TARDOSKEDD RIZNERNÉ KELE MÓNIKA* TARDOSKEDD – TENGELIC

„Engem is úgy hoztak el erõvel az enyémbõl, nem önszántamból jöttem... Kezet nyújtott a sváb gazdának, ... majd sírva összeölelkezett a két üldözött családfõ.”

Elindultunk szép hazánkból… 1948. március 19-én. Életünknek sok-sok eseménye van, amelyek nyomtalanul eltûnnek az emlékek tengerében. De vannak olyanok, amelyek tûzzománcként égetik be magukat a lélekbe, s emlékük évtizedek múlva is eleven, és halálunk órájáig elkísér. Ilyen emlék számomra az 50 évvel ezelõtti kitelepítés. A fiatalabb korosztályoknak ez ma már csak történelem, a nagyszülõk, dédszülõk „meséje”.

Az 1945 után újra helyreállított Csehszlovákia legszívesebben úgy szabadult volna meg a kollektív bûnösnek nyilvánított magyar kisebbségtõl is, mint a szudétanémetektõl. Meg is kísérelték egyszer 50 kilós csomaggal átrakni a határon Komáromnál a kitelepítésre kiszemelteket. Magyarország azonban nem fogadta be õket, és tiltakozott. A nagyhatalmak kötelezték Csehszlovákiát a kölcsönös lakosságcsere megszervezésére. „Fehércédulásoknak” nevezték azokat a családokat, akiket kijelöltek a magyarországi kitelepítésre. Két év telt már el a teljes jogfosztottságban, bizonytalanságban.

Az 1947 februárjában lezajló deportálás után, amikor az Észak-Csehországba elhurcoltak sorsáról hallottunk, akiket rabszolgavásárhoz hasonló módon válogattak a munkáltatók, szinte irigylésre méltó helyzet volt fehércédulásnak lenni, hisz, ha már el kell hagyni a szülõföldet, legalább az anyaországba mehetnek.

Berta Ferenc nagyapánk és Berta József keresztapánk is a kitelepítendõk listáján volt. Én is velük szerettem volna átkerülni Magyarországra. A volt diáktársak jó része és Kató nõvérem is addigra átszökdöstek a határon, hogy folytathassák tanulmányaikat. Itt ugyanis nemhogy magyar iskolákra nem volt remény, de a magyar diák hiába tanult meg szlovákul, akkor sem vették fel sem a középiskolába, sem az egyetemre.

1947-ben egész nyáron tervezgettük az ismerõsökkel, hogy átszökünk az Ipolyon. Sokan el is mentek.

Énrám azonban szükség volt az otthoni munkában, de egyébként is gyáva lettem volna az illegális határátlépéshez. Nagyon fájt a szívem, hogy telnek az évek, és nem tanulhatok tovább, úgy éreztem, tanulás nélkül nincs értelme az életemnek.

Jó édesanyánk látta ezt, és bármennyire szüksége lett volna a segítségemre, beleegyezett, hogy én is elmenjek. Tudtam jól, mi az oka. Imakönyvében õrizgette Édesapánk utolsó tábori lapját, amelyet 1943. január 13-án, a doni áttörés napján írt. Csodával határos módon, öt hét múlva – akkor Õ már rég nem élt! – megkaptuk a lapot. Olyan volt, mint valami síron túli üzenet, végrendelet: „Kedves feleségem! Nem engedtek haza karácsonyra, pedig megígérték. Talán majd hazasegít az Isten egyszer. De ha mégse, a lelkedre kötöm, hogy a gyerekeket az iskolából ki ne fogd, legyen más az életük, mint a mienk volt…”

Édesanyánk komolyan vette a végsõ üzenetet. Szülei és bátyja mindent megtettek, hogy elmehessek.

Drága Berta nagyapánk 1 hektoliter bort adott a kitelepítési biztosnak, hogy hamisítsa rá a fehércédulára a nevemet, mintha Józsi bácsi lánya lennék. Ez meg is történt. Persze titokban tartottuk, nehogy valaki eláruljon az indulás elõtt.

Jöttek a hírek már õsz óta arról, hogy melyik faluban telepítenek. A tardoskeddi családok is készülõdtek.

Aztán eljött 1948. március közepe. Bertáékat március 17-én kezdték a vagonokba költöztetni. Szegény Berta nagyanyánk annyit sírt, azt hittük, nem éli túl az eseményt. Lányai, menye, vejei mind eljöttek, a tizenöt unokából is az itt lévõ tizenhárom apraja-nagyja. Elképzelhetetlen volt, hogy kiürül az a kedves ház, ahova szinte naponta betértünk, és nem lesznek drága nagyszülõk, akik köré úgy gyûlt össze mindig a népes család, mint valami biztos menedékbe, ahol sugárzott a szeretet és segítõkészség. * A visszaemlékezés a tardoskeddi kitelepítés 50. évfordulójára készült. 135

Egyszerûen nem lehet leírni azt az érzést! A mindig összetartó nagy családból kiszakítani az öreg szülõket, elindulni a bizonytalanságba, idegenbe. „Az öreg fát nem lehet átültetni” – alakította ki a népi tapasztalat a közmondást. A telepítéssel sok-sok „öreg fának” kellett idegen földben gyökeret verni.

