A keresztségről.

Hinnünk kell bizonyos és erős hittel, hogy a keresztség minden ember, még a csecsemők üdvösségéhez is szükséges, és hogy azáltal a Szentlélek kegyelme adatik.

Bizonyítás: Mivel másként a nők által végzett keresztség, ami határozottan azon a hiten alapszik, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez, semmit sem érne, jóllehet a karthágói zsinat megtiltotta, hogy nők egyáltalán keresztelni merészeljenek. Sőt, ami jelentékenyebb, a doktorok még mindig veszekednek, mint fogas kérdés felett, hogy vajon a halálhoz közel álló csecsemőt, ha nincs kéznél víz, inkább a kútba kell-e hajítani, mint Istennek ajánlva, várni a következendőket. Ez, mint emberölés, halálra volna érdemes, ha azt nem állítanák, hogy a keresztség elengedhetetlen az üdvösséghez. Vannak egyéb kérdések is, pl. ha nincs kéznél természetes víz, meg kell-e keresztelni a gyermeket vizelettel, vagy mesterséges, vagy desztillált vízzel, vagy kereszteletlenül kell hagyni, míg vizet szereznek? Vagy: vajon igazi keresztség-e - szükség esetében - az arcra való ráköpés? Mindezen kérdések nemcsak szükségtelenek, hanem ostobák is volnának, ha nem tartanók ezt az alapelvet.

Cáfolat

Hogy a keresztségben nekünk a bűnök bocsánata, valamint a Szentlélek kegyelme ajánltatik fel és adatik, azt minden kegyes vallja. Ezért elismerik azt is, hogy erre a csecsemőknek is szükségük van, de nem mintha szükséges volna az üdvösséghez, hanem ez csak Istentől rendelt pecsét, amely azoknál a fiúvá fogadás adományát pecsételi. Mert Pál azt tanítja, hogy a hívők gyermekei szentnek születnek (I. Korintus. 7,14). És kétségkívül nem volna helyes dolog őket megkeresztelni, ha ebben az ígéretben: leszek tenéked lstened és a te magodnak Istene" (I. Mózes 17,7), ezek üdvössége is bent nem foglaltatnék. Mert Isten fiaivá nem a keresztség által lesznek. Hanem mivel az ígéret jótéteményénél fogva a fiúvá fogadás örökösei, azért bocsátja őket az egyház a keresztséghez. És amint régen az izraeli-ták gyermekei, ha meghaltak a nyolcadik nap előtt, nem szenved-tek kárt amiatt, hogy a körülmetélés szentségében nem részesültek, éppúgy ma is - csak a szülők részéről ne forogjon fenn semmi megátalkodottság, vagy hanyagság - az ígéret, mely által az egyház társaságába az anyaméhtől fogva befogadtatnak, maga elégséges a hívők gyermekeinek az üdvösségére. Mert sérelem esnék Krisztuson, ha azt hinnők, hogy az Ő eljövetele által Isten kegyelme megkiseb-bedett. Isten hajdan mindazokat gyermekeinek nevezte, akik Izráelből születnek (Ezékiel18, 4). Azt sem olvassuk, hogy János megkeresztelkedett volna, aki pedig a keresztséget másoknak kiszolgáltatta. Így tehát azt kell tartanunk, hogy amint a hívők atyjánál, Ábrahámnál, a hitből való igazság megelőzte a körülmetélkedést, úgy a jelenkorban, a hivők gyermekeinél a fiúvá fogadtatás adománya megelőzi a keresztséget, amint az ígéret szavai hangzanak: leszek a te magodnak Istene. A keresztség arra szolgál, hogy ezen adományt megerősítse, és hitünket gyarapítsa.

II. HITCIKK.

A szabadakaratról.

Ugyanazon szilárd hittel kell tartani, hogy az emberben van szabad-akarat, amellyel tud jót, vagy rosszat cselekedni, és amely által, ha halálos bűnben leledzett is, Isten segítségével fel tud a kegyelemhez emelkedni.

