CSIZMADIA DEZSÕ DEPORTÁLÁSOK HETÉNYRÕL*

1946 decemberében cudar idõ volt. Olyan zimankós, csikorgó hideg, amikor a magyar ember azt szokta mondani: a kutyát sem érdemes kiverni. December elején egy nagy csapat katonaság jelent meg falunkban, Hetény községben. Miután parancsnokuk leadta a jelentést a velünk szemben lakó komiszárnak, az egység megindult a községháza elé. Községháza? Dehogy a községháza, a hivatal többé már nem volt a község háza. Hiszen az már a szlovák falvakban sem létezett. A községi hivatalt a jegyzõségeket váltotta fel 1945 után a szlovák községekben, a magyar falvakban pedig pedig, hogy a helyi lakosság bele ne szólhasson saját ügyeinek intézésébe, a komiszárok intézkedtek. Õk nem is a helyi szlovák lakosok közül kerültek ki, hanem 1945 után kerültek oda. A mi községünk esetében legalább is így volt. 198

A katonaság aztán levonult a komisszariátus elé. Itt kis idõ után két részre oszlottak. Egyik fele a falu felsõ, másik az alsó vége felé vette az irányt. Elállták a faluba vezetõ utakat. Hetényrõl kimenni nem lehetett. Nem lehetett? Ugyan ki tudott volna megakadályozni két fiatalt abban, hogy át ne menjen a szomszéd faluba. Hiszen búcsúzni kellett, mert már tudtuk mirõl van szó. Deportálják a magyarokat. Így mentem a barátommal a szomszéd faluba, s jöttünk vissza ugyanazon az úton, amelyen kijutottunk.

Alighogy beesteledett, kopogtatnak az ajtónkon. Ahogy nagyanyám a kisbírót az ajtóban megpillantotta, rögtön összeesett. Még mielõtt a kisbíró Pintér András kimondta volna: sajnos menniük kell, az egész családnak. A mama az ágyban csak mereven nézett. Reszketett, mint a hideglelõs. Az ajkát egyetlen szó sem hagyta el.

Az este jöttek a látogatók. Olyanok, akiknek „fehér lapjuk” volt, dekrétumuk, amellyel nem deportálásra, hanem lakosságcserére jelölték õket. Sírás, fohászkodás, rémület fagyasztotta a levegõt. Olyan volt az éjszaka, amilyet, ha lett volna ellenségem, neki sem kívántam volna.

Egyedül csak az anyámban tudtam tartani a lelket. Ne féljen, mondom neki. Csehszlovákia kultúrállam.

Csehszlovákia nem az emberevõk országa. Majd holnap megyek a hivatalba. Biztos ott lesz a vöröskereszt képviselõje is. Majd azok segítenek-mondom én bíztatón, neki is, magamnak is. Másnap nyolc órakor már nagy a tömeg a komiszáriátusi hivatal elõtt. Két szuronyos-puskás katona az ajtó elõtt. A kommunista párt helyi elnöke a küszöbön. Kétségbeesett, borgõzös kérdések özöne zúdul felé. Ezt hozták a kommunisták? Ez a felszabadulás? Ez a nemzetköziség? Az elnök alig gyõzi válasszal.

Mi nem ezt akartuk. Itt valami tévedés van. Mi nem ilyen internacionalizmusért harcoltunk. Gottwald elvtárs lehet, hogy mindenrõl nem is tud. Sztálin elvtárs sem akarhat ilyen gyalázatot. Itt tévedés történt.

Honnan is tudhatta volna, hogy Gottwald szentségtelen szövetségre lépett a magyarokat sohasem kedvelõ Beneąsel, aki a masaryki köztársaságban politikai ellenlábasa volt? Honnan tudta volna, hogy Beneą felajánlotta Sztálinnak a húsz évvel korábban megszerzett Kárpátalját, hogy megnyerje kegyeit és támogatást azért, hogy a trianoni szerzõdésben nemzetiségi államként elismert, s a demokratikus nagyhatalmak által ilyen államként garantált Csehszlovákiát most a sztálini Szovjetunió támogatásával szláv nemzeti állammá akarja tenni.

