SZERENCSÉS MAGDOLNA EGY NYÉKVÁRKONYI CSALÁD CSEHORSZÁGI
DEPORTÁLÁSA

A történet felidézésében családom igazi mesélõjére, nagyapámra, az õ emlékeire hagyatkozom: 1898. április 16-án született, és 1996. október 19-én, 98 évesen halt meg. Jóllehet rossz álomként emlegette a kitelepítés éveit, de gyûlölet és harag nélkül tudott ezekrõl az évekrõl mesélni. A régiekrõl, az õsökrõl emlékezni, ápolni és õrizni emléküket – hagyománytisztelet és tudásunk gyarapítása. Az elõdök életének bemutatása olyan, akár a faragott képekkel díszített, pompás székelykapu, amelyen át az ember az ott élõk világát, életét és a helyszínt mindennél jobban megismerheti, betekintést nyerhet a múlt mélyebb titkaiba. (...)

Anyai ágon a családom a Szabó vezetéknevet viseli. A Csallóköz szívében, Nyékvárkony községben élünk, mely község a Dunaszerdahelyi járáshoz tartozik. Egyike voltunk azon szegény családoknak, ahol egyszerû, dolgos, becsületes emberként éltek, ahol nagy kincsnek számított egy –egy családi fénykép is, mivel az élet apró – cseprõ pillanatainak megõrzésére már nem jutott az anyagi fedezetbõl. Nagyon örültem annak, hogy a plébániai hivatalban rátaláltam dédnagyapám keresztlevelére, majd a késõbbi gyûjtéseim során az õ cselédkönyvének egy kis töredékére is.

Dédszüleimet, nagyapám elmondása alapján a nyomorúság hozta a Dunaszerdahely mellett fekvõ Sikabony községbõl Nyékvárkonyba. A falu gazdasági iparát ebben az idõben Pfeifer Mátyás által alapított szeszgyár és malom képezte. Ma már sem a szeszgyár, sem a malom nem mûködik. Az épületek jelenleg az Elektrosvit üzemhez tartoznak.

Dédszüleim házasságából öt gyermek született. István 1896-ban, Béla 1898-ban (õ az én nagyapám), Matild 1905-ben, Imre 1907-ben és József 1915-ben.

Nagyapám, Szabó Béla második gyerekként 1898. április 16-án született. Csak 6 elemi osztályt járt, pedig szeretett volna tanulni. Gyerekként gyomlált, disznókat õrzött, repcekalászt szedett. A fizetsége egy korona volt. Legényként, 1915-ben a már említett szeszgyárba került. Lovaskocsikkal, nagy hordókban Dunaszerdahelyre szállította a szeszt, amelyet vagonokban szállítottak tovább finomításra. Várkonyon csak fõzték a szeszt. Az uraságnak tizenkét pár lova volt, így mindig hat kocsi állt készenlétben. (...)

Nagyapám 1926. június 12-én, 28 éves korában nõsült. Az esküvõ egyszerû, szegényes volt. Felesége, nagyanyám Fodor Vilma, 1903. április 13-án született, a házasságkötéskor huszonhárom éves volt.

A nagyszüleim Falurétre kerültek. Ez Várkony külterülete, amely egy major, afféle urasági terület. Falurét ma is létezik. A területén istállók voltak, gazdasági udvarral. Cselédházak adtak otthont az itt szolgáló egyszerû embereknek.

Nagyszüleim házasságából hét gyermek született. A testvérek közül Béla nagybátyám 1975-ben hunyt el, Júlia nagynéném pedig fiatalon 1988-ban halt meg. A többi testvér a korukhoz képest viszonylag jó egészségben élik mindennapjaikat családjaikkal együtt.

Falurétre 1929-ben került a Trinka nevezetû morva család. A gazdaság irányítását, mint új tulajdonosok a Trinka család – Trinka gazda, felesége, anyósa és a gazda testvére – vette át. Nagyapám az új telepesnél dolgozott. A gazda a „hatalom“ átvétele után visszatért Morvaországba, csak a hétvégéket töltötte a faluréti birtokon. A gazdaság irányítását így a szigorú anyós vette a kezébe.