Bizonyítás: Mivel a mi tanítóink így határoztak, Arisztotelész és az összes bölcsészekkel megegyezőleg, akik az emberben a Szentlélek helyett az értelmet vallják uralkodónak. És ez legyőzhetetlen érvelésen alapszik, ti. másként nem volna érdem, amely nem egyéb, mint a szabadakarat erejével és Isten együttmunkáló kegyelmével végrehajtott munka. Meg aztán, ha az akarat nem az akarásnak volna gyakorlati eredménye, az ok és okozat törvénye nem állana meg. Ezenkivül, nem lehetnénk Isten munkatársai a saját üdvünk véghezvitelében, hacsak az akarat mozgása és cselekvése a kegyelem segélyével egymásnak meg nem felelne. Mert amidőn a lutheránusok azt mondják, hogy az együttműködés is Isten adománya, mivel az akarat úgy alakíttatik, hogy megegyezzék Istennel s felhozzák védelmükre az Írást és Ágoston világos szavait, aki a De Dono Perseverantiae című könyve elején azt mondja, hogy Isten oly kegyelmet ád övéinek, hogy azok Őhozzá állhatatosan ragaszkodnak. Valamint a De Corre-ptione et Gratia című művében úgy vélekedik, hogy nekünk oly ke-gyelem adatik, amelynek segélyével nemcsak tehetünk, de akarha-tunk is valamit, mégpedig eredménnyel; és ismét: a híveket folytonosan és elválaszthatatlanul Isten kegyelme bírja cselekvésre: könynyű nekik megfelelni, hogy a kar határozata följebbvaló egyetlenegy doktor véleményénél, mert, mint a közmondás is mondja: több szem többet lát, mint egy szem. Hasonlólag, midőn azon alapvető igazság ellenében, amelyet felállítottam, hogy az érdem nem egyéb, mint a szabadakarat erejével véghezvitt munka, Ágoston egy másik mondását hozták fel, hogy a szentek összes érdeme tulajdonképpen a kegyelem: a megoldás az, hogy Ágoston nem tudta, hogy mit fognak a mi doktoraink ezen kérdésről határozni.

Cáfolat.

Mivel az Isten lelke kijelenti, hogy az ember szívének minden gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva (I. Mózes 6,5, 8,21; Zsoltár 14,3; Római 3,10); hogy nincsen csak egy igaz is, nincs akinek értelme volna, nincsen, ki keresné az Istent, hanem mindnyájan elhajlottak, egyetemben elromlottak, nincsen bennük az Istennek félelme. Telvék csalárdsággal, ha-raggal és a hiábavalóság minden nemével, az Isten dicsőségétől elmaradtak, mivel azt állítja, hogy a testnek bölcsessége ellensége Istennek. (Római 8, 7) és még azt sem engedi meg nékünk, hogy valami jót gondoljunk (II. Korintus 3,5): mi Ágostonnal azt tartjuk, hogy az ember, rosszul élvén szabad akaratával, mind magát, mind szabadságát elveszítette (Libr. 3. Ad Bonifac). Ismét: az akarat legyőzetvén a bűn által, melybe esett, a természetnek nincs szabadsága (De Perfect. Iustorum.). Ismét: nincs szabadsága az olyan akaratnak, mely a kívánságoknak van alávetve, amelyek legyőzik és megkötözik (Homil. in Joann. 53.). Ismét Ambrosiusszal, hogy sem szívünk, sem gondo-lataink nincsenek hatalmunkban (De Fuga Saeculi). Hasonlóképpen, mivel Isten kinyilatkoztatja, hogy szívünk megújítása az Ő munkája, hogy Ő csinál a kőszívből hússzívet, hogy Ő írja törvényét a szívekbe és Ő vési azt a mii belső részeinkbe. Ő cselekszi, hogy parancsolatai szerint járjunk, Ő adja, mind hogy jót akarjunk, mind hogy azt véghezvigyük, szívünkbe Ő adja nevének félelmét, hogy attól soha el ne távozzunk, végül: amint Ő kezdette el, úgy Ő végzi is el bennünk a jó dolgot, mind a Jézus Krisztusnak napjáig (Zsoltárok12; Ez. 36,26; Jerémiás ; FiI. 2,13; Jer. 32,39 ; Ezékiel ; Filippi 1,6j ja Ágostonnal, megállapítjuk, hogy az Isten gyermekei az Ő lelke által képesek arra, hogy azt cselekszik, amit cselekedniök kell. (De Corrept. et Gratia c. 2.) Ismét: Őáltala vonatnak, hogy a nem akarókból akarók legyenek (Libr. 1. Ad Bonifac. 19.); ismét: az ember eleste után Isten kegyelmének köszön-ető nemcsak az, hogy az ember közeledik Istenhez, hanem az is, hogy tőle többé el nem távozik. (De Dono Pers. c. 7.) Ismét: Nem tudjuk, hogy akaratunkban valami jót találhatnánk, amely a miénk vol-a. (Libr. 2. De Peccat. Meritis et Remiss. c. 18.) Ismét: Mivel az első bűn nagyságánál fogva elvesztettük a szabad karatot, hogy higgyünk Istenben,éljünk kegyes életet: ennélfogva nem az akar (ti. akaratunk), nem az fut; nem mivel nekünk nem kellene akarnunk és futnunk, hanem mivel mindkettő Isten munkája. (Epist. 107. Ad Vital.) Ismét Cyprianusszal: semmivel se dicsekedjünk, mert semmi sem a miénk. (Ágoston gyakran idézi ezt.)