Azt sem tudhatta még, hogy Gottwald nemcsak, hogy teljes mértékben leministrált a beneąi politikához, hanem a magyar kérdés beneąi „megoldását” erõteljesebben szorgalmazta, mint Beneą. Nem tudhatta, hogy Gottwald a párt vezetõ garnitúrájával teljes összhangban magyar elvtársait gyalázatos módon elárulta, galádul arcul köpte. Még a kommunista pártban való tagságát sem igazolták annak, aki nem tagadta meg, hogy nemzetisége magyar. Gustáv Husák pedig a magyarokat nemcsak a Dunán túlra, hanem egyenesen a Dunába akarta zavarni.

Szavainak, úgy látszik mégis volt valami foganatja, mert Hencz Gyula most elkiáltja magát: „Urak!

Az anyátok.....” Nem fejezhette be, mert felesége a Bözsi befogta a száját. Bolond vagy? Nem látod, hogy a katonáknál fegyver van? Lelõhetnek. Mert, hogy 1931 májusában a csendõrök Nemeskosúton négy magyar nemzetiségû embert lelõttek, azt a hetényiek is nagyon jól tudták. „Lõjjenek le, de nem visznek sehova!” – kiabált tovább, ahogy felesége kezét a szájáról lerántotta.

* Részletek az Ünnepeim a csehországi fogságban címû visszaemlékezésbõl. 199

Ilyen felzaklatott tömegen át jutottam a szuronyos katonákhoz: „Èervený krí•”, vöröskereszt! - mutogatom a karomon. Õk is mutatják, hogy bemehetek.

Szlovákul köszönök. S azt is mondom a bent lévõ uraknak,hogy köszönésnél többet szlovákul nem tudok.

– Akkor beszéljen magyarul, mondja közülük az egyik. Mi a kívánsága?

– Csupán kérdésem lenne. Lehet e két idõs embert a lakásából kimozdítani?

– Ha egészségesek, igen – volt a válasz.

– Öreganyám hideglelõsen az ágyában. Ha mozdítanák, a küszöbön kiadná a lelkét.

– Hány évesek? – kérdezi.

– Nagyapám 76, a nagyanyám 74 éves. S aztán ellenõrzik a születési adatokat az elõttük levõ íven.

– Itthon maradnak – mondja az, aki valószínûleg a vöröskereszt képviselõje volt.

Nagy kõ esett le a szívemrõl. Hiszen, ahol az öregeket otthon hagyják, ott már nem veszik el a lakást – ahogy hallottam.

S aztán megkockáztattam a következõ kérdést: Lehet-e két éltes korú embert egyedül hagyni? Hiszen maholnap mindkettõt ápolni kell.

– Igen, mondja megértõn ugyanaz az úr. Az anyukája velük marad.

– És – kockáztatom meg most már a harmadik kérdést– el lehet-e a házastársakat egymástól szakítani?

– Hajaj, – mondja egy másik cinikusan. Azt még a bíróság is megteszi, amikor kimondja a válópört.

– És ha az apám beteg?

– Ha beteg, – mondja ismét a vöröskeresztes, hozza el s majd a doktor úr megmondja, mit tegyünk vele.

Rohanok haza, majdnem boldogan. Otthon most már az anyám is ágyban. A Hencz Gizi, meg a Buránszky-lányok – hárman laktunk egy udvarban – felváltva rakosgatják a hidegvizes borogatást a mama meg az anyám fejére. Elég soká tartott, amíg a komiszariátustól megjöttem. Addig az anyám sem bírta idegekkel. Most, ahogy közlöm vele, hogy itthon maradhatnak, csak mereven, hitetlenül néz. A lányokat kérem, hogy a jó hírrel állítsák õket talpra. Én meg apámat vittem nagy sietve a bizottság elé.

– No, apja Csizmadia, mi a panasz?

