Írta: Kálvin János

Hogy mennyire akaratom ellenére vagyok most ismét belekényszerítve ebbe a küzdelembe, amelyet kezdettől fogva mindez ideig törekedtem kikerülni, úgy vélem, szükségtelen hosszasan bizonyítgatnom. Mindazok előtt ugyanis, akik irataimat olvasták, világos, hogy azt a tárgyat, amely századunkban a kegyes és tudós férfiak közt súlyos csatákat támasztott, mily mérsékelten tárgyaltam, úgyhogy ebből semmiféle, legalább is keserűbb botránkozás nem támadhatott. Mert ámbár tanításomat az emberek kedvéért nem változtattam meg, mégis az, amit őszintén és becsületesen, lelkem belső érzületéből kinyilatkoztattam, olynemű volt, hogy annak inkább a lelkek megszelídítésére, mint a viszálykodások növelésére kellett szolgálnia. Mert az a versengési hév, amelyről szólottam, már valami részben lecsillapodott, úgy hogy azoknak szelídebb irataiban a tárgynak világosabb megmagyarázása kezdett helyet találni. És örömmel dicsekszem, hogy mikor az egyik fél a másikhoz közeledni kezdett, megegyezésük, bár még nem volt teljes és szilárd, engem jelentékenyen támogatott.

Mikor ugyanis a pápaság homályából kezdtem lassanként kibontakozni s a helyes tudományból már nyervén egy csekély ízelítőt, Luthernél azt olvastam, hogy Oecolampadius és Zwingli a sákramentumokban a puszta és üres alakzatokon kívül semmit sem hagynak, megvallom, hogy könyveiktől annyira elidegenedtem, hogy olvasásuktól huzamosabb ideig tartózkodtam. Azonfelül, mielőtt magamat az írásra szántam, Marburgban megbeszélést tartván maguk között, valamit engedtek első hevességükből, úgy ha még teljességgel nem lett is tiszta az ég, a sűrűbb felhő valamennyire mégis szétoszlott. Azt pedig joggal tulajdonítom magamnak, hogy kétértelmű beszédmóddal soha semmi olyan dolgot nem adtam elő ravaszul, amit nem éreztem. Miután ekként minden leplezés nélkül a nyilvánosság előtt megjelentem, senki az eltérő nézetűek közül, akik ekkor hírben és tekintélyben állottak, nem adta jelét annak, hogy lelke megbotránkozott volna. Mert azután meghitt összeköttetésbe léptem Luther véleményének fő védelmezőivel s azokkal, kik ezt a nézetet a legélesebben oltalmazták, s ők egymással versenyezve mindnyájan barátilag fogadtak.

Sőt hogy maga Luther is, miután irataimba tekintett, minő nézetet alkotott felőlem, azt megfelelő tanúkkal könnyű bebizonyítanom. Nekem azonban elég lesz a sok helyett az egy Melanchton Fülöp. Azután szerencsétlenségünkre az történt, hogy Luther lángra gyújtva ugyanazoktól a bujtogatóktól, akik most az egyház békéjét háborgatják, különösen fellobbant megint a zürichiek ellen. Mert ámbár heves természete néha messzebb ragadta őt, mint kellett volna, mindamellett önként sohasem ragadtatott volna a régi versengésre, ha e dögvészes gyújtogatók akkora hévre nem lobbantották volna. Nekem éppen úgy, mint az Isten legtöbb tisztelőjének és Krisztus szolgáinak, nem kevéssé fájt akkor, hogy a sebeket ekként újra felszaggatták. Mindamellett azt tettem, ami ez esetben egyedül maradt fenn számomra: hallgatagon nyögtem bensőmben. Eközben, nehogy az eltérésnek valaminő látszata az egyházakat e részeken szétszaggassa, vagy hogy az a gyanú ne merülhessen fel, hogy itt és ott különböző véleményeket táplálunk, és mivel némelyek arról lármáztak, hogy én a kiváló férfiakkal, Krisztus hűséges szolgáival, a zürichi egyház tudósaival nem egyezem meg eléggé, mind a két oldalról célszerűnek gondoltuk, hogy ha kölcsönös megegyezésünk bizonyságát kiadjuk. A vitás tanítás lényegét akként foglaltuk össze röviden, hogy a mű egyszerű és világos hitvallásunk legyen. Ki fogja mondani, hogy ez új tűzveszély anyaga volt?

