SZAKÁLY Ferenc

Mi tartotta meg a hódoltság magyarságát?

Thuri Pál tolnai iskolamester részletesen ecseteli azokat a körmönfont módszereket, amelyekkel a törökök magyar alattvalóikat a mohamedán vallás felvételére kényszerítik. Bár hasonló történetekkel mások is bőven szolgálnak, a megszállók – józan politikai és gazdasági megfontolásból – valójában nemigen kényszerítették áttérésre a meghódított területek parasztlakosságát. Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy szívesen fogadtak és többnyire busásan megjutalmaztak minden áttérőt. Éppenséggel nem lenne hát csoda, ha a török uralom gerincroppantó súlya alatt görnyedező keresztény népességből sokan választják a kitörésnek ezt az egyébként könnyű útját. Az áttérés – a körülmetélés szertartását nem számítva – ugyanis lényegében formális aktus volt, s még azt sem zárta ki, hogy a renegát a lelke mélyén tovább őrizze-ápolja eredeti vallását.

A már a 15. században török uralom alá jutott görögök, szerbek, bosnyákok, albánok stb. közül valóban sokan éltek a sorskönnyebbítés e módszerével. Hovatovább szerte a Balkánon a renegátok alkották a helyi „török” hatalmi struktúra alapsejtjeit, s a mohamedanizált délszlávok és görögök általában is jelentős szerepet játszottak a birodalom igazgatásában. Mivel az egyre növekvő birodalomban a törökség lassan törpe minoritásba szorult, áttérésük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a mohamedán elem arányszáma nem esett a rendszer üzemeltetéséhez szükséges minimum alá, s ahhoz is, hogy a török hadsereg oly varázslatos gyorsasággal kiheverhette azokat a hallatlan emberveszteségeket, amelyeket a különböző hadszíntereken szinte menetrendszerűen elszenvedett.

A török birodalomban utazók gyakorta találkoztak olyan magyar származású renegátokkal, akik magukat „igazi” töröknek vallották – s talán érezték is –, s akik nemegyszer hathatósabban szolgálták a birodalom érdekeit, mint a született törökök. Tudnivaló azonban, hogy ezek a renegátok csaknem kizárólag a magyar társadalomból erőszakkal kiszakítottak, a gyermekkorukban elhurcoltak, a birodalomban raboskodó, kilátástalan sorsú foglyok közül kerültek ki. Százötven esztendős török uralom alatt alig-alig van rá példa, hogy a mezővárosi paraszt-polgárok vagy a falusi parasztok közül valaki önszántából – pusztán előnyök reményében – „törökké” lett volna. Ez annál is meglepőbb, mert a magyar parasztság kezdetben közel sem tekintett olyan ellenségesen a hódítókra, mint azt a fejleményekből visszakövetkeztetve gondolhatnánk. A 16. század dereka táján sok mezővárosi polgár vállalt hivatalt a török jövedelemigazgatásban, s akadtak köztük olyanok is, akik szolgálataik révén egyenest tímárbirtokossá lettek.

Erősen és következetesen őrizte különállását a hódoltsági magyar nép a török által megszállt területeken lépésről lépésre előrenyomuló más nemzetiségűekkel – kivált a szerbekkel – szemben is. Mivel a török hódítással és előrenyomulással együtt járó állandó háborúskodás, területi elhelyezkedésénél fogva, elsősorban a magyarságot érintette és – ami ezzel egyet jelentett – tizedelte, a korábban a királyság peremterületein élő nemzetiségek minden irányból előrenyomultak az ország közepe felé. Bár a szlovákok és a románok is jelentős teret nyertek, a legszembetűnőbb és a legsúlyosabb következményekkel járó a szerbség északra nyomulása volt. Az őshazájukban meglehetősen sanyarú körülmények közt élő rácokra ellenállhatatlan vonzást gyakoroltak a megürült alföldi területek, a 17. században pedig már a Dunántúlon is jócskán elszaporodtak. A „tizenötéves háború” (1593–1606) katasztrófája után a Dunától Zaránd megyéig húzódó sáv zárt délszláv tömbbé formálódott, s a 17. század utolsó harmadában a Dunántúlon már Buda magasságát is elérték a szerb telepesek. A török szokásokhoz jól idomult, a megszállók oltalmát élvező rácok minden más nemzetiségnél lojálisabbak voltak a török uralommal szemben; elszaporodásuk nagyban hozzájárult a magyarországi török uralom konszolidálódásához. Bár magyarok és szerbek közt szükségképp kialakultak bizonyos gazdasági és emberi kapcsolatok, lényegében elszigetelten és elegyedés nélkül, s meglehetősen ellenségesen éltek egymás mellett.