– Jaj doktor úr! Gyermekkoromban szánkózás közben eltörött a lábam. A törött lábam három centiméterrel rövidebb lett, mint a másik. Katonának is emiatt nem vettek be. Az idõjárás-változást még ma is megérzi. A legutóbb meg a fiammal sarjúfûvel jól megraktuk a szekeret. A kocsi lekötésénél a harmadik hórukknál elszakadt a kötél. Szaltót vetettem a levegõben. A vállporcaim összetörtek – így az apám.

Tapogatja a vállait az orvos. Fáj? Nagyon! Aztán vizsgálja a szívét, meg a tüdejét. Végül kimondja a megváltó szót: „Neschopný” – azaz munkára alkalmatlan.

– No és maga is beteg? – kérdi az orvos.

– Hál Istennek soha nem voltam az.

– Akkor tehát elmegy a köztársaságunkat építõ munkára? – csap le rám a kérdéssel a bizottság elnökének tûnõ személy.

Hogy nem a mi köztársaságunkat építjük, abban a pillanatban át sem villant az agyamon.

– Boldogan. – röppent ki a számon. Hisz, ha elviszik egész családunkat, lezárják a lakást. Elveszett volna mindenünk, amiért családom tagjai egész életükön át gürcöltek. S hogy mindennek veszélye elhárult – bár nem tudhattuk, mennyi idõre – a boldogsághoz akkor ennyi elég volt.

Az embervásár Délután jött a teherautó, két szuronyos katonával. Irány a vasútállonás. Onnan pedig, természetesen fûtetlen marhavagonokban Csehország felé. Másnap délre érkeztünk meg. A gazdák már vártak ránk. És elkezdõdött az embervásár. Kinek- kinek családos magyar kellett. Volt, aki egy családot, meg egy nõtlen embert vitt.

Szabó Sanyival mi már a vagonban elhatároztuk, hogy együtt megyünk. Amikor látom, hogy a gazdák hogyan válogatnak, azt mondom Sanyinak. Te, ha ezek így, akkor mi is megválogatjuk õket. Sanyi, kovácstanonc volt, õ traktorozni akart, én meg autózni. Két gazdának kiadtuk az útját. Nem feleltek meg a feltételeinknek. A harmadiktól is azt kérdeztük, hogy van-e traktora? És autó van? Az is van. Rá is mutatott a személykocsijára, amely ott állt a teherpályaudvaron. Sanyival összenéztünk. Ez a mi emberünk.

S valóban autóval vitt bennünket „haza”. El is fértünk az autójában. Hisz két legény mit visz magával. Amennyit a hátán, meg a két kezében. 200

Megérkezésünk után a „mi emberünk” azonnal az istállóba vitt. Rám mutat, meg négy lóra. No, mondja, itt van az autó. Aztán meg nyakon fogta Sanyit. Vannak emberek, akik azt sem szeretik, ha valaki a vállukra teszi a kezét. Különösen az alacsony termetûek. Hogy milyen nyakfogás lehetett ez, abból

sejtettem, hogy Sanyi azonnal kiszabadította magát az „ölelésbõl”. Ránézett a gazdára, de úgy, hogy a nézését Pospíąil nem bírta el. Beugrik az istállóba, s onnan luciferi röhejjel integetett.

Poïte! Gyertek! Itt meg Sanyira mutat, jobbnak látva, ha nem érinti meg õt. Harmincnyolc szarvasmarha felé intett: „Itt a traktor!” Mi meg csak bámultunk egymásra. Adjon Isten. jól kezdõdik. S ami így kezdõdött, jól nem is végzõdhetett. Aztán közölte velünk: napi kosztot, a fûtéshez meg egy nyaláb fát kapunk. Egy nyaláb fát – akkor, amikor a hõmérõ higanyszála mínusz 23 fok körüli hideget mutatott.

Moj•ią úr – a cselédje – megmutatta hol lesz a lakásunk. Másnap föl is ébresztett. S aztán munkába.