Előállott azonban bizonyos Westphal Joákhim, és mintha valami tűrhetetlen gonoszság volna a botránkozások emlékezetét teljesen eltörölni, hogy a testvérek között még homályos félreértés se maradjon, fegyverre kiáltott mindenkit s mindent zavarba döntött. Olvassa el bárki az ő Egyveleg-jét és az olvasók úgy fogják találni, hogy nem annyira az volt a célja, hogy azt a tanítást ostromolja, amelyet mi a Megegyezés formulájában összefoglaltunk, mint az, hogy magát a megegyezést támadja. Vajon hát az evangélium hirdetőjére nézve annyira gyűlöletes-é a béke név, hogy azt sem tűrheti, ha a viszályok megszüntetésére gyógyszert keresnek? Mert ámbár magát a tanítást csak felületesen érinti, mindamellett azt az egyet sürgeti leginkább, hogy a megegyezésnek nem kell helyet adni. Ennélfogva, ha valaha valami látszólagos ellentmondás volt is, azt ő most elővonja a sötétségből és zavart okozva túlozza. Hogyha akár tévedésből, akár megfontolatlanságból a különböző írók ellentétes véleményekre ragadtatták magukat (amint ez néha történni szokott), a dolgot jobban áttekintve miért ne volna szabad nekik egyezően nyilatkozniuk? Mekkora rosszakarat kell ahhoz, hogy az ember ne nyugodjék meg másként, csak ha minden számtalan viszálykodástól izzik! Azokat pedig, kik nemcsak egyetértenek egymás között, hanem ugyanazt is mondják, akaratuk ellenére harcba vinni, micsoda esztelen őrjöngés? Engedjük meg, hogy a vita hevében nem mindig tartották meg a kifejezés mérsékelt módját, s most azok, kik között valami eltérés volt, a tanításnak ugyanazt az útját akarják megtartani. Ha ennek a szándéknak okát kérdezik, a felelet az: hogy óvakodni akarnak attól, hogy a tudatlanokat és erőtleneket megzavarja az ellenmondásnak az a látszata, amelyet eléjük löknek. Te, Westphal, mivel téged a szenvedélyed más irányba ragad, kényszeríteni fogsz-é minket, hogy a közügy kárára akaratunk ellenére harcba szálljunk? Ámde azokban a könyvekben, amelyeket azelőtt adtak ki, valami kevésbé jól megegyező dolog található. Ezt a dolgot ugyan később a maga helyén fogjuk látni. Most azonban micsoda irigység, vagy rosszakarat ösztökél arra, hogy a megegyezés szétszaggatására mindenünnen mennydörgést támassz? Ámde, hogy valamely istentelen dogma megszilárdítására összeesküvés ne történhessék, tüzesen kell harcolni. Én bizony megvallom, hogy ha azt látná, hogy mi valami külső látszattal gonosz mesterkedéseket leplezünk, akkor jogos oka volna az ellenmondásra. Azt is könnyen megengedném, hogy innen is, onnan is összegyűjtsön minden hadiszert, ha azt látná, hogy a tévedéseknek nagy tömegét burkoljuk ködbe az egyetértés ürügye alatt. De mikor hitvallásunk egyszerű és áttekinthető alakban jón a nyilvánosság elé, ha van benne valami hamisság, az kisebb fáradsággal is megostromolható. A becsületes és igaz szívű emberekre nézve bizonyára az a legkívánatosabb dolog minden vitában, hogy biztos határokon belül maradjanak, és hogy eltávolítván minden kétértelműséget, egy fő dolgot tartsanak meg és miközben egy dolgot tárgyalnak, abban mintegy szilárd lépcsőn vethessék meg lábukat. Hogy ez a feltétel Westphalnak miért tetszett kevésbé, azt nem látom be, ha csak azért nem, mivel ügyében nem bízván, a kétértelműségekből vadászott magának tetszetős hetvenkedést. Ha hamis az a tanítás, amit mi vallunk, akkor ellenségünknek a Szentírás felséges kijelentéseivel, erős érveivel és az egyház közmegegyezésével felszerelve kellett volna jönnie, hogy megdöntse azt. Most pedig a becsületes harctól elfordulva, tekervényes mellékutakon lovagol, azt kiabálva, hogy az eretnekek egymás közt egyenetlenségben vannak. Mert hogyha meg volna győződve afelől, hogy magában az igazságban elég oltalma van neki, akkor mennyivel helyesebb volna, ha azonnal birokra jönne, mint hogy görbe, kerülő utakon barangol fel s alá. Még egyszer megismétlem a dolgot: ha hitvallásunk, mely nyílt és leplezetlen, valaminő tévedést foglal magában, miért nem támadja egyenesen azt Westphal, ha csak azért nem, hogy füsttel homályosítsa el a tiszta világosságot?

