A szent miseáldozatról.

A szent miseáldozatot Krisztus szerezte. Érvényes az élőkért és holtakért.

Bizonyítás: mivel Krisztus mondja: "Ezt cselekedjétek". "Cselekedni" pedig annyi, mint "áldozni," ez kitűnik Vergilius eme helyéből: amidőn én gabona helyett üszővel fogom azt cselekedni, ti magatok jöjjetek. Hogy mi ennek az értelme, lásd Macrobiust. Amidőn pedig a lutheránusok ezt a finom értelmi árnyalatot kigúnyolják, mert Krisztus az apostolokkal szír, vagy közönséges zsidó nyelven társalgott, és az evangyélisták görögül írtak, erre azt kell felelni, hogy a közkeletű latin fordítás hitelesebb. És ismeretes, hogy az Írás értelmét az Egyház értelmezése útján kell megkeresni. Arról pedig, hogy az áldozás érvényes úgy az élőkért, mint a holtakért, a tapasztalat győz meg bennünket. Mert néhány szent barátnak alvás közben sok égi jelenés jelent meg, s ezek tudtul adták nekik, hogy a misék hatására a tisztítótűzből már szabadultak ki emberi lelkek. Sőt, szent Gergely, amint a róla szóló legendában meg vagyon írva, Trajánus császár lelkét a pokolból szabadította ki.

Cáfolat.

Krisztus szereztetési igéje ez: vegyétek és egyétek; Mát. 26,26; Márk 14,22; I. Kor. 11,24, nem pedig: áldozzátok. Tehát az áldozás nem Krisztus rendeléséből vagyon, sőt azzal nyíltan ellenkezik. Azonkívül bizonyos a Szentírásból, hogy magát feláldozni Krisztusnak a sajátos és különleges tisztje, amint az apostol mondja: magának egyszeri megáldozásával övéit örökre megszentelte, továbbá, hogy ezen egy, tökéletes áldozat után nincs többé szükség áldozatra (Zsid. 9,20, 10,12, l0,26). Mert evégre szenteltetett Ő Melkisédek rende szerint való pappá, minden utód, vagy társ nélkül, (Zsid. 5,6, 7,21). Tehát Krisztus megfosztatik papi tisztjétől, amikor önmaga feláldozásának joga másokra ruháztatik át. Végül, egy apostol bizonysága szerint, egy ember sem birtokolhatja ezt a tisztet, ha csak Isten el nem hívja arra. De senkiről sem olvassuk, Krisztuson kívül, hogy elhívatott volna. Viszont, mivel az ígéret egyedül csak azoknak szól, akik a szentségben egymással közösségre lépnek, micsoda jogon vonatkozik a halottakra?

VII. HITCIKK.

Az úrvacsorának egy szín alatt vevéséről.

A világiaknak nem szükséges az üdvösségre az úrvacsorának mindkét szín alatt való vétele és hajdan az egyház biztos és igaz okokból helyesen határozta el, hogy azok csak az egy kenyér jegye alatt éljenek az úrvacsorával.

Bizonyítás:

mert veszedelmes volna, ha a vér elfolyatnék. Amikor pedig a lutheránusok azt kérdezik, hogy vajon az egyház bölcsebb volt-e, mint Krisztus, előre látván ezt, mint meg nem felelőt, amelyről Krisztus nem jól gondoskodott? - azt felelem, hogy Krisztus azt jól látta előre, de hallgatott, mert ki akarta próbálni e részben Egyháza bölcsességét. Van másik alkalmatlan dolog is. Ti. az Úr [vérét] a kehelyben kell őrizni, hogy a betegeknek adhassák. Ha pedig a vér áll, ecetté lesz és így a megromlás miatt nem lesz többé vér. Sőt a lutheránusok kinevetnének minket, azt mondván: nemde elég világos, hogy az ott bor? És így ez az átlényegülés tana ellen volna. Harmadszor: ésszerű dolog, hogy a papoknak legyen némi kiváltságuk, hogy a világiak büszkeségét elnyomhassák. Negyedszer: bármit csacsogjanak is a lutheránusok, hogy mi tartozunk követni és szolgálni Krisztus rendeiését, amelyet Ő maga a mi erőtlenségünk miatt alapított: abban a bizonyítékban is van erő, hogy a húsban vér is van, (concomitantia). Azonkívül még egy másik veszedelem is származnék, ha a vért inni adnók, ti. annak íze a világiakban azt a gyanút keltené, hogy az még mindig csak közönséges bor. És ebből sok botrány keletkeznék. Ha pedig azt vitatják, hogy az egyháznak nincs hatalma Krisztus parancsolatait érvénytelenné tenni, azt felelem, hogy az "igyatok" szót itt buzdító értelemben kell venni, és így az nem parancs, hanem csak tanács. Egy másik indokot alig merészlek felhozni, amelyet pedig szintén jól meg kell fontolni. Van ugyanis néhány önmegtartóztató egyén, akik bort nem isznak, ezeket még sem kell megfosztani legalább a másik jeltől, Ezt az érvet magam is vonakodtam felhozni, mert a lutheránusok nevetve gúnyolódnak, azt mondván, hogy ha a mi tanításunk igaz, akkor az többé már nem bor, hanem vér.