III. HITCIKK.

A bűnbánatról.

Nem kevésbé bizonyos, hogy felnőtteknek és akik eszüket használták, halálos bűn elkövetése után szükséges a bűnbánat, ami szívtöredelemben és a pap előtt hallhatólag végzendő szent gyónásban, valamint elégtételben áll. Megjegyzendő, hogy a lutheránusok nem szólnak tanszerűleg a bűnbánatról, amikor azt mondják, hogy az nem egyéb, mint Istenhez fordulás, amely a bűn meggyűlöléséből és megutálásából és az igazság szeretetéből származik. Ismét: hogy az ember tagadja meg a saját akaratát, hogy Isten kormányozhassa azt. Ismét: az embernek meg kell aláznia magát, amikor érzi Isten haragját és a halál borzalmait. Mert a halálos bűnökért elégséges a szívtöredelem, abban az értelemben, hogy minden egyes bűn egy-egy újabb szívtöredelemmel engesztelendő ki. Ami pedig a gyónást illeti, megjegyzendő, hogy annak lényege isteni törvényen, külső alakja pedig pozitív törvényen alapul; ebben nemcsak a lutheránusok tévednek, hanem azok a kánonjogtudósok is, akik azt tartják, hogy a gyónás tisztán pozitív törvényen alapul. Hogy a lényege isteni törvényen nyugszik, azt abbó lehet bebizonyítani, hogy Jakab azt mondja: "valljátok meg egymásnak bűneiteket". Ez a nyers lényeg, melyet ha kívülről alakba nem öntöttek volna, az következnék belőle, hogy a papok meg a világiaknak gyónjanak, mivel agymásnak" szó kölcsönösséget fejez ki, vagy, hogy a világiak nem gyónhatnának meg, mert nem hallhatják mások gyónásait, de a külső alakot hozzáadta Ince pápa, mégpedig olyképpen, hogy a gyónás mindig az illető saját papja előtt történjék. Ezt a hivatalos értelmezést minden iskola elfogadta. Hogy pedig Istennek eleget kell tenni, azt a következőképpen bizonyíthatjuk: mert különben nem beszélhetnénk fölösleges jócselekedetekről és hamis volna, amit az iskola mond a vétkek bocsánatáról és a büntetés el nem engedéséről. És akkor a lutheránusoknak igazuk volna, ti. hogy mi semmit sem cselekedhetünk, amit nem Istennek kellene tulajdonítanunk, továbbá, hogy Isten minket ingyen, a Krisztus elégtételéért igazít meg. Mi azonban ezeket sohasem ismerhetjük el, mert amint alább látni fogjuk, az elfogadásuk igen fontos következménnyel járna, amennyiben kimutatná, hogy nincs tisztítótűz.

Cáfolat.

