Mikor felsorolja, hogy az írásra mely okok vezérelték, akkor úgy mutatja, hogy jó hírneve megvédelmezéséért aggodalmaskodik nagyon, hogy arra a szolgálatra, amelyben forgolódik, valami megvetés ne háruljon és iratai a hitelükből semmit ne veszítsenek. Ha te annyira a szíveden hordozod jó híredet, akkor micsoda gonosz szellem űzött arra, hogy azt pellengére állítsd, holott, ha hallgattál volna, megmaradt volna számodra épen és sértetlenül. Magad vontad a gyalázatot magadra s ezt nem lesz olyan könnyű lemosnod magadról. Növelni fogod pedig mindaddig, amíg ama gyűlöletes viszálykodó szenvedélyedtől el nem állsz. Még egyszer megismétlem, kezdetben sem tehettél és ma sem tehetsz semmit inkább az érdekedben, mintha hallgatsz. Mivel pedig most téged nagy félelem aggaszt, hogy irataid hitele esetleg veszendőbe megy, ebből az egy érzésedből ítéld meg, hogy mennyivel súlyosabb fájdalmat okoz minden kegyes léleknek az a kellemetlenség, mikor azt látják, hogy te erőszakosan igyekszel arra, hogy annyi nagy és kiváló férfiú oly hasznos iratainak a hitelét lerontsd.

S ha csak magam volnék egy azok közül, akiknek a hitelét lerontani próbáltad! De mikor mindenki látja, hogy te Oecolampadiust, Zwinglit, Bucert, Martyr Pétert, Bullingert és Lasco Jánost akarod semmivé tenni úgy, hogy ezek jó hírneve egészen összeomoljon, mit gondolsz, hogy van-é egyáltalán olyan kegyes és méltányos férfiú a világon, akinek haragját fel ne hívná ellened az ily rosszindulatú gáncsolódás? Hogy könyveidért a te nyájadból való társaid micsoda tapsokkal hízelegnek neked, azt nem tudom; hogy te magad mint ítélsz róluk, azt ám te lásd. De azt tán nem mondod, hogy veled igazságtalanság történik, ha azok közül, akiket megneveztem, bármelyiket is többre tartom náladnál. Azonban, ha téged annyira elvakít az oktalan önszeretet, hogy tisztesség tekintetében meg akarod előzni azokat, kiknek a tudományban messze mögöttük jársz, nekünk, akik semmi módon sem vagyunk hozzád lekötelezve, nagyobb tekintettel kell lennünk a közjóra. Azoknak a könyveknek emlegetése, amelyeket gyakrabban felhozol, hírül adja, hogy te néhanapján szoktál írogatni. De akármilyen legyen is az írásod, ha elvesznék, kisebb kára lenne abból az egyháznak, mintha egy elveszne a közül a sok könyv közül, melyeket te mind el szándékoztál törölni. S ennek folytán a te véleményed szerint is igazságosabb védekezés kínálkozik számomra, aki hitemet és cselekedeteimet vetettem közbe, hogy az egyházat kiváló kincseitől meg ne foszthasd.

Westphal a könyvét négy fejezetre osztja: Először azon állításom cáfolására vállalkozik, hogy ő helytelenül és tudatlanul híreszteli felőlünk azt, mintha mi ellentmondó dolgokat írnánk. Másodszor azt az állításomat akarja megcáfolni, hogy ő igazságtalanul vádolt minket azzal, mintha mi az úrvacsorában semmi mást nem hagynánk meg, mint a puszta jelképeket. Harmadszor azt állítja, hogy ő nem támaszt viszálykodásokat, amikor a zavarok szerzői ellen harcra száll. Végtére megígéri, hogy az ellene szórt vádakra válaszolni fog.

Az első résznek kezdete az a velünk szemben hangoztatott vád, hogy én a mi Megegyezésünket néhány szónak a hasonértelműségéből (synonimia) bizonyítom, aminők: alakzat, jegy, jelkép (figura, signum, symbolum). Ennélfogva csudálkozik, hogy még a szótagokból is nem következtetem ugyanazt. De mi lesz, hogyha itt kézzelfogható hazugságon csípik őt még a gyermekek is? Nekem ugyanis sohasem jutott eszembe az, hogy a szavaknak ezt a rokonságát hozzam fel Megegyezésünk bizonyítására. De mivel ő nagy lármával támadást intézett eme szavak ellen, sőt azt írta, hogy az ellenmondásnak ez a jele elárulja a mi eretnek voltunkat, ennek az embernek oktalanságát, amint arra méltó is volt, egyszerűen kinevettem. Most mégis, mintha kicsúszott volna a kezemből, azzal dicsekszik, hogy sokkal nagyobb engedményt tesz, hogy ti. mi nemcsak egy pár szavacskában, hanem a lényegben és véleményeinkben is megegyezünk. És hogy tréfásnak tűnjék fel, azt mondja, hogy mivel egymás között megegyeznek, azért ő az összes sákramentáriusokat együtt tiszteli meg ezzel az egy névvel, de fecsegése durvább, semhogy ez alatt a haszontalan fennhéjázás alatt rejtve maradna. Nagyon kegyetlen szókkal eretnekeknek állít minket, mivel egymás között eltérő nézeteket vallunk. Előtte ez a bizonyítás látszott legjobbnak: mivel a kenyeret az egyik az úrvacsora jelképének (symbolum), a másik alakzatának (figura), a harmadik jegyének (signum) nevezi, nyilvánvaló, hogy mi eltérünk egymástól. És ezt az elménckedését, hogy annál fényesebb legyen, egy képben is kiábrázolta. Mit tehettem én? Figyelmen kívül kellett-é hagynom azt, ami, ha én elhallgatom is, mindenkinek a szemébe tűnik, hogy ti. a mi Megegyezésünket nem lehetett jobban bizonyítani? sőt tovább is megyek és azt mondom, hogy ha valamikor tanításomat meg akarom világosítani, annak magyarázatát ezekben a szavakban vajon azt fogja-é koholni, hogy én azért beszélek ellentmondó dolgokat, vagy azért jövök összeütközésbe magammal, mivel arra törekszem, hogy egy dolgot többféle módon alkalmasabban magyarázhassak meg?

Ha alaposabban birokra kelünk, én legyűröm őt. Mindazokat, akik a Krisztus szavait másként magyarázzák, s nem betű szerint – mint közönségesen mondják – nem habozik megtenni sákramentáriusoknak. Nekem tetszik ez a feltétel, mert így Augustinus is a mi sorunkba kerül. Ő Ugyanis Faustus ellen azt írta� hogy az Úr így szólt: Ez az én testem, mikor az ő testének jegyét adta. Mivel a Krisztus szavait képlegesen magyarázza, minden kétség nélkül a sákramentáriusok közé kell őt számítani. Egyebütt azt tanítja, hogy a jelzett dolognak hasonlósága folytán a testnek és vérnek sákramentuma testnek és vérnek neveztetik. Westphal szerint ez ugye borzasztó szétmarcangolása a Krisztus igéinek? Egy más helyen azt írja, hogy az Úr a szent vacsorában testének és vérének alakját (figura) ajánlotta és adta tanítványainak. Vajon talál-é közülünk két embert, aki egymás között eltérőbb nézetet vallana, mint éppen Augustinus és ő? Westphal tehát hiába tagadja, hogy bolondságot követett el, mikor az egymással majdnem rokonértelmű (synonym) szavakban állította az olvasó elé a borzasztó eltérés példáját.