Cáfolat.

Krisztus parancsolata ez: igyatok ebből mindnyájan (Mát. 26,27). Sőt, miután a kenyérről egyszerűen azt mondta: vegyétek, egyétek, midőn a pohárhoz ért, határozottan meghagyta, hogy mindnyájan igyanak. Pál azt bizonyítja, hogy ő úgy adta elő a korinthusbelieknek, ahogy az Úrtól vette (I. Kor. 11,23). A vér és test együttlétéből (concomitantia) levonni szokott következtetésnek itt nincs semmi helye. Mert nemcsak azt illik meggondolnunk, hogy mit ád Krisztus, hanem azt is, hogyan adja, vagy ha inkább akarod, tekintetbe kell vennünk a módot is, ahogy az Úr magát velünk közölni akarja. Azért, amint a kenyérben testét, úgy a pohárban vérét adja nekünk. Ennélfogva nem marad más hátra számunkra, mint hogy engedelmeskedjünk parancsolatának, elvévén kezéből a jegyeket, melyeket számunkra nyújt, hogy a valóságot élvezhessük. Mivel mi testiek vagyunk, amint Chrysostomus int bennünket (Homil. 60. Ad Popul.), Ő, felfogóképességünkhöz mérten, a szellemi dolgokat látható alakban szolgáltatja számunkra. Ez a szertartás volt gyakorlatban az Egyházban több, mint 1000 esztendeig, amint ezt az összes atyák írásai bizonyítják. A hús, így szól Tertullianus (De Resurr. Carnis), a Krisztus testével és vérével tápláltatik, hogy a lélek Istentől kövéríttessék. És Theodorodetus Ambrosius szavait intézi Theodosius császárhoz (Libr. 3. Eccles. Hist. C. 8.): ilyen kézzel hogyan veszed el az Úr szent testét, hogyan merészled a drága vérnek poharát ajkadhoz emelni? Jeromos így szól (In Sophon.): a papok, akik az Úrvacsorát kiszolgáltatják és az Úr vérét a népnek kiosztják. Chrysostomus szintén (In 2. Ad. Cor. C. 9.): a pap nem úgy tesz, mint a régi törvényben, ahol egy bizonyos részt ő evett meg, egy másikat meg a népnek adott, hanem mindazon dolgok, amik az Úrvacsorához tartoznak, közösek a pappal és a néppel. Mindnyájuk elé egy test tétetik és egy pohár. Tehát ami a gyakorlatot illeti, itt nincs helye vitatkozásnak, mert mindnyájan ilyennek állítják azt. És hogy mindnek véleménye szerint a kiszolgáltatásnak így kell történnie, az kitűnik Gelasius végzéséből, aki eltiltja az egész sákramentumtól azokat, kik a pohárral nem élnek, mert úgymond, ezen titok megosztása nagy szentségtörés volna (Can. Comperimus De Consecr. Dist. 2.). Cyprianus pedig szigorúan követeli, hogy ezt a szentségtörést semmi módon se engedjék meg (Epist. 2. De Lapsis).

VIII. HITCIKK.

A fölszentelés jogáról.

Továbbá, Krisztus egyedül csak az egyház szertartása szerint felavatott papoknak adta a hatalmat, hogy a Krisztus igazi testét megszenteljék és a bűnbánókat bűneikből feloldozzák.

