terjesszük Krisztus országát? Érdemes azonban megfigyelni azt, amit szavaihoz csatol, hogy ti. színészies kérkedés színét hordozza magán, ha valaki a vezérekkel kel harcra. Ezt teljességgel bizonyítja Westphal példája. Hiszen hány és milyen egyént mert ő egyszerre megtámadni? Ő ugyanis élőket és holtakat foglalván össze egy kötetbe, megkísérelt egy könyvecskével mindnyájukat lesújtani. Eközben pedig a maga tisztességét, melyért egyébként a kelleténél is jobban aggódik, nagyon lealacsonyítja, azt színlelvén, hogy én ővele kedvem ellenére harcolok, mintha őt nagyon is jelentéktelen ellenfélnek tekinteném. Azután másra tér át, és azt mondja, hogy mi nem engedtünk a főembereknek. Hogyha ez bűnös dolog, akkor ő minő képpel mert minden kihívás nélkül a főemberek ellen támadni? Az ugyanis, ha az ember azoknak üzen hadat, kik nyugodtan és csendben vannak, kevésbé menthető vakmerőség, mintha azoknak állunk ellent, kik minket ostromolnak. Ámde ha megkegyelmezünk is annak, aki a közös menedékhelyre fut, (hiszen ezek az emberek már éppen úgy menekülnek a Luther nevéhez, mint Ajax pajzsához), mégis azt, amit rólunk oly féktelen szemtelenséggel fecseg, mivel fogja mentegetni?

Patrónusainkul ő Karlstadtot, Schwenkfeldet és más ilyen embereket jelöl meg, akiket sátán csatlósainak nevez. Ámde, hogy Schwenkfeldről régebben mit írtam, azt ő is jól tudja, és erre tanúm az egész világ. Mert, mikor azokról az istentelen emberekről beszéltem, kik a sákramentumokat jellegüktől egészen megfosztják, közöttük őt, mint zászlóvivőt említettem. Íme a lelki hatalom, amellyel őt a hazugságra inkább akárki más fegyverezte fel, de nem a Krisztus. Most már ítéljék meg az olvasók, vajon igazságtalanul mondtam-e, hogy ez az ember tétlenségében csúfolódik, mivel bizonyos, hogy az idő agyonütése céljából társaival együtt ellenünk nemcsak féktelenül össze-vissza fecseg ezt is azt is, hanem azt még nyilvános irataiban is közzéteszi. Azt mondja, hogy ő részese mindazok közös sorsának, kik a lelkipásztori gondot hordozzák. Bizony, ha az én hányt-vetett életemet összehasonlítja a maga nyugalmas állapotával, méltán dicsekedhetik azzal, hogy ő székesegyházi püspök. Ezt azonban én a legkevésbé sem irigylem tőle, csak a maga kedvtelése érdekében ne viseltessék ellenünk tovább is gyűlölséggel. Mert ha hevességét valami hasznos célra fordítaná, akkor a feddések helyett inkább tapssal és jókívánságokkal ösztönözném az ő szent buzgóságát.

Most már miért panaszkodik, ha átkai elveszik méltó jutalmukat? Mert az a dicsekvése, hogy ő az Isten háza iránt szent buzgósággal viseltetik, a többi hetvenkedése közé számítandó, amelyekkel minden szent dolgot rútul beszennyez. Mikor azt mondja, hogy ő néha hevesebben támad a megátalkodott ellenség ellen, de azért mérsékletet alkalmaz, hogy hevessége bűnbe ne menjen át, azt mondhatná az ember, hogy Cato, az erkölcsbíró beszél, akinek szigorú komolysága nem tudom, minő félelmet támasztana, ha menten elő nem bukkannának azok a hosszú fülek, amelyek Westphalt elárulják. A legteljesebb mértékben igaz Nazianzi Gergelynek az a mondása, amelyet idéz, hogy az Isten katonái, bár egyéb dolgokban szelídek, de a hitben harciasak. Ámde nemcsak az általános tapasztalás, hanem ennek az embernek a féktelensége is mutatja, hogy éppoly igaz az is, hogy az ördög szolgái a hit ellen még a kelleténél is harciasabbak. Hogy tehát a gonosz erőszakosság vádját elkerülje, ne ékeskedjék más tollaival, hanem kezdje magát az Isten szolgájának mutatni, mert bizony eddig túlságos bátorsággal harcolt a viszálykodások atyja érdekében. Hogy pedig erőszakosságát úgy védi, hogy levelemet az ő összes irataival kívánja összehasonlíttatni – ezt az ajánlatot én nem utasítom vissza: csak hadd alkossanak ítéletet maguknak az olvasók az ő Farragó-jából, amelyről már szólottam, hogy mit érdemelt, és hogy mennyire nem voltam igaztalan, mikor egy kissé keményebben bántam vele. Továbbá, hogy ne egyedül magam hordozzam a gyűlölség egész súlyát, ennek egy részét a hírhordókra hárítja. De hogy valaki azt ne gondolja, hogy ezekkel a szavakkal könnyít rajtam, rögtön hozzá teszi, hogy nincs nagy különbség azok vétke között, kik hírhordásukkal más jó nevét megsértik és akik balgatag hiszékenységükben a megrágalmazott embereket vádolják, mivel az Isten éppúgy tiltja azt, hogy a hamis tanúságot elfogadjuk, mint azt, hogy magunk tegyünk hamis tanú- ságot. Miért hazudik hát oly féktelenül az ártatlan sokaság ellen minden lapon, és miért marcangol engem oly kegyetlenül?