A törökkel szembeni lelki ellenállás és az idegen szokásrendszert hordozó görögkeleti etnikumokkal szembeni elzárkózás okait eleddig nemigen vizsgálta történetírásunk. Nyilvánvalóan azért nem, mert e jelenség mögött valamiféle eleve adott minőségkülönbség-tudatot és kikezdhetetlen nyugati keresztény étoszt sejtett. Alapjában véve helyesen; csakhogy mindezek érvényesüléséhez és fennmaradásához a külső és belső – kényszerből és vállalásból fakadó – tényezők egész sora szükségeltetett.

A magyarországi török hódoltság mindmegannyi specifikus vonása abból eredt, hogy Magyarország volt az egyetlen olyan keresztény ország, amelyet a törököknek csak mélig-meddig sikerült bekebelezniük; nyilvánvaló, hogy a hódoltsági magyarság megmaradásának is ez volt a legfontosabb külső meghatározója. Egyidejűleg több áttételen keresztül is. A teljességgel meghódított országok egykori uralkodó osztálya vagy elenyészett, vagy beolvadt a törökbe, az általuk hordozott historizált állam- és különállástudat vagy elveszett, vagy – rendszerint egyházias színezetet öltve – megmerevedett. Nem így Magyarországon, ahol az erőszakkal szétszakított országrészek – a királyi Magyarország és Erdély – nemessége egymással versengve munkálkodott a kor által felvetett kérdésekre adott újabb és újabb válaszok kidolgozásán. A magyarság történeti, nemzeti, hivatás-, sőt kiválasztottság-tudatát ápolók tiszteletreméltó ügyességgel és rugalmassággal ötvözték egybe e felfogás hagyományos és – a nagy egyházi megújulás közvetítette – újabb elemeit.

Bár ez a régiből és újból összeötvöződött ideológia alapvetően a nemesség „tulajdona” volt, hatott és továbbfejlesztőkre talált a hódoltság – nemességétől megfosztott – magyar társadalmában is. A hódoltság, illetve a királyi Magyarország és Erdély közti határok lényegében mindvégig nyitva álltak a magyarok – de csak a magyarok – előtt, s ezen a helyzeten – sok, itt nem részletezhető ok következtében – a török apparátusnak sem állott érdekében változtatni. Az ide-oda utazgató kereskedők, parasztok, diákok és egyháziak nemcsak árucikkeket hoztak, hanem azt a tudatot is, hogy a határokon túl él a magyar állam, egyház – illetve, a 16. század közepétől kezdve már egyházak –, a magyar kultúra, s azt a hitet, hogy a hódoltságban élők – a töröknek alávetve és azt szolgálva is – az egy és oszthatatlan magyar társadalom tagjai.

Ez persze keserves kötelezettségeket vont maga után. Elsősorban – a törökök berendezkedésének pillanatától kezdve – azt, hogy aki közrendűnek született, annak nemcsak a töröknek, hanem a magyar földesúrnak, egyháznak és államnak is adóznia kell. Ettől a kötelezettségtől – függetlenül attól, milyen érzelmekkel gondolt magyar uraira – persze mindenki szívesen megszabadult volna, de még „elfeledkezni” sem lehetett róla, hiszen ez esetben kisvártatva megjelentek ott a magyar végvári katonák, hogy ököllel és szablyával a késedelmeskedők fejébe verjék: él még a magyar állam, s tud ütni a megtépázott magyar hatalmi szervezet.

Ami az egyénnek és a kisebb közösségnek egyaránt kínos, életét nehezítő, gazdálkodását gátló teher volt, az általában és hosszabb távon szemlélve egyértelműen a hódoltsági magyarság fennmaradását szolgálta. Kivált, hogy miután az adóztatás a kritikus 16. századon átmentette a magyar feudalizmus hódoltsági pozícióit, a 17. században a határokon túl élő nemesség „visszavette” korábban végleg elveszettnek tűnő közigazgatási és jogszolgáltatási funkciói java részét is. Hiába működött a török apparátus, hiába ítélkezett a díván és a kádi, magyar ember számára hovatovább csak a hódoltságon kívüli magyar fórumok – elsősorban a nemesi vármegyék és azok törvényszékei – szolgálhattak mértékadó ítélettel. (Ugyanakkor a hódoltságban élő délszlávok ügyes-bajos dolgait továbbra is kizárólag a török bíróságok intézték.)