Erre a dologra eleve figyelmeztetni akartam az olvasókat, hogy mindenki tisztában legyen azzal, mekkora szükség kényszerített engem Megegyezésünk védelmére, melyet ez az esztelen civakodó minden igaz ok nélkül kísérelt megingatni. És most mégis azzal mentegeti magát, hogy ő az én hamis vádaskodásommal szemben a maga becsületének és igaz ügyének megvédelmezésére vállalkozott. Sőt hogy könyvecskéjének a tanulatlanok között kelendőséget szerezzen, ezt a körülményt a címbe is bevette. (1) Ámde mi lesz, ha én ezt a kifogást teszem, ami bizonyára könnyű dolog rám nézve, s ha én hallgatok is, maga a dolog akkor is mellettem szól, hogy könyvecskémnek nem volt más célja (s e könyvecskét nevetséges módon gyalázza vádaskodás név alatt), mint hogy az ő rágalmait megcáfoljam? Ő ugyan nagyban és irigységgel telten panaszkodik az én gyalázkodásomról, -[mint- ha ebben volna valami ürügy számára, nekem azonban az ő megcáfolására elégséges az az egy dolog, hogy az ő féktelenkedéséből a részrehajlatlan olvasók ítéletet alkothatnak arról, hogy mily kegyes kímélettel voltam iránta.

A könyvecskét, megvallom, egy kissé megsóztam, és pedig (1) Adversus cuiusdam sacramentarii falsam criminationem iusta defensio Joachimi Westphali. – Westphal Joachim jogos védekezése egy sákramentárius hamis vádaskodásával szemben. - azért, mivel bántott, hogy az, aki magát hányja-veti módra az evangélium hírnökének nevezi, olyan ízetlen. És most látom, hogy mikor egy gyógyíthatatlan betegségen igyekszem segíteni, hiába fecséreltem munkámat. Ámde, hol van az az annyira csípős és szemtelen becsmérlés? Nem szégyelli ugyanis azt hazudni, hogy én minden képzelhető gáncsoskodást összehordottam néhány lapon, bár én itt sokkal több tiszta tudományt öleltem fel minden versengés nélkül, mint amennyit ő és a hozzá hasonlók hosszú kötetekben szoktak. Válasza legalább háromszor olyan hosszú, mint az én értekezésem. Hogy ebben milyen tudós és művelt módon tárgyal, azt még nem érintem. Csak válasszák ki az olvasók mindazt a megállapodott tudományt, ami nála található. Bizony-bizony alig ér fel tizedrészével annak, ami nálam a legrövidebb összefoglalásban található. Ugyanily szemérmetlenséggel merészelte a minap egyik bajtársa valami álmodozó szerepét játszva egyéb balgaságok között füllenteni azt, hogy a Genezishez írt magyarázatom kegyetlen gáncsoskodásokkal van telve Luther ellen; dacára annak, hogy számtalanszor tartózkodom neve említésétől, az iránta való tisztelet folytán és ha valahol célzást teszek rá, bírálatom annyira távol van minden gyalázkodástól, hogy bízom, miszerint józan eszű és kegyes olvasóim előtt dicséretre teszek szert, amiért oly nagy tisztelettel bántam vele, mint ahogyan Krisztus kiváló szolgájához méltó volt.