És még az Isten ítélőszéke elé mer minket idézni ő, aki ha egy kissé gondolkodnék az Isten ítéletéről, vagy kímélettel volna az iránt az ember iránt, ki az Isten egyházával szemben valami érdemet szerzett, vagy legalább emberségesebben bánna vele! De miért követelem én, hogy rám tekintettel legyen, mikor látom, hogy oly méltatlanul bántalmazza és gyötri Istennek ama kiváló szolgáit, kik vagy az egész életüket Isten dicsőségének védelmére és a Krisztus országának előmozdítására fordították, vagy mivel még élnek, azon az úton vannak, hogy ezt cselekedjék? Mert elég világos jele a kegyetlenségének az is, hogy rátámad a menekülőkre, akikre nézve nem tartotta elegendőnek, hogy a szíves fogadtatásból kizárja és a legnagyobb tél közepén kizavarja őket, midőn ott egy kissé pihenni kívántak, hanem egyúttal arról is gondoskodik, hogy, amennyiben rajta áll, minden módon kiirtsa őket az egész világról.
Én pedig, bár akkor jogos méltatlankodást váltott ki belőlem a nyomorúság, amelynek engem testvéreink szomorú viszontagságai közepette, hacsak vasból nem voltam, meg kellett indítania, mindamellett most már látom és elismerem, hogy csalódtam. Azt gondoltam ugyanis, hogy Westphalnak és a hozzá hasonlóknak valami – nem tudom, minő – okuk mégis csak volt arra, hogy a kelleténél jobban felinduljanak. Most látom, miszerint nekik, hogy különbség nélkül mindannyiunkkal szemben kegyetlenkedjenek, az is elég, hogy az ő megállapodásaikat nem írjuk alá. Oly mérges gyűlölséggel támadnak ellenünk, hogy előbb megegyeznek a törökökkel, és előbb lépnek testvériségre a pápistákkal, mint mi velünk fegyverszünetre. Ha ez a méltatlanság engem epéssé tesz, azon nem szabad senkinek sem csudálkoznia. Ha a határt túlléptem, reménylem, hogy e bűnömre bocsánatot fog szerezni a méltányos bírák előtt ügyemnek jósága.

Ezt a mentséget azonban Westphal elragadja tőlem. Először ugyanis tagadja, hogy én igaz ügy védelmében állok, azután azt mondja, hogy indulataimat azért nem zabolázom, hogy az igazságra homályt borítsak. Ami az ügyet illeti, úgy gondolom, hogy már minden kegyes léleknek teljességgel eleget tettem s úgy látom, hogy azt úgy erős érvekkel, mint rendszeres tanítási módommal eléggé megvédelmezem. Mert hogy a szidalmakból kovácsoljak támogatást, azt sem semminő ok nem követelte, sem nekem eszembe nem jutott. Ő pedig, aki oly csinosan szónokolja, hogy akárminő legyen is az ügy, ha támadásokat és gáncsot vegyítenek bele a dologba, gyanússá válik, miért nem uralkodik magán? Hogyan van az, hogy lépten-nyomon eretnekséget és istenkáromlást kiabál, s végtére a fennhéjázásnak semmi nemétől sem tartózkodik? És mégis, mintha elég volna megtörölni a száját, azt színleli, hogy neki nem volt más szándéka, mint az én támadásomat visszaverni. Íme, miért vádol ő engem azzal, hogy a rossz ügyet ékesszólással ékesítettem, mint idegen külszínnel, holott mégis nyilvánvaló, hogy én, miután az ügyet mind a két kezemmel felöleltem, semmi olyasmit nem mondtam, ami az ügyre nem tartozott, ő pedig az ügyet silány és haszontalan módra érintve majdnem eltéved a közhelyek útvesztőjében. Olyan ügyes szónok bizonyára sohasem lesz, hogy bárkit is meggyőzhessen afelől, hogy szószátyár vagyok én, holott rövid és kimért írásmodorom és a bizonyítékok tárgyalásában való szilárd állásfoglalásom mindenki előtt ismeretes.