Tagadja, hogy a részlegesből (ex particulari) levezetett érvelésnek érvénye volna; mintha ti. közöttünk mindenben megegyezés volna, mivel némely dolgokban egyformán vélekedünk és beszélünk. Én pedig tagadom, hogy valaha így érveltem, mert elég volt egyszerűen megcáfolni azt az oly képtelen lázálmot, hogy az eretnekség abban az eltérésben nyilvánul, mivel az egyik az alakzat (figura), a másik a jegy (signum) és a harmadik a jelkép (symbolum) nevet használja. De ha mást nem hoz fel, megállapítom� hogy nincs semmi eltérés sem. Azonban mintha félne, hogy szemtelensége homályban talál maradni, ugyanezt a dolgot nagy terjedelemben tárgyalja, miközben az én szavaimat így idézi: "Leírom a zürichiekkel való kölcsönös megegyezésünket; a mi vélekedésünk egy; kölcsönös munkáinkat adjuk itt át; tehát a sákramentáriusok között soha semminő eltérés nem volt". S mikor ezt az egészet becstelenül összekoholja, menten másik hazugságba bonyolódik, hogy ti. őt sem a személyek, sem az idő nem korlátozzák, hanem megszorítás nélkül beszél a mi viszálykodásainkról. Hazug ember, hát a te Farrago - Egyveleg c. - munkád, mely a mi könyveinkből van kiszedve s amely egyeseket név szerint megjelöl? Még rútabb hazugsággal is terhel bennünket, amelynek igazság szerint a szerzője fejére kell visszahullania. Mert az anabaptistákat, dávidiánusokat és majdnem minden fanatikust összevegyítvén velünk, egy hydra-formájú felekezetet kohol, mivel hogy mindezek Zwingli dogmáját vallják. Nem mondom el azt, amit nyilvános okmányok a kelleténél jobban bizonyítanak, hogy tudniillik soha senki nem támadta hevesebben, mint mi, azokat a felekezeteket, amelyeket ő megnevez, vagy amelyek általában századunkban támadtak. De hát végre is minő kötelékkel köt minket egy csomóba? Elég-é, hogy egy szóval azt mondotta, hogy mindnyájan egy és ugyanazon tévelygésbe estek? Vajon én az angyalokat hívjam-é bizonyságul, mikor maguk az ördögök is leleplezik Westphal gonoszságát? Mert hogy ha a szektáriusok felől történik nyomozás, bizonyos lesz, hogy őhozzá járnak közelebb. Servet ugyan, aki anabaptista is, az eretnekek között pedig a legsilányabb volt, Westphallal teljesen egyetértett és a tanításnak e főpontjára nézve Oecolampadiust és Zwinglit éppen úgy támadta, mintha Westphal szolgálatában állott volna. Mármost, mivel az első úton nem ért el eredményt, más módon kísérli meg kimutatni a mi ellenmondásainkat, és előrebocsátja, hogy mivel Luther is megkísérelte ugyanezt, azért neki is szabad. De akárminő példával takaródzik is, illő a dolgot vizsgálat alá vennünk. Mivel az a kísérlet, hogy Karlstadt hazugságából árasszon homályt az ügyre, nyilvánvaló módon messziről van idehurcolva, azért annak megcáfolásával nem is vesződöm. De bár nem tudom, hogy a többi magyarázatait honnan vette, mindamellett semmi sem lehet hitványabb dolog ezeknél a rágalmaknál, hogy ti. a Krisztus igéinek szövegösszefüggése és rendje méltatlan módokon, kegyetlenül megszaggattatik, mert ilyenformán az egyik ember úgy érti, hogy a Krisztus teste lelki eledel, a pedig úgy magyarázza, hogy ez, ami érettetek adatik, az az én testem. Mert, kérlek, micsoda képtelenség van abban, ha a halál áldozata a lelki lakomát sorrendben megelőzi? De mivel ezektől a haszontalan okoskodásoktól is megfosztatik, szokása szerint mesékben keres menedéket, hogy ti. Frieslandban megcsonkítják a Krisztus igéit. Azt mondja, hogy ezt neki egy kipróbált hitű prédikátor írta. Most, mikor a kenyeret nyújtják, a lelkész ezeket a szavakat mondja: "Egyetek, higgyetek s idézzétek emlékezetetekbe, hogy a mi Urunk teste a kereszten valóságos áldozatul ajánltatott fel a ti vétkeitekért". Persze, bizonyára valami gonoszság a Krisztus halálának emlékezetét ünnepelni a vacsorában! Ha ugyanis a lelkész éppen a szétosztás közben a népet arra hívja fel, hogy a Krisztus halálának gyümölcse felett elmélkedjék, azért még maga a Krisztus rendelése nem mellőztetik. Sőt, mikor Westphal egyebütt azt állítja, hogy a következő két dolog van világosan elénk írva, hogy a testet együk és a Krisztus halálának emlékezetét gyakoroljuk: akkor fríz testvéreinket miért ostorozza azért, mert a mennyei parancsolatnak engedelmeskednek? Azután folytatólag azt mondja, hogy ez a tanács Schwenkfeldtől ered, ki azt parancsolta, hogy ezeket az igéket: Ez az én testem, el kell távolítani a szem elől. Mintha bizony nekünk Schwenkfelddel akárminő közösségünk is volna úgy, hogy nekünk kellene meglakolnunk az ő őrült bűnéért. Sőt micsoda méltányosság az, hogy miután mi, míg ezek a jó atyácskák szunyókáltak, teljes buzgalommal rajta voltunk, hogy Schwenkfeld tévedéseit megostromoljuk, azok, kik a munkában semmi részt nem vettek, hirtelen felébredvén, ellenünk fordítják mindazt, ami gyűlöletes dolgot csak találnak ellenségünknél? Ugyanilyen természetű az a következő megjegyzése is, hogy mi, mivel nehezen tűrhetjük, hogy csalásaink a Krisztus világos szavaival megszégyeníttessenek, megvetőleg eldobjuk azokat és azt mormogjuk, hagy ellenünk csak három olyan szót hoznak fel, amelyeket egyetlen egyszer mondottak. Hogyha itt panaszkodom, hogy engem koholt szitokkal bűnös módra tüntetnek fel gyűlöletes színben, menten azt a kifogást teszi, hogy ő közelebbi meghatározás nélkül beszél. Ámde micsoda nyíltszívűség az, hogy az istenkáromlás vádjával terhel egy határozatlan számú egyénekből álló tömeget, anélkül, hogy egyet közülük, mint annak szerzőjét, megnevezne. Mi azonban a mennyei mester igéivel szemben nem tanúsítunk olyan csekély tiszteletet, hogy ránk nézve teljes tekintélyül elégséges ne volna, hogy ha ő valamit egyszer megmondott. De hogy annál világosabb legyen, hogy nekünk az efféle fecsegésre nincs szükségünk, viszont azt felelem, hogy a szövetség ládája több mint negyvenszer neveztetik az Isten jelenlétének, mindamellett nem más értelemben, mint ahogyan a kenyér neveztetik testnek. Látható ebből, hogy mi a világosságtól egyáltalán nem menekülünk, sőt veletek sem habozunk szembe szállani, csak magunkra öltjük azt a pajzsot, hogy a Szentírásban az Isten neve lépten-nyomon át van vive az Isten jelenlétének látható jelképére. De erről a dologról még majd bővebben is kell értekeznünk.

Mivel azonban az az ellenmondás, amely ellen ő mennydörgött, még mindig nem jött nyilvánosságra, megint csak a régi nótát kezdi fújni, hogy ti. azokat a szavakat, melyek a legkevésbé sem állanak meg együtt, erőszakosan csavarjuk el a különböző jelentésekre. És gyűlölködve ismét előrántja Karlstadt megjegyzését, amelyet hajdanában a mieink mindnyájan világosan visszautasítottak. Aztán, hogy az ellenmondás látszatával az egyszerű emberek szemét elkápráztassa, azt mondja, hogy ezt az ízetlen hazugságot én visszautasítottam. Mintha bizony valami tragikus gaztett volna, ha a hamis irigységet magunktól elhárítjuk. Mit akarsz te, viszálykodó ember? Én azt mondtam, hogy Karlstadt rosszul magyarázta a Krisztus szavait: ebben a dologban te velem egyetértesz. Hogyan vagy tehát képes abból az ellenmondásból, amelyben veled osztozom, vádat koholni? Harmadik helyen a mi tisztelendő testvérünket, Lasco Jánost támadja, mivel azt mondja, hogy a mutató névmással ("ez") az egész cselekmény jeleztetik. Mintha bizony ezt a dolgot nem volna könnyű Luther nyilatkozataival is védelmezni! Luther szerint a kenyér a szent vacsorával való élésen kívül csak kenyér és ezért a mutató névmás (ez) bizonyító ereje a cselekmény határai közé van zárva. Ennélfogva ugyanaz a tanítás Luther szájában orákulumerejű lesz, de ha máshonnan ered, menten rajta van az eretnekség bélyege?

A negyedik helyen Oecolampadius ellen rohan, aki a mely (quod) névmást a Krisztus szavaiban, nem viszonylagosan, hanem okozatilag veszi. (*) Mintha bizony nem volna megengedve a magyarázónak, hogy azt, ami egyébként szükségtelen nehézséget okoz – mint mondják – kézzelfoghatóbban magyarázza meg. Oecolampadius azt mondotta, hogy most a Krisztus teste a híveknek megevésre csak annyiban ajánltatik fel, amennyiben egyszer oda adatott a bűnök kiengesztelésére: nevezetesen, hogy megtudjuk, hogy az előbbi feladat a sákramentumnak tulajdoníttatik: s most Westphal azt kérdezi, hogy mi lesz tehát Mátéval és Márkkal, akiknél a vonatkozó névmás nincs meg? Mintha bizony ez a rövidség megszüntetné azt, ami az úrvacsorával való törvényes élésben a legfőbb dolog! Pál legalább, mielőtt minket a lakomára buzdítana, azt tanítja, hogy Krisztus a mi húsvéti bárányunk, amely megáldoztatott értünk (1Kor 5,7). Elismerem ugyan, hogy ezen a helyen ő nem a szent vacsoráról tárgyai, de mikor az ok ugyanaz, akkor Westphal miért ócsárolja a szent férfiút azért, mert ezt a tulajdonságot, amely nélkül az úrvacsora hasznos volta ránk nézve elvész, okosan megjegyezte? Ez persze az ok, amiért nagy hangon felkiált: "Minő álszínnel fogják elleplezni, minő szemfényvesztéssel fogják mentegetni a sákramentáriusok a kézzelfogható ellenmondást?" Én pedig azt válaszolom, hogy senki sem lesz oly vak, hogy a te álmodozásaidat át ne lássa.