Az első vád, amellyel engem Westphal gyűlöletessé akar tenni, abban áll, hogy dühömben én mindennemű gáncsot szórtam ellene fennhéjázólag. Én azonban csupán arra akarom kérni az olvasókat, vegyék fontolóra, mit érdemelt ő, aztán, hogy mennyivel könnyebb lett volna még durvábban bánnom vele és ebből állapítsák meg, hogy írás közben mily nagy volt bennem a mérséklet. Egyébként, mivel talán attól félt, hogyha csak őt magát sértik meg, személyes fájdalmához kevés társat talál, egész nemzetét közös harcra ösztökéli, mintha én minden némettel szemben, általánosságban hangoztattam volna a részegesség vádját. Ha így volna, magam sem bocsátanék meg magamnak. De meg kell jegyeznünk azt a bizonyítást, amelyet menten csatol. Ezzel a váddal – úgymond – ő többször illetett engemet. Mintha bizony ha borissza, akkor ivótársak nélkül nem részegeskedhetne! De hogy aggodalomban ne legyen egy semmiség miatt, tudja� hogy nem a poharai miatt indítottam ellene háborút; tudja meg, hogy én másnemű részegségről beszéltem, éspedig arról, amelyről Ézsaiás próféta azt mondja, hogy nem a bortól vagyon. De bár ne merülne el annyira a mélységes nagyralátásban és ne rohanna hanyatt-homlok oly erőszakos rohanással, hogy az ő hitvány részegsége a kelleténél jobban ismeretessé váljék mindenki előtt.

Nem kevésbé nevetséges módon tér át ama közhelyre is, hogy az ő sorsa közös Krisztussal és az apostolokkal, mert büntetlenül terhelik őt hazug gáncsokkal, amiknek okádására – iratai tanúsítják – éppoly bőséges és erős a tüdeje, mint – ahogy panaszai mutatják – amily kényes a gyomra e gáncsok elszenvedésére és megemésztésére. Különösen nem nehéz belátni azt, hogy mi sebezte őt meg a legsúlyosabban. Figyelmeztettem őt, hogy ha tudatában volna tudatlanságának, nem viselkednék oly szemtelenül. Nekem bizonyára semmi sem volt kevésbé szándékom, mint az, hogy ily fájdalmas sebet ejtsek rajta. Most, mivel lépten-nyomon dühösen emlegeti, hogy őt tudatlannak tartják, ezzel rejtett betegségét leplezi le.

Ennélfogva Westphal, hogy megértsd, miszerint én sem ezelőtt nem kerestem szántszándékkal azt, ami téged sért, sem pedig most nem gyönyörködöm fájdalmadban, ezentúl felhagyok azzal, hogy téged tudatlannak nevezzelek, csak viszont te is mutasd magadat velem szemben őszinte és becsületes embernek. És szokásod szerint bármennyire kérkedjél is féktelen átkozódó szabadosságodban, én semminemű szitkozódással sem fogok veled harcolni. Továbbá, ha igaz is, hogy én téged szavaimmal azért feddettelek keményebben, hogy vakmerőségedet megfékezzem, mindamellett hiába gondolod, vagy hozod föl ürügyül azt, hogy én agyafúrt mesterkedéssel éltem, hogy az én gáncsaimtól elnyomatva békén maradj. Mintha bizony nem tudnám, mily kitűnő szónok vagy, ha szitkozódásra kerül a sor, és hogy e nemben mily bőséges anyag áll rendelkezésedre. De mivel te úgy bánsz velem, hogy ha egy szócskával is illetlek, akkor már gáncsolódó vagyok, magadnak pedig mindent megengedsz arra, hogy engem marj: mi módon lehetne mérsékelnem tollam hevességét? A legjobb és legrövidebb út, melyet követhetek, az lesz, hogy magáról a tárgyról szólok egyszerűen. Az értelmes olvasó ugyanis azt is észreveszi, hogy akárhányszor voltam is kénytelen téged hevesebben támadni, azért sohasem tartózkodtam a nyomatékos és komoly figyelmeztetéstől. Te pedig, nem tudom, minő lélektől indítva, úgy tűnsz fel, hogy ha tele szájjal nem köpködsz, hogy ha nem szórtad tele szájjal a habokat, akkor nem tudom, micsoda súlyos terhet nyomsz lihegő [!] gyomrodra. Annál csodálatosabb, hogy te egy olyan hibát, amely benned közismerten és a legundokabb formában mutatkozik, a legnagyobb biztonsággal utasítasz vissza éppen úgy, mintha attól ment és tiszta volnál.