Isten lelke mindenütt megkívánja a bűnbánatot, a törvényben, a prófétákban, az evangéliumban; s egyszersmind meg is határozza, hogy mit ért ezen szó alatt: megparancsolja, hogy újítsuk meg szívünket, metéljük körül magunkat az Úrnak, mosakodjunk meg, szűnjünk meg a rossznak szeretésétől, oldjuk meg a hiábavalóságnak körénk hurkolódott kötelét, hasogassuk meg szívünket és ne ruhánkat, vetkezzük le az ó-embert, tagadjuk meg saját vágyainkat és újuljunk meg az Isten képére; azonkívül felsorolja a bűnbánat gyümölcseit, a szeretet cselekedeteit, és a szent és kegyes élet foglalatosságait. (Ez. 18,31 ; Jer. 4,4; Ézs. 1,16, 58,6; Jóel 2,13; Róm. 6,6; Kol. 3,10.14; Ef. 4,22 stb.) A pap előtt végzendő fülbegyónásról sehol semmi említés. Az elégtételről még annál is kevesebb. Sőt bizonyos, hogy III. Ince előtt a keresztyén hívőkre egyáltalán nem kényszerítették a gyónást, mert az Ő decretumát a lateráni zsinaton alkották. (Can. omnis utriusque sexus.) Tehát körülbelül 1200 esztendeig a keresztyén egyház előtt ismeretlen volt az a tanítás, hogy a bűnbánathoz a fülbegyónás is szükséges. És világosan beszél Chrysostomus: nem mondom, hogy bűneidet szolgatársadnak valld meg, hanem Istennek. (Homil. 2. in Psal. 50. Serm. De Poenit. et Confess. Homil. 5. Contra Anomoeos. Homil. 4. De Lazaro.) Ismét: nem szükség tanúk jelenlétében gyónni; a bűnök felsorolása gondolatban történjék; az ítélkezés tanú nélkül legyen; egyedül Isten lásson téged vallomást tenni. Ismét: Nem hívlak téged emberek színe elé; sebeidet a legjobb orvosnak, Istennek mutasd meg, hogy Ő gyógyítsa meg azokat. Én nem tagadom, hogy a fülbegyónás szokása nagyon régi, csak azt mondom, hogy amint Sozomenus is utal rá egyháztörténetében (Trip. Histor. Libr. 9.), régente szabad volt az, sőt ő azt is tanúsítja, hogy a konstantinápolyi zsinat el is törölte, mivel egy nőt rajta értek, hogy a gyónás ürügye alatt viszonya volt a diakonussal. Hogy pedig csak kevesen gyóntak, az kitűnik abból, hogy elbeszélése szerint minden püspökségben csak egy presbytert bíztak meg annak elvégzésével. Ebből könnyen következtethetni, hogy ezen szokás a nyilvános bűnbánat ünnepélyes szertartásából származott. Ámde a nyilvános bűnbánat nem Istent tartja szem előtt a lelkiismeret ítélőszékében, hanem az egyház ítéletét tekinti, hogy ti. a bűnös valami jel által kimutassa még az emberek előtt, hogy Istennel szemben minő lélekkel viseltetik. Ami az elégtételt illeti, az Írás ezt a nagy tisztességet állandóan Krisztusnak tulajdonítja; Ő a mi bűneink kiengesztelője, a mi békességünknek büntetése Őrajta vagyon, a bűnök bocsánata egyedül az Ő neve által nyerhető meg. (I. Ján. 2,2; Ézs. 53,6, Ap.Cs. 10,43; Róm. 4,6). Ami minket illet, az elégtétel ingyen való és cselekedetek nélkül történik, amint Pál kijelenti, az a mi boldogságunk, hogy nem tulajdoníttatnak minekünk a mi bűneink. Azokat az elégtételeket azonban, melyeket az egyház a bűnösöktől, mint bűnbánatuk bizonyíkát, kér, nem gáncsoljuk.

IV. HITCIKK.

A cselekedetek általi megigazulásról.

Továbbá, a bűnös nem egyedül hit által igazul meg, hanem jócselekedetek által is, sőt ezek oly szükségesek, hogy nélkülük egy felnőtt sem nyerhet örök életet.