Ezeknek a mindennapos gyakorlatban szerzett pozícióknak jogi körülbástyázására dolgozta ki a magyar jogalkotás a „törökösség”, mint hivatalból üldözendő bűntény fogalmát. Ez a zseniálisan egyszerű jogi fikció egykor, a 17. század elején annak kivédését célozta, hogy a Habsburgok elleni küzdelemben a török segítségre (is) szoruló magyar rendek nehogy túlontúl szoros kapcsolatra lépjenek a „természet szerint való ellenséggel”. Az e célból hozott törvények hatályát azonban a hódoltságban érdekelt vármegyék utóbb szinte minden lényegi jogügyletre kiterjesztették. Ha valaki örökségi, vagyonjogi, válási ügyben vagy valamiféle, a magyar közjogi érdekeket érintő panasszal török hatósághoz fordul, bízvást számíthatott rá, hogy csakhamar idézést kap az illetékes vármegye tiszti ügyészétől, s nem ússza meg olcsón. Heves-Külső-Szolnok vármegye 1677-ben például azért üttette le Miskey István gyöngyösi nemes fejét, mert egy váci törökkel ingatlanvételi ügyletbe bocsátkozott és a másik igénylőt török bíróság elé citáltatta.

A magyar rendiség szervei mindezen közigazgatási és jogszolgáltatási pozíciókat azért építhették ki újra, mert időközben lassacskán kiépült a vármegyék hódoltsági végrehajtó apparátusa is. A nemesi vármegyék a 16. században sem szüneteltették működésüket, tevékenységük azonban – megfelelő helyi támasz híján – merőben formális volt, s a legjobb esetben is csak kiegészítette a török hatóságok hasontermészetű tevékenységét. A 17. században fordult a kocka; a magyar hatóságok vitték a prímet, amihez a török apparátus jó ha szekundált. A nemesi vármegyék hódoltsági exponenseiként a szép számmal nemességet szerzett mezővárosi és falusi parasztok szolgáltak, akik ún. „hódolt szolgabíróként” és „esküdtként” magukra vállalták a hódoltsági feladatok java részét, s egyszersmind a nemesi vármegyék figyelő szemeként éltek a hódoltsági településeken.

Így persze könnyen érthető, hogy a hódoltsági magyar parasztok közt nemigen akadtak olyanok, akik egy olyan hatalomhoz kötötték volna a sorsukat, amely saját területén sem ura a helyzetnek, amelynek a mindennapi gyakorlat szinte még a létét is megkérdőjelezi. S ha mégis, hamar tapasztalniuk kellett, hogy rosszul ítéltek, hiszen még a hódoltság legtávolabbi zugában is felkutatták és elérték a magyar feudalizmus erőszakapparátusaként is működő végvári katonák, akik a 17. században olyannyira „uralták” már a hódoltságot, hogy a kétfelé adózó lakosságnak szinte egy pillanatnyi nyugalma sem volt tőlük.

Ez a drasztikus külső kényszer persze éppenséggel azt is eredményezhette volna, hogy a hódoltság magyar népe szorosabban felzárkózik a törökökhöz, s hovatovább lassan elveszti megkülönböztető jegyeit. Hogy ez a törökök feltartóztathatatlannak tetsző előrenyomulása idején, a 16. század második harmadában sem történt így, ahhoz erőteljes belső motiváció is kellett. Olyan, amely a hódoltsági magyar nép tömegeit is meg tudja ragadni és a nyugati eszmekör speciális magyar megjelenési formájához bilincselni. Ezt a borzalmas belső erőforrást a tűzvész sebességével terjedő reformáció ösztönzéseiben kell felismernünk.

