XI. HITCIKK.

A szentek csodatételeiről.

Afelől sem szabad kételkedni, hogy a szentek úgy ezen halandó életben, mint a paradicsomban, csodákat tesznek.

Bizonyítás:

mert ismeretes, hogy a boldogságos Szűz hogyan támaszt fel halva született kisdedeket, hogy szent földbe temettessenek, akiknek sírjuk másként kutyák között volna. Amikor pedig a lutheránusok azt mondják, hogy Isten a világ bálványimádása megbüntetése egyik módjául azt választotta, hogy az ördög a szentek neve alatt csodákat tesz, és ennek támogatására felhozzák Jeromost, aki elbeszéli (In Prooem. Prophet.), hogy az egyiptomiak Jeremiás sírjánál, akit ők Isten gyanánt imádtak, kígyóharapástól gyógyultak meg: azt felelem, hogy mi nem tiszteljük a szenteket, mint iste neket, mivel mi csak a szenteket illető imádattal (dulia) imádjuk őket. Van még egy másik, erősebb bizonyíték is, az ókorból: ti., hogy ezt mindig tették, pl. Ambrosius idejében Gervasius és Protasius sírjánál egy vak visszanyerte szeme világát. Amikor pedig a lutheránusok Ágostonból azzal válaszolnak, hogy ez az igaz hit megerősítésére való volt, nem pedig hogy a babonáskodást mozdítsa elő: azt felelem, hogy az igaz hithez tartozik a szenteket tisztelni és azok templomait látogatni, amint ez a következőkből kiviláglik.

Cáfolat.

Az Írásokból tudjuk, hogy micsoda erejük van a csodáknak és hogy mily célból használták azokat. Ti. hogy az evangyéliom tanítását erősítsék, amint Márknál találjuk: az Úr együtt cselekedvén velük és az ő beszédüket erősítvén a jelek által, melyek azokat követik vala, (Márk 16,20). Lukácsnál szintén, az Ap. Csel.-ben (l4,3): "az Úr bizonyságot tészen az Ő kegyelmességének beszédéről és adja vala, hogy jelek és csodák legyenek az apostolok keze által." Ennélfogva a csodák törvényes használata az, hogy azokat, mint az evangéliom tudományának pecséteit fogadjuk, (Róm. 15,19) és így azok ne az emberek, vagy angyalok, hanem csak az egy igaz Isten dicsőségét szolgálják; amint Péter mondotta (Ap. Csel. 3,12.16): "Izráelnek férfiai, mit csodálkoztok ezen, vagy miért néztek miránk, mintha tulajdon erőnkkel vagy jámborságunkkal míveltük volna ezt? A Krisztus neve, a hit, mely Őáltala vagyon, adta vissza ennek egészségét." És mivel Krisztus megjövendölte, hogy az Antikrisztus országa csodák által jön el (Mát. 24,24) és Krisztus ezen jóslatát Pál is megerősíti (II. Thess. 2,9.): Ágostonnal megállapítjuk (Homil. in Joann. 13.), hogy Isten óva int bennünket a csodatevőktől, (így nevezi őket Ágoston), akik csodajelek ürügye alatt elcsábítják a világot a hit egységétől. Még pedig kétszeres okból kell óvakodnunk. 1. Mert a Sátán rászedi sok szemfényvesztéssel az embereket, 2. amint Pál (II. Thess. 2,9.) és utána Ágoston (De Unit. Eccl. C. 119.) bizonyítja, Isten maga is megengedi az emberek hálátlanságának megbüntetése végett, hogy sok jelek tétessenek.

XII. HITCIKK.

A szentekhez való könyörgésről.

Szent és Istennek kiváltképpen tetsző dolog, ha imádkozunk Isten szülőanyjához és a szentekhez, kik a mennyben vannak, hogy legyenek Istennél a mi védőink és közbenjáróink.