A lakás „L” alakú volt. Az „L” kisebbik részében lakott Moj•ią szomszéd a feleségével. Az „L” nagyobbik felében volt egy nagy szoba. Folyosó választotta el, illetve bejáratot képezett egy nyárikonyhának nevezhetõ helységtõl. Két irányba, az utcára és kertre nézõ szimpla ablakok. A két utcára nézõ hatfiókos ablak közül kettõ repedt üvegû. Az ablakon a rést ronggyal betömködtük, mert okádta a hideget. A fõzõsparheltba begyújtottunk. A fa lobogott, a füst pedig elárasztotta a szobát. El kellett oltanunk. Nézzük nincs e a füstjárat elzárva. Kirázzuk a kályhacsövet. Megnéztük a kéménylyukat. Hivtuk Moj•ią szomszédot, akinek kéménye vidáman bodrozta a füstöt. Ellenõrzött õ is mindent, s csak intett a kezével. Igen, ez egy elátkozott kastélyszoba. Begyújtottunk másodszor is. Az eredmény ugyanaz. Alig tudtuk kiszellõztetni.

Sanyi azt mondja, hogy õ le sem vetkõzik. Én meg amondó voltam, hogy ha levetkõzik az ember, magára rakja a ruháját, úgy a gúnya jobban melegít. Másodszor aztán már én sem kíséreltem meg ugyanezt.

A két ágyon szalmazsák, lepedõ és takaró nélkül. Takarót kellett magunkkal hoznunk, mert a marhavagonban is kegyetlen hideg volt. Nekem volt egy igen jó, meleg hálózsákom, – amit az angol fogságban kaptunk.

Ebben a jégveremben azonban, amikor ruhástól bújtam bele, s a nagykabátomat is magamra terítettem, az kevésnek bizonyult.

Leoltottuk a lámpát. A padláson a patkányok kezdték a rajcsúrt. A deszkapadlás rései között a homok potyog ránk. Azután a patkányok leereszkednek a szobába. Ha feloltottuk a lámpát eltûntek. Ha leoltottuk, kezdõdött minden elölrõl. Lámpafénynél nem tudtunk aludni. A patkányok egyébként a lámpafényt is megszokták. Amikor elszenderültünk igy is rohamoztak. Nem egyszer elõfordult, hogy a patkány a takarómon keresztül futott végig rajtam. Védekezésül nem maradt semmi más, mint, hogy behúztuk a fejünket a pléd alá. A fülünket, meg az orrunkat nagyon féltettük.

Még az elsõ este azt mormogja Sanyi a pokróc alatt: csak még egyszer fogta volna meg a nyakam. Igen, tudtam én, hogy ez mit jelent. Ha a gazda még egyszer nyakon fogja Sanyit, megtudta volna, hogy a kovács hogyan pengeti a vasat. Én tudom, mert láttam. Sanyi a szomszéd Hencz Ferecznél volt tanonc.

Láttam én azt, nem egyszer, hogy Sanyi nemcsak pengeti a vasat, hanem nyújtja is. Frantiąek Pospíąilnek, Meziholezy 21-ben, ha az életben tán soha most az egyszer szerencséje volt.

Aztán meg a Sanyi az Istent is emlegette. Mindenféle összefüggésben. Másnap fél hatkor Moj•ią szomszéd veri az ablakot. Budíèek – Ébresztõ! Do práci! – „Munkába!”

– Te Sanyi! – mondom én. Te tudod, hogy nekünk csak tinóborjaink meg tehenünk volt mindig.

Lovakhoz én nem vagyok szokva. Nem vennéd át helyettem a lovakat?

– Hát, te is tudod, hogy az apám vasúti munkás. Nekünk se tinóink, se lovaink nem voltak. A ló megrúghat, megharaphat, a „szarvas” meg kibökheti a szemed. Én nem szoktam meg egyik fajtát sem.