Bizonyítás:

mivel a püspök a fölavatáskor ezen szavakat mondja: "a fölszentelés és az Istennek való engesztelő áldozathozatal hatalmát adjuk neked." De azt kérdezik némelyek, hogy az egyház mely szertartásáról szólnak a mi mestereink, mivel azok a szertartások, melyeket most használunk, nem voltak életben sem az apostolok, sem azok kortársai idejében. Erre azt felelem, hogy a kiváltságot azok különös adományul kapták. Ha pedig valaki utódjaikat hozza fel bizonyítékul, akik sok ideig szintén nem voltak olajjal fölkenve, sem a mi szokásunk és módunk szerint fölavatva, azt mondom, hogy azt az egész időszakot homályban kell hagyni, amit meg is érdemel, mert addig az átlényegülésről semmit sem határoztak.

Cáfolat.

A papokat az Isten titkai sáfárainak valljuk (I. Kor. 4~) és ezért elismerjük, hogy az Úrvacsorájának törvényes kiszolgáltatói: de csak a Krisztus és az apostolok szertartásával felavatottak, amelyet az ősegyház is használt, amely egyszerű kézrátevésből állott, megkenés és más ilyen balgaság nélkül. A felavatásban amit legjobban figyelemre kell méltatni, az a cél és a hivatás, ami rea papok szánvák (Csel. 13,3; I. Tim. 4,14; II. Tim. 1,6). Ők pedig Isten parancsolatából és az Írás utasítása szerint nem áldozásra rendeltettek, hanem az Egyház kormányzására, a nyájnak az Isten igéjével való táplálására és a szentségek kiszolgáltatására. A bűn alól való feloldozás hatalmáról az igazság az, hogy a megbékéltetés szolgálata a hű pásztoroknak adatott avégből, hogy tanításukkal, azaz az evangéliom hirdetésével az embereket visszavezetvén Isten kegyelmébe, őket így bűneikből föloldozzák (II. Kor. 20). Ez nem is a személyekhez van kötve, hanem inkább az igéhez, és azért inkább az igéhez és nem a személyekhez, hogy bárki hirdesse is a bűnbocsánat kegyelmét, az a lelkiismeretre teljes föloldozást hozzon. Mert ámbátor különösen az apostoloknak mondatott: akiknek megbocsátjátok büneiket, megbocsáttatnak nékik (Ján. 20,23), a kulcsok mégis az egyetemes egyháznak adattak, amint ezt a szent atyák is elismerik, kiváltképpen Cyprianus és Ágoston (De Simplic. Praelatorum; Homil. 50 et 124, In Joann.; De Doctr. Christ. Libr. 1. Cap. 18.), akikkel a többiek megegyeznek. Mert a bűnök bocsánata a Krisztusban, bárki hirdesse is azt, igazi föloldozás.

IX. HITCIKK.

A fölszentelés szándékosságáról.

Bizonyos, hogy a papok, ha gonoszak és halálos bűnt követtek is el, Krisztus igazi testét fölszentelhetik, ha azt tényleg fölszentelni szándékoznak.

Bizonyítás: mert különben fölösleges, sőt észellenes volna az az intés, hogy a szentséget a világiak feltétlen hittel imádni tartoznak; azaz oly feltétel mellett, hogy a pap, a misét ünnepelvén, a fölszentelés szándékával bírt, amely szándék nem csupán szokás volt nála, hanem magában a tényben valósággal is jelen volt. Ez ellen felhozzák, hogy így a pap megsemmisítheti a szentséget. Erre azt felelem, hogy ahol nincs szándék, ott nincs szentség. Második bizonyíték: fölöslegesek, sőt ostobák a doktorok ilynemű kérdései: ha 101 ostya van, és a pap csak l00-at szándékozik fölszentelni, mi lesz az eredmény? És vajon az az egy ostya marad-e? Továbbá, abban az esetben, hogyan tudják azt az egyet az összestől elkülöníteni? Vagy inkább, mivel a szándékkal visszaélés történt, nem volt-e az egyenlően hatás nélküli az összesre nézve és nem szükséges-e újrakezdeni az egészet? Amit pedig a lutheránusok mondanak, hogy a szereztetési igéket világosan és erős hangon kell kijelenteni, ebben semmi érv sincs, mivel e szent titok méltóságához jobban illik a halk hangon való beszéd.

Cáfolat.