Mivel pedig látja, hogy még nem érte el azt, amit akart, vagy legalább még nem nyújtotta azt, amit ígért, néhány csonkabonka szót hord össze rakásra, mint pl. hogy mi az úrvacsora kenyerét majd testnek, majd a test alakzatának, majd szenvedésnek, majd halálnak, majd a szenvedés emlékjelének, egyszer hitnek, máskor erőnek, egyszer Krisztus erejének, máskor érdemeknek, egyszer a test minőségének, majd megint az úrvacsora cselekményének és formájának [nevezzük]; továbbá az egyház társaságának, jognak arra, hogy a Krisztus testében részt vehessünk, ünnepségnek és sok minden egyébnek nevezzük. Mit csináljunk ezzel az emberrel, aki megátalkodott érzületében nem veszi észre, hogy olyan dolgokat szalaszt ki a száján, melyek az ő rosszakaratát minden ember előtt utálatossá teszik? Hiszen a megoldás könnyű és rövid, hogy ti. a különböző szólásformák minden ellenmondás nélkül azt írják le, hogy a kenyér mi célból neveztetik testnek.

Ami szerinte Krisztus e szavainak: "Ez az én testem", értelmére vonatkozólag a kérdés legfőbb lényege, azt én is vallom. Abban is egy nézeten vagyok vele, hogy tagadja, miszerint ebben a vitában azt kellene keresni, hogy mint álmodozik ez, vagy amaz, s hogy a lelkiismereteknek nem lehet eleget tenni emberek hazugsága által, míg az igazság biztosan és kétségtelenül meg nem állapíttatik. S amennyiben valami biztos meghatározást kíván, melyen a hitnek alapulnia kell, nem szólok ellene. Ezt a meghatározást mutassák meg tehát nekünk azok a szigorú, vagy inkább zordon bírálók, kik csekélybe vesznek minden magyarázatot.

Sürgeti Westphal a betű szerinti értelmet, hogy a kenyér valósággal és természetszerűleg a Krisztus teste. De mikor viszont azért szorongatják őket, hogy a kenyér tulajdonképpen test-é, ama pontos és hajthatatlan szigort oda mérséklik, hogy a test a kenyér alatt, vagy a kenyérben adatik. És csakugyan, ha azt meg nem engednék, akkor a kehely, bármilyen anyagból készíttessék is, a Krisztus vére volna. Amikor tehát azt a mondást engedik meg maguknak, hogy a Krisztus teste a kenyérben éppen úgy foglaltatik, mint a bor a kannában, akkor mi az oka annak, hogy a megfelelő magyarázat keresésére irányuló törekvés annyira felforralja az epéjüket? Ugyanis, mivel azt állítja, hogy az igékben Pál és az evangélisták egyöntetű felfogást juttattak kifejezésre, mire jó neki, ha ily gyerekesen hazudik? Fölösleges figyelmeztetni arra, hogy mennyivel nagyobb különbség van a vér és a vérben való szövetség között, mint a jegy és jelkép között. Westphal azonban, aki gyönyörűséget talál abban az egyöntetűségben, amely a vér és szövetség között van, megmutatja, hogy mily sokoldalú ízléssel van megáldva, mikor a jegy és a jelkép különbözősége miatt émelygést kap. Mindamellett most már óvatosabban kezd beszélni, midőn azt erősíti, hogy ő a dolgokban és a vélekedésekben, nem pedig a szavakban való nézeteltérést korholja. Én pedig, mivel bízom, hogy a józaneszű olvasók előtt világos, hogy ő a különböző szólásmódokat, melyek arra irányulnak, hogy az úrvacsora használatát és célját megmutassák, elcsavarva megcsonkítja és szétszaggatja, tovább nem foglalkozom a dologgal.

Hozzáteszi, hogy én a világos igazságtól meggyőzetvén, beismerem a dolgok ellentétességét. Ámde mely szavakkal? Nevezetesen, mivel azt mondottam, hogy a mi embereink, mikor e bonyolult és homályos kérdést vitatják, ámbár egymástól tényleg nem térnek el, mégis az ellenmondás látszatát nyújtják. Íme, a teológushoz méltó őszinteség, amely világi szónokok között nem kerülné el, hogy mint hideg és bűzhödt elménckedést meg ne bélyegezzék. Mert amit azután tréfásan mond, hogy ti. némelyeket prófétai lélek ihletett meg, mikor ezt az ügyet kezdetben támadták, ebben inkább élvezze a maga csúfondárosságát, minthogy engem élces mondásai cáfolásával foglalkoztasson. Ami pedig nála következik, hogy én más menekvés után nézek, mikor azt az ellenvetést teszem, hogy mindazt, ami futólag mondatott, ő gáncsoskodó módon ragadja meg, mintha teljes meghatározás volna, hogy miért hozza fel ismét, nem tudom, ha csak azért nem, hogy magát kétszer tegye nevetségessé. Vajon menedék-é az, amit én magam – ha hiszünk neki – oktalan módra mindenkinek szeme elé tártam? Mert ki előtt homályos az ő rosszakarata, amellyel vélekedéseinket marcangolja? És hogy mellőzzem azokat a példákat, amelyeket fentebb érintettünk, vajon kivel fogja elhitetni, hogy az, ami az egyház társaságáról mondatott, teljes meghatározás erejével bír, mint hogyha Krisztus testének más közössége (koinwnia) nem volna? És mindamellett, ami nézeteltéréseink zavaros rengetegében nem talál más tetszetősebb dolgot, mint, hogy némelyek a koinwnia-t közösségi jognak magyarázzák, amely nekünk a Krisztus testében adatott, mások az egyház misztikus közösségének. Pedig ha nekem kedvem telnék abban, hogy a régi íróknak mondásait ily módon megrágjam, bizony azok között sokkal komolyabb eltérés volna található. De hát erre nincs hajlandóságom, másfelől akaratom is visszaborzad attól, hogy mindazokat, akiket ő a maga pártjára von, kellemetlen és szűkkeblű csípősséggel támadjam. Hogy eközben milyen ügyesen és becsületesen bővíti azt a vádat, amelyet gyűlöletesnek gondolt, arra röviden figyelmeztetnem kell az olvasókat. Az ő szavai ezek: Valahányszor Pál helyére kerül a sor (1Kor 10,16), az ő szavait a sákramentáriusok a legnagyobb erőlködéssel elferdítik. A könyv szélére is oda teszi a figyelmeztető jelet: micsoda a sákramentáriusokra nézve a Krisztus testének közössége (koinwnia)? Hát vajon legalább minket, akik másképpen beszélünk, nem illett volna-é kivenni azok sorából? Lapozza fel magyarázatainkat, s azokban szemébe fog tűnni az a nem tövises, hanem őszinte magyarázat, melyet, ha megpukkad is, kénytelen elfogadni. És ezt nemcsak magamról állítom, mert a jártasabb olvasók jól tudják, hogy a többiek, akiket gyaláz, ezt a helyet tisztán s világosan tárgyalták, úgyhogy könnyen kiderül, miszerint ő kielégíthetetlen civódási szenvedélye folytán felettébb mohón vadászik a perpatvarnak végéremehetetlen anyaga után, amellyel mint ürüggyel magát mentegeti. Bizonyára, mikor engem név szerint harcra hív, nem kellett volna elfelejtenie, hogy én erre a helyre nézve mit írtam.

Az én szavaim így hangzanak: Igaz az, hogy a hívek Krisztus vére által közösségbe lépnek, hogy egy testté legyenek; az is igaz, hogy az ilynemű egység neveztetik tulajdonképpen közösségnek (koinwnia). Ugyanezt vallom a kenyérről is. Elfogadom azt is, amit Pál apostol, mintegy magyarázatul csatol, hogy ti. egy testté tétetünk mi mindnyájan, akik ugyanazon kenyérben részesülünk. Ámde kérlek, honnét származik ama közöttünk lévő közösség (koinónia), ha nem onnan, hogy Krisztussal oly föltétellel egyesültünk, hogy test legyünk az ő testéből és csont az ő csontjából. Mert, hogy így szóljak, először be kell kebeleztetnünk a Krisztusba, hogy egymás között egyesüljünk. Figyelembe kell venni még, hogy Pál most nemcsak az emberek között fennálló kölcsönös közösségről beszél, hanem Krisztusnak és a híveknek lelki egyesüléséről, hogy ebből arra következtessen, miszerint tűrhetetlen szentségtörés az, ha bálványimádásra vetemednek. A hely összefüggéséből tehát el lehet dönteni, hogy a koinwnia a vérnek a közössége, amely köztünk és a Krisztus vére között van, amikor minket mindannyiunkat egyszerre beolt az ő testébe, hogy éljen bennünk és mi őbenne. Elismerem, hogy a kifejezésmód képes, csak a szókép valósága el ne vétessék, azaz maga a dolog is jelen legyen, és a vérnek közöltetését a lélek éppen úgy vegye, mint ahogy a bort isszuk szánkkal.