Nekem édes mindegy

Az istálló elõtt már ott várt a gazda, meg két német hadifogoly, Walter és Fritz. Ahogy megpillantjuk a két németet, mindjárt világossá vált, hogy miért akart Pospíąil két legényt. A két német – nem is SS katonák, hanem a német birodalmi hadseregnek, a Wehrmachtnak voltak tagjai. A háború 1945. május 9-én véget ért, de õk még mindig itt voltak. A gazda tudta, hogy a hadifoglyokat elõbb utóbb hazaviszik. Ezért akart a helyükbe két magyart. S amint késõbb kiderült, kezelni is foglyokként akart minket.

Walter valószínûleg szudétanémet lehetett, mert igen jól beszélt csehül. S aztán beindult a „ nemzetköziség”.

Amit a gazda akart, megmondta Walternek csehül. Õ nekem németre forditotta, én meg Sanyinak magyarra.

– Hogy aludtunk? – kérdezte a gazda, csak azért mert az így szokás.

– Nem aludtunk. Átvernyasztottuk az éjszakát. Hisz be sem tudtunk fûteni.

– Én arról nem tehetek, hogy maguk fûteni sem tudnak – válaszolta flegmán Pospíąil. 201

– Dehogy nem. Engedjen át bennünket az üresen álló szomszédos helyiségbe. Ugyanis reggel munkába menet levakartuk a zúzmarát az ablakról, s betekintettünk oda. Látjuk, hogy dupla ablakos, hogy ott rakott sparhelt van. S aki a rakottsparheltet ismeri, tudja, hogy az nem csak melegít, amíg benne ég a tûz, hanem tartja is a meleget. Az a helyiség, már kívülrõl nézve is megfelelõbbnek ígérkezett.

– Az a helyiség csak addig lesz üres, amíg a következõ magyarokat szállító szerelvény meg nem érkezik. Oda család költözik.

Legalább addig, amíg a család meg nem érkezik, addig engedjen oda bennünket. Bajban ismered meg barátodat. Vajon melyik elhurcolt magyar család nem ismerte volna el, hogy most ez az egyedüli lehetséges megoldás. Legalábbis addig, amíg a kegyetlen hideg fel nem enged. Hiszen a közmondás azt mondja, hogy sok jó ember megfér egy helyen. De Pospíąil nem és nem. Errõl hallani sem akart. Összenézünk Sanyival.

Akkor mi sem. Ilyen körülmények között nem vehetjük fel a munkát. A gazda vállat von, s csak azt mondja: Úøad práce – Munkahivatal.

Magyarnak kezet se adjanak!

Fritz és Walter fél óra múlva behúzatták az autót, amely a nagy hideg miatt nem indult. Megyünk Kutná Horára, a munkahivatalba. A munkahivatal embere a csehekre jellemzõ intelligenciával, udvariasan kezet nyújt a gazdának, meg nekem is. Pospíąil ekkor csak legyint a kezével: Veï ten je jenom Maïar! „ Hiszen ez csak egy magyar!”

A mi járatban vagyunk kérdésre elmondja, hogy a két magyar szabotál. Nem akarják felvenni a munkát. Részérõl ennyi a közölnivaló. A miért kérdésére azután elmondom az okokat a patkányhadjárattal fûszerezve. Az elõadó közli velem németül, Pospíąilnek külön hangsúlyozva csehül, hogy a gazdának lakható és fûthetõ helyiséget, havonta fizetést, rendes kosztot, ágynemût, munkaruhát kell biztosítani.

Aztán búcsúzáskor szintén mindkettõnknek kezet nyújt. Pedig Pospíąil figyelmeztette õt arra, hogy magyar vagyok. Sanyinak beszámolok, tövirõl hegyire. mondom, ez az ember kongó üresség. Kibélelt rosszakarat. De talán most az elõadó hatott rá.

– Azt várod, hogy kutyából szalonna lesz?

Igen, vártuk. Vártuk egész nap a munkában, hogy majd hozza a kulcsot az „álomlakástól”. Nem hozta. Éjszakára most már én is csak a cipõm húztam le. Ruhástól bújtam a hálózsákba, és a nagykabátom alá.