Egész nap tartott a hurcolkodás. Nyüzsögtek a teherautók az állomáson, hordták a családokat. Bertáék holmijával és állataival hat vagon lett tele. A bútoros vagonban összeraktak három ágyat, hogy legyen hol aludnunk. Kinn volt az egész család késõ estig az állomáson. A fájó búcsúzásnak nem bírt vége szakadni.

Azonban valami miatt nem indult el az irdatlan hosszú szerelvény. Azt mondták, hogy majd csak másnap délután. Én nagyon szerettem volna még egyszer bejönni a reggeli misére, elbúcsúzni a szeretett templomtól. El is engedtek. Fekete vasárnap utáni csütörtök volt. A régi liturgia szövegében ezen a napon a 36. zsoltár kezdõ verse volt az evangélium után: „Babilon folyóvizei mellett ültünk és sírtunk, midõn Sionról emlékezénk.”

Én hangosan sírni kezdtem. Hányszor olvastam már ezeket a sorokat, de csak most, mikor nekünk is el kellett menni az idegenbe, értettem meg igazán, mit érezhettek a szerencsétlen, Babilonba hurcolt zsidók, hogy siratták és emlegették régi hazájukat, templomukat. Éreztem, így fogunk mi is a távolban sírni, és emlékezni falunkról, templomunkról.

A család, az ismerõsök újra kinn voltak. Már éjszaka lett, a többiek hazamentek, csak Suskovics Józsi sógor maradt ott az indulásig. Szomorú névnap volt a család három Józsefének! Bármily fájdalmas volt, már nem bántuk, hogy végre sok rángatás után elindult velünk a szerelvény. „Hát akkor, Jézus, segíts!” – mondta nagypapa és Józsi bátyám úgy, ahogy a régi tardoskeddi gazdák szokták, amikor a lovasfogattal az udvarból kiindultak.

Mi, Matildkával már ágyban voltunk. Zötyögött alattunk a vagon. Nekem az jutott eszembe, hányszor ábrándoztam bejáró diákkoromban arról, hogy milyen jó lenne, ha nem kellene hideg reggelben felkelni, hanem úgy jó meleg ágyastól vinne a vonat. Az annyiszor áhított dolog most valóság lett, de nem sok köszönet volt benne. A hazámtól visz el a vonat, talán örökre.

Kora reggelre értünk a határra. Órákig tartott a határõrség szemléje, a személyek egyeztetése. Végre átértünk Szobra, magyar szóval köszöntek a katonák. Újabb ellenõrzés. Csaknem elszóltam magam, amikor a nevemet kérdezték, Matildka segített ki. Több mint fél napot vesztegeltünk Szobon, mert elromlott a mozdony. Végre indultunk tovább. Kelenföldön Berta Pisti és Kató nõvérem leste a szerelvény érkezését. Õk már Magyarországon tanultak, és az egész famíliából õk örültek a telepítésnek, hogy a nagy idegenben végre lesz otthonuk. Így már kilencen utaztunk tovább.

Egész úton döbbenten néztük a szép, dunántúli tájban a háború emlékeit. Nálunk szinte nyom nélkül száguldott át a front 1945-ben. Itt viszont hónapokig tartott a háború, a területek többször gazdát cseréltek.

Végig a vasúti töltés mellett és bent a földeken is körülszántva, zöldellõ gabonától körülvéve száz és száz tank, ágyú, páncélozott jármû rozsdás roncsa emlékeztetett három év múltán is a háború borzalmaira.

A nagyobb állomások épületei is mind romokban hevertek, deszkabarakkokból irányították a forgalmat.

Pusztaszabolcson ismét hosszú, kínos várakozás. Kilökték a szerelvényt egy szélsõ vágányra. A férfiak etették az állatokat, az asszonyok fejtek. A szegény állatok tán még nálunk is jobban kínlódtak negyedik napja bezárva a vagonokba, ketrecekbe.

Nyitva állt a vagonajtó a szép, verõfényes reggelben. A töltésoldalban nagy sereg tyúk csipkedte a zöldet. „Jé! – mondja Emi keresztmama –, hogy hasonlítanak ezek az én tyúkjaimra! Még két kopasznyakú is van köztük. Meg a kakas is pont olyan! Te Józsi! Nem a mieink szöktek ki?”

Kiderült, hogy valóban a mieink. Valahogy kirázódott a ketrecajtó. Nosza, az egész család és az ismerõsök kezdtük hajkurászni a megszökött tyúkokat. Filmre kívánkozó jelenet volt a nyílt terepen való tyúkvadászat.

Kettõ kivételével végre összefogdostuk õket. Ideje volt, indultunk tovább. Sárbogárdon ismét hosszú ácsorgás.

Szétbontották az egész szerelvényt. Akiket Bonyhád környékére vittek, azokat más vágányra tolatták. Akiket Nagydorog és Tengelic környékére, azok a szekszárdi vonalon mentek tovább.