Papa így emlékezett vissza ezekre az idõkre: „Minden vasárnap mentem az anyóssal körútra, így mindig lemaradtam a vasárnapi ebédrõl. A gazdát vasárnaponként, lovaskocsival kellett bevinni Dunaszerdahelyre, a vasútállomásra. Úgy tudni, hogy Brünnben lakott. Öt koronában voltunk megegyezve a fuvarért, de többször elõfordult, hogy nem volt pénze, ilyenkor a „legközelebb”-el vagy a „majd megadommal” fizetett ki, mely ígéret sosem teljesült.

Nagyapám pereskedett is Trinkával. Egy alkalommal a gazda megparancsolta neki – mindez az aratás ideje alatt történt –, hogy hordja fel a gabonát a padlásra. Mivel a házban nem volt éléskamra, így a padlás lett minden célra felhasználva. A liszttõl kezdve, mindenféle élelmiszer, használati cikkek stb. minden 209 a padláson volt. Az udvaron azonban volt egy fészer, ami szerszámoknak szolgált, de az legtöbbször üresen állt. Papa azt javasolta a gazdának, hogy õ inkább elõször lehurcolná a padláson lévõ holmikat.

A gazda a szegény ember megjegyzését, tanácsát sértésnek vette. A gabona is felkerült a padlásra, de mivel a lakás gerendája gyenge volt, így a gerenda a padlás tartalmát nem tudta megtartani. Ekkor küldte el Trinka gazda nagyapámat, mindenféle végkielégítés nélkül. Pereskedés útján a dunaszerdahelyi bíróságon papáék pert nyertek, de a pozsonyi bíróságon már veszítettek. Szegények voltunk, Trinka pedig gazdag – mondogatta többször is nagyapám.

A gyerekek sokat segítettek a ház körüli munkában és a gazdaságban is. Vetés elõtt kukoricacsutkát szedtek, a gabonából a mácsonyát húzták ki. A kemence fûtéséhez rõzsét gyûjtöttek. A lányok elsõsorban a libák õrzésébõl, pásztorkodásból vették ki a részüket. Csibáéknál, Bognár Pistáéknál õrizték a libákat.

A fizetség egy szezonra egy pár szandál vagy esetleg egy kartonruha volt. A ruhanemû nagyon nagy kincs volt a családban, a lábbeli úgyszintén. A ruhát szükség szerint az egyik felvette, a másik levetette, a lábbelit is mindig az húzta fel, akinek a legnagyobb szüksége volt rá. Nem számított, ha a gyerek „ laftatott a felvett cipõben.

1935-tõl nagyapám Stribráni Pavol morva gazdához került, ahol cselédként dolgozott. Stribráni igazi nagyúrnak tartotta magát a faluban. Amolyan kiskirályként vált ismertté. A hatalmát, a tekintélyét sokszor és sok helyen meg is mutatta. Papa a következõ szavakkal jellemezte õt: gazember volt és bujtogató.

Ugyanis a nála dolgozott cselédeket egymás ellen tudta uszítani. Megkérte vagy megparancsolta az egyik cselédnek, hogy árulkodjon a másikra, a másik a harmadikra .....és így tovább. Ennek következtében a méltó büntetések elengedhetetlenek voltak. Papának is, a napirendi teendõin kívül hasonló bujtogató munkát kellett volna vállalnia, aminek azonban õ nem tett eleget. Nagyapám meg volt gyõzõdve arról, hogy hasonló sorsú társai, akik szintén becsületesen dolgoztak, csak áldozatokká váltak a gazda irányítása alatt. Papa többször kapott fenyegetést Stribránitól, hogy õ majd megmutatja papának és a családjának is, hogy ki az úr. 1938-ban, Magyarországhoz való visszacsatolást követõen, a morva telepesek elmennek a faluból, így Stribráni is. Stribráni a birtokát egy Gelb nevezetû zsidónak adta ki bérbe, akitõl a helyi parasztok „felfogták” a birtokot megmûvelésre.