Miután pedig magát kénye-kedve szerint kidühöngte, végtére a záradékban elismeri, hogy amint a mi embereink tették, úgy az úrvacsora voltaképpen nincs is rosszul meghatározva, amikor ti. azt mondották, hogy az az üdvösség megszerzésének kiváló emléke: de így csak a fele rész van megmagyarázva, nem pedig az egész dolog. Mintha bizony az eget a földdel össze kellene keverni, valahányszor nem adatik teljes meghatározás. Azt a szólásformát megengedi nekünk, hogy az egyház egységét a szimbólumok jelképezik. Ámde mihelyt észreveszi, hogy közülünk valaki így beszélt, haragosan felkerekedik, mintha Krisztus teste szerintünk semmi más nem volna, mint az egyház közössége, ámbár mindannyian közmegegyezéssel azt hirdetik, hogy az egész test a főből növekszik, azaz hogy a hívek csakis úgy növekednek egy testté, ha a Krisztussal egyesültek. Egyébként, ha tagadja, hogy a test szó egyszerűen átvihető az egyház misztikus testére, akkor kezdjen pört Pállal, aki ezt meg merte tenni (Ef 5,23).
Mivel Westphalnak gyengeelméjűséget lobbantottam a szemére azért, mert ő minden szóképet kárhoztatván, végtére maga sem boldogulhat szókép segítsége nélkül, azért itt különösen felhívja az olvasók figyelmét, hogy megértsék, miszerint én súlyos hibát követtem el. Nem elégedvén meg az egyszerű pirongatással, azt keresi, hogy micsoda düh űzi az én elmémet hanyatt-homlok arra, hogy ezt a rágalmat rá mertem hajítani. Tekintsék meg tehát az olvasók figyelmesen, hogy megjegyzésemet mekkora ügyességgel veri vissza. Megvallom, azt mondtam, hogy ez a két dolog, ti. hogy Krisztus igéi oly világosak, hogy semmi magyarázatra sem szorulnak s egyebütt megengedik a szóképet, – mely mindamellett sem akadályozza meg, hogy a kenyér tulajdonképpen test legyen, éppen úgy illenek egymáshoz, mint az őrült lázálmai. Erre azt válaszolja, hogy ő egy igazi szóképet, melyet a hely szükségszerűsége hoz magával, állított szembe határozatlanul egy hamis szóképpel. Mintha bizony én arra lestem volna, hogy egy szót nyakoncsíphessek, és nem inkább az ő durva tévedését tettem volna kézzelfoghatóvá. Mindenütt azt kiabálja, hogy eretnekek azok, akik mikor Krisztus szavait próbálják magyarázni, egymás között eltérő nézetet vallanak. Nem tud azonban tovább menni úgy, hogy előbb ő maga is elő ne adja a maga magyarázatát; már pedig ebben ő is eltér tőlünk. Mi áll tehát útjában annak, hogy őt is az eretnekek közé számítsák? Ha a kenyérben és a kenyér által adatik a Krisztus teste, és a kenyérrel vétetik, akkor bizonyos, hogy a kenyér képlegesen neveztetik testnek, mivel a testet magában foglalja, tulajdonképpen és természetszerűleg pedig nem az, aminek mondatik. Tudom, hogy néha mily harapósan ragaszkodik a szavakhoz; tagadván, hogy a szentírásban egy világosabb kijelentést is lehetne találni. De mikor a dologra kerül a sor, akkor mestereivel együtt megengedi magának azt a magyarázatot, hogy Krisztus teste a kenyér alatt foglaltatik, a kenyérben nyújtatik és a kenyérrel fogadtatik el. Mert mi lehetne természetellenesebb, mint tagadni azt, hogy a kenyér a test jelképe és hogy a földi jegyet az ő mennyei misztériumától megkülönböztetni nem lehet? A szavak egyszerűsége bizonyára nem állhat meg, ha a kenyér testté nem változik azért, hogy a látható kenyér láthatatlan testté legyen; egyszóval, ha ezen két állítás: "Krisztus az Isten szeretett Fia" és "a kenyér Krisztus teste", nem ugyanazt jelenti. De nem is érdemes erről a dologról, mint olyanról vitázni, amihez kétely fér, mivel náluk nincs elfogadottabb és közönségesebb dolog, mint az, hogy Krisztus teste a kenyér alatt adódik. A pápistákat a szókép szükségszerűsége alól jobban kivonná az ő átlényegülésről szóló tanuk. Aki azonban azt vallja, hogy a kenyér és a test különböző dolgok, ezekből a szavakból: Ez az én testem, miként távolítja el majd a [stílus]alakzatot? Hát amikor a kehely vérnek neveztetik, nemde könnyű rájuk nézve az az ellenvetés, hogy a tartalmazó vétetik a tartalom helyett? Nem kell tehát sok hűhót csinálni a semmiért, ha azt mondom, hogy nekem nincs gondom arra, hogy kikkel kel harcra ez az őrült, aki magát olyan szépen összezúzza. Ezt ugyanis mindenképpen meg kellett mondanom, hacsak az ügyet tudva nem akartam elárulni. Ezentúl azonban tanulja meg, hogy komoly dologban így ne tréfálkozzék.

És én még egyszer szabadon megismétlem, hogy hacsak ki nem mutatja, miszerint az ő szóképét a nyilvános közmegegyezés szentesítette, a saját maga szája ítélte el eretnekségért őt, aki oly vakmerően hirdeti, hogy kivétel nélkül eretnekeknek kell tartani mindazokat, akik csak szóalakzatot alkalmaznak Krisztus igéinek magyarázásában. Mindamellett ügyesen kisiklik, midőn azt veti a szememre, hogy én tréfás színben akartam feltűnni. Lásd, Joákhim, melyikünk kívánja jobban a tréfát: vajon én-é, aki azt a mondást, amelyet a körülmények természetszerűleg adtak a számba, minden mesterkéltség nélkül beleszőttem előadásomba, és úgy használtam, mint ami önként kínálkozott – vagy te, aki minden élc nélkül nagy messzeségből szerzed össze a nem tudom micsoda haszontalan szóvirágaidat? Azt a te diadalmadat pedig, hogy a te szóképedet megszentelték Krisztus és az apostolok, nem a győzelem előtt énekeled, mivel már legyőzve és a porba döntve sem szűnsz meg magadnak tapsolni. Azzal vagy nagyra, hogy egy nézeten vagy a Krisztussal. Biztos és legyőzhetetlen érv, ha ugyan elhiszik neked. Ámde micsoda alapon állítható, hogy Krisztus szavaival jobban megegyezik, ha a kenyeret testnek nevezzük azért, mert a test vele együtt adatik, mint azért, mert a testnek látható jelképe, mégpedig olyan jelképe, mely a maga valóságával össze van kötve?
Mivel pedig te azt hozod fel okul, hogy a Szentírás nincs a dialektikai és grammatikai törvényekhez kötve – amit mi neked szívesen megengedünk, – azt kérdezem, hogy most már milyen lelkiismerettel, vagy inkább milyen homlokkal ostorozod ugyanazon a lapon ellenmondásainkat, mivel közülünk némelyek azt tanítják, hogy a Krisztus szavaiban szinekdoché, mások, hogy metafora, megint mások, hogy metonímia van: Mert ha ezek az alakzatok semmi nagyobb tekintélynek nem örvendenek, akkor kinek-kinek meg kell hagyni a maga szabadságát. Amint azonban Joákhim következtet, hogy ti. bár a maguk dogmájának védelmezésében a mieink egy nézeten vannak, s bár a szavaikban is van bizonyos összhangzás, mégis ellentétes dolgokat írnak: erre viszont világos bizonyítás alapján legyen szabad azt következtetnem, hogy ő sem becsületesen, sem őszintén nem cselekszik, mikor a versengésnek kielégíthetetlen vágyából viszálykeltés végett azokat a dolgokat ragadja meg szemtelenül, melyek egymás közt könnyen összeegyeztethetők lettek volna. Sok dolgot ármányosan és gonoszul elforgat, és minden csekély kis eltérésből súlyos ellenmondást kohol. Mikor pedig a mi Megegyezésünket, amely minden viszálykodást eltemetett, föllegeivel tőle telhetőleg elhomályosítja, akkor ő a békének és egyetértésnek ellensége; sőt szemérmetlenül harcba is keveri azokat, kik a hittudománynak ezt a főcikkét nagyobb megegyezéssel magyarázzák meg ugyanazon szavakkal, mint azt eddig akárki is tehette azok közül, kiket ellenségekként állít velünk szembe.

Most áttérek a második részre, melyben az alól a vád alól próbálja magát tisztázni, hogy rágalmazást követett el, mintha valóban azt mondotta volna, hogy mi a sákramentumokban a puszta jegyeken kívül semmit sem hagyunk meg. Ebben világosan látható, hogy mily bután megátalkodott ő. Írásainkban lépten-nyomon bizonyságot teszünk arról, hogy az üres alakzatoktól nagyon is különböznek azok a dolgok, miket az Úr kegyelmének bizonyságaiul és pecséteiül hagyott ránk. Megegyezésünk világosan kijelenti, hogy az Úr, aki igaz, belsőleg a Lelke által nyújtja azt, amit szemünk előtt a sákramentumok ábrázolnak, s hogy mikor a jegyek és a jelzett dolgok között különbséget teszünk, a valóságot nem választjuk el a jegyektől. Ez a szempont világosabban és bővebben van tárgyalva Védelmünkben.
A fődolog mégis az, hogy Krisztus valóban felajánltatik nekünk a sákramentumokban, hogy az ő részeseivé tétetvén, minden javai a mieink legyenek, hogy végre ő éljen bennünk és mi ő benne. Aki ezzel szemben azt kiabálja, hogy mi üres jegyeket állítunk fel, vajon az ilyen nem teszi-e Krisztust és az ő erejét világosan semmivé? Mert ha Krisztus valami és ha az ő lelki gazdagságát némileg megbecsüljük, akkor azt a zálogot, amely által magát velünk közli, nem szabad üresnek és haszontalannak mondani. Ha már most azt az ellenvetést teszem, – és ezt a legjogosabban cselekedhetem – hogy Westphalra nézve a Krisztus teljességgel semmi, arról fog panaszkodni, hogy súlyos igazságtalanság történt vele. Ámde kit gondol oly ostobának, hogy önként eszébe ne jusson felőle ezt az ítéletet alkotni? És, hogy a civódásra több szót ne vesztegessek, válaszoljon maga röviden, hogy ha azt állítja, hogy azok a jelek, melyek Krisztus valóságos élvezését nyújtják, üresek, akkor mennyire becsüli ő a Krisztust? Ha a lelki javaknak egész teljessége nem eredményezi azt, hogy a jelek valami igaz és valóságos dolgot tartalmazzanak, vajon akkor őszerinte nem fogyatkozik-é el a Szentlélek ereje? Micsoda bűbájolással vezetheti ő félre az embereket úgy, hogy ez a kárhozatos istenkáromlás nem jön azonnal napfényre? Mert, hogy a napot valaminő leplekkel homályosítja el, az gyermekes menedék.