De, hogy az alaptalan vádaskodásnak semmi gyanúja se tapadjon hozzám, röviden ismét figyelmeztetnem kell az olvasókat, hogy mily őszintén gáncsolod bennem a fennhéjázást. Ennek a fennhéjázásnak ugyanis emlékezetes példájaként hozod fel azt, hogy én nyelvem fullánkját Luther nevére is rátettem. Pedig hát melyek azok az éles szúrások? Válaszod az, hogy én őt versengéssel, hevességgel és könnyelműséggel vádoltam. Hogy miért esett jól neked két dologban hazudnod, nem tudom. Mert versengőnek és könnyelműnek nem neveztem őt. Ha pedig az esik nehezedre, hogy ez ügyben való hevességét hangsúlyoztam, állítsd, hogy a nap délben nem világol.

Hogy pedig Westphal alkalomszerűtlenül mily mohón csapong a közhelyekhez, és mint a lakodalmi szónokok szokták, nagyhangú beszédében eltér a tárgytól, ez a kelleténél is jobban kiviláglik abból az egy dologból, hogy nem akarván olyan színben feltűnni, mintha a sokaságban bizakodnék, azt az üres hazugságot koholja magának, hogy én roppant tömegekkel dicsekszem, amelyeket fenyegetésemhez képest, minden sarokból elő fogok vezérelni. Ennélfogva azt teszi hozzá, hogy én, aki ily nagy sokaságban bizakodom, a harciatlan tömeget megvetem. Ha valami Eck, vagy Cochlaeus szalajtaná ki szájából ezeket a nótákat, kímélet nélkül tenném őket nevetség tárgyává a gyermekek előtt. Most azonban, mivel az evangéliumnak – már akármilyen – vallója teszi magát pellengérre ily szégyenletesen, bocsássanak meg olvasóim, ha a csúfolásban mérsékelt vagyok, mivel a dísztelen látványt szégyellem és utálom. Mindamellett látom, hogy mi itt a lényeg: mivel neki Athanasiusszal semmi hasonlósága sem volt a párthívek csekély számán kívül, a hasonlóságnak ezt a jegyét ragadta meg, hogy magát orthodoxszá tegye.

Azt mondtam, hogy míg a tudós és igazszívű emberek nyugosznak, addig néhány tanulatlan ember megzavarja lármájával az egyházat; ezzel persze azt reméltem, hogy ekként figyelmeztetést vévén, lázadozó hangjaikat megfékezik ők, a csekély szám tanúi és a balgaság bizonyságai. Itt azonban nem egyszerűen a számért folyik a harc. Hanem midőn kimutatom, hogy sokan, akikről azt hánytorgatja, hogy az ő pártján állanak, minden módon sokkal alkalmasabbak és jobban fel vannak szerelve, hallgatásukkal mégis velünk együtt a békét művelik, akkor ha egy parányi szemérem volna Westphalban, elvetné dárdáját és az ütközetből visszatérne őrállomására.