1945-ben visszajöttek a morvák, így természetesen Stribráni is. Visszavette a birtokát, vele együtt a cselédséget is követelte. Nagyapám ellenszegült, nem akart a morva telepesnek dolgozni. Ennek több következménye is lett. Stribráni a faluréti tartózkodást megszûntette. Egy özvegyasszony, Borbély Rudolfné fogadta be a papáékat. Gyermektelen, jóságos asszony volt. A Stribráni-eset legkeményebb következménye a csehországi kitelepítés volt, amelyrõl papa meg volt gyõzõdve, hogy ezt a morva gazdának köszönhette. Mindent el tudott intézni és mindig véghez vitte az akaratát.

Bosszúból tette – mondogatta sokszor nagyapám.

A várkonyi családok csehországi kitelepítésére 1946 decemberében került sor. A kocsma helyiségében adta át a bíró a kitelepítési végzést. Papa így emlékezett vissza erre a napra: „Amikor a kocsmából kijöttem, észrevettem, hogy a morva gazda nem messze a kocsmától, egy szekéren ül. Gondoltam magamban: talán arra vársz, hogy könyörögni fogok? Egy szót sem szóltam hozzá, szó nélkül elmentem mellette.

Úgy vittek el Csehországba, mint egy háborús bûnöst” – érzékenyült el nagyapám. A kitelepítés helye: Klíèany, egy észak-csehországi falucska Prága fölött. A papa ekkor negyvennyolc, a mama pedig negyvenhárom éves volt. A hét gyermek közül Béla volt a legidõsebb a maga tizenkilenc évével, József pedig a legkisebb, alig múlt három éves. Papáék Csehországba való kitelepítése sokakat megrendített a faluban. Özvegy Borbély Rudolfné el is akarta kísérni a családot Csehországba.

A csehországi kényszermunka-szolgálat 1946 decemberében vette a kezdetét. A nagyszüleim és a család kevés holmival, szegényes élelmiszerkészlettel indult el az idegen, ismeretlen ország felé. Karácsony elõtti napon, a délutáni órákban érkezett meg a vonat a végállomásra. Az éjszakát a család a vagonban töltötte. Másnap reggel jöttek a cseh gazdák, hogy válasszanak maguknak a kitelepített családok közül.

Papáékhoz elõször a feltûnõ öltözködésével kitûnõ, piros nyakkendõs férfi ment oda. Meglepetésükre, magyarul beszélt hozzájuk. Egy prágai gyárba akarta õket vinni, de az ottani munkahivatal ebbe nem egyezett bele. Papáékat egy nagybirtokra osztották be Klíèanyba.

Hat szobás cselédházban lettek elszállásolva, ahol egy szobát kaptak. A szomszéd szobában egy ruszin család lakott, akik a kommunizmus elõl menekültek. A többi szobában szlovák családok laktak.

Szerencsére a ház lakói békességben éltek. Papáék a ruszin családdal jó barátságban voltak. 210 Papa az egyik estére így emlékezett vissza: „Otthonról hoztunk magunkkal kukoricalisztet, melybõl a mama finom kukoricakását készített. Megkínáltuk a ruszin családot is. Nagyon boldogok voltak. Viszonzásul a következõ napokban õk is meghívtak bennünket vendégségbe, egy kávéra. Nagy sörös poharakba adták a kávét, mely szinte nyúlt a sok cukortól, melyet a marha- és cukorrépa betakarítása után kaptak.“

A gyerekek közül a nagyok – Béla, László és Mária – a papával együtt a gazdaságban dolgoztak. Ilona és Erzsébet – az édesanyám – cseh iskolába jártak, a két legkisebb a mamával volt. A lányoknak furcsa volt a cseh iskola a magyar nyelvû iskola után. Mivel egyáltalán nem értették a szöveget, sokszor lettek büntetésbõl kiállítva, mivel nem tudták a szöveget olvasni. A cseh gyerekek jókat nevetgéltek, szórakoztak rajtuk. Az elsõ évben egyiküket sem tudták osztályozni, csak a következõ évben. Viszont a következõ évben a lányok már egészen jól beszélték a cseh nyelvet, sõt be is tudtak illeszkedni a cseh iskola életébe.