Azt mondja Westphal, hogy Krisztus jelen nem létének bebizonyítása végett szóképeket találtak ki, vagy a van igében (est), vagy a test szóban. Ámde szerintünk a kenyér akképpen jelzi a testet, hogy valóban, hathatósan és tényleg a Krisztussal való közösségre hívogat. Mi ugyanis azt mondjuk, hogy az igazság, amelyet az ígéret tartalmaz, kiszolgáltattatik benne és a hatás a külső jelképhez hozzá van kötve. A szókép tehát a jegyet a legkevésbé sem üresíti meg, sőt inkább megmutatja, hogy nem üres az. A test térbeli távolléte éppily kevéssé megüresítése a jegynek, mivel Krisztus nem szűnik meg magát híveinek felajánlani, hogy élvezzék Őt, jóllehet a földre nem is száll alá.

Abba a nyomorúságos rejtekbe is hiába búvik Westphal, hogy mivel egyebütt elismerem, miszerint Oecolampadius és Zwingli a vita kezdetén, miközben felettébb figyeltek arra, hogy a babonát visszaverjék, nem ékesítették fel elég fényes jelzőkkel a sákramentumokat és csak azoknak hatásáról értekeztek, azért most nyíltan figyelmeztetni kellett volna az egyházakat, hogy mennyiben és mely dolgokban történt Megegyezés. Mert mi az egyházakat oly cikkekre tagoltan figyelmeztettük, hogy az ellentétnek egy része sem mellőztetett. Ehhez járult azután egy világosabb és terjedelmesebb magyarázat. Mindez tehát mi más, mint vakoskodás az olyan fényben, mely magukra a vakokra nézve is világos? Vajon ezen a helyen ismét azt fogja-e mondani, hogy az én nyelvem oly kétélű kard, hogyha ő előterjeszti a világos bizonyságokat, akkor én azzal érvelek, hogy ellentmondó dolgokat beszél, ha pedig mellőzi azokat, akkor én álnoksággal vádolom? Én pedig teljes joggal vetettem álnokságot a szemére, mivel megcsonkított helyekből csalárdul ragadta ki azokat, amelyek gáncsolhatók voltak, és egyúttal kimutattam, hogy esztelensége sehonnan jobban be nem bizonyítható, mint éppen azokból a helyekből, amelyeket idéz, s amelyek minden gyanút megszüntetnek az olvasóban.

Valahol kiszakítja egy állításnak a felerészét és a másik feléről kezd velünk pört. Én az olvasókat magához a könyvhöz utasítom, elég egy betekintés, s menten le van leplezve s be van bizonyítva Joákhim rosszakarata. Egy másik helyen, mikor azok a bizonyságok, amelyeket felhoz, az ő rágalmaitól szabadítanak meg minket, miért leplezném, hogy ő maga-magával van harcban? Tehát nincs ok, hogy miért veti szememre a kétélű kardot az, aki magát mind a két oldalról nyomorultul megvagdalja, és két kardot ad a kezembe, melyeknek élét hiába akarta kicsorbítani tompa dilemmájával. Bizony, még ha részemről egy ütés sem érné, akkor is minden módon rágalmazónak bizonyulna, mert mikor minket hamis gyűlölség alá akart vetni, azt hozta fel ürügyül, hogy mi a sákramentumokban semmit sem hagyunk meg a puszta és üres jegyeken kívül. Ámde ha valamiben közös állásponton van Lutherrel, azt gondolja, hogy az ő tekintélye alaposan elmosta ezt a vádat. Előadja, hogy Luther azt írta, hogy szerinte egy és ugyanazon állásponton vannak mindazok, akik vonakodnak hinni azt, hogy az úrvacsorában Krisztusnak valóságos és természetes teste van jelen. Ezt ugyan felettébb uralkodói módon mondotta Luther, aki annyira nem méltóztatik megkülönböztetni a legtávolabb eső vélekedéseket, hogy természetük ellenére összevegyíti őket. És ez a hely bőséges bizonyíték arra, hogy mennyire nem alaptalanul mondottam, miszerint Luther fonák besúgásoktól felgyulladva felettébb hevesen viselkedett ebben az ügyben. Ki nem látja ugyanis, hogy ő jobban mérsékelte volna magát, ha idegen ösztönzés nem ragadta volna erre a túlzásra? Bizonyára kevés tisztelettel vélekedik Lutherről Westphal, és azt akarja, hogy más is így vélekedjék, mikor még azt a közepes ítélőképességet is el akarja vonni tőle, amely különbséget tud tenni a haszontalan és képzelt látomány s a Krisztusban való lelki részesedés között. Mi azt állítjuk, hogy az úrvacsorában valóban részeseivé leszünk Krisztusnak azért, hogy lelke titkos erejével testéből a mi lelkünkbe csepegtesse az életet. Így a kenyér nem egy távol lévő dolog haszontalan rajza, hanem valóságos és hűséges záloga a Krisztussal való egyesülésünknek.

Azt mondhatná valaki, hogy a kenyér jelképe csak úgy ábrázolja a Krisztus testét, mint ahogy az élettelen szobor jelképezi Herkulest, vagy Mercuriust! Ez a hazugság bizonyára éppoly távol áll a mi tanításunktól, mint a profán dolog a szent dologtól. Ennélfogva az, aki minket ez álláspontról elzavarva ugyanebbe a kárhoztatásba rohan, nem a napot vonja-e le az égből, megszüntetvén a dolgok közötti különbséget?
Ha azt mondottam, hogy mi a mi Megegyezésünkben azt foglaltuk össze, amit az Ágostai Hitvallás tartalmaz, akkor nincs oka arra, hogy engem ravaszsággal vádoljon. Én ugyanis aláírom azokat a szavakat, amelyeket ott is idéztem. E szavak igaz értelmére nézve pedig, mivel Westphal erre nem alkalmas bíró, kihez fordulhatnék inkább, mint magához a szerzőhöz?

S ha ez egy szavacskával kijelenti, hogy én az ő felfogásától eltérek, azonnal elállok a harctól. Lutherrel másként áll a dolog. Hogy az ő szavaiban micsoda kívánnivalót találtam, mindig őszintén megmondtam, s magamat a legkevésbé sem kötöttem hozzá. Nem törődöm Westphal fennhéjázásával sem, aki Lutherrel szemben tűrhetetlen gyalázásnak tartja azt, hogy ő a versengésben az igazságos határokon túl ragadtatta magát. Versengőnek nevezed – úgymond – az Istennek szolgáját? Nem úgy van; de mivel még a legmérsékeltebb emberekkel is megtörténik, hogy a küzdelem hevében túllépnek a kellő határokon, ha ezt Lutherben, akinek minden dologban ismeretes a hevessége, fájlalom, az nem csudálni való. Westphal ok nélkül búslakodik afelett, hogy mi egy ál-megbékéltetést kíséreltünk meg Luther és Zwingli között, akiknek szerencsétlen összeütközéseit elsimítani volt a szándékunk. Legyen! Mondjuk, hogy nézeteik szemben állottak! Mi tiltja most már, hogy az ő példájukon okulva nyugodt lélekkel mérlegeljük és mérsékeltebb modorban tanítsuk azt, ami helyes? És a józan eszű olvasók előtt igazolhatja-e a saját zordonságát Westphal, aki semmi ilyesmit nem enged meg? Az ő következtetése szerint, ha én abban a hitben, amelyet körülbelül húsz esztendővel ezelőtt vallottam, még megállok, akkor semmivel sem hiszek kevesebbet, mint azt, hogy az úrvacsorában a Krisztus teste lényegileg (substantialiter) adatik. Én pedig, ámbár elismerem, hogy Krisztus testének lényege (substantia) valóban táplálja lelkünket, a lényegi jelenlétet, amelyet Westphal képzel, most éppen úgy visszautasítom, mint régebben. Mert, ha a Krisztus teste ránk nézve megelevenítő is, azért nem szükséges, hogy az ő lényege belénk átárasztassék. Hogyha az átárasztásnak ezt a hazugságát megszüntetjük, a lényeg szó miatt ellenkezést támasztani sohasem jutott eszembe és sohasem habozom megvallani, hogy a Szentlélek titkos ereje az életet átárasztja belénk az ő (Krisztus) testének lényegéből, amely nem ok nélkül neveztetik mennyei eledelnek.