Majd ismét azt tettem hozzá, hogy ha csak a sákramentumok erejét akarta megőrizni, akkor egyáltalában nem volt ok, miért reánk támadni, mivel én a sákramentumokat nemcsak méltó magasztalásokkal ékesítem fel, hanem, ha valaki azt mondaná, hogy azok üres alakzatok, sokan készen vannak arra, hogy ezt a tévedést bátran megcáfolják. Fontolják meg az olvasók az én szavaimat s ezekből világos lesz, hogy mily éhes módon használja ez a szájhős az idegen eredetű ürügyeket. Mégis, hogy azt ne higgyék róla, hogy ő a párthívek számát tekintve alábbvaló, nem habozik pártjára vonni mindazokat, kik Franciaországban és Olaszországban az evangélium tanítását felkarolták és csupán félelemből tartózkodnak attól, hogy azt nyíltan megvallják. Itt pedig, ha akarnék is, akkor sem szabad hallgatnom, hogy olyan színben ne tűnjek fel, mint aki álnok képmutatással, tudva s akarva nyomom el azt a hitvallást, mely Krisztus szent mártírjaitól származik. Mivel te, Westphal, oly balgatag vagy, hogy ama szent vért, amellyel hitünk igazsága megpecsételtetett, semmibe sem veszed, tudd meg, hogy midőn tizenöt évvel ezelőtt

Franciaországban százan vagy többen is épp oly serényen ajánlották fel magukat a legrettentőbb halálra, mint amily gőgösen tombolsz te a nyugalmadban, nem volt köztük egyetlenegy sem, aki velünk egy nézeten ne lett volna. Becsüld hát most már többre a te varga-tentádat, mint ezeknek a vérét.

Két évvel ezelőtt öt embert égettek meg egy napon Lyonban, s hogy a kínzás kegyetlenségéhez semmi se hiányozzék, lassú tűzön perzselték meg őket. Nemsokára azután ugyanabban a városban másik három, a szomszéd városokban kettő követte Őket. Még nincs négy hónapja sem, hogy Chamberyben (amely város alig egy napi járóföldre van innen) öt embert hamvasztottak el egy napon egyszerre. Hogy ezek mily derekasan viselték magukat a vitatkozásban, bizonyítják azok a kezük írásában megőrzött okmányok, amelyeket nem habozom egyenlőknek tekinteni a nyilvános jegyzőkönyvekkel. Bizonyára akárki olvassa azokat, nemcsak azt ismeri el, hogy mérsékelten és bölcsen nyilatkoztak a hitnek főcikkeiről, hanem egyúttal csodálja képzettségüket is: nehogy te talán azt mondd, hogy vagy a tudatlanság, vagy a buzgóság megfontolatlan heve ragadta el őket. Lelki erejük pedig, mely utolsó leheletükig ott ragyogott derült orcájukon, oly félelem nélküli volt, hogy az még a nyomorult pápistákat is megdöbbentette. Hitvallásuk előadta, hogy az antikrisztus zsarnoksága alatt, szerteszéjjel, mint vélekednek az összes kegyesek. Ez oknál fogva, ezután ne fecsegj arról, hogy ezek neked elvtársaid, mert ők mindannyian közös megegyezéssel borzadnak tanításodtól és hallgatag hangon kárhoztatják a te és bajtársaid féktelenségét.

Ennek az embernek oktalansága azonban arra kényszerít, hogy tovább menjek. Az eget és földet hívom bizonyságul, hogy olyan dologról beszélek, amelyet alaposan megismertem. Ha Krisztus igen sok mártírja ellen eddig kegyetlenül dühöngtek, akkor azt a tüzet, mely őket megemésztette, mintegy fújtatók, leginkább azok szavai gyújtották lángra, akikre nézve a legnagyobb kegyesség az volt, ha a sákramentáriusok ellen kiabálhattak.

Továbbá, mivel Westphalnak francia emberrel akadt dolga, előrántott egyet az én honfitársaim közül, hogy az iránta való gyűlölettel engem terheljen. Azt mondja, hogy mi Berengár eretnekségét támasztottuk fel újból. Ha neked ő eretnek, akkor miért nem szeded fel azonnal zászlódat és miért nem mégy át a pápa táborába? Nem is kell nagyon gondolkodnod, hogy hol telepedj le, mivel az antikrisztus bandájába iparkodol. Berengárt száztizennégy szarvas püspök (*) Valószínűleg a püspökök kétágú fövegére, a mitrára céloz. Miklós pápa elnöklete alatt arra kényszeríti, hogy visszavonja tanait. Ezek zsarnokságához te is hozzáadod a magad szavazatát minden kétkedés nélkül, mintha az eretnekséget joggal ítélték volna el. Attól a szerencsétlentől pedig milyen hitvallást csikartak ki? (De consecr. Distinct. 2. cap. Ego Berengar.) Azt ti., hogy a megszentelés után a papok kezei érzékileg és valósággal érintik és megtörik a Krisztus valódi testét és vérét, s a hívek foga valóban megőrli azt. Szóról-szóra így hangzik ugyanis az a visszavonási formula, amelyet neki a zsinat diktált. (**)