Bizonyítás:

mert ugyan mit csinálnak a szentek a mennyben, ha nem értünk könyörögnek? Ha pedig ezt teszik, akkor nekünk is könyörögnünk kell hozzájuk. A lutheránusok tagadják ezt a következményt. De ez bizonyos abból, hogy a szentek Istenhez hasonlók, Isten pedig akarja, hogy Őt imádjuk, tehát a szentek is akarják, hogy őket imádjuk. Arra pedig, amit a lutheránusok gúnyolódva mondanak, hogy mi a szenteket nagyon hosszúfülűekké tesszük, nagyon könnyű a felelet. A szentek minden dolgot, ami a világon történik, azon visszavert fény közvetítésével látnak, amelyet Isten kisugárzásából nyernek. Második bizonyíték, hogy az összes pogányok mindig hittek kisebb istenekben, mint közbenjárókban. Már pedig nem ésszerű dolog, hogy a keresztyéneknek kevesebb kiváltságuk legyen, mint a pogányoknak. Ennélfogva csak a pogányok tévelygését javították ki, amikor azt a tiszteletet, melyet a pogányok bálványaik iránt tanusítottak, a szentekre vitték át: éppúgy, mint ahogy egy pápa megváltoztatta egy templom nevét, amelyet Pantheonnak neveztek, s elnevezte azt Pantagiusnak. És hasonlóképpen sok ünnepnapon megtörtént, hogy keresztyének, a pogányok iránt érzett megvetésükben, leitták magukat a szentek tiszteletére.

Cáfolat.

Az Írás az imában hitet követel, (Márk 11,24). És Pál határozottan hozzáteszi, hogy ez a hit az Isten igéjéből vagyon, (Róm. 10,17). Jakab pedig megtiltja, hogy könyörgésünkben kételkedők legyünk (Jak. 1,6). Továbbá, ha Isten igéjének engedelmeskedni akarunk, Istenhez csak a Krisztus nevében szabad könyörögnünk. Mert Isten biztosít bennünket, hogy egyedül ez az Ő nevének lélekben való tisztelése (Zsolt. 50,15; 91,15; Jóel 2,32; Jer. 29,12) és csak egy közbenjárót jelöl ki nekünk, a saját Fiát, amely közbenjáró által vagyon, amint Pál tanítja, bizodalommal való menetelünk az Istenhez, (I. Tim. 2,5; Ef. 3,12; Zsid. 4,16). Egy másik apostol meg arra buzdít bennünket, hogy ilyen szószólónk lévén, bizalommal járuljunk a kegyelem trónusához, (I. Ján. 2,1). Tehát mivel egyetlen parancsolat sem létezik, amely azt tenné kötelességünkké, hogy a meghalt szentek közbenjárását kérjük, sem semmi ígéretet nem találunk, azt következtetjük, hogy az imádságnak ezen fajtája ellenkezik a Szentírás tanításával. Ezenkívül sem a próféták, sem az apostolok nem adtak ebben a tekintetben egyetlen példát sem. Most már minden kegyes ember saját magában fontolja meg, hogy milyen veszedelmes dolog az imádság egy új fajtáját hozni be, amely nemcsak nélkülözi Isten igéjének jóváhagyását, hanem példa nélküli is. Amikor a Lélek azt parancsolja nekünk, hogy kölcsönösen egymásért imádkozzunk, ez a kölcsönös szeretet gyakorlása ebben az életben, amint ezt minden ide vonatkozó szentírási hely világosan bizonyítja. Viszont látjuk, hogy Isten mindenütt mennyire megátkozza a Baálokat, amely név alatt olyan pártfogókat értettek, akik segítségükkel hasznukra voltak, (Jer. 9,14; 11,13; Hós. 2,7). Végül hozzátehetjük: senki sem állíthatja, hogy a szenteknek olyan hosszú fülük van, hogy imádsagunk eljuthatna azokig. Úgy tetszik, hogy ez az eszme kevésbé egyezik meg az észszerüséggel.

XIII. HITCIKK.

A szentek tiszteletéről.

Tehát a szentek, akik a Krisztussal a boldog örök-életet élik, nemcsak utánzandók, hanem tisztelendők és imádandók is. Ha igaz az a jogi szabály, hogy közös tévedés törvényt alkot, akkor a szentek tisztelete elégségesen be van bizonyítva; mégis, mivel a lutheránusok azt felelik, hogy ilyen módon Isten dicsőségét átvisszük a szentekre, tartsd mindig emlékezetben az iskola megkülönböztetését, hogy mi őket csak a "dulia" imádattal tiszteljük.