Ennek a dolognak kitartó módon való oltalmazásában mindig nagyobb volt az én egyszerűségem, semhogy a te rágalmaid képesek volnának annak világosságát a legkevésbé is elhomályosítani, vagy hitelét megingatni. Azt mondottam, hogy az úrvacsorában Krisztus testét hathatósan szolgáltatják ki s nem természetileg, ereje szerint s nem lényege szerint. S ebben az utóbbi állításban a lényeg helyi foglalatát jelöltem meg, mindamellett egyúttal azt is mondottam, hogy Krisztus az ő javait velünk csak annyiban közli, amennyiben ő a mienk. Ebben a tanításban oly szilárdan megállok, hogy Westphal engem éppen oly tudatlanul, mint méltatlanul hasonlít angolnához. Mert ebben a tudományban micsoda kétes, vagy bonyolult dolgot talál? Abban ti., hogy Krisztus teste valóban lelki eledel, amelynek lényege táplálja és élteti lelkeinket és hogy ez épp oly igazán nyújtatik nekünk a vacsorában, mint ahogyan a külső jelképpel ábrázoltatik; csak valaki azt a testet, amelyet mintegy az égből vont alá, hamis képzelgéssel be ne zárja a kenyérbe. Mivel Westphalt ez az ellenvetés megbotránkoztatja, azt kiáltja, hogy az angolnát nem lehet farkánál fogva tartani.

Azt mondja, hogy Magyarázataimban én leplezettebb voltam és kifejezéseimet akként mérsékeltem, hogy némelyek, jóllehet nem voltak buták és gyengeelméjűek, mégis alig sejdítették, hogy én mit akarok mondani. Ami törekvésemet illeti, arra nézve szentül kijelentem, hogy ámbár a legnagyobb lelkiismeretességet fordítottam arra, hogy az Isten igazságát tisztán és világosan tanítsam, mindamellett arra sem volt kisebb gondom, hogy magában az előadás formájában az egyszerű világosság tündököljék. Hogy serénységemmel minő eredményt értem el, arról maguk a könyvek szólanak, melyekről Westphal azt hánytorgatja, hogy azért voltak kedvesebbek, mivel úgy tűntem fel, mint aki az övéivel érzek; most pedig, miután a Megegyezés a rejtekből a napvilágra vonszolt engem, ezt a kegyet elvesztettem. Hogy Westphalnál és a hozzá hasonlóknál mekkora tetszést nyertek a Magyarázatok s mekkorát a Megegyezés, azt nem tudom. De hát, ha egészen világos dolog az, hogy mindazok a főcikkek, melyeket a Megegyezésben hibáztat, vagy a Magyarázatokból vannak véve, vagy csaknem ugyanannyi szóval foglaltatnak azokban? Honnét származik tehát ez az új elidegenülés? Senki sem oly tompa elméjű, hogy meg ne szagolná, hogy ő mit tervez. Hiszen ő maga sem titkolja egyebütt, hogy neki s társainak az a törekvésük, hogy könyveimet mindenünnen kiküszöböljék. Hogy minő méltányossággal, azt ők maguk lássák, mivel nem valószínű, hogy a kegyes olvasók előtt másért lettek volna kedvesek, ha csak azért nem, hogy az egyház építésére hasznosak és alkalmasak voltak. Ennélfogva úgy vélekedem, hogy a becsületes és józan ítéletű olvasók, kik efelől tapasztalást szereztek, nem lesznek oly válogatók, hogy egy cikkért megfosszák magukat a tanítás sokszoros gyümölcsétől.

Hogy pedig milyen következetes, azt két mondásából állapítsák meg az olvasók. Azt mondja, hogy mikor Védekezésemet írtam, akkor én ismét rejtekhelyre menekültem, hogy mintegy fellegbe burkolózva ismeretlenül járjak, a legközelebbi lapon pedig azt állítja, hogy nem szükséges másunnan venni bizonyítékokat, hogy azokkal bebizonyíthassa, miszerint én más nézeten vagyok, mivel egymaga a Védekezés is elég sok ilyen bizonyítékot szolgáltat. Hol van hát az a felhő, amellyel én magamat leplezni akartam? Azt mondja, hogy csalásaimban én nem rejtőzöm úgy el, hogy el ne áruljam magamat. Ámde, ha én akármit próbáltam volna csalafinta módra, megvolt bennem a közepes okosság arra, hogy óvjam magamat. Az olvasók azonban úgy fogják találni, hogy semmire sem fordítottam nagyobb gondot, mint arra, hogy minden kétértelműséget megszüntetvén, világosan tanítsam azt, amit én az egyházban naponként vallok és tanítok, s amit hogy szívemből érezek, annak maga az Isten a legjobb tanúja és bírája. Egyébként mivel Westphal mindazt, amit csak gáncsolásra méltónak ítélt, vagy legalább meg akart marni, kilenc fejezetbe osztotta szét, azért én is ugyanezt a sorrendet fogom követni.

Mivel azt mondom, hogy Krisztus, ha bennünk lakozik, akként emel fel bennünket magához, hogy testének éltető erejét belénk átárasztja, épp úgy, mint ahogy a nap életmelegsége a sugarak által táplál minket; továbbá, hogy Krisztus, ki az égben marad, ereje által száll le hozzánk: ezért engem azzal vádol, hogy az egyház hitét felforgatom, mintha azt tagadnám, hogy Krisztus nekünk adja az ő testét. Én pedig, mikor azt mondom, hogy Krisztus az ő erejével száll alá hozzánk, tagadom, hogy valami olyan eltérő dolgot csúsztatnék be, ami a test ajándékozását megszüntetné, mert egyszerűen az ajándékozás módját magyarázom meg. Azt a kifogást teszi, hogy én a test kétértelmű jelentésével vezetem félre az olvasót. Ámde mivel annyiszor ismételtem, hogy a valódi és természeti test az, amely a kereszten feláldoztatott, azt gondoltam, hogy ezeknek a fecsegéseknek a kelleténél jobban elejét vettem. És bizonyára ismeretlen előttem, hogy a kettős testről szóló hazugság mely műhelyből került ki; csak azt tudom, hogy szerintem kárhozatos istentelenség azt koholni, hogy Krisztusnak két teste van. Azt ugyan tudom, hogy az a halandó test, amelyet Krisztus egyszer felöltött, most az égi dicsőség új tulajdonságaival van felruházva, ámde e tulajdonságok nem gátolják, hogy ugyanaz a test legyen lényegére nézve. Azt mondom tehát, hogy azon test, mely a kereszten függött, a mi lelkünket épp úgy táplálja a lelki életre, mint testünket a földi kenyér. De mivel úgy látszik, hogy a térbeli távolság akadály abban, hogy a Krisztus testének ereje hozzánk eljusson, ezt a csomót úgy oldom meg, hogy Krisztus, bár helyét nem változtatja, az ereje által száll le hozzánk. Vajon bújócskázás-é ez, mikor én egyszerűen határozom meg az ő élvezésének módját, amelyet mások a maguk bonyolult tanítási módjukkal elhomályosítanak?

Westphal szigorúan megmarad amellett, hogy az úrvacsorában a Krisztus teste azért adatik elénk, hogy megegyük azt, de hogy ennek a módját kutassuk, azt a legnagyobb bűnnek tartja. Ha valaki azt az ellenvetést teszi, hogy Péter tanúsága szerint Krisztus az égben foglaltatik, míg a világ megítélő bírájaként meg nem jelenik (Csel 3,21), a Szentírásnak ezt a világos bizonyítékát nem ismeri el. Én Krisztust meghagyván az ő mennyei ülőszékén, megelégszem lelkének titkos kiáradásával, hogy minket testével tápláljon. Kettőnk közül ki találja hát gyönyörűségét a rejtélyekben? Amikor pedig az olvasó elméjébe vésem azt, hogy a valóság hozzá van csatolva a jegyekhez, akkor a sákramentum erejét és nem a test lényegét értem. De ha megengedem is, hogy a dolog úgy van; a jegy nem lesz már "puszta," ha nem szűkölködik erő és hatás nélkül. De miből következtet ő arra, hogy én a test lényegét megsemmisítem? Persze: azon mondásomból, hogy mi a lelki erőt illetőleg éppoly igazán részesei leszünk a Krisztusnak, mintha kenyérrel tápláltatunk. Azt következteti ugyanis, hogy én a test lényegének jelenlétét világosan tagadom, ha a Krisztus teste csak kiszolgáltattatik, mivel annak lelki ereje a hívek iránt mutatja meg magát. Ha a testi jelenlétről támaszt perpatvart, bizonyára megvallom, hogy én ettől a durva hazugságtól borzadok. Azt tartom ugyanis, hogy Krisztus az úrvacsorában csakis úgy van jelen, hogy a hívek elméjét, aminthogy ama cselekmény mennyei, a hit a világ fölé emeli és Krisztus lelke erejével megszüntetvén azt az akadályt, melyet a térbeli távolság okozhatott, magát összeköti tagjaival. Westphal azt az ellenvetést teszi, hogy Krisztus érdemei, vagy jótéteményei még nem az ő teste. De miért kicsinyli le rosszakaratúlag azt a kifejezést, mellyel a Krisztussal való közösségre lépésünket fényesen ajánlom? Mert én nemcsak azt mondom, hogy érdemei alkalmaztatnak, hanem azt is, hogy lelkeink magából a Krisztus testéből vesznek táplálékot, éppen úgy, mint ahogy a test táplálkozik a földi kenyérrel. Ez a megszorítás pedig, "amennyire a lelki erőre tartozik", nem vonatkozik másra, mint arra, hogy valaki azt ne álmodja, hogy Krisztus az úrvacsorában nekünk nem ajánlható fel térbeli bennfoglaltatás nélkül. Rosszul esik neki, hogy én valóságos közöltetést állítok szembe a képzelttel. Mit követel tehát tovább? Azt akarja ti., hogy az egy alakzattal állíttassék szembe. Ezt én szívesen meg is engedném, csak ne tagadná azt, aminek a hit első elemei között minden kegyes lélek előtt ismertnek kellene lennie, hogy ti. a kenyér a jegye vagy alakja a testnek. Ha erre a módra nézve megegyezés van közöttünk, akkor még mindig állítom azt, amit eddig vallottam, hogy ti. ahol maga a dolog van jelen, ott nem kell puszta jegyet kigondolni. S hogy az áldott emlékezetű Bucer sem vélekedett másképpen, azt mindig könnyű lesz világos bizonyságokkal bebizonyítanom.