Végre az öt napig tartó, vagonban töltött hányódás után március 21-én, virágvasárnap délelõtt beálltunk a Kölesd-Alsótengelic nevû állomásra. A telepítõbiztos azt mondta, hétfõn reggel jönnek értünk a teherautók. Tehát még egy keserves nap a vagonban! Azt hiszem, mi rekordot döntöttünk az egész kitelepítési procedúrában az utazási idõt illetõen.

Leszálltunk és kíváncsian nézegettük a tájat. A Kisalföldhöz szokott szemünknek idegen volt a vidék.

Fõleg az, hogy az állomásépület és egy bakterház áll az üres tájban, de sehol nem látni falut. Hová a világ 136 végére hoztak minket? Érdeklõdtünk az állomás dolgozóitól, és kiderült, hogy a faluk 3–7 km-re vannak innen, a közelben csak egy kis major.

Ebéd után elõszedtük a bicikliket, kettõt kölcsönkértünk, és mi gyerekek mind az öten elindultunk, hogy felfedezzük a környéket. Tekertünk a poros, gödrös makadámúton. Végre egy nyíl: Tengelic nagyközség.

Jót derültünk, hogy madárneve van a falunak. Errefelé kanyarodtunk. A csodálatosan szép, meleg virágvasárnap délután minden ház elõtt kint ültek a kispadokon, a fiatalok kiöltözve korzóztak. Nyilván híre ment, hogy „telepesek” érkeztek a kölesdi állomásra, mert úgy megbámultak bennünket, mintha legalábbis hottentották lettünk volna. Életünkben nem láttunk még olyan falut. Alig néhány mellékutca.

Furcsa volt, hogy három templomtorony magasodik, tehát a lakosság erõsen vegyes vallású. Nem is gondoltuk akkor, hogy jövendõbeli falunkat derítettük fel.

Nagyhétfõ reggel valóban jöttek a teherautók. A telepítõbiztos elsorolta, kit hová visznek. Néhány családot Varsányba, másokat Jánosmajorba, Kishídjára, Bertáékat pedig Tengelicre. Az elsõ teherautóra a bútorok egy részét rakták, és nagypapa, nagymama meg mi, lányok indultunk el vele. Józsi bátyánk és a fiúk ott maradtak az állatokat kirakodni.

Mentünk végig a hosszú utcán a falu túlsó végére. Végre egy ötablakos, nagy ház elõtt megálltunk. A kapu zárva, hatalmas termetû, kivörösödött, dühös, sváb gazda magából kikelve kiabált az udvaron: „Ide be nem jön senki, nekem megígérték, hogy nem telepítenek ki!” A telepítõbiztos káromkodott mérgében, hogy a kijelölt házat nem ürítették ki. Az egész utca összecsõdült a látványosságra. Nagymamára sírógörcs jött, Kató nem gyõzte nyugtatni. Akkor Berta nagyapja leszállt a teherautóról és odament a dühöngõ tulajdonoshoz, Deckert Jánoshoz. „Kedves barátom – mondta könnyes szemmel –, én nem akarom magát kitúrni a házából. Én is üldözött vagyok. Engem is úgy hoztak el erõvel az enyémbõl, nem önszántamból jöttem. Ki vagyok szolgáltatva, oda kell mennem, ahová visznek. Öt napja hányódunk a vagonban a családdal és az állatainkkal, teljesen ki vagyunk merülve. Engedje, hogy bemenjünk! Berta Ferenc vagyok, Tardoskeddrõl.”

Kezet nyújtott a sváb gazdának. Az is meghatódott. Kezet fogtak, majd sírva összeölelkezett a két üldözött családfõ. Halálig barátok maradtak. Kinyílt a kapu, beállt a teherautó. Elõször Deckerték holmijait kellett kihordani a házból. A nagy ház mellett volt még két kisebb házuk a szomszédban, odaköltöztették õket. Állatainkat a kisebb házak istállóiba. Délután lett, mire behurcolkodtunk, este, mire az agyongyötört állatok is istállóba, ólba kerültek. Eltelt az egész nagyhét, mire a takarítással és rendezkedéssel elkészültünk.

Végre eljött a nagyszombat, a feltámadási ünnep. Felöltöztünk és valamennyien elmentünk a körmenetre, hogy ismerkedjünk a templommal, és hálát adjunk, hogy túl vagyunk ezeken a keserves dolgokon.

És végtelen fájdalom is volt bennünk, mert éreztük, azért, hogy szabadon énekelhessük a magyar Himnuszt, mindenünket: szülõföldünket, rokonokat, egész múltunkat kellett otthagyni.

Ennek az elõször hallott Himnusznak a szívbemarkoló emléke engem 50 éve kísér. Több százszor tanítottam hetedikes tanítványaimnak Kölcsey csodálatos ódáját, sok ezerszer hallottam felhangzani ünnepélyeken, de egyetlen egyszer sem tudtam sírás nélkül megállni, mert mindig felidézi bennem a legelsõ, az 50 évvel ezelõtti tengelici húsvétot. 137