VÁRGEDE FEKETE JÓZSEF VÁRGEDE, VÁGTORNÓC

„Feleségem és a három hónapos kislányom nemsokára hazaszökött az apjáékhoz.”

Én is egyike vagyok a Beneą-dekrétum elszenvedõinek. Ilyen emberi tragédiát nem lehet elfelejteni és szónélkül hagyni, mert ezeket a paragrafusokat még most is használják. Ezért leírom az életem egy szakaszát, és dokumentumokkal is igazolom, hogy a 104/1945. dekrétum a magyarság elleni szabad rablást jelentette.

Kezdem azzal, hogy apámat háborús bûnökkel vádolták, többször is volt a népbíróságon, hogy nyilasvolt, meg hogy õ is vitetett el szlovákokat (néhányukat valóban elvitték, mert a fiaik katonaszökevényekvoltak, és így az apjukat vitték el helyettük). Gyakoriak voltak a házkutatások, fegyver vagy tiltott leadó keresése címén, vagy mindig találtak valami okot.

Egyszer azt mondja a szomszéd, hogy van neki egy parcella rozsa, kövér volt, legeltessem le. Mert volt egy pár juhunk. Az a parcella az autóút és a vasúti töltés között található. Apám el is hajtotta a juhokat, és legeltetett, de hideg szél fújt, hát beállt a híd alá. Nemsokára jöttek a csendõrök, hogy fel akarta robbantani a hidat. Három nap zaklatták érte.

A faluban élt egy uraság, akinek öt pusztája volt, jöttek a telepesek és felosztották. Összekötöttek két rudaló kötelet, egy ember az egyik végét, a másik a másik végét fogta, a harmadik a karókat ütötte. Igen ám, de akik ott laktak, azoknak nemcsak a munkahelyük szûnt meg, de vagy huszonöt családot kidobáltak a lakásból. Ki hogy tudott, elhelyezkedett azután. Sorra kerültek, akik nem voltak csehszlovák állampolgárok,

azokat 50 kilós csomagokkal rakták ki. Emlékszem egy tragikus esetre a szomszéd faluban. Volt egy bérlõ, azt is ki akarták telepíteni, de sikerült neki mindenével megszökni, csak a termése maradt itt, devisszajött a „számlát rendezni”. Úgyhogy Lupták és Noszály is kapott egy-egy gránátot. Volt nagyfelfordulás, két halott. Összeszedték a falu férfi tagjait, két hétig vizsgálati fogságban voltak, de a tettestnem találták. Azután, december 6-án éjjel a katonaság körbe fogta a falut, vagy ötven családot deportáltak Csehországba. Lassacskán hazajöttek, de a házukat elfoglalták. Még most is van olyan, aki nem jutott vissza a házába. De folytatódott a kitelepítés Magyarországra, még tizenöt családdal.

Most újra visszatérek a mi családunkra. 1946. június 2-án felleltároztak, és megkaptuk a végzést.

Apám többször is volt a magyar konzulátuson Pozsonyban, nem sok eredménnyel. Tovább maradhattunk, de nem adhattunk el állatokat, csak beadásra. Ment az élet tovább, míg a 104-es paragrafust át nem rajzolták T–201/52-re. 1952. augusztus 15-én apámat elítélték, Jáchymovba került, engem meg berukkoltattak két és fél évre a munkásszázadba, teljes vagyonelkobzást rendeltek el, és két év kitiltást a járásból.

A családot meg áttelepítették Vágtornócra, az állami birtokra. Feleségem és a három hónapos kislányom nemsokára hazaszökött az apjáékhoz. Katonaság után hazajöttem, lakásom nem volt, úgy hánykódtunk ide-oda. Meg tudtam venni egy kisebb lakást, azután kimentem Csehországba, kilenc évet dolgoztam ott, de aztán jött Dubèek. A szövetkezetben kocsis lettem, meg visszamentem a családi házba. De azután politikai változások történtek, és a vezetõséget is leváltották. Új irodára volt szükség, úgyhogy a családi házból irodát csináltak. Nem volt ajánlatos valamit is ellene szólni.

De nem adtam fel, 1990-ben nyugdíjba mentem, és beadtam az igénylést a földre, állatokra és a megmaradt épületekre. Ki is adták október 1-jén, el is vetettem, az állatokat is kiadták.

139