Másnap reggel meg azt tolmácsoltatja, hogy Sanyi befog két lovat és kimegy szántani. Sanyi akkorát néz, hogy csak fényképezni kellett volna.

– Megbolondult?

– Mit mondott?

– Azt kérdi, hogy nem viccel-e?

Õ nem viccel. Mit tudják maguk, milyen jót tesz a földnek, ha az eke után a hó a földbe kerül. Hisz a magyarok a földmûveléshez még ma sem értenek. Én szóltam, hogy Sanyi decemberben, hóban és fagyban nemcsak Pospíąilnek, de az összes aprószenteknek sem megy szántani. Menjen a gazda! Fogódzzon az eke elé, máshova nem való, mondta Sanyi a szíve szerint. Mindezt nekem kellett fordítani.

– Akkor menjen haza! – Ordítja a gazda.

Sanyi meg mintha erre várt volna. Lehúzza báránybéléses kucsmáját a fülérõl. Meglengeti a gazda orra elõtt, s azt mondja magyarul: „Isten vele!”

Mikor 10 órakor a lakásnak csúfolt oduba megyek, Sanyi már összecsomagolva az ágyon ül.

– Azt vártam, hogy hazajöjj. Gyere te is velem! Csak nem akarsz ennél az istenátka embernél maradni?

– Nem én, de tudod, az nem is olyan egyszerû. Hát hogy lehetne fényes nappal, 11 órakor kettõnek megszökni. Csak a Lucifernek könnyítenénk a dolgán. Azonnal hivná a csendõrséget, s elfognának még tán az elsõ vasútállomás elõtt. Gondold meg te is nagyon jól. Hisz azt sem tudjuk, hol vagyunk.

– Nekem nincs mit meggondolnom. Nyakamba veszem a világot, s megyek toronyiránt. Addig megyek, amíg vasútállomást nem találok. Ha kérdeznem kell, annyit tudok, hogy •eleznice az vasút. Meg, hogy Bratislava az Pozsony. Ennyi nekem most a boldogsághoz elég.

– Sikeres utadhoz, most nekem kell a hátvédszerepet megjátszanom. Azt kell tennünk, hisz tudod az elemiben tanultuk, amit a kis pacsirta tett, hogy félrevezesse Krisztus üldözõit. 202

– Igen, igen. Mondd meg neki – ha kérdezi – , hogy elmentem a bús kocsmába angolkeserûre. Várja meg, amíg visszajövök.

Elmagyaráztam neki, merre visz az út Kutná Horába, hisz õ még a falu végénél tovább nem volt. S aztán elbúcsúztunk. Délután aztán kérdezi is a gazda, Alexander hol van? Olyan flegmán vonom meg a vállamat, mint ahogyan azt õ szokta. Vérig sértette õt – válaszolom. Valahol iszik. Úgy vigasztalja magát.

Másnap ebéd után kérdezi: Alexander még mindig iszik?

– Nézze, meg kell mondjam magának, Alexander levitézlett magyar dzsentri. Ön, ha már valamit hallott a magyarokról, talán azt is tudja, hogy a magyar dzsentri milyen fajzat. Az, ha megdurálja magát, iszik három éjjel, három nap. Magának azt ajánlom: ha három napig nem jön meg, jelentse a csendõrségen.

Keressék meg valahol. Hiszen részeg ember hamar megfagy a havon.

Sanyi pedig akkor már otthon melegedett. A megszabadulás örömére itta az áldomást. Jó szegfûborsos, vaníliás forralt bort. A hetényiek azt nagyon szeretik. S aztán kipihente magát a zöldpaplanos ágyban.

Hogy kerestette-e õt a gazda a környéken, arról nem tudok. Tudom viszont, hogy a csendõrök pár nap múlva Hetényen keresték. Akkor azonban már bottal üthették a nyomát. Azt tette Sanyi is, mint a szülõföldjén kilátástalan helyzetbe került csehszlovákiai magyar közül sokan: átment Magyarországra. Azóta sem találkoztunk.