Amit egy helyen az elvetendő nézetek közé soroztam, azt, hogy ti. Krisztus teste valósággal és lényegileg jelen van az úrvacsorában, ez a legkevésbé sem áll ellentétben az igazi és valóságos közöltetéssel, amely egyfelől abban áll, hogy mi a mennybe emelkedünk, másfelől nem kívánja Krisztustól, hogy másként szálljon le hozzánk, mint lelki kegyelmében. Mert nincs szüksége arra, hogy testét helyéből kimozdítsa azért, hogy éltető erejét belénk lehelje. A jelenlét két módja között való különbséget jelezni akarva, az elsőt fizikainak nevezi, a másikban pedig dadogva mondja azt, hogy az ő társai csak a test jelenlétét állítják. Ámde hibás az a felosztás, amelynek tagjai egymás között összeesnek [egybeesnek]. Westphal sürgeti az úrvacsorában Krisztus testének jelenlétét; ezt mi egyszerűen nem tagadjuk, csak velünk együtt emelkedjék hittel felfelé. De ha úgy érti, hogy Krisztus az úrvacsorában testi módon állíttatik elénk, akkor keressen magának más elvtársakat.

A fizikai mód kétértelműségével pedig nem űzünk játékot, mivel semmivel sincs kevésbé ellenünkre a koholt mindenütt-jelenvalóság (ubiquitas), mint ez a matematikai körülírás: a kenyér alatt. Westphal tagadja, hogy ő a Krisztus fizikai jelenlétéről képzelődik, mivel a testet vonal szerint nem zárja a kenyér alá. Én pedig azt az ellenvetést teszem, hogy nem kevésbé fonákul cselekszik, mikor Krisztusnak végtelen testet költvén, azt állítja, hogy valahol az úrvacsorája végrehajtatik, ott ez jelen van. Mert azt a testet, amelyet egyszer az Isten Fia magára öltött és amelyet, miután egyszer megfeszíttetett, felvitt a mennyei dicsőségbe, "helytelen"-nek (1) -Tudniillik hogy nincs helyhez kötve-.mondani, bizony nagyon is helytelen (atopon) eljárás. Azt, amit ezután a lelki testről füllent, hamisan és alaptalanul tulajdonítja nekünk. Álmodjék ő csak a maga bandájával együtt, ha neki úgy tetszik, Krisztusnak a lelki testéről, amelyben semmi olyan nincs, ami a test valódi természetével rokon volna: én azt tartom, hogy nekem nem szabad semmit sem gondolnom, vagy beszélnem más testről, mint csak arról, mely a kereszten a világ bűneinek megengesztelésére feláldoztatott és az égbe befogadtatott. Hogyha Westphal nem hallhatja felháborodás nélkül, hogy ez a test lelki táplálék, ugyan ki fáradozna azzal, hogy őt lecsillapítsa? Azt válaszolja, hogy ezt mi hamisan állítjuk ellenébe az igazi test jelenlétének és vételének. Én pedig azt az ellenvetést teszem, hogyha ő ravaszul nem áltat, akkor rútul képzelődik, mivel közöttünk nem a vételre, hanem csak a vétel módjára vonatkozólag van nézeteltérés.
Ő úgy fogja fel a dolgot, hogy nincs testi jelenlét, ha csak a test mindenüvé szétáradva nem rejtőzik a kenyér alatt, és azt gondolja, hogyha a hívek ugyanazt a testet le nem nyelik, akkor annak élvezésétől meg vannak fosztva. Mi pedig arra figyelmeztetjük az olvasót, hogy Krisztust hittel kell keresni, hogy jelenlétét megmutassa és az élvezésnek azt a módját tanítjuk, hogy lelke kegyelme által átárassza belénk testének éltető erejét. Ez nem azt jelenti, hogy a hit misztériumait testi érzékünkhöz vonjuk le, vagy hogy őket természeti módon mérjük, amint ezt Westphal hamisan ellenünk veti, hanem azt, hogy az úrvacsora szent misztériumát a hit szabályához alakítjuk. Westphal azt az ellenvetést teszi, hogy mindaz, ami Isten igéje és a hit szerint történik, lelkileg történik s eközben nem fontolja meg, hogy maga az Isten igéje írja elénk, hogy miképpen illik magunkat a lelki misztériumokkal szemben viselni.
Meghagyatott hajdan az atyáknak, hogy a szövetség ládája előtt leboruljanak és az Istent ott imádják. Azt kérdezem, hogy vajon elég lett volna-é ama kijelentést megragadni, hogy semmi különbség nincs a könyörgésben? Bizonyára a tudatlan és durva embereknek babonájuk leplezésére könnyű volt hánytorgatni, hogy ők lelkileg tisztelik az Istent, mivel a törvény parancsának engedelmeskednek. Ámde Isten szolgál számára készen volt az az ellenvetés, hogy azzal, ha az Isten igéjét fonákul és megkülönböztetés nélkül elcsavarják, testileg bölcselkednek és cselekesznek. Ezért szűnjék meg Westphal oly makacsul ragaszkodni felfogásához, hogy magát lelki embernek bizonyíthassa, mert ha ez a felfogás valakit megigéz, az illető sohasem fog elérni a hitig. Kivel fogja tehát elhitetni, hogy mi a szentvacsorát anyagias felfogással tárgyaljuk, mivel a Szentírást az ige és hit ellenére elcsavarjuk? Megvallom, hogy ha elismertük volna azt az állítását, hogy a kenyér Krisztus teste s nem jelkép, akkor mindazok eltévelyegnek a hittől, akik azt mondják, hogy a kenyér jelképe alatt a test van megjelenítve. De hogy tőlünk az igét elragadhassa, gonosz módra felforgatja a kegyesség alapelveit. Mindarról, amit mi a lelki élvezésről hirdetünk, azt mondja, hogy csak súlyosbítja a mi bűnünket, mivel szerinte az a Krisztus nyomorult kicsinyeit rútul kijátssza. A mi meghatározásunk az, hogy mi Krisztus testét lelkileg élvezzük, mivel lelkünket éppen úgy eleveníti meg, mint ahogyan a kenyér táplálja a testet; csakhogy mi kizárjuk a lényeg átöntését. Westphal szerint a test csak akkor megelevenítő, ha annak a lényegét faljuk. A mi bűnünk tehát az, hogy az ily szörnyűséget nem fogadjuk tárt karokkal.

A második főpont az, hogy az én megállapításom szerint a testnek és vérnek jelenléte és vétele a Krisztus lelki élvezésében áll úgy, hogy a testét enni és a vérét inni nem jelent semmi mást, mint hinni a Krisztusban. Ámde az én írásaim mindenütt azt hangoztatják, hogy az evés különbözik a hittől, mivel a hitnek hatása. Nem három napja kezdtem beszélni azt, hogy mi hit által vesszük a Krisztust, mivel valósággal részeseivé válván neki, az ő testébe forrunk, úgy, hogy életünk közös az övével. Jó egynéhány év múlt már el azóta, amikortól fogva nem szűntem meg folyton ezt ismételni. Mily rút dolog tehát Westphaltól, hogy mikor szavaim világosan hangoztatják, miszerint más dolog enni, mint hinni, akkor azt, amit én erősen tagadok, mintha valóban tőlem eredt volna, szemérmetlenül ráerőszakolja olvasóira! Mert hát oly mohón igyekszik engem elékteleníteni, hogy inkább akarja, hogy hamisításon csípjék, mint hogy fel ne hozzon valami olyan dolgot, amivel gyűlölséget lehet ellenem támasztani. Az ily rothadt koholmányt azután más lepellel homályosítja el, hogy ti. hogy szerintem Krisztus testét manapság mi éppen úgy esszük, mint hajdan az atyák, mivel mindnyájan részesülnek a Krisztusban és Őt élvezik. Most már tehát más [dolog] előttem enni a Krisztus testét, mint hinni – hacsak esetleg úgy nem vélekedik, hogy az élvezést és a közöltetést semmibe sem kell venni. De ellenem gyűlölséget kívánván támasztani, újból ugyanily őszinteséggel szemlélést tesz az élvezés helyébe, mintha azt tanítanám, hogy Krisztust nem lehet enni másként, mint mikor a hit úgy tekinti őt, mint aki értünk meghalt. Miért kíséreljem én meg most visszaverni ezt a rágalmat, amelytől engem könyveimből meríthető száz meg száz bizonyíték vád? De mivel Westphal engem ugyanazon a lapon a kelleténél jobban felold, védelmet nem kell egyebütt keresnem. Idézi ugyanis az én szavaimat, hogy a közöltetés lelki módja az, hogy a Krisztust valósággal élvezzük, s hogy a kenyér Krisztus testének jelképe azért, hogy valóban részeseivé legyenek a Krisztusnak azok, kik a jegyet szájukkal, az ígéretet pedig hitükkel veszik. Vajon bebizonyítja-é, hogy ezek a szavak azt tanítják, miszerint Krisztus élvezése nem más, mint a hit szemlélete? Most már tehát ebben a részben belátják az olvasók, hogy minő álokokkal homályosítja el az én tanításomat, vagy inkább, hogy mint lepleződik le tisztátalansága, amely a legtündöklőbb igazságot is felettébb rútul beszennyezi.