A reformáció – amelynek magyar úttörői a legtisztább forrásból, Wittenberg és Genf szellemiségéből merítettek – a lehető legjobb pillanatban érintette az önértékelési válságba sodródott magyarságot. Most persze nem annyira arra gondolunk, hogy ötletekkel és forrásokkal szolgált olyan elméletek kidolgozásához, amelyek a magyar értékrendben segítettek helyére tenni az országot ért csapásokat. Itt, ebben az összefüggésben inkább az anyanyelvi kultúra felvirágoztatására és a széles néprétegek aktivizálására irányuló törekvései érdemelnek megkülönböztetett figyelmet.

A korai reformáció az addig egyeduralkodó katolikus egyház legyűrése érdekében kezdetben kénytelen volt a tömegekre apellálni, s hogy ezt megtehesse, mindenekelőtt a tömegek számára is érthető nyelvre kellett fordítania a szent iratokat. Ebbéli törekvése minden általa érintett országban az anyanyelvű irodalom hihetetlen mérvű felpezsdülését eredményezte, ami korántsem korlátozódott a hittudományra, hanem átterjedt a tudományos és szépirodalom megannyi területére is. Mivel mindez mit sem ért volna az alsó fokú iskoláztatás kibővítése nélkül, a reformáció rendkívüli erőfeszítéseket tett az oktatás kiterjesztésére és színvonalának emelésére. Ennek első eredményei gyorsan megmutatkoztak abban, hogy a magyar mezővárosi ifjúság – nem utolsósorban éppen a hódoltságból – sohasem remélt mértékben kezdte látogatni a kor élenjáró külföldi egyetemeit, hogy aztán hazatérve éppen kibocsátó közegében próbálja meg terjeszteni frissen szerzett, magas színvonalú ismereteit.

Az, hogy nem egy hódoltságban működő lelkipásztor olyan tudós munkákkal rukkolt ki, amelyeket a nyugati országokban is elismertek, nem feltétlenül bizonyítja, hogy a reformáció valóban megerősítette a hódoltság népében a nyugati kultúrához való tartozás tudatát, s ezzel segítséget adott neki magyarságának megőrzésében. Kételkedni még sincs okunk, hiszen a források tömege tanúsítja, hogy a hódoltsági vagy hódoltsági származású magyar kereskedőnép óriási áldozatot hozott a reformáció meggyökereztetése érdekében; hogy a nagyobb formátumú lelkipásztorok mellett polgárokból mindenütt kialakult egy kisebb-nagyobb humanista kör; hogy a parasztnép nemcsak hallgatóként, hanem aktív résztvevőként is belefolyt a hitvitákba, vagyis: saját vallásfelfogásának megváltoztatásába; hogy a hódoltsági helységek valósággal versengenek egy-egy nevesebb prédikátorért és iskolamesterért; hogy a parasztpolgárok nemcsak vásárolták a könyveket, hanem néha maguk is tollat ragadtak, hogy érzéseikről valljanak; hogy a reformáció lírai alkotásai (kivált a zsoltárok) a magyar népi kultúra részévé váltak stb. stb.

S ha valakit még a fentiek sem győznének meg, hadd hivatkozzunk még azokra az áldozatokra, amelyeket a sokfelől nyomorgatott hódoltsági közösségek hoztak az iskola fenntartására a 16–17. században. Nem lehet megindulás nélkül regisztrálni, hogy még a legnyomorúságosabb időkben is alig akadt olyan falu, amelynek gyermekei e tekintetben ellátatlanul maradtak volna. Az apró kiskunsági Szabadszállás faluban 1651-ben nem kevesebb, mint 122 fiú járt az iskolamester keze alá, annyi, amennyit a helység népességszáma alapján alig hihetnénk.

Persze igazságtalanok lennénk, ha a magyarság fennmaradását szolgáló alkotásokat mind a reformáció számlájára írnánk. Márcsak azért is, mert a jócskán visszaszorult katolikus egyház – az anyanyelvűség és a népoktatás terén – csakhamar átvette az ellenfél módszereit. Ha nem is a reformátusokéhoz mérhető színességgel, a hódoltsági ferences és jezsuita rendházaknak és világi papoknak is van érdeme abban, hogy a hódoltság magyar népe magyar maradt.

Mindezen külső és belső tényezők alighanem együttesen okozták, hogy a török uralom százötven esztendő után is úgy olvadt le az időközben szívszorítóan megcsappant magyar népességről, hogy – a pusztulás megannyi nyomán túl – mindössze néhány motívumot hagyott emlékül maga után.