Cáfolat.

A szentekhez való könyörgésről már szóltunk. Ami azok tiszteletét illeti, a Szentírás nem ajánl mást, mint ami minden hívőt egyetemesen megillet, a 15. és 139. zsoltár szerint. Ti. hogy minden egyest tisztelünk a neki adott kegyelem mértéke szerint. Tehát a szentekről, amint ki-ki kitűnt közülük Isten ajándékaihan, vagy az Úrtól magasabb méltóságba helyeztetett, tisztelettel kell érezni és beszélni. De azokat imádni, mint ahogy a világ szokta, nem egyéb istentelen babonaságnál, amely inkább a pogányok esztelenségére emlékeztet, és egyáltalán nem való Isten gyülekezetéhez. Sőt ez nyíltan ellene mpnd a parancsolatnak: "a te Uradat imádjad és csak Őt szolgáld" (V. Móz. 6,13; Mát. 4,10).

XIV. HITCIKK.

A búcsújárásokról.

És ezért vallásosan cselekszenek azok, akik a nekik szentelt helyeket áhítatból látogatják.

Bizonyítás:

mert nagy hálátlanság volna, ha a szentek kisebb tiszteletben részesülnének, mint a pogányok bálványai, akiknek templomai közül néhányat különös és a többit elhomályosító tiszteletben részesítettek, mint pl. Apollóét Delphiben és Proserpináét a szicíliai Ennában. Ezért mint valószínűséget bizonyíthatjuk, hogy a szentek inkább jelen vannak azokon a helyeken, ahol sírjaik és ereklyéik vannak, vagy ahol jobban tisztelik őket, mint más helyeken.

Cáfolat

Krisztus megszüntette a helyek közt levő különbséget, amidőn azt mondotta: eljő az óra, mikor az igaz imádók sem e hegyen, sem Jeruzsálemben, hanem mindenütt imádják az Istent, lélekben és igazságban (Ján. 4,21.23). Mert itt nem egy pár embernek a fonák buzgóságáról szól, hanem azt mutatja meg, hogy miben különbözünk az ószövetségi atyáktól. Ezzel a véleménnyel összhangban van Pál ama mondása: "akarom, hogy a férfiak imádkozzanak akármi helyen, felemelvén tiszta kezüket" (I. Tim. 2,8). Tehát a judaizmust élesztik azok fel, akik a helyeknek újból szentséget tulajdonítanak: hogy ti. mint a kegyesség egy nemét tekintik ezt vagy azt a helyet meglátogatni; sőt ez a babona még a judaizmusnál is rosszabb, mert egykor az istentiszteletre rendelt hely tényleg Jeruzsálem volt. Azok pedig a bálványimádók példájára a saját szeszélyük szerint emelnek maguknak berkeket és templomokat. Továbbá Jeruzsálemben az egy igaz Istent imádták. Ezek pedig embereknek szentelnek templomokat.

XV. HITCIKK.

Helyes dolog először a szentekhez könyörögni s csak azután Istenhez.

Ha valaki a templomban, vagy templomon kívül, imádságában először a boldogságos Szűzhöz, vagy valamelyik szenthez folyamodik, nem vétkezik.

Ez bizonyítható azzal a közmondással, hogy Isten nincs felsorolva a szentek között. Továbbá, a babonás tisztelet, még ha az rendellenes is, menthető az extasissal. Cáfolat

Hogyha egyáltalán nem szabad a szentekhez imádságunkban könyörögnünk, akkor nincs értelme azon vitatkozni, hogy először vagy utoljára könyörögjünk-e hozzájuk. Mivel pedig Krisztus tétetett a mi egyedüli közbenjárónkká, aki által kell közelednünk Istenhez, azok, akik róla megfelejtkezve, vagy Őt utoljára hagyva, a szentekhez fordulnak, semmivel sem menthetik gonoszságukat. Salamon a templom ünnepélyes felszentelésekor annak célját így fejezte ki: "építettem házat az Izráel Ura Istene nevének" (I. Kir. 8,20). A templomon kívül pedig minden hívő azt vallja: ezek a szekerekben, amazok a lovakban bíznak, mi pedig a mi Urunk Istenünk nevéről emlékezünk meg (20. zsolt. 8.).