Bizonyítás: először bölcseleti indokból. A megigazultság egy minőségi állapot, azért egy ember sem lehet megigazult önmaga nélkül, hanem cselekedeteinek milyensége által. Továbbá: a résznek ugyanazon viszonya van a részhez, mint az egésznek az egészhez. A megigazulás azonban nem egyéb, mint a törvénynek való tökéletes engedelmesség, tehát a részleges engedelmesség annyi, mint részleges megigazulás. Amikor pedig a lutheránusok a hit által való megigazulásról azt mondják, hogy mi megigazulunk tisztán azért, mert Isten elfogad bennünket megigazultaknak a Krisztusban, ahogy Pál tanítja az efézusiakat: ez teljesen ellene van minden bölcseleti okoskodásnak. Ismét: amidőn azt állítják, hogy az egésznek és a résznek egymáshoz való viszonyáról felállított szabály ebben a kérdésben nem érvényes, mert Isten másokat nem jutalmaz meg, csak kik teljesen betöltik az törvényét és átkozottaknak nyilvánítja azokat, akik annak csak egy részét is megsértették: én azt mondom, hogy az olyannal, aki az alapelvet tagadja, nem kell vitatkozni. Ismét: van még egy más érvünk is, mely nekünk ad igazat: az ellentétek törvénye: ti., ha mi a rossz cselekedetek által elkárhozunk, akkor a jó cselekedetek által megigazulunk. Amidőn erre a lutheránusok azt válaszolják, hogy egyetlen rossz cselekedet elégséges az elkárhozásra, az üdvösséghez pedig tökéletes megigazulás szükséges, azt felelem, hogy elég, ha mi, cselekedeteink által, csak részben igazulunk is meg, amint fentebb állítottam. Mert amidőn Pál azt mondja: a bűnnek zsoldja a halál, az Isten adománya pedig az örök élet, ezt nekünk a második felében ki kell egészítenünk ezzel: a cselekedetek által szerzett érdemek folytán. Egy másik bizonyítás, hogy a jutalom és érdem kölcsönös fogalmak: mivel Isten a jó cselekedetekért jutalmat ígér, ennélfogva a cselekedetek örök életet érdemelnek. Következésképpen az embert megigazítják. Mikor pedig a lutheránusok ezt az érvet megmosolyogják, mivel szerintük Isten azért jutalmazza meg a cselekedeteket, mert azokat akkor fogadja el, mikor már előzetesen az embert ingyen megigazította, így tehát a jutalom az ingyen való elfogadástól függ, és alá van rendelve a hit által való megigazulásnak, mint oknak: azt felelem, hogy az én bizonyítási módom mindig használatos volt. És éppen azért, a hosszu megszokás folytán igaz: ha Isten a cselekedeteket megjutalmazza, akkor a cselekedetek igazítanak meg.

Cáfolat.