Ezt a formulát a mai római katolikus teológia már szégyelli és "túlzónak" minősíti, és leszögezi, hogy a szentelt ostyán végbement bármilyen változás nem illeti Krisztus testének és vérének szubsztanciáját. Ezek nem "megromlanak," hanem inkább eltűnnek vagy elpárolognak, amikor az ostya a penésztől vagy a gyomornedvektől elbomlik. Mindenesetre továbbra is a Krisztusnak járó tisztelet okán tisztelik a szent ostyát, és kerülik még a leejtését is. Itt tehát a Berengárnak diktált hitformula érvényesül még ma is.

Mármost, ha Westphalt nem lehet más módon megengesztelni, mint csak úgy, ha megvalljuk, hogy fogunk érzékileg őrli a Krisztust, akkor nemde százszor inkább kell kívánni a halált, akárki ilyen borzasztó szentségtörésbe bonyolódjék? Ezt maguk a kánonisták is annyira szégyellték, hogy megvallották: nagyobb eretnekség van ezekben a szavakban, hacsak a kenyér és a bor külszínére nem vonatkoznak, mintha valaki azt mondja, hogy a kenyér és a bor puszta jelek. Íme, ezért kellett a mi Westphalunknak kölcsönvennie Berengár nevét, hogy bennünk félelmet ébresszen. Az pedig nem is csudálatos, hogy a pápa új satellesei, akik ellenünk lépten-nyomon nagy átkokat zúgnak, az ő zsarnok műhelyéből vaktában ragadnak maguknak fegyvereket. Persze, ilyen az az emberiesség, mellyel engem, aki minden nap a csatasorban állok és az ellenség legelső lövéseinek vagyok kitéve, jó bajtársaim támogatnak! És Joákhimnak nem elég, hogy ezeknek az irántam való dühét mérges rágalmakkal fokozza, hanem engem lábbal tapodva, a legszélsőbb fennhéjázás vádját veti ellenem, mivel őt egy kissé szabadabban merészeltem megcáfolni; önmagát azonban, akármi gyalázkodást okád is ellenem, ugyanezen vád alól feloldja, mivel az eretnekkel szemben minden szabad. Ámde mivel az ő őrjöngésének egyedüli oka az, hogy az én hitemnek és tanításomnak igazsága nem szenved kárt az ő marásaitól, vajon mit remélt, hogy minő súlya lesz az ily haszontalan rágalomnak?

Hogyha ez alatt az ürügy alatt annyira óhajtozik arra, hogy bármit is szabadon fecseghessen, akkor elegyedjék nyiltan a pápisták közé, akikre nézve az eretnek név semmi mást nem jelent, mint a római szék ellenségét. Az ugyanis, amit oly nagy fennhéjázással jelent ki, hogy minket az egyházak kárhoztattak, ha közelebbről vizsgáljuk, éppen úgy semmivé lesz, mint a többi kijelentése. Ha csak esetleg a tridenti zsinattal nem fegyverzi fel magát, mint Ajax pajzsával, vagy Krisztus egyházait az ő néhány bajtársához nem köti, akik ugyanattól az indulattól hevülnek. Mindig kiveszem ugyanis azokat a komoly és igazszívű tanítókat, akik amazokkal elvegyülve nemcsak szelíden tartózkodnak, hanem bár valami csekély mértékben el is térnek tőlünk, azért mégsem riadnak vissza testvéri társaságunktól és mivel a fő dolog tekintetében közöttünk megegyezés van, a békességet velünk szívesen melengetik és gyakorolják, sőt az egyházak között a kiengesztelődést és megbékélést a legnagyobb mértékben kívánják. Úgy vélem, hogy mihelyt alkalom nyílt volna e törekvésük előtt, kétségtelen bizonyítékát adták volna annak. Westphal pedig oktalanságával sem fogja elérni, hogy ezt a bűnös szakítást, amelyet ő megkísérel, ezek szavazata, vagy beleegyezése helyeselje; annyira távol van, hogy helyeseljék azt a gonosz összeesküvést, amelynek célja, hogy minket ellenség módjára háborgassanak. Sőt mikor velünk mindazokat szembeállítja, kik az ágostai hitvallást aláírták, nem eshetik a dolog másként, minthogy az olvasók rövidesen felfedezik, hogy ebben a dologban csak az ő szemüket kápráztatja. És ha kérdést intéznénk e hitvallás bármelyik igazi védelmezőjéhez, nem kétlem, hogy ez azt válaszolná, hogy a rossz auspiciumok [jóslatok] zavarják a békét, melynek fenntartására irányuló törekvésüket nem titkolják azok, akik Szászországban valamivel több tekintélyt érdemelnek, mint száz Westphal együttvéve.