Krisztus nem egynek mondta: ha akarod, bírd testemet, és add azt másoknak is, hanem egyszerre mindnyájukhoz szólott, amidőn megígérte, hogy testét nekik adja. Az ígéret azoknak volt szánva, akiknek ezt mondotta: vegyétek és egyétek. Tehát nincs hatalmában sem bármely istentelen embernek, még magának az ördögnek sem, hogy ezt az ígéretet haszontalanná tegye. És erre vonatkoznak az atyák kifejezései, amidőn azt mondják, hogy a szentségből semmit sem von el és annak hatásából semmi sem vész el, bárki legyen is a kiszolgáltató (Ágoston a donatisták ellen írt minden munkájában és máshol is). Tehát állítjuk, hogy nincs képtelenebb dolog, mint egy istentelen papnak az akaratára, vagy jobban mondva szeszélyére hagyni, hogy az Egyházat annyiszor megfossza, Krisztus jótéteményétől, ahányszor csak jónak látja. És nem kevésbé képtelen dolog azt állítani, hogy a papok ezen hatalommal annyira teljesek, hogy amikor nekik tetszik, akkor szentelik meg (az ostyát), még ha az Krisztus rendelése ellen volna is. Mert az ígéret alá van rendelve a parancsolatnak, amelyhez köttetett. Azért Krisztus teste csak azoknál van, akik az úrvacsorát a Krisztus által szerzett szabály szerint szolgáltatják ki. Állítjuk tehát, hogy a fölszentelés hiábavaló és semmis, ha a pap egyedül csak magának, a többiektől elkülönítve, merészelné az ostyát fölszentelni. Mert a szavak: "ez az én testem," nem valami varázslói ráéneklés szavai, hanem a Krisztustól rendelt cselekvésnek szolgáló ígéretet tartalmaznak. S ennélfogva világos, hogy helytelenül járnak el, amikor lassú suttogással mormognak, ahelyett, hogy amint kellene, csengő hangon nyíltan mondanák el mondanivalójukat. Ez kiviláglik a szöveg összefüggéséből is: "vegyétek, egyétek, ez az én testem," amely okból Ágoston a szentelési igéket a hit igéjének nevezi, amely prédikáltatik. (Homil. In Joann. 80.)

X. HITCIKK.

A bérmálásról és az olajjal való megkenésről.

Továbbá: a bérmálás és az utolsó kenet Krisztus által szerzett két szentség, amelyek által a Szentlélek kegyelme adatik. Bizonyítás: mert különben az orleánsi zsinat (De Consecrat. Dist. 5. Cap. Ut Jeiunii) káromlást szólna, amikor azt mondja, hogy az sohasem lesz igazi keresztyén, akit a püspök meg nem bérmált. Valamint káromlást szólna Melchiades pápa is, amidőn azt mondja, hogy a keresztség által újjá születtetünk az életre, a bérmálás által felfegyvereztetünk a küzdelemre, sokkal inkább, mikor azt mondja, hogy ezt a szentséget nagyobb tiszteletben kell tartani és jobban kell tisztelni, mint a keresztség szentségét. De van egy másik döntő bizonyíték is, ti. hogy semmi sem történik az Egyházban nagyobb fénnyel és ünnepélyességgel, mint a szent olaj megszentelése. Amiből kitűnik, hogy úgy az utolsó kenet, mint a bérmálás a legnagyobb tiszteletben tartandó és nem szabad egyik felől sem kételkedni, mint hogyha azok emberi találmányok volnának.

Cáfolat.

Azt olvassuk, hogy az apostolok kezük rávetésével a Szentlélek látható jeleit származtatták át (Ap. Csel. 19,6). De amint a tapasztalat megmutatja, ez csak ideiglenes adomány volt. Amint a legrégibb írók tanúsítják, már közvetle4il az apostolok halála után megszűnt ez. Elismerjük, hogy a kézrátétel szertartását utódaik megtartották, amidőn az ifjak hitükről vallást tettek, de nem azon célból, hogy az Krisztustól szerzett szentségnek tartassék. Mert Ágoston (Libr. 3. De Bapt. Contra Don. c. 16.) semmi egyebet nem említ, csak imádságot. Ugyanez áll az utolsó kenetről is. Tudjuk, hogy az is csak ideiglenes adomány jelképe volt, amely az apostolok után nem maradt fenn. Az apostolok megkenték az Úr nevében azokat, akik előtt a Szentlélek erejét, mint a gyógyítás ajándékában jelenlevőt tüntették fel, (Márk s Jakab is ezt parancsolja, (5,14). De hol van most a gyógyítás, amikor félig halott embereket kennek meg, akik már utolsót lélegzenek? Azok tehát, akik most a jegyet a jegyzett dolog nélkül használják, az apostoloknak nem utánzói, hanem majmolói.