A tanítóra – a nevére már nem emlékeznek – ma is szeretettel gondolnak. Megjegyzem, hogy édesanyám rosszul beszéli a cseh nyelvet, de a mai napig sok szlovák szó helyett a cseh kifejezéseket használja.

Csehországban papáék ügyintézõje és tulajdonképpen a gazdájuk is egy bizonyos Pravec vezetéknevû ember volt. Kellemetlen ember hírében állt, keményen dolgoztatta az embereit. Nem nézte jó szemmel azt, hogy a gyereklányok az iskolán kívül csak a mamának segítenek a ház körül. Így édesanyámnak is tizenhárom évesen a gazdaságban kellett dolgoznia. Édesanyám itt erõltette meg a lábát, operációra is sor került, melyet Prágában végeztek el. Édesanyám a disznók etetésénél segített. A nehéz moslékkal teli kannákat a hosszú istállóban hordta szét, amitõl lába megbetegedett.

Vannak, akikre nagyon szívesen gondolnak a családtagjaim: így például a falu orvosára, dr. Klesárra, aki a szomszédos faluban lakott, de rengeteget tett a betegei érdekében. Továbbá egy bizonyos Tékli úrra és a feleségére, akik a faluban éltek. Nem volt családjuk. Téklinek volt egy kis autója, mellyel édesanyámat hordta Prágába kezelésre, az operáció után pedig kötözésre, ellenõrzésre. Nagyon segítõkész és jóságos volt. Papának a vele történõ elsõ találkozás kissé humoros volt, ugyanis Tékli alacsony emberke volt, kicsi, rövid lábakkal, így a felesége cipõjét szokta viselni. Magassarkú cipõt hordott, hogy magasabbnak lásson. A családunk lassacskán beilleszkedett az idegen falu életébe. Szerették õket a falubeliek. A két felnõtt nagybátyám a szabad idejükben már elmentek moziba, mely a szomszédos községben mûködött.

Klíèanyban több magyar nemzetiségû család is lakott. Ezek a családok fõleg a gútai járásból lettek kitelepítve. Ide került például a Kálai és a Pintér család.

Az 1949-es év a kitelepített családok számára sordöntõ fordulatot hozott. Ebben az évben jött ki az a rendelet, melynek értelmében az elhurcolt és kitelepített családok hazatérhettek az otthonukba. Nagy volt az öröm, mindenki lázasan figyelte a fejleményeket. Aki maradni akart, az maradhatott. A faluból Végh Rudolf maradt ott a családjával. Egy negatívumot is megemlített nagyapám: amikor a falubeli B. maradni akart, a cseh gazda szinte örült, hogy meg tudta õt gyõzni a hazatérésrõl, mert Both munkája egész idõ alatt semmit sem ért.

A kitelepítettek számára nagyon nagy volt az öröm, amikor a pride¾ovací výmer – vagyis a kitelepítési végzés érvényét vesztette, és a családok a hazatérésüket tervezték. 1949-ben a cseh gazdaság nagyapám számára egy dokumentumot állított ki, mely igazolja, hogy 1946. december 26- ától 1949. március 15-éig Klíèanyban dolgozott, az ottani gazdaságban. A gazdaság vezetõsége leírta, hogy tevékeny, becsületes és igyekvõ volt nagyapám. A továbbiakban a legjobbakat kívánták neki.

A prágai Járási Munkavédelmi Hivatal 1949. február 7-én kelt levélben közölte papáékkal a hazaindulás idõpontját: 1949. március 7-én az 51-es transzporttal, a Praha–Libeò állomásról indultak vissza.

A hazatérés gondolata nagy örömmel töltötte el a családot, még akkor is, ha tudták, hogy Várkonyon, illetve Nyékvárkonyban nem lesz hova menniük. A hazatérés után Nyékre kerültek, a Feldmár zsidó család öreg házába, mely házat késõbb Végh László vásárolta meg. Ebben az idõben már alakultak a szövetkezetek, melynek tagja lett nagyapám is, s egészen a nyugdíjas évekig a helyi szövetkezet alkalmazottja volt. Mint a bevezetõben már említettem, sem nagyapám, sem a családom lelkében, szívében senki és semmi iránt nincs ellenségeskedés vagy gyûlölet. 211