Mikor felsorolja, hogy az írásra mely okok vezérelték, akkor úgy mutatja, hogy jó hírneve megvédelmezéséért aggodalmaskodik nagyon, hogy arra a szolgálatra, amelyben forgolódik, valami megvetés ne háruljon és iratai a hitelükből semmit ne veszítsenek. Ha te annyira a szíveden hordozod jó híredet, akkor micsoda gonosz szellem űzött arra, hogy azt pellengére állítsd, holott, ha hallgattál volna, megmaradt volna számodra épen és sértetlenül. Magad vontad a gyalázatot magadra s ezt nem lesz olyan könnyű lemosnod magadról. Növelni fogod pedig mindaddig, amíg ama gyűlöletes viszálykodó szenvedélyedtől el nem állsz. Még egyszer megismétlem, kezdetben sem tehettél és ma sem tehetsz semmit inkább az érdekedben, mintha hallgatsz. Mivel pedig most téged nagy félelem aggaszt, hogy irataid hitele esetleg veszendőbe megy, ebből az egy érzésedből ítéld meg, hogy mennyivel súlyosabb fájdalmat okoz minden kegyes léleknek az a kellemetlenség, mikor azt látják, hogy te erőszakosan igyekszel arra, hogy annyi nagy és kiváló férfiú oly hasznos iratainak a hitelét lerontsd.

S ha csak magam volnék egy azok közül, akiknek a hitelét lerontani próbáltad! De mikor mindenki látja, hogy te Oecolampadiust, Zwinglit, Bucert, Martyr Pétert, Bullingert és Lasco Jánost akarod semmivé tenni úgy, hogy ezek jó hírneve egészen összeomoljon, mit gondolsz, hogy van-é egyáltalán olyan kegyes és méltányos férfiú a világon, akinek haragját fel ne hívná ellened az ily rosszindulatú gáncsolódás? Hogy könyveidért a te nyájadból való társaid micsoda tapsokkal hízelegnek neked, azt nem tudom; hogy te magad mint ítélsz róluk, azt ám te lásd. De azt tán nem mondod, hogy veled igazságtalanság történik, ha azok közül, akiket megneveztem, bármelyiket is többre tartom náladnál. Azonban, ha téged annyira elvakít az oktalan önszeretet, hogy tisztesség tekintetében meg akarod előzni azokat, kiknek a tudományban messze mögöttük jársz, nekünk, akik semmi módon sem vagyunk hozzád lekötelezve, nagyobb tekintettel kell lennünk a közjóra. Azoknak a könyveknek emlegetése, amelyeket gyakrabban felhozol, hírül adja, hogy te néhanapján szoktál írogatni. De akármilyen legyen is az írásod, ha elvesznék, kisebb kára lenne abból az egyháznak, mintha egy elveszne a közül a sok könyv közül, melyeket te mind el szándékoztál törölni. S ennek folytán a te véleményed szerint is igazságosabb védekezés kínálkozik számomra, aki hitemet és cselekedeteimet vetettem közbe, hogy az egyházat kiváló kincseitől meg ne foszthasd.