Ugyanilyen sütetű az az állítása is, amelyet menten hozzácsatol, hogy ti. ha szavaimnak helyt adnak, akkor Krisztus testét enni ugyanannyi, mint az ígéretet hittel fogadni. De mi módon meri magát ily gonoszul lealjasítani? Az ő tanúsága szerint is világosan állítom, hogy mindazok, kik az ígéretet hittel fogadják, valósággal a Krisztus részeseivé lesznek, hogy az ő testével tápláltassanak. Ennélfogva más a Krisztus testének evése, mint az ígéret befogadása, ha ugyan megengedi, hogy az ok eltér az létrehozott hatástól. Mert ki az, aki az én szavaimból nem következteti azt, hogy a hitnek hasonlíthatatlan gyümölcse az, hogy Krisztus teste nekünk lelki táplálékunk? Hogy azonban valaki azt ne gondolja, hogy az ígéretnek, mely által nekünk a Krisztus teste felajánltatik, nincsen meg a maga hatása, tagadom, hogy üresen és haszon nélkül távoznának el az úrvacsorától azok, kik az ígéretet hittel fogadják, mivel egyúttal a Krisztust, aki felajánltatott, valóban élvezik. Miféle fordított szórend idézi majd elő, hogy azok az olvasók, akiknek van szemük, elhiggyék, hogy tagadom azt, amit nyíltan állítok? Hogy nekem bűnül rója fel, ha azt tanítom, hogy szájunkkal semmit sem veszünk a jegyen kívül, ez ellen semmit sem szólok, sőt inkább a legnagyobb mértékben kívánom, hogy az egész vita felől e pontból mondassék ítélet. Mert hogy Westphal miért civódik velem, az rövidesen kiderül és nyilvánvalóvá lesz abból, hogy ő csak azokat ismeri el testvéreiül, akik Krisztus felfalására szájat és hasat hoznak. Bizonyára nem tagadom, hogy azok, kik a kommunióból kizárják a megelevenítő testnek és vérnek lényegét, megcsalják magukat az úrvacsorával való élésben. Csak azt az ellenvetést teszem, hogy hasztalanul szórják ellenünk azt, amit Westphal a maga koponyájából eszel ki; mert ha az égből nem is vonjuk le a Krisztus testének lényegét, hogy minket megelevenítsen, mindamellett nagyon távol áll tőlünk, hogy ezt a lényeget kizárjuk az úrvacsorából mi, akik bizonyságot teszünk arról, hogy az élet ebből árad belénk.

A harmadik főpont az, hogy én tagadom a test és vér valódi jelenlétét, mikor azt állítom, hogy Krisztus test szerint távol van. Az olvasók meg fognak bocsátani, hogy ha ez ember fecsegésének megcáfolására kénytelen vagyok gyakran megismételni ugyanazokat a dolgokat. Hogy a helyi távolság miképpen nem akadályozza, hogy Krisztus övéivel együtt legyen az úrvacsorában, azt már előbb kifejtettem. Azt az elvet mindig fenntartom, hogy ha Krisztust birtokunkba akarjuk venni, akkor őt az égben kell keresni, nemcsak azért, hogy felőle semmi földit ne képzeljünk, hanem azért is, mivel annak a testnek, melyben a Megváltó megjelent a világon és amelyet egyszer áldozatul bemutatott, most, mint Péter bizonyítja, az égben kell lennie. Elismerem azonban, hogy lelkének erejével és isteni lényegével nemcsak az eget és földet tölti be, hanem csodálatosképpen minket is egyesít magával egy testté, úgy hogy az a test, ámbár az égben marad, nekünk táplálékunkká lesz. Ekként azt tanítom, hogy Krisztus, bár testileg távol van, mindamellett nem csupán isteni erejével, amely mindenüvé kiáradt, van jelen számunkra, hanem azt is műveli, hogy ránk nézve az ő teste megelevenítő legyen. Mivel ugyanis Lelke titkos kegyelmével belénk hatol, nem szükséges – amint egyebütt mondottuk – hogy testileg szálljon alá.

Westphal itt azt a kifogást teszi, hogy én a lélek jelenlétét szembehelyezem a test jelenlétével, de rosszindulatától elvakulva nem látja, hogy ugyanabból a helyből világosan kitűnik, hogy mennyiben cselekszem ezt. Én ugyanis nem egyszerűen azt tanítom, hogy Krisztus az ő lelkével bennünk lakik, hanem, hogy minket akként emel magához, hogy testének életadó erejét belénk átárasztja. Vajon ezen a helyen nincs-é állítva a jelenlétnek egy neme, hogy ti. lelkeink Krisztus testéből életet merítenek, jóllehet az nagy térbeli távolsággal van elválasztva tőlünk? Westphal szerint tűrhetetlen szólásmód az, hogy Krisztus, bár egészen az égben marad, erejével alászáll hozzánk, mivel az egyház azt hiszi, hogy mindenütt, ahol az úrvacsora végrehajtatik, jelen van az Ő teste. Én nem mondok ellent, csak a jelenlétnek azt a módját fogadja el, amelyet megmagyaráztam. Ha azonban a Krisztust le akarja csalni az égből, mint Numa Pompilius az ő Jupiterjét, akkor őrá nézve önmaga az egyház. Mert az a vallomása, hogy a Krisztus most nem jár-kel úgy a földön, mint megjelenésének idejében, mire vonatkozik, ha nem arra, hogy az ő koholmánya szerint láthatatlanul még a földön lakozik? A Szentírás, mikor Krisztus mennybemeneteléről szól, egyúttal kijelenti, hogy onnan fog jönni. Ha most már test szerint az egész világot elfoglalva� akkor mi más volt egyfelől a mennybemenetele, s mi más lesz más oldalról az eljövetele, mint csalóka és hiábavaló látomány? Ha olyan közel van hozzánk test szerint, akkor nemde fonák dolog volt, hogy az egek nyíltak meg, hogy István lássa Őt, amint ül a dicsőségben? (Csel 7,56)

Tudom, mit szoktak fecsegni, hogy az egek elnevezés semmi mást nem jelez, mint a véghetetlen dicsőséget. De hogyha kifejezetten elvitetett a földről és felhő takarta el Őt, hogy a kegyes elmék a magasba emelkedjenek, akkor helytelenül tukmálják ránk azt a láthatatlan lakozást, mely a hitnek magasba emelkedését visszafordítván arra kényszerít minket, hogy a földön maradjunk. Ennélfogva Westphalnak vissza kell szívnia azt az ítéletet, melyet az egyház nevében harsog; hogy ti. az igaz hittől eltévelyednek azok, akik el nem fogadják azt, hogy Krisztus test szerint van jelen az úrvacsoránál. Egyetlen józan eszű hívő sem fogja ugyanis Augustinust az egyházból kivetni azért, hogy egy ilyen semmi embert ültessen a bírói székbe. Augustinus pedig velünk együtt világosan kijelenti, hogy fenségének jelenléte szerint Krisztus mindig jelen van a hívek számára; testi jelenléte szerint azonban helyesen mondotta tanítványainak: Nem leszek mindenkor veletek. És hogy a test szóban hiábavaló kibúvót ne keressenek, felfogását bővebben megmagyarázza, hogy ti. keresztre feszített testét felvitte az egekbe, és ezért nem jár-kel közöttünk. Westphal más oldalról azt veti ellenünk, hogy mi az egyházat, igét és sákramentumokat elválasztjuk a bennünk lakozó Krisztus lelkétől. Távozzék tehát ő maga az egyházból, amelynek hitét az én szavaimmal vallja. Százszornál is többször mondottam, hogy az úrvacsora a Krisztussal való egységünknek szent köteléke. A Megegyezés védelmé-ben nyíltan kijelentem, hogy Krisztus ezzel a szervvel hathatósan él arra, hogy bennünk lakozzék. Mikor Westphal kölcsönveszi szavaimat, hogy azokkal az egyház hitét magyarázza, legalább valami helyet nekem is tulajdonít abban. Micsoda új menedéket fog tehát keresni magának? Mert azt a hazugságot, melyet a testben való durva részesedésről az előbbihez told, ugyan hányadik ember fogja neki elhinni? Bizonyára mi is valljuk, hogy mindazok, kik a Krisztus testében való részesedést visszautasítják, az ő lelkét tartják távol maguktól. Ránk nézve a kérdés csupán azon fordul meg, hogy vajon a lélekben való részesedés testi-é?