Pál ezt mondja: ha azok az örökösök, kik a törvényből vagynak, hiábavalóvá lett a hit és az ígéret eltöröltetett; azért a hitből vagyon az örökség, hogy kegyelemből való legyen és hogy erős legyen az ígéret az egész magnak (Róm. 4,4.16). Előzetesen pedig azt mondja: megjelent az Isten igazsága törvény nélkül, a Krisztusban való hit által mindenekhez és mindeneken, akik hisznek (Róm. 3,21). Ismét: az Isten dicsőségétől, mindenek elmaradtak, megigazulnak pedig ingyen az Ő kegyelméből (Róm. 3,22.23) Most kössük össze ezt azzal, amit utóbb ír: ha kegyelemből vagyon, akkor nem cselekedetekből, ha cselekedetekből, akkor nem kegyelemből (Róm. 11,6). Az indok, amint egy más helyen tanítja, az, hogy annak, aki munkálódik, a jutalom nem tulajdoníttatik ingyen, hanem adósságból (Róm. 44). Ugyanezt a gondolatot ismétli meg az efézusiakhoz írt levélben is: "kegyelemből tartattatok meg, nem pedig cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék" (Ef. 2,8). Hogy mit ért ő ezen szavak alatt, azt megmondja a rómabelieknek, mikor így szól: mint Dávid is boldognak mondja azt az embert, kinek Isten tulajdonítja az igazságot cselekedetek nélkül. Boldogok, úgymond, akiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik (Róm. 4,6.7). Hasonlóképpen a korinthusiakhoz: az Isten a Krisztusban vala, megbékéltetvén magával e világot, nem tulajdonítván nékik az Ő bűneiket (II. Kor. 5,19), azt, aki bűnt nem tud vala, tevé, miérettünk bűnné, hogy mi legyünk Isten igazsága Őbenne (II. Kor. 5,21). Látjuk, hogy tanítja, hogy Isten megigazítja az embereket, megbocsátván nekik bűneiket. Ezért nevezi Zakariás is ezt az idvesség esméretének (Luk. 1,77). Az, hogy mindezeket a helyeket közönségesen csak a szertartási törvényre értik, igen gyerekes eljárás, mert Pál mindenütt élesen szembeállítja az ember saját igazságát a hit által szerzett igazsággal, pl. rómabeliekhez írt levelében így szól: "az Ő tulajdon igazságukat igyekezvén állítani, az Isten igazságának nem adták magukat alája" (Róm. 10,3). És hozzáteszi az indokot is, mert a törvény azt mondja: aki azokat bétölti, él azok által (Róm. 10,5). A galatákhoz írt levélben is ezt a bizonyítást használja: "az igaz ember hitből él, a törvény pedig nincsen hitből, hanem: amely ember azokat bétölti, él azok által" (Gal. 3,11.12). A Krisztus pedig megváltott minket a törvénynek átkátől, mikor miérettünk átokká lett (Gal. 3,13), hogy az Ábrahámnak tett ígéret beteljesedjék bennünk hit által. A filippibeliekhez így ír: nincsen nékem igazságom, mely a törvényből volna, hanem mely a Krisztusban való hit által vagyon (Fil. 3,9). Azért Ágostonnal azt állítjuk, hogy az üdvösség ígérete nem érdemeinkért bizonyos, hanem mert Isten irgalmas (Aug. In Psalm. 88. Tract. 1). Hasonlóképpen, Bernáttal tartjuk, hogy az Úr kegyelmessége a mi összes érdemünk (Bern. Serm. 6 super Cantica.), vagy, hogy világosabban beszéljünk, Nagy Bazillal (Serm. De Humil.) azzal végezzük, hogy az az igazi és tökéletes Istenben való dicsekedés, amikor elismerjük, hogy a saját igazságunk semmi és egyedül csak a Krisztusban való hit által igazulunk meg, ahogy Pál is dicsekedik, megvetvén a saját igazságát, hogy így megszűnjék minden dölyfösség és fönnhéjázás, és semmi se maradjon az embernek, amivel dicsekedjék.

V. HITCIKK.

A kenyér Krisztus testévé való átlényegüléséről.

Minden keresztyén köteles hinni, hogy az úrvacsora megszentelésekor a kenyér és a bor Krisztus igazi testévé és vérévé változik át, a kenyérnek és bornak csak külseje maradván meg, azokban valósággal a Krisztus igazi teste, amely a Szűztől született és a kereszten kiszenvedett, foglaltatik.

Bizonyítás:

Mert ez a nyílt határozata egy Hildebrandtól, másként VII. Gergelytől tartott egyetemes zsinatnak. Amikor pedig a lutheránusok kinevetik Gergely cselekedetét, felhozván egy bizonyos Breno nevű bíbornokot, aki neki kortársa volt, és aki azt mondja, hogy Gergely 3 napos böjtöt parancsolt és ünnepélyes körmenetet rendelt el, hogy valami jelt kapjon az égből ama dolog igazsága felől, és mégis, mikor semmi kijelenfésben nem részesült, azt, amiről maga is bizonytalan volt, hitcikké tette, - azt felelem, hogy az a bíbornok irigykedett a pápára és éppen azért rossz szándékból írt olyanokat. Ezenkívül Ambrosius is ezt tanítja a De Sacramentis című könyvében. Mert amidőn a lutheránusok ezt a könyvet nagyon is balgatagnak tartják, amely méltatlan Ambrosiushoz, és Erasmus is ezt bizonyítja sok oknál fogva: én azt felelem, hogy elég az, hogy Ambrosius nevét oly sokáig magán hordozta, továbbá, hogy a Magister Sententiarum is, akinek tanúságtételeit pedig közhitelűeknek kell tartani, azt hitelesnek bizonyítja. Amikor pedig a lutheránusok a saját javukra az Írást is felhozzák, nagyon könnyű a megoldás Mózes vesszejének a példájára, amelyet vesszőnek neveztek akkor is, mikor kígyóvá változott. Nehezebb az atyákból vett idézeteiket megcáfolni, ha csak meg nem gondoljuk, hogy az atyák még a zsinat határozata előtt írták véleményüket, most már azonban nem szabad úgy írni. De azért mégis értsétek meg, hogy azon esetben, ha megtörténnék, hogy a szentséget férgek, vagy molyok rágnák meg, vagy valami más módon rontatnék meg, annak, csodálatosképpen kenyér mivolta állíttatik vissza.

Cáfolat.

A szentség természete az, hogy látható jellel láthatatlan igazságot ábrázol számunkra. Márpedig, ha a jegy csalóka, mit gondoljunk magáról a jelzett dologról? A jelzett dolognak a jellel való ezen összefüggését hirdette Pál is ezen szavaiban: egy kenyér és egy test vagyunk sokan: mert mindnyájan egy kenyérből eszünk (I. Kor. 1017). Tehát, hogy az úrvacsorából is megtanuljuk, hogy a Krisztus teste a mi lelkünk eledele, azért szükséges odatenni a kenyeret, mint ama valóság képmását, amint Pál is mondja: a kenyér, amelyet megszegünk, a Krisztus testével való közösségünk (I. Kor. 10,16). De hogyha ami ott megjelenik, az csak a kenyérnek puszta alakja és nem a lényege, akkor elveszett a szentségnek ereje és hatékonysága. Ily értelemben vannak az összes szentatyák. Irenaeus (Libr. 4. Advers. Valent.): a földi kenyér, mihelyt Istentől jelentést kap, többé már nem közönséges kenyér, hanem két dologból: földiből és mennyeiből álló úrvacsora. És a niceai zsinat egyik szabálya így hangzik: ne csüngjünk alázatosan az elénk tett kenyéren és poháron, hanem a hit által fellelkesített értelemmel ama szent asztalnál az Isten bárányára gondoljunk. Cyprianus (In Epist. Ad Magnum): Amikor az Úr saját testét kenyérnek mondja, amely sok mag egyesítéséből van összetéve, azt hirdeti, hogy a mi népünk is, amelynek bűneit hordozta, összetett. És amikor vérét bornak nevezi, amely szőlőfürtökből és szőlőszemekbŐl van kisajtolva, azt jelzi ismét, hogy a mi nyájunk egy egyesített sokaság egybekeveréséből van összeszerkesztve. Így Fulgentius is kenyér és kehely sákramentumot említ. (Fulg. Ad Monymum.) Végül, amint Ágoston mondja: ha a sákramentumoknak semmi hasonlatosságuk sem volna azokkal a dolgokkal, amiket ábrázolnak, bizonyára nem volnának sákramentumok. (Epist. 23. Ad Bonifac.) Ezért az atyák közül némelyek a kenyeret a Krisztus testében megszenteltnek nevezték. Hogy pedig milyen természetű az Úr testének kiszolgáltatása, azt megtanulhatjuk Ágostontól, aki következőleg szól (Epist. Ad Dard. 57.): Ne kételkedjünk, hogy az ember-Krisztus ott van most, ahonnét lészen eljövendő, ugyanabban a látható alakban és lényegben, amelyben láttatott oda felmenni; amely alaknak és lényegnek kétségkívül halhatatlanságot adott, de természetétől nem fosztotta meg. Mert óvakodnunk kell, nehogy az ember istenségét úgy állítsuk, hogy a test valódiságát megszüntessük. Az értelem itt ez: ne higgyük, hogy nekünk puszta jelkép ajánltatik fel, hanem, hogyha úgy akarjuk Krisztust befogadni, ahogy nekünk tényleg adatik, akkor fel kell emelnünk szívünket.